Anton Herman Gerard Fokker
A kép forrása:
http://jawatimuran.wordpress.com/2013/02/26/fokker-anthony-herman-gerard-fokker-tony-blitar/
Ágoston Leutenan megállt a volt középiskola épülete előtt, amelyben az
ajtóra aggasztott táblák szerint jelenleg két nyelviskola és egy könyvelőiroda
működött. Elővette a zsebéből azt a papírt, amire a hirdetésben olvasott
adatokat gyorsan kimásolta. Nem tévedett, valóban ez volt az a cím. Felsietett
a lépcsőn, majd lenyomta a hatalmas kilincset, és megpróbálta betolni az ajtót,
de ez nem volt olyan egyszerű. Teljes erejéből neki kellett feszülnie, hogy
bejusson. A ravasz szerkezet azonban félúton taktikát váltott, és könnyedén
továbbsiklott. Ágoston majdnem előrebukott, de a hatalmas kilincs szerencsére
kapaszkodóként is kiválóan funkcionált. Belépett, és megpróbálta becsukni az
ajtót, de az makacsul tartotta magát a saját tempójához, és roppant
lassúsággal indult visszafelé, mintha véletlenül sem akarná elsietni a
becsukódást.
Az előtértől jobbra egy kis portásfülke állt, amiben egy tagbaszakadt
fickó ült egyenruhában. A biztonsági őr kissé előrehajolt, és szigorúan
végigmérte a feléje közeledőt.
– Jó napot! – köszönt udvariasan Ágoston. – Az álláshirdetésre
jöttem – tette hozzá magyarázatként.
– Öhöm – válaszolta a férfi. – Első emelet, jobbra, 109-es ajtó.
– Köszönöm – bólintott Ágoston, és elindult a lépcső felé.
A biztonsági őr azonban válaszra sem méltatta.
Ahogy Ágoston felfelé sétált a lépcsőn, egyre erősödő zajra lett
figyelmes. A jobb oldali folyosón igen sokan várakoztak. Ezek szerint másoknak
is felkeltette az érdeklődését a dolog.
– Jó napot! – mondta Ágoston, de választ nem kapott.
A lépcső mellett állt néhány üres szék. Leült az egyikre, és
ölébe vette a könyvet. Mielőtt neki fogott volna az olvasásnak, megszemlélte a
különös társaságot. A legtöbb jelentkező katonaviselt volt, legalábbis a centire
vágott hajuk, napbarnított bőrük, darabos mozgásuk és öltözékük erről
árulkodott. A párbeszédfoszlányokból sikerült megállapítania, hogy angol,
német, francia, orosz és még arab is akadt köztük, meg jó néhány olyan náció,
amit így elsőre, hallás után nem tudott beazonosítani.
Ágoston kinyitotta a könyvet, és folytatta a szöveget, ahol
tegnap elalvás előtt abbahagyta, de még egy fél oldalt sem haladt előre, amikor
a lárma hirtelen elcsendesedett, mert kinyílt egy ajtó.
– Uraim – kezdte egy hang angolul; Ágoston nem látta az illetőt,
viszont tisztán hallotta, amit mond –, köszönöm, hogy eljöttek.
„Most jön a de! – gondolta Ágoston. – Fogadjunk, hogy mindenkit
szépen hazaküldenek!”
– Talán az lesz a legegyszerűbb – folytatta udvarias hangon a
férfi –, ha az érkezési sorrendet követjük. Melyiküket szólíthatom be elsőként?
Mély dörmögés hallatszott, ami talán egy igen lehetett, amit egy
gyors bemutatkozás követett. Az ajtó becsukódott. Mindannyian izgatottan
figyelték az ajtót, csak Ágoston olvasgatott közömbös arckifejezéssel és kissé
távolabb ülve, mintha egyáltalán nem érdekelné, ami odabent történik. Csend
volt, és így igazán jól haladt a szöveggel, mert nem vonta el a figyelmét
semmilyen zaj.
Miután már másodszor lapozott, ismét nyikorgás hallatszott.
Néhány másodpercig az ajtó körül állók kíváncsian meredtek a férfira, majd az
egyik angolul megkérdezte, hogy mi történt. A mély, dörmögő hang csak pár szót
mondott, majd átvágta magát az izgatott tömegen, és lesietett a lépcsőn.
Pusmogás zavarta meg a csendet, és néhányan, mintha meggondolták volna magukat,
a lépcső felé indultak.
– Mit mondott? – kérdezte Ágoston az éppen mellette elhaladótól,
de a fickó csak legyintett.
Ágoston oldalát egyre jobban furdalta a kíváncsiság, ennek
ellenére továbbra is a könyvbe temetkezett, de már képtelen volt a szövegre
figyelni. Miközben a tekintete a sorokat pásztázta, a füle, mint egy igen
érzékeny antenna, minden apró neszre felfigyelt.
Az ajtó nemsokára ismét nyílt. És ugyanaz játszódott le, mint az
előbb, de most Ágostonnak sikerült néhány szót megértenie, bár nem volt egészen
biztos benne, hogy van értelme. Az egyik férfi mintha a zsoldról mondott volna
valamit.
A kezdetben elég szűk folyosó az idő múltával egyre nagyobbnak és
tágasabbnak tűnt. Egy-egy jelölt tíz-tizenöt percet töltött bent, és szinte
mind izzadva vagy vörös ábrázattal jött ki. Ágoston eközben taktikát váltott,
és mint aki csak az elgémberedett lábait akarja megmozgatni, oda-vissza sétált
a folyosón. Közben azon morfondírozott, hogy mi folyhat odabent: vallatás és
kínzás vagy szimplán egy matekérettségi.
Az előtte várakozó jelöltek számából ítélve bőven volt ideje, így
másfél óra elteltével elhatározta, hogy közelebbi ismeretséget köt a földszinti
kávéautomatával. Éppen a felgyülemlett ötforintosaitól akart megszabadulni,
amikor mellé lépett egy fiatal férfi. Sötétkék, zárt nyakú egyenruhát viselt, a
középen futó gombsort egy ismeretlen címer díszítette. Ágoston nem igazán volt
járatos az egyenruhák történetében, de emlékei szerint ez a fazon elég régen
kiment már a divatból. Térd alatt végződő csizmát pedig manapság ritkán
hordanak. A férfinak hadnagyi rangjelzése volt, de sokkal inkább irodistának
tűnt keskeny lencsés szemüvegével és rövid, a fejtetőn kissé összeborzolt
frizurájával. Ez az a fazon, amit reggel órákig állít be magának az ember, hogy
kellően természetesnek tűnjék, holott bőven elég lett volna este alaposan
bezselézni, és hagyni éjjel a gyakori forgolódás közben, hogy átrendeződjön.
Hogy a jelentkezők közé tartozott vagy ő lehetett az egyik vallató, nehéz lett
volna megmondani.
A hadnagy csendesen megvárta, amíg az előtte álló egyesével
bedobálja az érméket, majd kiveszi a kávéval teli műanyag poharat. Ágoston
hátralépett, és belekortyolt a pohárba. Közben a férfi gondosan
végigtanulmányozta az automata összes feliratát, és láthatóan zavarban volt,
mert a nála levő papírpénz számára nem talált megfelelő nyílást.
– Segíthetek? – kérdezte Ágoston.
– Elnézést, nem értem, amit mond – mondta a férfi angolul.
– Segíthetek? – ismételte meg Ágoston a kérdést a Brit Birodalom
hivatalos nyelvén.
– Igazán kedves – válaszolta a fiatal férfi. – Két kávéra lenne
szükségem.
– Cukorral?
– Cukor nélkül.
Ágoston a műanyagpoharat letette az ablakpárkányra, elővette a
tárcáját, és elővarázsolta a két keserű kávét. A fiatal férfi oda akarta adni
neki a kezében szorongatott papírpénzt, de Ágoston mosolyogva megrázta a fejét.
– Kérem, legyen a vendégem – mondta.
– Köszönöm – bólintott a férfi.
– Igazán nincs mit – tette hozzá Ágoston.
A férfi elmosolyodott, még egyszer megköszönte, és elindult a
lépcső felé.
Ágoston az ablakpárkányhoz lépett, és felvette a poharat. A kávé
kissé már kihűlt ugyan, de még éppen kellemes hőmérsékletűnek bizonyult.
Visszabaktatott az emeletre, ahol meglepődve tapasztalta, hogy
már csak egy fickó van előtte. Most a folyosó másik végében álldogált, és csak
akkor kezdett az ajtó felé ballagni, amikor az utolsó delikvens eltűnt a 109-es
számú teremben. Az órájára nézett, és azt latolgatta, hogy a fickó a tíz– vagy
a tizenöt perces kategóriába esik majd, de már nyílt is az ajtót. A férfi
szabadkozott, majd szinte rohanva megcélozta a lépcsőt.
Ágoston csodálkozva nézett a fickó után, majd megpillantotta azt
a férfit, akivel a földszinti automatánál futott össze.
– Kérem, jöjjön be! – mondta mosolyogva a hadnagy.
– Köszönöm! – bólintott Ágoston.
A volt tanteremben egy negyven körüli férfi várakozott. Ugyanaz
az egyenruha, de három csillag.
„Százados – állapította meg magában Ágoston –, nem kerítenek túl
nagy feneket a dolognak, bár igazság szerint küldhettek volna egy pokrócmodorú őrmestert
is.”
Ez a férfi valamivel magasabb volt a másiknál, a szemüveg hiánya
pedig, mint később kiderült, egy nagy adag szigorral párosult. Azonban az
biztos, hogy a két katona külön borbélyhoz járt, és akihez a százados járt, azt
egy időgéppel rabolhatták el még a harmincas évekből, mármint 1930-ból. A
százados az ablaknál állt, és merev arccal az utcát figyelte.
– Jó napot, a nevem Ágoston Leutenan! – mutatkozott be az utolsó
interjúalany, miközben becsukódott mögötte az ajtó.
– William Burnst százados vagyok, a helyettesem pedig Scott
Draven hadnagy – fordult felé a férfi, majd egy erős, határozott kézszorítás
következett.
– Igazán örvendek – fogadta a köszönést Ágoston, majd az ajtóban
álló férfi felé fordult, hogy üdvözölje; magában azonban csendesen megjegyezte,
hogy a százados sem az a tipikus harcedzett katona, inkább egy háborús film
nyitójelenetében szereplő statisztának tűnt, akinek mindössze annyi szerepe
van, hogy fogadja a tábornok katasztrófát előrejelző hívását.
A szemüveges álirodista kézfogása jóval visszafogottabb volt,
szinte nem is lehetett érezni, mintha ebben a gesztusban is igazodni akarna a
rangjából következő alárendelt szerephez.
– Mond magának valamit az a név, hogy Fokker? – kérdezte a százados,
mintha csak vizsgáztatni akarná a jelöltet.
Ágoston elmosolyodott.
– Anton Herman Gerard Fokkerre gondol? Arra a holland mérnökre,
akit a Manfred von Richthofennek épített vadászgép és a szinkronizált
gépfegyver működési elvének megalkotása tett halhatatlanná? – kérdezett vissza
Ágoston szenvtelenül; volt némi helyzeti előnye, mert negyedévben ebből írt
szemináriumi dolgozatot, amit két jelessel is jutalmaztak, és amelyet azóta is gyakran
elővett csak úgy nosztalgiából. – Bár azt kevesen tudják – folytatta: –, hogy a
II. világháború alatt például Hollandiában is használtak Fokker elnevezésű vadászgépeket.
A két vizsgáztató összenézett.
– Igazán érdekes – jegyezte meg a százados. – Vett részt katonai
kiképzésem?
– Sajnos nem, uram.
– Semmi gond, igazán nem lényeges. – A százados furcsamód
megértőnek mutatkozott az alany ezen hiányosságát illetően. – Önéletrajzot
hozott magával?
– Természetesen – Ágoston egy gyors mozdulattal elővette a zakója
belső zsebébe rejtett papírokat, majd átnyújtotta a férfinak, aki tekintetével
gyorsan végigfutott az első lapon.
– Tanult latinul? – mérte végig a jelöltet.
– Igen, uram, de elég kevés dologra emlékszem, mert nem igazán
volt alkalmam gyakorolni, római legionáriusok ugyanis ritkán kérnek tőlem útbaigazítást.
– Maga sem tudta, miért toldotta meg a választ egy tréfával, aminek ráadásul
még sikerese sem volt.
„Most kerültem le a listáról” – állapította meg magában.
A százados komor arckifejezéssel olvasta tovább az önéletrajzát,
lapozott, majd átpörgette a fénymásolatokat.
– Főzni tud? – kérdezte váratlanul.
– Igen, uram – válaszolta Ágoston kissé csodálkozva. – A
kollégiumi élet sok mindenre megtanítja az embert – magyarázta.
A százados bólintott. Letépte az életrajz első oldalát, a többi
lapot pedig visszaadta Ágostonnak.
– Köszönöm, hogy eljött – nyújtotta a kezét, miután a lapot
beletette az ablakpárkányon fekvő mappába. – Értesíteni fogjuk a döntésünkről –
tette hozzá. – Még egyszer örülök, hogy megismerhettem.
– Részemről a megtiszteltetés – mondta tétován Ágoston, majd ismét
kezet fogott a hadnaggyal.
A szemüveges férfi kinyitotta előtte az ajtót, és biztatóan
rámosolygott.
Amikor kilépett a folyosóra, megtorpant. Ágostonnak egész idő
alatt különös érzése volt ezzel a kissé rendhagyó állásinterjúval kapcsolatban.
Szinte a meggyőződésévé vált, hogy a bolondját járatják vele, és azt várta,
hogy valamelyik kandi kamerás, TV-s fazon előugorjon az egyik ajtó mögül, majd
közölje vele, hogy jövő hét csütörtökön főműsoridőben visszanézheti a bénázást.
De a folyosó üres volt és szokatlanul csendes. Az elmúlt két hét alatt volt pár
meghallgatáson, ez azonban egyikhez sem hasonlított. Sőt, ez egyáltalán nem
hasonlított egyetlen állásinterjúhoz sem! Vagy ez valami új trend, ami még
nincs fent a neten?
