Múmiák földjén

Egy múmia, ha megzavarják a nyugalmát,

 szükségszerűen morcos lesz?

Az egész úgy 5000 évvel ezelőtt kezdődött, amikor az egyiptomiak felfedezték a természetes mumifikálódás folyamatát, amelynek mesterséges változatát később tökélyre fejlesztették. Akkor azonban még nem sejtették, hogy nemcsak a régészeket, egyiptológusokat látják el több évtizedre munkával, hanem a horrorfilm-készítőket is. A múmia-filmek történetének hajnalán két fáraó múmiája játszott igazán jelentős szerepet, az első a történelemkönyvekből már jól ismert II. Ramszesz, a második pedig az egyetlen teljes sírmelléklet tulajdonosaként híressé vált Tutanhamon.

II. Ramszesz múmiája a sok vizsgálat és szállítás

miatt egyre rosszabb állapotban van

II. Ramszesz

II. Ramszesz (uralkodott i. e. 1279-1213) már életében mindent elkövetett - az elődei által felállított szobrokat és épületeket sem kímélve -, hogy halhatatlanná váljon, és hogy neve minél több helyen fennmaradjon, mivel az óegyiptomiak hite szerint „Aki a holtak nevét kiejti, élővé teszi őket, ily módon visszahozza az eltávozottba az élt lehelettét” (1). II. Ramszesz feltehetően igen gazdag sírmellékletét az utókor a sírrablók és kalandorok mohóságának köszönhetően nem ismerhette meg, a fáraó mégis elérte a hőn áhított hallhatatlanságot, nemcsak a történelemben betöltött szerepével, de híressé vált múmiája révén is. II. Ramszesz volt ugyanis az első, aki szerepelt a filmvásznon 1909-ben a Mummy of the King Ramses (Ramszesz király múmiája) című filmben, a testről, de főként a fejről készült fényképek pedig szinte mindenhol felbukkannak, ahol Egyiptom történetéről esik szó. A fáraó egyébként jelenleg a Kairói Múzeumban tekinthető meg, és bár a test állaga lassan, de folyamatosan romlik, még sem érezte szükségét, hogy a köré gyülemlett látogatókat rémisztgesse.
Az első ismert múmia-horror, a The Eyes of Mummy egy 1918-ban készült német némafilm. Érdekessége, hogy Egyiptom csupán díszletként szolgál a történethez, melyben a címmel ellentétben egyetlen múmia sincsen, viszont érdekes dramaturgiai megoldások annál inkább. Szokás kiemelni a női főszerepet játszó Pola Negri alakítását, bár színészként a gonosz Radut alakító Emil Jannings tűnik ki igazán, akit inkább A kék angyal (1930) című Dietrich-film professzoraként azonosít be a nagyközönség.

Tutanhamon, a gyermekfáraó múmiája

a túlságosan is gondos konzerválás miatt van ilyen rossz állapotban

A legendás aranymaszk

Tutanhamon

Tutanhamon uralkodásának rövid ideje alatt (i. e. 1334-1325) nem volt alkalma a II. Ramszeszhez hasonló hírnevet szerezni, de a véletlen, hogy sírkamrája szinte érintetlenül megmaradt, valamint a feltárást követő titokzatos halálesetek a legismertebb fáraóvá tették. Halálakor Tutanhamon tizennyolc éves volt, ezért is kapta a gyermekfáraó elnevezést. A sírt több éves kutató munkát követően Howard Carter (1874-1939) régész tárta fel 1922-ben. Ezután számos a sír feltárásában részt vevő, vagy azokhoz közelálló személy halt meg, köztük Lord Carnavon az expedíció anyagi támogatója is. Ezekről a „rejtélyes eseményekről” azonban később kiderült, hogy a legkevésbé sem állnak összefüggésben a gyermekfáraó – nem létező – bosszújával, bár a korabeli sajtó mindent elkövetett, hogy a rémülettől borzongó olvasókkal ennek az ellenkezőjét hitesse el. Tutanhamon figurája mindezek ellenére sem ihlette meg a filmkészítőket, és a legismertebb alkotás, amelyben nem olyan régen felbukkant a Tutenstein című rajzfilmsorozat (2003-2008) volt. Mégis az „Egyiptom- és múmiamánia” ezzel az egyedülálló felfedezéssel vette igazán kezdetét, mert a királyi sír feltárása és az ott talált páratlan leletek – köztük a lenyűgöző aranymaszk – a közvélemény figyelmét Tutanhamon és az ókori Egyiptom felé irányította.

Mesterien ötvözi az abszurditást, 

az egyiptológiát és a modernitást Tutenstein,

akinek ha korog a gyomra, egy kanopuszedény morog

Hiba volna azonban azt hinnünk, hogy a múmia szörnykarrierjét csupán a filmnek köszönheti, mivel az irodalom már jóval korábban felfedezte magának a vászonba tekert több ezer éves holttestekben rejlő misztikumot. Számos rémnovellát ihlettek a szarkofákogról mereven bámuló arcok, vagy a nyugalomra vágyó ősi halottak. Ennek ékes példája Sir Arthur Conan Doyle The Ring of Thoth (Thot gyűrűje, 1890) című novellája, de aki a Holmes-történetek izgalmára számít, az kissé csalódni fog. Hasonló módon engedett a csábításnak Bram Stoker is The Jewel of Seven Stars (A hét csillag ékszere, 1903) című novellájában, amelyet később többször is feldolgoztak.

Illusztráció a Thot gyűrűjéhez

A múmiák rémisztő külseje, a holtakhoz fűződő legendák és babonák, a sírkamrák falán olvasható baljóslatú figyelmeztetések mind hozzájárultak ahhoz, hogy a múmia elfoglalhassa méltó helyét a moziszörnyetegek panteonjában Dracula, Frankenstein és a többi rejtélyes, hátborzongató lény mellett, hogy együtt megkezdhessék hosszú diadalútjukat.

(1) Ch. Desroches-Noblecourt: Tutanhamon: egy fáraó élete és halála, Corvina Kiadó, Budapest, 1977, 28. old.

Könyvajánló:

Egyiptomi Halottaskönyv I. kötet, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1994; II. kötet 1995.

Howard Carter: Tut-ankh-Amen koporsója és múmiája, Százszorszép Kiadó, Budapest, 1993.

Howard Carter-A. C. Mace: Tut-ankh-Amen sírja, Százszorszép Kiadó, Budapest, 1992.

Howard Reid: Halhatatlanok nyomában, Múmiák, halál és túlvilági élet, Gold Book, 2003.

Mika Waltari: Szinuhe, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996.