Manapság, amikor szinte futószalagon gyártják a felejthető szuperhősök tömkelegét, miután Batman és Joker karakteréről lehúzták a nyolcadik bőrt is, kiherélték és ócska ripaccsá degradálták őket, igazán üdítő jelenségnek számít Harley Quinn a maga tinilányos, szociopata módján. A Ragadozó madarak és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása egy olyan szuperhősös film, amiben nincsnek igazán szuperhősök, viszont pörgős, friss és imádnivaló.
Színes plakát, színes karakterek
Harley Quinn figurája már a '92-es rajzfilmsorozatban is igazi egyéniségnek bizonyult, de hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a saját útjára lépjen. A Ben Affleck-féle Batman-imitációban bukkant fel először, majd az Öngyilkososztagra keresztelt alkotássorozatban domborított, végül saját filmet is kapott. Az Öngyilkososztagról szólva, ami egyfajta inverze a szuperhősök alkotta ligának, látványos, fordulatos, ám teljesen érdektelen történeteket foglal magába. Jómagam is csak Harley Quinn miatt néztem végig - elnézést azoktól, akik más véleményen vannak. És ha már futott a szekér, muszáj idekötni a Terminált (2018) ami egy az egyben Margot Robbie Harley Quinn-játékára épül, lényegében ez viszi el ezt a Ponyvaregényszerű film noiros víziót. Robbie kiválóan hozza ezt a szeretnivalóan őrült figurát, és a rajongó egyöntetű véleménye szerint kimagasló teljesítmény nyújt.
Mindegy mit visel...
...veszélyes
Harley Quinn szingli élete messze nem annyira könnyű, mint azt elsőre gondolta volna, mert a lelki megrázkódtatáson túl, hamar rá kell ébrednie, szinte mindenki a fejére pályázik. És ha ez még nem volna elég, belecsöppen egy bonyolult tervbe, így többszörösen is céltáblává válik. Női hősünk ellenfele a Ewan McGregor által megformált Fekete Maszk. McGregor Obi Vanon túl tökéletesen oldja meg ezt a feladatot, visszataszítóan félelmetes karakter, kiváló ellenpólusa Harley Quinn-nek. A nőegylet többi szereplője is érdekes, bár igazság szerint Harley mellett eltörpülnek. A történet a főhősnő kommentárjaival színesítve mindvégig megtartja a maga rohamtempóját. Ez a színkavalkád átvitt és konkrét értelemben is végigkíséri a filmet, ugyanakkor Harley karakterét tükrözi. Főhősnőnk ráadásul keresztül megy egy sajátos jellemfejlődésen, de azért megőrzi eredeti személyiségjegyeit is. Harley karakterén túl a filmre jellemző, olykor ironikus humor csak egyike azoknak a kellékeknek, melyek a többi Batman-utóhatás fölé emelik.
Előre bocsátom, nem vagyok Disney-fan, de ezt a filmet érdeklődéssel figyeltem, kíváncsi voltam, mit hoznak ki ebből a figurából. Glenn Close 1996-ban eléggé magasra tette a lécet, de úgy tűnik Emma Stone-nak sikerült felvennie a ritmust.
A megszokott fekete-fehér designe némi vörössel vadítva
London és a '70-es évek, ez lenne a háttér, valamint divat minden mennyiségben. Cruella kissé dickensi gyermekkora után kamaszosan felnőtt fiatalévei sajátos stílusban, drámamentesen tálalva. Az eseményeket nem mindig gáncs nélkül való főhősnőnk kommentálja egyedi hangvételt és látásmódot nyújtva a filmnek. A történet frappáns fordulatokban és intrikákban gazdag, lényege pedig a kegyetlen divatguru, a Bárónő - korábban főnök, majd ellenfél - és Cruella közti párviadal.
A nagy ellenfél mindig harcra kész
Két végpontunk a feltörekvő és bosszúszomjas Cruella és az Emma Thompson által zseniálisan alakított Bárónő, aki gondolkodás nélkül eltapos bárkit, aki az útjában áll. Egy tolvaj kis senki és egy végletekig önző, sikerben és gazdagságban fürdőző asszony. Párharcuk színhelye az egész város, ezért látványos küzdelmük frappánsan kivitelezett megoldásokat kíván, az új tavaszi kollekció hajrájában pedig a kulcsdarab újjászületése a csúcspont - mellesleg a film kiemelkedő tökéletességgel megkomponált jelenete.
Pazar kosztümök...
...bármely alkalomra és stílusban...
...kissé punk...
...dekandens, mégis elegáns
Szívesen beszélnék szuperlatívuszokban a filmről, azonban sajnos van egy gyenge pontja. Számomra értelmezhetetlen módon a forgatókönyvíró nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy Cruella későbbi személyiségét beleerőltesse a történetbe. Főhősnőnknek így kettős személyisége van, és nyilván a végén a kedvesebb kerül koporsóba. Kissé erőltettetnek hat ez a következetes ragaszkodás a már ismert Cruella-style-hoz, elég lett volna utalni rá, finoman rávezetni a nézőt. Ettől egynémely jelent kissé izzadságszagú. Ez a bosszantó apróság azonban nem annyira elviselhetetlen, hogy ne lehetne többször megnézni a filmet, sőt, egyszerűen muszáj kellemes hangulatának köszönhetően.
Egy YouTube-reklám vezetett el ehhez a filmhez. A trailer nem volt rossz, a téma határozottan érdekelt, és be kell vallanom, a film sokkal jobb, mint vártam. Az Utolsó éjszaka a Sohóban a 2021-es év filmpalettájának nem várt gyöngyszeme.
Már az első pillanattól sejthető, hogy véres vége lesz
Történetünk főhőse egy... nem!... két fiatal lány, akik a jövőt keresi a '60-as évek és napjaink Londonjában. Mindketten a Sohóban kötnek ki, és sorsukat összeköti egyetlen emeleti szoba. A kezdetben csillogó és vonzó világ lassan arctalannal kísértetekkel és vérrel fűszerezett rémálommá válik. Modern hősnőnknek pedig számot kell vetnie a világgal, ami sokkal nehezebb, mint elsőre gondolnánk, mert ahogy lenni szokott, semmi sem az, aminek látszik.
Két lány, egy szoba, ugyanaz a végzet?
A klasszikusan angol thriller azonban jóval többet kínál holmi esti borzongásnál. A hátterül szolgáló '60-as évek - a retró nem csak nálunk divat - és a mai London tökéletesen fonódik egybe, a múlt és jelen élő és már halott szereplői félelmetes összehangban mozgatják a szálakat. Pazar zene, pazar kosztümök, pazar díszletek! Ó, igen! És a szereposztás sem akármilyen. A Doctor Who?-ból ismert Matt Smith - napjainkban igencsak népszerű -, Terence Stamp, a nagy öreg és Diana Ring - aki nem ismerné, sürgősen nézzen utána - csak néhány nevet kiemelve. Mellesleg sokat látott néző, ha figyel ezt-azt azért már sejteni fog, bár az emberek ritkán figyelnek fel arra, ami nyilvánvaló.
Időutazók minden mennyiségben
A film egyik kulcsjelenete, ami egyben esszenciája is, a tánc a Café de Paris-ban - esküszöm, véletlen. Ha alaposan megnézzük, minden benne van, és a zenének köszönhetően egyszerűen magába szippant.
Ezt a filmet ajánlom azoknak, akik imádják a '60-as éveket, és azoknak is, akik nem. Jó szórakozást!
Először is be kell vallanom, hogy nem vagyok kifejezetten Woody Allen-rajongó, sőt, általában idegesít, de az Éjfélkor Párizsban (2011) toplistás helyezést kapott. A főhőse bizonyos szempontból hasonlít a klasszikus Woody Allen-hősökre, és erős női karakterekben sincs hiány, de mindez a '20 évek Párizsába ágyazódva, egy kiválóan megírt forgatókönyvvel, nagyszerű színészekkel.
Párizs... a fények, a művészet és a szerelem városa... misztikus és varázslatos
Főhősünk, Gil Pender (Owen Wilson), egy sikeres amerikai forgatókönyíró, aki vígjátékokban utazik, de szeretne valami maradandót, egy igazi regényt írni, lelke mélyén ugyanis a filmjeit favágásnak tartja. A történet elején mindene megvan: pénz, karrier, gyönyörű és gazdag mennyasszony. A film végére viszont maradnak az álmai - azért némi romantikára lesz kilátás -, és nyilvánvaló, hogy így járt jobban.
Egy részeg éjszakán beül egy taxiba és a '20-as években - kedvenc korszakában - találja magát, aztán egy Jean Cocteau-nak tartott parti közepébe csöppen, ahol összefut a Fitzgerald-házaspárral, Cole Porterrel, találkozik Josephine Bakerrel, végül Hemingway-jel borozgat egy asztalnál, és ez még csak a kezdet. A történetben a korszak számos jelentős művésze felbukkan vagy közvetlen vagy közvetett formában, főhősünk állandó társa mégis Hemingway. Gilnek azonban messze nincs annyira könnyű dolga, mint azt elsőre gondolnánk. Mind művészileg, mind érzelmileg dilemmába kerül, nem mindig ura a körülötte zajló eseményeknek, de nem kifejezetten áldozat. Végül a múlt segít számára, hogy megtalálja saját helyét a jelenben.
Gil Pender figurájában talán van némi önirónia, illetve egy fajta görbetükör a "kollégák" felé, de történet mindenképpen tisztelgés a nagy elődök és Párizs városa előtt. A zene és a képi hatások összhangja folyton arra késztett, hogy elővegyem, ha olyan hangulatom van.
Ami azt illeti, a filmet Scott Fitzgerald miatt kezdtem el nézni, aztán Tom Hiddleston miatt - aki Scott Fitzgeraldot játszotta -, de számos apró kis ajándék, vagy nevezzük poénnak, rejtőzik benne - Versailles, egy Picaso-festmény, egy alaposan eltévedt magánkopó... stb. - és igazán jól szórakoztam.
És ha már Edward Foxról punk nóta készült, miért ne lehetne rock szám Michael Madsenről, aki mellesleg maga is verseket is ír és több nemzetközi díjat is nyert. Michael Madsen, még egy figura, aki főként rosszfiúkat játszik, még abban a sorozatban is, amiben valójában jófiú (Vengeance Unlimited). A dán származású színész szintén legendának számít, és ha feltűnik, egyből gyanakodni kezdünk, ha pedig kiderül, hogy tévedtünk, alaposan meglepődünk. Már az is elég, ha bejön az ajtón és kissé letolva a napszemüvegét körbenéz. Hírnevét a Kutyaszorítóban című Tarantino-filmben alapozta meg, mely azóta is töretlen. 2019-ben egyébként több neves sztárral együtt Madsen is elkészítette a maga "Maradj otthon!"-videóját a Kutyaszorítóban dallamára.
Mr. Blonde
A Michael Madsen 2015-ben került fel a YouTube-ra, szöveg Arno Tessers, zene Discodanny & Peet Bos.
There's one man on the screen who simply is the best.
He always just stand out, he's cooler than the rest.
You may know him as Press Lenox, as the Boss or Sonny Black.
He was Wyatt Earps's brother and he always had his back.
He had to play the bad guy when he was on Miami Vice
And on his Tour of duty he was cool as ice.
Some call him Damian Falco to Frank McGregor he'll respond.
But as Vinnie Vega's brother they call him Mister Blonde.
Michael Madsen is the coollest on the screen.
More than 200 movies, but cool in every scene.
Michael Madsen has a look that can cut glass,
so don't you ever cross him, cause you will kick your ass.
He was an alien hunter in Species 1. and 2.
The bitch was killing left and right, but he knew just what to do.
When he is the bad guy, no one treats him like a fool
And even in a movie like Free Willy he is cool.
Michael Madsen is the coollest on the screen.
More than 200 movies, but cool in every scene.
Michael Madsen is the best didn't you hear?
You better not talk back, or he'll cut off your ear.
Bleuberry, Sin City, Wargames and Joshua Tree,
Frankenstein, My boss' daughter, Dirty dealing in 3D,
Thelma & Louise, Infected, Magic boys and The Stray.
The Doors and Piranhaconda with Madonna in Die another day.
Michael Madsen is the coollest on the screen.
More than 200 movies, but cool in every scene.
Michael Madsen, he always gets his mark
so don't get on his bad side, this doggy doesn't bark.
Nem tagadom, Edward Fox igen közel áll a szívemhez, talán mert gyakran játszott gonosz figurákat - mesterien -, vagy mert mielőtt a világot jelentő deszkákat és a filmet választotta volna, katona volt, vagy mert egyszerűen úgy jó, ahogy van. A sakál napjával (1973) robbant be a köztudatba, utána pedig előszeretettel osztották rá a rosszfiú szerepét, pedig egy James Bondban M-ként bukkan fel, A kristálytükör meghasadban Miss Marple kedvenc unokaöccse, aki mellesleg magas rangú rendőrtiszt. Ez az image azonban még most is kísérti, és ha bárhol feltűnik a vásznon, óhatatlanul arra gondolunk, hogy csak ő lehet a gyilkos.
A borító telitalálat
A Smack névre hallgató zenei formáció 1980-ben jelentette meg Edward Fox című kislemezét. Már a borítóból is sejthető, hogy amolyan punkos tiszteletadásról van szó - a kifejezés minden abszurditásával együtt. Egy lelkes rajongó segítségével sikerült hozzájutnom a szöveghez, melyet ékes angol nyelven közzé is teszek. A zenéhez később fanvideo is készült, a YouTube-on megtekinthető.
A zenekar tagjai: ének - Ged McNulty, gitár és vokál - Geoff Crane, basszus gitár és vokál - John Harrison, dob - Steve Spicer.
Edward Fox has charm. Not the
sticky transatlantic variety, or indeed the hammy continental strain, but
rather the uniquely English charm of old houndstooth jackets, unobtrusive
courtesy, and a complete lack of condescension. Edward, Edward, Edward Fox…
Well, I wouldn’t live anywhere else, he said when we spoke of the old country.
I like this country, don’t you? I like the people. Bit dull sometimes, but so
what? I also think the best things in theatre happen here. Edward, Edward,
Edward Fox…
What do the police think? (Dee-dah, dee-dah …) Edward, Edward,
Edward Fox …
Anarchy should be a joyous thing. It should take place in the
heart and mind and speak to the heart and mind. The social revolution in though
should be possible. I think vandalism is poetic, because it is an expression of
all human beings’ ugliness. I think human being are incredibly tolerant. If
they really sat down and thought about how they are mistreated, then there
really would be a revolution. Yes, indeed! Then there really would be
revolution. In fact, there really would be a revolution! Edward, Edward, Edward
Fox…
Ha már Stephen King, akkor jöjjön az a könyv, ami hozzánk úgy 20 év késéssel jutott el. A Dance Macabre után, ami egy műfajtörténeti- és elméleti munka, Az írásról kifejezetten arról szól, amit a cím is ígér. King súlyos balesetet szenvedett 1999-ben - erről részletesen beszámol könyvében is -, ezután született ez a rajongók és szaktársak számára írt eszmefuttatás, ami részben számvetés, részben útmutató. Nálunk 2021-ben jelent meg.
Késve, de megérkezett
Számomra igen érdekes olvasmány volt a magánéleti rész és a szakmai egyaránt. Stílusa és őszintesége lebilincselő, de nem szeretnék sem ismételni, sem idézni, ezért inkább a módszertanra összpontosítanék. A könyvből megismerhetjük Stephen King alkotói mechanizmusát, amelyből mindenképpen meríthetünk. King leszögezi egyúttal, hogy ez semmiképpen sem az egyetlen járható út, pusztán bemutatja a saját módszerét. Azok számára, akik fontolgatják az írást, vagy akik már tevékenyen benne vannak - bármilyen stílusban - tanulságos ez a könyv, túl azon, hogy izgalmas bepillantást nyerni egy ilyen elme működésébe.
Nem vagyok kifejezetten Stephen King rajongó, de azt el kell ismerni, hogy mestere a műfajának, ha csak nem a legjobb. Műfajtörténeti és önéletrajzi ihletésű írástechnikai munkáit azonban nagyon is élvezem, kiváló stílusban, mégis gondosan megírt művek. Talán éppen ezért is vágtam bele a Tortúrába (1987, magyar megjelenés 1990), ami mindamellett, hogy rendesen összerakott kis pszicho thriller, paródia és önbírálat is egyben.
Nélkülözhetetlen kellék az írógép, egyfajta szimbólum,
de ölni is lehet vele, ha jól használjuk
Kényelmes ágy és kalapács, no meg egy szakszerű ápoló
Ugyan a filmet láttam először és csak utána olvastam a könyvet, de haladjuk sorjában. Szóval főhősünk sikeres író, Paul Sheldon, aki egy kosztümös romantikus, erotikus regénysorozat szerzője, a könyvei már az előtt bestsellerek, hogy megjelentek volna, a magánélete viszont kész csőd, szakmailag kiégett. Arra az elhatározásra jut, hogy végez a műfajjal, amely gazdaggá tette, és a realizmus, a valódi élet felé fordul, ezért nekilát új regényének, majd miután befejezte, útra kell, hogy eljuttassa a kiadóhoz. Egy hóviharnak köszönhetően azonban lesodródik az útról, és talán itt vége is volna a dalnak, ám valaki megmenti. Már az első pillanattól ambivalens a viszonya megmentőjével, Annie Wilkesszel, de csak az idő előrehaladtával tárul fel előtte a kegyetlen igazság. Sheldon fizikai és lelki szenvedései hatására sajátos metamorfózison megy keresztül, ahogy a romantikus regény is lassan gótikus horrorba csap át. Látszólag Sheldon története csak egyféleképpen érhet véget, a kesernyésen boldog végkifejlett végül mégsem marad el.
Paul Sheldon karakterén keresztül Stephen King görbe tükröt mutat saját magának és minden "sikeres" szerzőnek egyaránt, ugyanakkor óvatosságra inti a hírnévre áhítozó kezdőket. Az irodalmi elismerésre vágyakozó szerző kétségtelenül eléri, amit akar, de nagy árat fizet érte. Azonban nem csak a bestsellerírók kapnak kritikát, hanem a kedves olvasóközönség is. Annie Wilkes, a legnagyobb rajongó nyilván a lelkes olvasó leképeződése, olyas valaki, aki a szerzők legvadabb rémálmait is felülmúlja. King a maga érzékletes stílusában teszi visszataszítóvá ezt a figurát.
A cím sajnos nem annyira találó, mint az angol eredeti, de nehéz is visszaadni hangzásban és jelentésben a Misery nevet. A filmben szerencsére meghagyták az eredeti angol szót, ami egészen más hangulatot kölcsönöz a műnek, mint a tortúra.
A beteg és szerető ápolója
1990-ben került a mozikba Misery címmel a filmváltozat. Az általam főként gengszterfilmekből ismert James Caan alakította Sheldon szerepét, a hátborzongató Annie Wilkest pedig Kathy Bates. Feltűnik még mellékszerepben Lauren Bacall, ami külön csemege a nézők számára. A történet kissé átszabásra került, hiszen kevesebb, mint két órába kellett belesűríteni a regényt. A forgatókönyv ennek ellenére jól sikerült, és eltér ugyanaz eredeti történettől, de nem szenved semmiféle csorbát. Ebben a változatban kevesebb hangsúlyt kap a soron következő Misery-opusz, viszont a képi hatások segítségével jóval érzékletessebbé teszi Sheldon gyötrődéseit. Történetünkben a beteg kezdetben még csak nem is sejti, hogy miféle tortúra vár rá, lassan ébred rá a sanyarú valóságra. A film lezárása pedig klasszikus klisé egy újabb legnagyobb rajongóval.
A regényből egyébként nem csupán film, de színdarab is készült, jelenleg is megtekinthető a Karinthy Színházban. Sheldon szerepében Árpa Attila, Annie Wilkes szerepében pedig Balázs Andrea.
Frederick Forsyth (1938-) angol író, maga is megjárta a II. világháborút a RAF pilótájaként. A krimijeiről és kémregényeiről ismert szerző számos neves irodalmi díjat tudhat magáénak, mint például az Edgar Allan Poe-díj. Munkájára tudományos igényesség jellemző, így regényeinek száma épphogy húsz fölé csúszott, ötből készült mozifilm - az első a sorban A Sakál napja -, néhányból tévéfilm és egyből musical (Manhattan fantomja - Webber: Love Never Dies). Egyik talán legismertebb regény A Sakál napja (The Day of the Jackal) 1971-ben jelent meg, és 1973-ban mutatták be az ebből készült filmet.
Frederick Forsyth
A Sakál napja egy de Gaulle elleni merénylet, egy névtelen, arctalan bérgyilkos elleni hajsza története. Az e téren hiányos műveltségű olvasó is megnyugodhat, mert Forsyth minden fontos információval ellát bennünket, kezdve de Gaulle karakterétől, az algír válságon át egészen az OAS-ig, de bepillantást nyerhetünk a Scotland Yard és a Sureté működésébe is. Kedvenc idegenlégiósaim sajnos nem a legpozitívabb szerepben tündökölnek, de azért még tartják magukat, bár kénytelenek lesznek felvenni a ritmus az új gyarmatpolitikával.
Talán csak véletlen, hogy a merénylet időpontja és a szerző születésnapja egybe esik - mind kettő augusztus 25. -, vagy pusztán egy jó poén? A magam részéről inkább választottam volna július 14-ét, bár de Gaulle jellemének ismeretében az előbbi is kitűnő választás lehet - de megeshet, hogy az angol szerző nem akart egy pusztán nemzeti ünnepel előrukkolni, inkább egy II. világháborúhoz köthető ünnepséget húzott elő a kalapból.
Mi a közös egy jó krimiíróban és egy jó bérgyilkosban?
Mindkettő egyformán sok időt tölt információszerzéssel,
például a könyvtárban.
Furcsa mód a negatív karakter, a Sakál a főszereplő, bár a jó oldalon több egyéniség is akad, de akárcsak a történetben, úgy jellemábrázolás szempontjából is a szőke angol viszi prímet - a pálmát, mint várható, már nem. Forsyth ezúttal is remekelt, és pillanatfelvételei segítségével oly mesterein rajzolta meg Sakál alakját , hogy a filmkészítőinek sok dolguk már nem akadt, elég volt a mesterre bízniuk magukat:
"A Sakál megállt, rágyújtott, és miközben a lángot cigarettájához tartotta, oldalvást bepislantott a sikátorba. A postahivatal hátsó bejáratához vezetett, és a telefonközpont éjszakai váltása használta. A sikátor alagútjának végében napsütötte udvart látott, amelynek túlsó falán még az előbb szemrevételezett sarokház vészlépcsője utolsó fokainak árnyékát is ki tudta venni. Hosszan megszívta cigarettáját, aztán továbbsétált."*
Néhány borítóvariáns A Sakál napjához:
célkereszt, London és a Notre Dame
Célkereszt és de Gaulle
Minimal art sakállal
Semmit mondó
Egyetlen apróság róható fel a szerző hibájának, a gyakran használt kiszólások, melyek vagy a későbbi cselekményekre vagy későbbi, a műben már nem tárgyalt történelmi eseményekre vonatkoznak. Ezek a delphoi jóslatok teljességgel feleslegesek, és a szerkesztő bátran kihúzhatta volna őket, nélkülük is jól meglennénk, köszönjük. Forsyth stílusán egyébként érezhető, hogy inkább újságíró, mint író, a bonyolult jellemábrázolás valahogy nem az ő szakterülete, de az események forgatagában ezt firtatni nem is nagyon van időnk.
Ezt azonban ellensúlya a helyenként felbukkanó irónia, amely főként az olyan karakterek jellemzésénél ütközik ki, mint az önelégült Saint-Clair, vagy az egyjelenetes Sir Jasper, akinek éleslátását a következőképpen festi elénk Forsyth:
"Ennek köszönhető, hogy végül is hajlandók voltak szemet hunyni egy 1937-ben, Berlinben kelt kissé balkezes jelentés fölött, mely szerint a német újrafegyverkezésnek nem lesz számottevő politikai hatása Nyugat-Európa jövőjére.
A háború alatt ismét Londonban, egy darabig a Balkáni Osztályon volt, s azt a nyomatékos tanácsot adta a kormánynak, hogy Jugoszláviában Mihajlovics csetnikjeit támogassa... (aztán) áthelyezték a Francia Osztályra.
Itt azzal tüntette ki magát, hogy ő állt ki legbátrabbam az algériai Giraud tábornoknak nyújtandó brit támogatás mellett. Nagyszerű politikai irányvonal volt, azaz lett volna, ha az a másik, s alacsonyabb rangú francia tábornok (de Gaulle) meg nem fúrja. Az illető egész idő alatt Londonban tartózkodott és valami hadsereg megszervezésén fáradozott, amit Szabad Francia Erőknek nevezett. A külügyminisztérium hivatásos diplomatái soha fel nem foghatták, hogy egyáltalán miért is állt vele szóba Churchill."**
Az első magyar kiadás 1976-ból.
Naná, hogy Albatrosz Könyvek!
Szép, trendi borító az Alexandrától
Nos, ez inkább elrettentő példa
- van szerző, aki ilyen borító után ölni tudna
A film viszonylag gyorsan, két évvel a könyv megjelenése után került a mozikba, a forgatást már 1972-ben megkezdték. A főszerepet Edward Fox kapta, akire, mintha ráöntötték volna ezt a karaktert - vagy belőle faragták, ki tudja. Edward Fox színészi karrierje A Sakál napja után kezdett felfelé ívelni, előtte csupán mellékszerepeket kapott. Számára nagy lehetőség, kiugrás volt ez a film, és tökéletesen meg is felelt a kívánalmaknak. Fox katonai múltja révén - egy skót ezredben szolgált hadnagyi rangban mielőtt úgy döntött, hogy a családi hagyományokat követve színésznek áll - igazán élethűen formálta a kíméletlen, kaméleonszerű bérgyilkos figuráját, aki civilben kedves, udvarias, elegáns angol úriembernek látszik. A filmet egyértelműen a Fox által megformált Sakál viszi a vállán, a többi szereplő csupán statisztál a drámához.
A Sakál szerepére Michael Caine és Roger Moore is esélyes volt, de Fred Zinnemann, a rendező végül Edward Foxot választotta - ezért külön köszönet.
A színészek között számos ismert bukkan fel, de külön kiemelném az általában mellékszerepeket játszó Cyril Cusackot - itt Gozzi, a fegyverkészítő -, a film végén betoppanó Calthropot megszemélyesítő Edward Hardwicke-et, akit a Jeremy Brett-féle Sherlock Holmes-sorozat Watsonjaként ismerhetünk, illetve Phillippe Léotard-ot, aki számtalan francia krimiben láthattunk verőlegényként.
Elbűvölő mosoly a hölgyeknek
Meg egy kis románc
Szúrós tekintet
Végtelen profizmus - és balance
Hol barnán
Hol őszbe hajlón
A mozifilm pontosan követi a könyv cselekményét, csupán néhány apróbb változtatást eszközöltek a forgatókönyvírók a játék idő "rövidsége" miatt - mellesleg a film így is két és fél órásra sikeredett. Néhány kevésbé valószerű dramaturgia megoldás is jóval fogyaszthatóbb köntösbe került - mint Mme Montpellier figurája -, ugyanakkor a film megtekintésekor az emberben itt-ott hiányérzet alakul ki, amit később a könyv orvosol. A film természetesen önmagában is megállja a helyét, de igazán a könyv olvasása után kerül a helyére minden apró kis részlet.
A rendező és a főszereplő: Zinnemann és Fox
A nagy finálé
Fred Zinnemann (1907-1997), a négyszeres Oscar-díjas, Golden Globe- és BAFTA-díjas rendező ezúttal is kihozta a maximumot mind a történetből, mind a szereplőkből. Két és fél órányi izgalom kis történelem órával keverve. Finom utalások, feszültség, minimalizált vérmennyiség, csekély számú kilőtt töltényhüvely, elmék harca elegáns öltönybe bújtatva.
Georges Delerue (1925-1992), francia zeneszerző, A Sakál napja mellett olyan klasszikusokat jegyez, mint a Cartouche (1962), vagy A szakasz (1986), de nevét ott találjuk az Alain Delon vagy Michael Keaton fémjelezte mozik stáblistáján is.
Az eredeti trailerek nem lettek túl érdekfeszítők, de a fanok szerencsére ezt a problémát is megoldották.
A történethez még hozzá tartozik, hogy 1997-ben készítették el a film erősen amerikailag háziasított remake-jét Bruce Willis főszereplésével, A Sakál címmel, és bár a stáblistán ott szerepel Richard Gere és Sidney Poitier neve is, a vállalkozás nem aratott osztatlan sikert.
1999-ben a Pinguin Readers sorozatában is megjelent A Sakál napja, mint egyszerűsített (4-es szintű) házi olvasmány. Az azóta több újrakiadást is megért kötet illusztrációi azonban igencsak figyelemre méltóak. Bár a történet mindenben követi a regény cselekményét, még is érezhető, hogy Ron Timerre, az illusztrátorra a film is nagy hatással lehetett, hiszen bármennyire is igyekezett a karaktereket másként megjeleníteni, végül mégsem tudott elszakadni a vásznon megjelenítettektől.
Részben úgy tűnik, a Sakál más arcot kapott
Valójában persze szó sincs erről, főként,
hogy ezen a képen a filmben is látható,
és nem a könyvben leírt kitüntetéssort viseli
- bár a katonakabát már onnan van
A korábban kissé tömörebb fejszerkezetű főhősünk
immár egyértelmű hosszúkás arccal rendelkezik
A Reader's Digest rövidített, 1972-es kiadásának illusztrációja,
Az utóbbi pár évben kívülről-belülről megjártam a könyvkiadás rögös útját. Számtalan dráma - volt persze pár happy end is -, szenvedélyek, árulás, bűn meg minden egyéb is futott. Az alkotó szerzőnek, aki benne van, a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat, nehéz elvonatkoztatni és racionálisan szemlélni a körülötte és vele zajló eseményeket. Ezzel én is így vagyok, ezért megpróbáltam más kontextusba helyezni ezt az egészet, és egy nagyobb folyamat részeként tekinteni rá. Következzék tehát a magyar magán könyvkiadás rövid, de igen mozgalmas története minden szerző okulására és vigasztalására!
A magyar költő egyetlen jutalma nevének kinyomtatása
- Csokonai Vitéz Mihály
A magyar könyvkiadás korai korszakában, amikor az üres erszénnyel kóborló szerzők a mecénások jóindulatára kényszerültek bízni magukat és művüket, a cenzúra csak a kisebb gondot jelentette. Gyakran egy-egy nemes szándékkal megírt mű a nyomdák által tanúsított érdektelenség - melyet az anyagkockázat vállalás hiánya jellemzett - következtében nem került nyomtatásra, míg a lelkes olvasók között kézirat formájában keringett - mint Bessenyei György esetében is.
A kiegyezésig (1867) a szerzőknek - és így a kiadóknak is - igen szerény számú olvasótáborral kellett számolniuk, ez még a századfordulón is csak néhány tízezer főt jelentett, ami szintén hátráltató tényezőnek számított. A kiadók, könyvesboltok száma sem volt kimagasló és a Pallas Lexikon később a maga 280 000-es eladási indexével - mely a kötetek összességére értendő - egyedülálló rekordot döntött, átlagnak címenként - optimális esetben - a 3-4 000 példány számított. A kiegyezés után, de főként az 1872-es Ipartörvény bevezetését követően - ami feloldotta a céhes kötöttséget, így új távlatokat nyitott a könyvértékesítésben is -, élte első virágkorát a magyar könyvkiadás. Számos neves kiadó alakult meg vagy át, mint az Athenaeum, a Franklin Társulat (elődje a Landerer és Heckenast), a Révai, vagy a Szent István Társulat, illetve a Singer és Wolfner. Ugrás szerűen megnőtt a könyvesboltok, antikváriumok száma, és új értékesítési stratégiák jelentek meg, mint a részletfizetési-rendszer, ügynöki rendszer, a bizományos árú fogalma vagy a kolportázs-kereskedelem (ponyva irodalom), ezzel azonban a szerzők sorsa is megpecsételődött.
"A könyvterjesztésnek ez az új formája a kortársak egy részéből élénk kritikát váltott ki. Különösen az írók sérelmezték, hogy a kiadókat nem érdeklik a részletfizetésre - terjedelmük és jellegük miatt - nem alkalmas egyes kötetek... A könyv tehát a kiadók részéről pusztán árunak minősült."*
A jogdíjakkal kapcsolatos kérdések rendeződése is erre az időszakra tehető, jogi formában 1884-ben került meghatározásra a publikáció és a szerzői honorárium. Előtte azonban számos neves költőnk és írónk járta meg a könyvkiadás bugyrait - Dugonics András Etelkájának is megvolt a maga kálváriája, de Táncsics Mihály se járt jobban. A XVIII. században is elterjedt volt a prenumeráció, vagyis az előfizetők gyűjtése, ami a maihoz igen hasonló helyzetbe kényszerítette a szerzőket, de a XIX. század első felében ez a "tudós koldulás" kiment a divatból, sőt! 1837-ben a Vasárnapi Újság egyenesen elítélendőnek tartotta az effajta kéregetést vagy ha egy szerző házal a saját, már kinyomtatott könyvével.
A kiadók egyre növekvő száma ellenére természetesen a magán könyvkiadásnak is meg volt a maga divatja, de a századfordulón ez inkább a vagyonosabb, iskolázottabb társadalmi osztályra volt jellemző.
Az újság és könyv idővel úgy összefonódott,
mint a kávéház és az irodalom
A két háború között a helyzet merőben sokat változott. A nagyobb kiadók mellett a kisebbek úgy tudtak fent maradni, hogy specializálódtak, és ekkor már a könyvek egynegyede magánkiadásban látott napvilágot. A magánkiadás akkori formája nem sokban különbözött a maitól - azért a korrektúrára, szerkesztésre jobban ügyeltek, és a nyomdák is jobban adtak a minőségre -, mégis némi romantikus idealizmussal tekintünk az akkor így megjelent művekre. Talán az idő szépíti meg a múltat, de az akkor keletkezett irodalmi regényekből, novellákból mint közvetlen forrásokból tudjuk, hogy mekkora presztízs volt egy saját kötet - természetesen verses -, még ha magánkiadás is.
Írni vagy kiadni - ezt itt a kérdés!
A háború után egészen a rendszerváltásig a magánkiadás ismeretlen fogalomnak számított - burzsoá csökevény. Mindent ötéves tervekben és párthatározatokban számoltunk, a piac, ugyanúgy, mint a kiadópaletta, szépen fel volt osztva. A kiadók specializálódtak - talán még sokan emlékeznek arra, hogy például szépirodalmat az Európa, katonai könyveket a Zrínyi, zenei könyveket a Zenemű, tankönyvet a Tankönyvkiadó adott ki. A rendszerváltás után hasonló helyzet alakult ki, mint a Nagy háború után. Számtalan kiadó (újra)alakult és lassan, de biztosan megjelent a magán könyvkiadás is: van olyan kiadó, akinek az árait több mint húsz éve nézegetem - de valahogy sosem volt szerzőbarát.
Szóval a magánkiadás ismét elérhető lett, de valójában csak a 2000-es évektől kezdett igazán feltörni, és az utóbbi tíz évben robbanásszerű átalakuláson ment keresztül. A magánkiadásra specializálódott kiadók minimális - vagy horrorisztikus - összegért árulják a nyomtatott könyv illúzióját, de csak később ébred rá a gyanútlan, tapasztalatlan szerző, hogy rengeteg pénzébe, idejébe és energiájába fog kerülni, ha el is akar adni belőle. Ez az amerikai-típusú self publishing jó lehet egy unatkozó marketingmanagernek, aki üres óráiban írogat, de egy alkotó elmének maga a pokol - ráadásul a magyar olvasó közönség meglepően sznob, mert a magán könyvkiadás "tök ciki", ott csak gagyi jöhet ki.
Szóval vagy perkálsz vagy belefulladsz - jelenleg ez a felállás és művészetről nemigen beszélhetünk. És akkor ott vannak még a "Hogyan legyél író két nap alatt?" "Hogyan legyél milliomos író?" "Hogyan írjunk jó regényt?" típusú cikkek és blogok, melyek arcpirító módon a favágás szintjére degradálják az alkotás folyamatát, nem is beszélve arról, hogy számtalan tévképzetet ültetnek el a köztudatban.
Írónak lenni nem könnyű manapság, és mivel nem pályázom szépirodalmi babérokra, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ne vegyen komolyan a dolgot, de mivel krimiket írok, még is kénytelen vagyok véresen komolyan venni.
.jpg)
.jpg)
