Rendszeres olvasók

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hannibal. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hannibal. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. április 9., vasárnap

Hannibal ante portas - avagy lesz-e folytatása a sorozatnak, dr. Lecter?

 A 3. szezon befejezése óta (2015) várják a rajongók a folytatást, petíciók keringenek a neten több százezer aláírással, Brian Fuller, Mads Mikkelsen és Hugh Dancy is készen áll, de valahogy csak nem akar összejönni a dolog.

Félhivatalos plakát egy új szezon ígéretével

Tavaly ősszel reppent fel a hír, hogy a Netflix jóvoltából mégiscsak tető alá hozható a dolog, bár az egyértelmű, hogy nem használhatják fel Harris A bárányok hallgatnak című opuszát. Harrisnek nyilván nem tetszett, hogyan szerkesztett Fuller pár sorból két teljes szezont, és annak ellenére, hogy a 3. évadot kénytelenek voltak megcsonkítani, mégis remekmű született. A gyermek bizony túlszárnyalta alkotóját, de Harris féltékenyen ragaszkodik A bárányok hallgatnak sikeréhez, nem osztozik senkivel, melynek végeredménye egy harmatgyenge sorozat lett Clarice címmel (2021). Ez a sikertelen próbálkozás egyúttal azt is megmutatta, hogy egy ötlet önmagában még kevés, a kidolgozás a lényeg. Gondoljunk csak arra, hogy A vörös sárkány első változata Az embervadász (1986) eléggé gyenge értékeket hozott, pedig Brian Cox alakítása Lecterként kiemelkedő. Szóval, Harris bármilyen borzalmakat is örökít meg az emberi gonoszság mélységeit feltárva - mellesleg írói stílusán még lehetne mit csiszolni, nem egy Stephen King -, ez önmagában kevés a hírnévhez. 

Plakát terv No. 2

Elérkezett a várva várt április 4-e, de Hannibal sehol, viszont már több forrásból megerősítették, hogy a folytatás elmarad. Vajon meddig fogócskáznak még az amerikai tévétársaságok a Hanniballal? Igazán szomorú, sőt, felháborító, hogy egy ilyen színvonalas, minden tekintetben briliáns sorozat végül elvérzik a  hiúság oltárán olyan ostoba indokkal, mint a nézettségi ráta. Talán a tény, hogy Mikkelsen szerepet kapott a legutóbbi Indiana Jones-filmben, add majd némi löketet a dolognak.

2020. június 16., kedd

Hannibal - 4. évad

Pár hete röppent fel először a hír Mads Mikkelsen privát oldaláról, és azóta egyre több helyen olvasni, hogy a Hannibal 4. évadja mégiscsak elkészül a Netflix égisze alatt. A történet A bárányok hallgatnak Bryan Fuller-féle adaptáció lesz, de azt még nem tudni pontosan, hogy Clarice karaktere hogyan is jelenik meg benne, főként annak fényében, hogy a szerző, Thomas Harris egy külön sorozatot szán az FBI-ügynöknőnek. Részemről amondó volnék, hogy Clarice-t vigye csak Harris mester, Fuller biztosan jól meglesz nélküle is - én mindenképpen.
Harris mesternek egyébként kétségtelenül A vörös sárkány az első és legsikerültebb alkotása, annak ellenére, hogy a moziváltozatnak köszönhetően A bárányok hallgatnak lett a legnépszerűbb. A Hannibalról bátran elmondhatjuk, hogy a rókáról lenyúzott második bőr, a Hannibal ébredése pedig egy egészen más világot tár elénk, így bár kiegészíti a "Hannibal-trilógiát", nyugodtan tekinthetjük egy külön álló műnek, amiből Fuller mesterien táplálkozott - számos eleme felbukkan a 2. szezonban.

Hogyan is kellene tálalni a dolgot?

További jó hír, már ha igaz, hogy az alkotók visszatérnek az 1. szezon technikai és hangulati elemeihez, amit sem a 2., sem a sebtében összecsapott 3. szezonban nem tudtak túl szárnyalni. Talán ha nem lebeg Hannibal felett Damoklész kardjaként a nézettségi ráta, Fuller ismét szabadon szárnyalhat, mint a sorozat kezdetén. A Netflix egyébként az utóbbi években szélsebesen tör előre, és számos olyan sorozatban van benne a keze, ami csak előnyére válhat, illetve olyan sorozatokat tűz a műsorára, melyek szerencsére magas színvonalat képviselnek (Babylon Berlin, Endeavour). Így talán a Hannibal lekerülhet az elkapált sorozatok listájáról.

"Rajtunk nem múlik, mi készen állunk!"

Bővebben a Hannibal 4. szezonáról:

További érdekesség:

Clarice:

2018. szeptember 9., vasárnap

Zene, intellektus - gyilkosság

Hála Hollywoodnak és a filmes közhelyeknek, a komolyzene iránti lelkesedés gyakran az intelligens pszichopata - más esetben egy meleg mellékszereplő, legrosszabb esetben egy meleg intelligens pszichopata - jellemvonásai közé tartozik, persze egy-két klasszikus detektív karakter kivétele erősíti a szabályt - akik mellesleg erősen pszichopatikus jellemvonásokkal rendelkeznek. Így nem meglepő, hogy ez a rossz szokás a sorozatokba is befészkelte magát.

Kezdhetnénk talán Sherlock Holmesszal,
aki hegedül, de izgalmasabb kezdés Hannibal Lecter,
aki zongorázik - és biztosan hegedül is,
de az egészen biztos, hogy mások nótáját gyakran elhúzza

Hannibal Lecter karakterével a komoly zene iránti rajongás szinte összeforrt. Így nem meglepő, hogy Will Graham jelképes elvesztésekor zeneművet komponál "fájdalmában", hogy a csinos extanítvány-kolléganőt is zeneileg veszi a lábáról. A Hannibal-sorozat készítői azonban nem érték be ennyivel, és mindent kihoztak ebből a komoly zenei témából, amit csak lehet. Az első szezon hetedik epizódjában vezetik be a cselekménybe - tegyük hozzá igen diszkréten - az afroamerikai Tobias Budge figuráját, akinek gyors és viharos felbukkanása némi Fantom-effektust csempész a történetbe.

A hangszerkészítő

Tobias Budge az élénk komoly zenei életéről neves Baltimore városában egy elegáns hangszer boltot vezet, ám nem csupán kereskedő, de hangszereket is készít, és emellett számos ifjú tanítványt oktat. Mivel a Hannibal-sorozat bizarr világában vagyunk, a "vájt fülű" nézők már ebből sejtik, hogy itt többről van szó. Tobias mester hangszerhúrjaihoz ugyanis speciális alapanyagot használ - a rossz nyelvek állítása szerint olasz import állati bélből készült húrok helyett valójában kevésbé műértő homo sapiens alkatrészeket. A húr mint visszatérő motívum.
A sorozat nyolcadik epizódja lényegében a barátságról szól, bár kissé nagy lesz a végére a kavarodás, és valahogy senki sem azzal akar "barátkozni", aki azt hosszú távon el is tudná fogadni. Ebben a kavarodásban persze lesz néhány halott, és a végén a hiúságában sértett Tobias neki ront Hannibal Lecternek.

Az ellenség felmérése,
avagy Hannibal a hangszerboltban

A gyönyörűen megkomponált nyolcadik epizód végén drámai küzdelem és szenvedélyes lezárás következik, majd némi csembaló. Aggodalomra persze nincs okunk, mert Händel Kleopátrájától Bachig messze nem olyan hosszú az út, mint gondolnánk, és biztosak lehetünk, hogy Hannibal Lecter az egyetlen, aki azt végig is járja.

Aki az utolsó dalt játszotta

Ha már Holmes korábban szóba került, az angol krimi irodalomban nem ő az egyetlen zenerajongó nyomozó, mivel a Colin Dexter által megalkotott Endeavour Morse karaktere is igencsak muzikális. Morse regénybeli karrierjét 1975-ben kezdte és közel tizennégy kötetre rúg. Az ITV első sorozata Inspector Morse címe 1987-től 2000-ig futott, majd 2012-ben indult útjára a még fiatal rendőréveit taposó Endeavour főszereplésével és ugyanezzel a címmel egy új sorozat, ami meglepő stílusbeli hasonlóságot mutat az utolsó Poirot-epizódokkal és kissé a Hanniballal is. A sorozatra az ITV-re jellemző igényesség jellemző, egy szezon csupán pár, igen magas színvonalon elkészített epizódból áll.

Öööö... nem tűnik egy veszélyes figurának,
pedig penge éles elméje van

Már az új, a '60-as években játszódó sorozat nyitó epizódja is eléggé muzikálisra sikeredett, de a harmadik - valójában negyedik - epizód teszi fel igazán a lécet. A Fúga fantázianevet viselő részben főhősünk egy őrült operarajongó nyomába szegődik, aki Verdi Otellójától egészen Puccini Toscájáig számos operarészlettel és egyéb rejtvényekkel teszi próbára Morse elméjét - és a nézők komolyzenei ismereteit. Kezdetben úgy tűnik szimplán egy pszichopatáról van szó, majd kiderül, ez valójában két "nagy" koponya párviadala. A Hannibal-sorozat akadémiáját kijárt nézők számára akad persze egy-egy árulkodó részlet, de a végkifejlet minden képzeletet felül múl. A sajtó pedig már a kezdetektől úgy emlegeti a rejtélyes gyilkost, mint "Opera Phantom" - annak ellenére, hogy stílszerűbb lett volna az "Opera Ghost".

 Hajsza pincében és tetőn

Az epizódban megjárjuk a poklot és a mennyországot képletesen és szó szerint is, hiszen Morse a gyilkos nyomába eredve alagsori könyvtári labirintusban, majd egy tetőn is akcióba lendül. Endeavour Morse karaktere bár csöppet sem hasonlít a magabiztosnak tűnő Holmeshoz, hiszen inkább egy gátlásos és hiperérzékeny fiatalember benyomását kelti, aki ráadásul még kórustag is - igazi jó fiú -, valójában jóval árnyaltabb és némiképp sötétebb is, mint azt elsőre gondolnánk. Valahogy különös érzéke van arra, hogy a lehető legrosszabb karakterbe szeressen bele - a történet szempontjából rossz, nem feltétlenül csak morálisan - és a munkahelyén se tud igazán beilleszkedni. Emberi kapcsolatok terén a teljesítményét bátran értékelhetjük nullára, ám ezt kiváló asszociációs képességével, komoly zenei és irodalmi tudással és nagy adag iróniával ellensúlyozza - ezek persze a kapcsolatteremtésben nem feltétlenül szükségesek, ám a nyomozati munkában gyakran jól jönnek.

 Magányosan, akár a Fantom

A harmadik szezon nyitó epizódja, illetve a szezon minden része zeneileg igényesen megalkotott darab, a bevezető képsorok és a az aláfestő zene tökéletes harmóniája azonnal szembe tűnik, amely valójában egyfajta nyitány, és minden lényeges elemet tartalmaz. Az említett első epizód - Ride - pedig Fitzgerald A nagy Gatsby-jének a sajátos változata. Mellesleg pont ezzel a Gatsby-hasonmással vezeti félre a nézőt a cselekmény.

 A világ vége

De a végzet itt is utolér,
még ha csak mellékszerepet is kap az ember a nagy fináléban

Bizonyára más karakterek is akadnak, akiknek a fentiekhez hasonlóan van némi komoly zenei érdeklődése, és ha összefutnék velük, feltétlenül bemutatom őket.

"Mi is a kedvenc operám?"

2016. május 22., vasárnap

Stephen King - Danse Macabre

Stephen King nevét mindenki ismeri - horror-ranjongók és horrorellenzők egyaránt -, az 1981-ben megjelent Danse Macabre azonban nem egy újabb horror klasszikus, hanem sajátos elméleti munka. Nálunk kissé késve, csak 2009-ben jelent meg először az Európa Könyvkiadó gondozásában (a fordításért és egy-két ferdítésért felelős Müller Bernadett és Totth Benedek).

A magyar kiadás borítója

Most jöhetnének az olyan frázisok, hogy "ez egy hiánypótló munka, amely..." stb, de mivel ez mű- és önelemző könyv, szakmai áttekintés helyett inkább a saját reflexióimat osztanám meg.
Sajnos a könyv pont az az időszakot tárgyalja (1950-1980), ami számomra kevésbé izgalmas, így a boncasztalra kerülő művek java része hidegen hagy, és igazán sajnálom, hogy a '30-as, '40-es, de főként a '90-es évek meg ami utána jön már kimaradtak a szórásból, mert velük együtt kimaradt Lugosi Béla, a Rebecca, Coppola Draculája az Interjú a vámpírral és a '99-es Múmia és Hannibal Lecter teljes pályafutása - csak néhány példa a sok közül. Ennek ellenére érdekes olvasmány elsősorban a személyes gondolatok és az előbb említett önelemző részek miatt, valamint azért, mert az amerikai horror alkotások és az amerikai társadalmat ért hatások különös szimbiózisára is fény derül.
Hiányoltam továbbá, hogy míg terítékre kerül William Faulkner A hang és a téboly című regénye az elidegenedés tárgykörénél, kimarad Fitzgerald Benjamin Buttonja A zsugorodó férfi hosszas elemzésénél, holott hasonló problémát feszeget a kettő, csak az egyik esetben a fizikai méret csökken, míg a másik esetben a életkor halad visszafelé - mivel az elemzések során rendszerint a tárgyalt időszaknál korábban született alkotások és szerzők is gyakran szerepelnek az időrendiség erre nem lehet magyarázat. És míg Poe, sőt, Dickens is többször felbukkan, az abszurd és a horror összefüggéseinél olyan szerzők maradnak ki, mint Gogol vagy Kafka, pedig, ha valami valóban idetartozna, az Az átváltozás, és idesorolhatnánk Nexő Az üres helyek utasai című novelláját is - persze belátom, hogy e három szerző nem ékes angol nyelven írt és minden "szentnek" maga felé hajlik a keze, így vigye el a balhét a hiányos amerikai oktatás. Még egy zárójeles megjegyzés a Jancsi és Juliska és a kannibalizmus című részhez: ez nem mese, mert az adott időszakban valóban létező jelenség volt a kannibalizmus, és Jancsi és Juliska épen azért került az erdőbe, hogy lekerüljenek a családi étlapról - az egy másik kérdés, hogy így egy másik mágikus étlapra kerültek fel.

Lugosi Béla és Ed Wood Tim Burton filmjében (1994):
Martin Landau és Johnny Depp

Számomra az is furcsa, hogy milyen sótlan módon értelmezi Lugosi Béla utolsó filmjét, a kétségtelenül borzalmas 9-es terv a világűrből című Ed Wood-alkotást. Bár mentségére legyen szólva, hogy a könyv megírásakor még nem láthatta Tim Burton erről szóló moziját - ahhoz egy időgép kellett volna -, ami (már mint a film) némi magyarázattal szolgál, még hozzá olyan magyarázattal, amit az ember hajlamos elfogadni. Miért vállalta el Lugosi Béla Ed Wood filmjeiben ezeket a szerepeket? Egyszerűen azért, mert valaki hitt benne, és ez a hit azzal az illúzióval kecsegtette, hogy a régi szép napok visszatérnek. Másrészt ott van az, amit Laurence Olivier is leírt az önéletrajzában, idősebb korában azért vállalt el néha egy-egy kevésbé nívós munkát - mint Mengele vagy Van Helsing -, mert legalább dolgozhatott. És ha már Lugosi Béláról van szó, kaliberekkel jobb színész volt, mint Karloff - persze a Karloff-rajongók ennek az ellenkezőjét hangoztatják -, és akinek mégis kétsége lenne efelől, nézze meg A fehér zombit vagy A hollót.
A szuperhősök ledegradálásával sem értek egyet, és érzek benne némi prekoncepciót is. Bár igaz, hogy a Pókember népszerűségének egyik fő oka az emberi mivolta - meg az újításnak számító gondolatbuborékok -, de ez igaz Batmanra is - bár a Pókember tök csóró, míg Batman kőgazdag. Úgy érzem, itt a szuperhős megfogalmazás erősen Supermanre és a hozzá hasonló valószínűtlenül tökéletes és unalmas hősökre értendő.
Amiről viszont a szerző már nem tehet, az a magyar fordításban szereplő néhány apróság. John Wayne említésénél a "duke" szót például nyugodtan lefordíthatták volna hercegre, hiszen köztudott, hogy Wayne-t beceneve a "Herceg" volt, persze ehhez lehet, hogy egy nagyszótár kellett volna. A görög eredetű szavak átírása sem ment valami jól az angolból, így a püroszi győzelemből piroszi lett, Nárcisszuszból pedig valami egész érdekes dolog. Sotto voce jegyzem meg, hogy ezen szavak átírása már régóta egységes, és az Európa Kiadótól ennél többet várt volna az olvasó, mellesleg nyilvánvaló, hogy sem a fordítók sem a többi munkatárs nem figyelt a gimis töri órákon, mert akkor tutira nem tévesztik el.

Az Addams Family 2 óta tudja, milyen káros hatással van ránk a Disney;
Wednesday Addams Disney-mosolya

És most lássuk a pozitívumokat!
Az előbbi bekezdésekből talán úgy tűnhet, hogy ez a könyv nem a legsikerültebb művek egyike, de ezt rögtön megcáfolnám. A már kétszer hangsúlyozott személyes mivoltán túl, amelyből kezdő és már pályán levő írók egyaránt okulhatnak, és melyben némi betekintést nyerhetünk az amerikai könyvkiadók világába, valamint a regényből filmadaptációvá és átértelmezéssé válás bonyolult és küzdelmes folyamatába, a könyv eredeti humora és stílusa már önmagában elegendő indok.
Külön köszönet a szerzőnek a Disney-borzalmakról írt soraiért, melyben világosan rámutat arra az érzelmi alapú manipulációra, ami az egész rendszert működteti - a pszichés horror rejtett eszközeiről már nem is szóval. Úgy hogy csak óvatosan a Disney-vel!
Ami vitathatatlan érdeme a könyvnek - és amit sajnos nem tárgyal elég részletesen - az a horror pszichológiája - értendő ez a szerzőre és olvasóra egyaránt. Az utolsó, kissé hidegzuhany-szerű fejezetben azért találhatunk pár érdekességet, de helyszűke miatt erről bővebben már nem értekezik a szerző.
A könyvben mindazonáltal található jó pár magvas gondolat, melyből kettőt emelnék ki.
"Sajnálatot érzek, amikor olyasvalakivel hoz össze a sors, aki így vélekedik ezekről a dolgokról: 'Nem olvasok fantasyt (nem a magyar műfaji kategóriára gondol, inkább a fictionként definiált könyvekre), és nem nézek ilyen filmeket; mert nem igaziak.' Ezek az emberek egyszerűen képtelenek felemelni a fantasy súlyát. Képzeletük izmai valami oknál fogva elsorvadtak az évek során."* - nagyon szép, eufemisztikus megfogalmazás.
"A legtöbb kritikus nem foglalkozik a fantasy-irodalommal (értsd: fiction), mert fogalmuk sincs, mihez kezdjenek vele, hacsak nem egyértelmű allegóriáról van szó. 'Nem foglalkozom fantasyvel - közölte velem egyszer egy nem kisebb orgánum, mint a New York Times Book Review egykori kritikusa. - Nem érdekelnek az őrült hallucinációk.' Sosem árt jó kapcsolatot ápolni ilyen nyitott elmékkel. Szélesíti az ember látókörét."* - Köszönjük, Stephen King!

"Egész tűrhető kézirat, Mr. King,
de lenne néhány részlet, amin érdemes volna még csiszolni."


*Stephen King: Danse Macabre 172. old és 562. old

2016. április 30., szombat

Psycho - reflection

Tartozom a sorsnak és Anthony Perkins emlékének némi reflexióval a Pszichóval (1960) kapcsolatban elsősorban az átvirrasztott éjszakáért, meg persze azért a számos utóhatásért, amit neki köszönhetek.

Norman Bates és Anthony Perkins személyisége oly annyira összeforrt, 
hogy nehéz volna más arcot társítani ehhez a karakterhez

A filmet először a gimiben láttam, miután véget ért a vetítés, egyedül sétáltam végig a kollégium sötétségben úszó épületén, azon az estén fújt a szél is, így folyton árnyak táncoltak a függöny mögött. Nem is kellett ennél több! A félelemmel többféleképpen szállhatunk szembe, számomra akkor az analizálás tűnt a leghatékonyabbnak, így a gimnáziumi könyvtár szerény pszichológia-részlegén kötöttem ki. Ó, szóval így kezdődött?
Tagadhatatlan, hogy a pszicho-hatáson túl a film másik nagy erénye - számomra mindenképpen - Anthony Perkins. Utána hosszú ideig vadásztam a Perkins-filmeket, melyek között volt pár felejthető, de jó néhány klasszis, mint az Orson Welles-féle Kafka-adaptávió (A per). Legerőteljesebben mégis a Pszichóban megformált Norman Bates volt rám hatással, és mint később kiderült, másokra is. Elég ha arra gondolunk, hogy említésre kerül például Az álomcsapat (Dream Team) című Michael Keaton remekműben is - több filmes utalás is található benne kezdve attól, hogy a nővérek úgy néznek ki, mint Luca Brasi -, az egyik skrizonfén karakterről kiderül, hogy egy Norman Batestől kapott, dedikált fényképpel rohangál és mellesleg élére vasalja a zokniját.
A Pszichót is utolérte az üzleti szellem, ami három újabb opusszal ajándékozta meg a nézőket Pszicho II. (1983), III. (1986) és IV: The Beginning (1990) címen. Ezek közös pontja az alaptörténet és Anthony Perkins, kiegészülve az éppen aktuális trendek és sztárok felvonultatásával. A folytatások, mint lenni szokott messze nem hozták az első film izgalmi szintjét, de a VHS- és DVD- (később BlueRay-) kiadásik bizonyára kárpótolták a befektetőket.

  "Pszicho kettő, három, négy, 
Te, kis Norman, hová mégy?"

Hitchcock
2012-ben, még a végül elmaradt világvége előtt, került a mozikba a Hitchcock - avagy így készült a Pszicho - Stephen Rebello: Hitchcock and the Making of Psycho című könyve alapján. A szereposztás Anthony Hopkinstól James D'Arcyig zseniális, a színészi játékkal - és a maszkmesterekkel - nincs is gond, csak a forgatókönyvvel. Meglehet, hogy túl sok prekoncepcióm volt a történettel kapcsolatban, de a témához képest a kidolgozás elég vérszegényre sikeredett. Ha a Pszichóról van szó, az ember hasonló katartikus élményt vár, mint maga a nagy mű - vagy legalább olyan megoldást, mint amilyennel Tim Burton szolgált az Ed Woodban vagy amilyennel Richard Attenborough a Chaplinben. Ennek ellenére nagyjából három említésre méltó jelenetet tudnék felidézni, és ezekből a legizgalmasabb az, amikor a fiatal Perkins rákérdez, a szerep szerint miért is tartja érdekesnek egy lyukon keresztül kukkolni a vetkőző partnernőt. A cenzúrával folytatott harc ma már furcsának hathat, és a főítész kijelentését, mi szerint amerikai filmben sosem fordulhat elő WC-csésze, már többször felülírták - Mel Gibson fenekéről nem is szólva. Ráadásul amikor Hitchcock felszedi a padlóról a port, reméltem, hogy valami érdekesebb kerekedik ki a dologból, de csak némi lelkizés lett belőle.
Bevallom a filmet James D'Arcy miatt néztem meg, bár nem sok szerepe akadt benne, viszont Anthony Perkinsként zseniális alakítást nyújtott.

James D'Arcy,  a tökéletes Anthony Perkins

Az Amerikai Pszichótól a Bates Motelig
Téma-réma-változatban a  Pszicho több filmet és paródiát is megihletett - mint a korábban említett A báránysültek hallgatnak, lásd: Hannibal Lecter: görbe tükör- ezek elemzését és összegyűjtését azonban másra hagyom., de pár érdekességet azért kiemelnék.
Az Amerikai pszicho (2000) cím félig-meddig félrevezető, hiszen valójában nem pszichopata vagy skrizofén gyilkos ámokfutásáról szól, hanem a személytelenségről, elidegenedésről és a társadalom közömbösségéről, a kettős személyiség - ha van egyáltalán - csupán művészi eszköz ennek kifejezésére. Így a bűn értelemszerűen nem lepleződik le, sőt, még az is kétséges, hogy megtörtént-e, a törvény vagy a néző igazságérzetének helyre állítása pedig még csak fel sem merül. Bár az Amerikai pszicho főszereplője rokonvonásokat mutat Norman Bates karakterével, ez valójában a véletlen műve, de tagadhatatlan, hogy Christian Bale kimagasló teljesítményt nyújtott.

Ígéretes promo, érdektelen folytatás: üres szobák a Bates Motelben

Az A&E által készített Bates Motel (2013- ) a Dexterhez hasonlóan egy alaposan kilúgozott, háziasított változat, amiben számtalan fiatalabb és idősebb nőt kukkolhat a néző, ha arra vágyik, és persze olykor meghal egy-két mellékszereplő is, csak hogy a horrorélmény is megmaradjon. A fiatal Norman Bates kiválasztásával is akadnak némi gondok - vagy csak megint azok a fránya prekoncepciók -, a Charlie és a csokigyárból (2015) ismert Freddie Highmore-ból ugyanis valami nagyon hiányzik ahhoz, hogy Anthony Perkins nyomdokai léphessen - kiváló ellenpélda Gaspard Ulliel, aki viszont véresen komoly, de iszonyatosan jó fiatal Hannibalnak bizonyult. A cselekmény ráadásul az '50-es évek helyett átkerül napjainkban, ezzel tinirajongók százait hódítva meg, azonban Pszicho-rajongók tömegeit veszítve el. A modern környezetben számos momentum értelmét veszti, a társadalmi viszonyok megváltoztak, akárcsak az átlagos amerikai családról alkotott kép, így a történet is erősen megkérdőjelezhető. Nagy csalódás továbbá, hogy teljes valójában láthatjuk Bates mamát, akit a '60-as változat alapján egy házsártos, vén szipirtyónak képzeltünk, erre kiderül, hogy egy dögös, emancipált feminista némi szociopata beütéssel. A forgatókönyv sekélyes, se nem stílusos, se nem szellemes, inkább középszerű. A promóciós plakátok által sugallt hatás elmarad és az izgalmi faktor is a zuhanyzótálca alsó feléhez közelít. Mindezek fényében számomra rejtély, hogyan jutott el a Bates Motel a harmadik szezonig.

Nem mindig azt látjuk a falba fúrt lyukon keresztül,
amit szeretnénk

Pszicho-effekt
A Pszicho azonban a puszta borzongásnál, álmatlanságnál jóval többet adott. Vitathatatlan például, hogy az innen gyökerező kukkolást David Lynch fejlesztette tökélyre a Kék bársony (1986) szekrény-jelenetében és a Twin Peaks (1990-1991) epizódjaiban, ahol Audrey Horne alkalmazta igen hatékonyan ezt a mechanizmust - kivételesen egy nő és nem egy férfi..
Norman Bates újragondolt változatával pedig több helyen is találkozhatunk, legismertebb ezek közül talán az Edward Norton alakította ártatlan gyilkos A legbensőbb félelemben (1996). Norton egyébként képes volt egyedül elvinni a film lényegi részét, mert legyünk őszinténk, Richard Gere sármos mosolyán és egy enyhe üldözésen kívül sok mindent nem tett a siker érdekében. Edward Norton éppúgy a megtévesztés mestere, mint Anthony Perkins, és hátborzongatóan jó színész A néző kezdetben élénken figyel, majd elégedetten hátra dől: "Á, ezt a trükköt már ismerem, a srác skrizó!" Hm?

Skrizo vagy pszicho?

Ps: A tárgyhoz tartozik még egy Robert Englund-film is a Dance Macabre, de ez korábban már említésre került (lásd: A fantom megjelenik a filmvásznon – dermesztő tekintet és sikoly).

2016. április 17., vasárnap

Hannibal Lecter - görbe tükör

A '90-es évektől a filmgyárak ontották magukból a jobbnál jobb műfajparódiákat, furcsamód a horror mégis is kimaradt a szórásból - mert legyünk őszinténk, a Horrorra akadva-mozik javarészt élvezhetetlenek leszámítva az üde kivételt képező 3 részt. Míg az akció filmekre olyan mára klasszikusok jutottak mint a Nagy durranás I. (Top Gun), és II. (Rambo-variációk a Casablanca és A keresztapa dallamára) vagy a James Bondos Spy Hard, és míg Mel Books több felejthetetlen pillanatot szerzett az Űrgolyhók (minden, ami sci-fi), a Robin Hood, a fuszeklik fejedelme (minden, ami Robin Hood, főként Kevin Costner és Errol Flynn) vagy a Drakula halott és élvezi (Lugosi Bélától Gary Oldmanig Leslie Nielsennel) elkészítésével, Hannibal Lecterre mindössze egy sekély A báránysültek hallgatnak (Silent of the Hams 1994) jutott.


A film nem kevesebbet vállalt magára, minthogy ötvözze A bárányok hallgatnak és a Psycho borzalmait. A szereposztás önmagába igen ígéretesnek tűnt az akkor éppen menő Billy Zane-nel az élen, de számos nagy nevet sorakoztatott fel, mint Charlene Tilton (a Dallas Lucyje). A filmben több jó poén is található - például főhősünket Joe Dee Fosternek hívják, de terítékre kerül több híres mozi, még a Star Wars is -, és magánnyomozóként ismét felbukkan Martin Balsam, akit a Psychoban ugyanebben a szerepben láthattunk, sőt, még Michael Jackson Thrillerének is szorítottak helyet. Mindenezek ellenére a film nem hagy bennünk maradandó élményt, és nem ösztönöz arra sem, hogy újra és újra belevessük magunkat ebbe a bizarr paródiába. Talán éppen azért, mert esetünkben túl sok minden került bele, és valójában a lényeg hiányzik, az igazi főgonosz  - mellesleg - Hannibal Lecter karaktere.
A Haláli fegyver ( Loaded Weapon 1 1993 - Halálos fegyver-filmek bestofja) jóval szerencsésebben közelítette meg a kérdést, és bár itt Hannibal Lecternek csekély szerepe akad, mégis frappánsabbra sikerült a megjelenése. Az Emilio Estevez és Samuel L. Jackson főszereplésével készült filmben Tim Curry és William Shatner mellett a mellékszerepekben is fajsúlyos nevekkel találkozhatunk, mint Charlie Sheen, Woppie Goldberg vagy Bruce Willis a parti sétány jelenetben.  Hannibal szerepében itt F. Murray Abraham (az Amadeus Salierije) látható. Pár perces jelenete önmagában véve is zseniális.

Dr. Lecter cellája, ahogy a Haláli fegyver alkotói elképzelték

Persze a tévéműsorok (talkshow-k), képregények, valamint a fannibal art is kitermelt több tucat Lecter-paródiát, de a szakma még tartozik a közönségnek - és elsősorban az előbb említett fannibaloknak - egy igazán ütős riposzttal.

Hannibal sem kerülhette el, hogy bekerüljön a South Park abszurd világába,
de még a Muppeték Brekkijét is megihlette

2016. április 14., csütörtök

A horrorfilm - válogatott tanulmányok

Tavaly (2015) indult útjára a Filmanatómia könyvsorozat, melynek második darabja önmagáért beszél. A horrorfilm című kötet tíz tanulmányt tartalmaz, különböző szemszögekből boncolgatva a műfajt. Ajánlott olvasmány minden horrorfilm-rajongónak, vagy azoknak, akik meg szeretnék érteni, mások miért kedvelik annyira - vagy azoknak, akik azt szeretnék megérteni, ők maguk miért is vonzódnak hozzá. Filmtörténetet, műfaji meghatározásokat és számos egyéb információkat is tartalmaz a kötet az operaház fantomjától egészen Hannibal Lecterig - hoppá, mindkettő pszichopata sorozatgyilkos.


Igazi csemege Dargay Marcell: A horrorfilm zenéjének rövid története, amiről szívesebb olvasna hosszabban a nagyérdemű, bár a Columbo-sorozat idevágó része óta tudjuk, hogy kevesen figyelnek igazán a háttérben futó zenei anyagra, mégis meghatározó hangulati elem. A szerző egyetlen "elírását" azonban illik korrigálni: az Interjú a vámpírralban a Rolling Stones Sympathy for the Deviljét a Guns N'Roses átdolgozásában hallhatjuk, így a "vagy éppen" kötőszó nem egészen fedi a valóságot.
Személyes kedvencem azonban Kovács Gellért: horrorsorozatok a tévében című opusza, ami viszonylag pontos képet fest a tárgyról. Néhány kritikai észrevétellel viszont tartozom - csupán a teljesség kedvéért. A Twilight Zone és The Outer Limits között ugyanis kimaradt a szórásból a két kultikus Chris Carter-sorozat: az X-akták és a Millennium, a vérfarkas-szériák közül pedig a Wolf Lake Lou Diamond Phillipsszel, és a Buffy, a vámpírok réme mellett kár volt úgy elmenni, hogy Spike nem került említésre. A Hannibalt tárgyaló résznél pedig érezhető némi kultúrsznobizmus: nem tudjuk hová tenni, így húzzuk inkább le - igaz furcsa mód majd egy teljes oldalt kapott. A Hannibal mint intellektuális pszicho-horror egyedi és talán műfajteremtő, de mivel halmozottan hátrányos helyzetű, meglehet, hogy unikum marad. Némi vigaszt nyújt azonban, hogy a háziasított pszichopatáról szóló Dexter mindössze csak a felsorolásban szerepel.
A kötetből kimaradt továbbá, hogy a Les yeux sans visage ihlette Billy Idol Eyes without Face című számát, melyhez a kor punkdivatjához igazodva elég bizarr képi világú klip készült. A Psycho-franchise-nál a Bates Motel-sorozat talán nem véletlenül maradt rejtve, mert lássuk be igen stílustalanra sikeredett és még csak nem is szellemes, az eredeti műhöz pedig nagyjából a nevek szintjén van némi köze - rejtély, mégis hogyan tudott immár négy évadot megélni. A könyv már rég a boltokba került, amikor karácsonyi szórakozás gyanánt a BBC előrukkolt A tíz kicsi néger új verziójával, amit gondolatban nyugodt szívvel beilleszthetünk a megfelelő részhez. De ezek valójában olyan apróságok, melyek nélkül is érdekes és izgalmas olvasmány A horrorfilm.

2016. április 10., vasárnap

Hannibal-sorozat: Those Who Kill dán recept alapján

Sejthető - vagy szinte törvényszerű -, hogy a Hannibal zsenialitásában a szereplő gárdán túl más európai adalékanyag is van, mégpedig egy 2011-es dán sorozat, a Dem som draeber, angolul Those Who Killre keresztve - a magyar variációkat inkább mellőzném. Az egyetlen szezont megélt sorozatot később az amerikai A&E adoptálta, de vitathatatlan, hogy a Hannibal készítőire is nagy hatással volt - a cselekményvezetés pókhálószerű voltát például egy az egyben onnan koppintották nem is beszélve Will Graham karakteréről, jó pár hangulati elemről és képi hatásról. Az eredeti dán változathoz még nem volt szerencsém, az amerikaihoz viszont igen, és bár copycatről van szó, be kell vallani igazán "tetszetősre" sikeredett.

A sorozat lényegi kérdése: ki öl meg kit,
mert ez nem mindig annyira egyszerű, mint látszik

A magyar oldalak érdekesnek és újszerűnek titulálják, de mivel a Hannibal sem kapott túl kimagasló kritikát, ezektől az üres és semmitmondó kifejezésektől nyugodtan eltekinthetünk. A Those Who Kill (2014) sajátos szerkezete csak egy momentum, amitől képtelenség abban hagyni. Van ugyanis egy hol erősebb, hol halványabb háttérszálunk közben fel-felbukkan egy-egy sorozatgyilkos, akit illik elkapni. Az adott rész végén azonban nem számíthatunk minden alkalommal boldog vagy boldogtalan végkifejletre, mert minden eset más, rapszodikus hosszúságú, ezzel máris megteremtve az alapfeszültséget, amit a háttértörténet csak fokoz.

 
Sorozatgyilkosok és deviánsok

Két főhősünk kellően őrült, nyilvánvalóan egyik sem üti meg az átlagos honpolgár, de még a normál zsaru szintjét sem, viszont éppen ettől olyan magával ragadó az egész. Mint a Hannibal esetében, a Those Who Killnél is rá kell hangolódnia a nézőnek erre a morbid dekadenciára, de aki végignézi, sokkal jobban meg fogja érteni a Hannibal Will Grahamjét és a hozzá kötődő elsőre abnormális érzelmi viszonyokat.
A hajszálnyit Hannibal félig Graham Thomas Shaeffer olykor elég merész és nyugodtan mondhatjuk hajmeresztő kísérletek útján igyekszik beleélni magát az elkövető bőrébe kevésbé misztikus inkább gyakorlati módon. Kísérletezgetései addig fajulnak, hogy magánéletét is sikerül tönkre vágni, mert mint minden szenvedélybeteg, ő is egyre mélyebbre és mélyebbre merül, egyre többet akar és képtelen elszakadni sajátos kábítószerétől: a munkától. Shaeffer szerepében az amerikai verzióban James D'Arcyt láthatjuk, aki - mint tőle megszokhattuk - ezúttal is mesteri (Korábbi bejegyzés lásd: Sherlock: Case of Evil), a női főszereplőt, Catherine Jensent pedig Chloe Sevigny alakítja. Jensen enyhén ambivalens karaktere számos izgalmas szimptómával rendelkezik, emberi kapcsolatai még Sheafferénél is szegényesebbek, folytonos bűntudatát sajátos lelki és fizikai "önkínzással" próbálja csillapítani, ráadásul elég hamar elsül kezében a fegyver. És miután ezt a két komponenst összeengedtük, azután jön csak a java.
Ó, igen! Külön köszönet a macskanős hasonlatért!
A némiképp igazságtalanul elhanyagolt mellékszereplőkről is essék néhány szó, akik között olyan nevek szerepelnek, mint James Morrison vagy Bruce Davison - végtelennek tűnő biográfiával -, illetve Kathy Baker, aki merőben más arcát mutatta Az ollókező Edwardban (Edward Scissorhands 1990), és aki látta a Nyolcadik Jennifert (Jennifer Eight 1992), sosem felejti.


A sorozat képi világa az olykor villódzó neonszínek és napfényes jelenetek ellenére nem túl vidám, amihez engedékenyen hozzásimul egy másik fontos hangulati elem: a zene. Modern és "klasszikus" számok egyformán helyet kapnak a keretet nyújtó kissé zaklatott és vészjósló főcímzenét variáló aláfestéshez.
A főcím egy másik érdekessége a keresztespók nem egészen autentikus hálójában vergődő molylepke. Elsőre úgy gondolnánk, hogy a pók a gyilkos, holott nem tesz mást, csak megöli azt a lepkét, melynek hernyói az igazi "kártevők" - egy újabb sorozat bonyolult szimbolikával. Ennek fényében nézve a történet és a végkifejlet is más értelmezést kap, bár nem volt szép az alkotóktól, hogy úgy zárták le a szezont, ahogy... 

2016. március 25., péntek

Eltemetett sorozatok 01

Ha jobban utánajárnék, biztosan jó pár hasonló sorozatra bukkanhatnék, de ezúttal azokra összpontosítok, melyekben mint rétegnéző magam is érintett vagyok. A '90-es években még az volt a trend, hogy a pilote epizód vagy az első szezon nézettsége döntött a folytatásról - gyakran egy-egy szezon teljes leforgatásra került, így a közönség reakcióira csak két szezonnal később tudott reagálni, ez történt Spike-kal* is a Buffy-ban -, mára azonban nem ritka, hogy menet közben törölnek egy sorozatot.

A nézőt vagy az alkotót temetjük?

Az ezeregy indok meséje
Az eltemetett sorozatok sorát mi más nyithatná, mint a legfájóbb és legfrissebb áldozat a Hannibal (2013-2015). A hivatalos verzió szerint - mint korábban is írtam - a nézettség drasztikus visszaesése késztette erre a készítőket. Az interneten közzé tett adatok azt mutatják, hogy a kezdeti számokhoz képest valóban negyedére esett vissza az érdeklődés - de mindannyian tudjuk, hogy a statisztikák mindig azt mutatják, amit szeretnék, illetve úgy olvassuk, ahogy nekünk tetszik. Azonban, ha az NBC veszi a fáradságot, és felkéri z FBI-t, hogy tartsa megfigyelés alatt a letöltéseket, akkor igencsak meglepődött volna. a részek - a reklámoktól gondosan megtisztítva - ugyanis a premier vetítés után alig huszonnégy órán belül már ott keringetek a neten világszerte, és a letöltések száma jócskán meghaladják az első szezon hivatalos nézettségi szintjét. Persze egy vállalati értekezleten ilyen adatokkal nehéz érvelni, de ez a tény is tény.
A második indok, ami sokkal hihetőbb, hogy Thomas Harris nem volt túl boldog hőseinek újszerű értelmezése láttán, talán volt ebben némi szakmai féltékenység, mert az vitathatatlan, hogy a sorozat karakterei jóval életszerűbbek, mint a kissé sablonos eredeti figurák - ne feledkezzünk meg arról egyetlen pillanatra sem, hogy Hannibal sikerét Anthony Hopkinsnak és a nézők túlburjánzó és kissé romantikus fantáziájának köszönheti.
Mi okozhatta vajon a hivatalos nézettségi index ilyen mértékű csökkenését?
Ha leszámítjuk a letöltésből fakadó kényelmi szempontokat, bizonyára létezett egy nézőmennyiség, amely egy idő után feladta. Mivel az NBC az amerikai adatokkal operált, nem alaptalan a feltételezés, hogy főként amerikai nézőket vesztett. Erre viszont már egyszerű választ adni. Ahhoz, hogy értsük és "élvezzük" ezt a sorozatot, nem árt alaposan felkészülni. A vörös sárkány mélyre ható ismerete csak a beugró - annak ellenére, hogy mindössze pár mondat erejéig szerepel benne a Hobbes-ügy, számos párbeszéd szó szerint felhasználásra került, és az sem mindegy ki, mikor és kinek mondja. Nem árt leporolni művészettörténeti és komolyzenei ismereteinket sem, hogy minden a helyére kerüljön, és megértsük az olyan poénokat, mint például miért Mefisztó (az ördög) "Eladó az egész világ" kezdetű dalára pakolja tele Hannibal a frigót. Kedves néző, ha azt hitted, hogy bambán bámulhatod a készüléket, nagyot fogsz csalódni, mert kénytelen leszel használni az agyadat is.


Film noiros kísérlet
Kevésbé drámai, de ugyanúgy veszteség Az igazságosztó (eredeti cím: Vengeance Unlimited - Határtalan bosszú 1998-1999) néven futott sorozat törlése. A film noir modernizált, felfrissített stílusában készült sorozat egyetlen szezont ért meg, és az első pár rész után nálunk is kikerült a főműsoridőből. A főszerepben Micheal Madsent láthattuk, aki már a Kutyaszorítóban-ban (Tarantino) bizonyított, mégis általában a sablonos rosszfiú-szerepet osztják rá. Itt kivételesen pozitív karaktert alakít jutalomjáték gyanánt - na persze őrültség van benne bőven - , és kedvére brillírozhat az abszurdabbnál abszurdabb szituációkban. A mellékszerepekben is számtalan kiváló színésszel találkozhatunk, köztük a méltánytalanul mellőzött és sorozatszereplővé degradált Francesco Quinn vagy Cary Hiroyuki Tagawa, a zenéről pedig olyan előadok gondoskodnak, mint Frank Sinatra, Bobby Darin vagy a Gipsy Kings. Külön érdekesség, hogy a My Way-t két változatban is hallhatjuk, egyszer a latinos Gipsy Kings-variációban, egy másik epizódban pedig a Sex Pistols sajátos előadása tűnik fel.



A titokzatos Mr. Chapel, furcsa mentőangyalként mindig ott terem, ahol ártatlanul vádolnak meg valakit vagy bármiféle igazságtalanság történik, majd a maga módján, sajátos stílusában veszi kézbe a problémát - olykor elég morbid humora van. Mr. Chapelről szinte semmit sem tudunk meg - leszámítva, hogy kedveli a magas kakaó tartalmú csokoládét -, csak sejtjük, hogy egy korábban átélt tragédia, veszteség késztette arra, hogy életét ilyesminek szentelje. Nemigen kedveli a fegyvereket, így akciójelenetekre nem érdemes számítani, de furmányos összeesküvésekre és intrikákra igen. És lehet hogy pont ez okozta a vesztét, pedig nekem éppen ezért tetszett.
Talán némi vigaszt nyújthat a készítők számára, hogy a sorozat epizódjai jelenleg is szabadon letölthető verzióban kóborolnak a neten.

Végjáték a vígjátéknak
De a gazdasági osztály nem csupán a drámai műfaj darabjai felett tör pálcát, megeshet ez vígjátékokkal is. Micheal J. Fox-szal nevezetesen kétszer is előfordult, hogy a sorozatát valamilyen okból törölték. Először az egyébként igen népszerű és nálunk is vetített Kerge város (Spin City 1996-2002) jutott erre a sorsa, karrierjét a szeptember 11-ei terrortámadás törte derékba, ami félig-meddig érthető indoknak is látszott. A sorozat több díjat is nyert, és bátran kijelenthetjük, hogy igen szellemes és az átlag amerikai fajtársaihoz képest igényes munkáról van szó - kár volt érte.


Másodszor az életrajzi ihletésű The Michael J. Fox Show (2013-2014) került a süllyesztőbe - megint az a fránya nézettségi ráta. A történet vezérfonala: egy parkinzon-kórban szenvedő tv-bemondót visszahívnak a munkatársai - akadnak persze bonyodalmak bőven a munkahelyen és a családban is. A nagy riválist Anne Heche alakítja, és egy epizódban Sting is feltűnik, aki nem csak énekel, de bunyózik is. A Kerge várossal ellentétben itt nem röhögi halálra magát az ember, de poénok akadnak jócskán, a hangulat inkább melodramatikus, olykor talán kissé mélyebb, csendesebb és visszafogottabb. Valószínű, hogy a DVD Európában és Ázsiában tarolni fog, és ez talán bizonyítja majd azt is, mennyire nem mérvadó egy sorozat megítélésében az amerikai nézettségi index.

*Spike lelketlen vámpírként kezdte karrierjét a Buffy a vámpírok réme című sorozat második szezonjában, melynek végén kissé viharosan hagyta maga mögött a várost. Már az első epizód után, melyben szerepelt, a nézőkben élénk és heves érdeklődést keltett megjelenése, a tinédzserek igen fogékonynak mutatkoztak az enyhén pszichopata karakterrel kapcsolatban - ennek levélben, e-mailben és telefonon is hangot adtak. A sorozat készítői így kénytelenek voltak beleszőni az éppen készülő harmadik szezonba, igaz, mindössze egyetlen, kevésbé sikerült epizódba tudták belecsempészni. A negyedik szezontól viszont állandó szereplővé vált, bár a negyedik és ötödik évadban alapos agymosásos és háziasításon ment keresztül, és csak a hatodikban sikerült magához térni, hogy a hetedikben a kezdeti formáját hozhassa. A Buffy végeztével, egy frappáns fordulattal átmenekítették az Angel című testvérsorozatba.

2016. március 24., csütörtök

Hannibal-sorozat: Szemezgetés

Eddig is tudtuk, de reménykedtünk, mára azonban a biztosnál is biztosabb, hogy a Hannibal-sorozat negyedik évadja a sosem készül el kategóriába tartozik. Thomas Harris, aki könnyed feláldozta a A vörös sárkányt, a jelek szerint a nagy bestsellerről, A bárányok hallgatnakról már nem tudott lemondani, vagy nem akart. De bevallom, ezért nem törölgetem könnyeim az arcomról, mert már a harmadik szezont sikerült tönkre vágni ezzel a jogi hercehurcával.

Rossz ízlésű kritikusok
A sorozatban erősen érezhető a Lynch-hatás - aki látta a Twin Peakst, az pontosan érti, mire gondolok - a történet, a karakterek, a hangulat és a képi megoldások tekintetében egyaránt. Egy magyar nyelvű kritikai elemzés például a vágások és speciális kamera beállítások miatt tartja említésre méltónak a Hannibalt. A kritikusok többsége azonban világszerte a nézettségi index alapján ítél, vagy túl elvont ahhoz, hogy meglássa a sorozat értékeit, esetleg akut Hopkins-fan, aki nem hajlandó elhagyni kis csigaházát. Szerénytelenség nélkül írhatom, hogy jelenlegi ismereteim szerint ez az egyetlen fórum magyar nyelven, ahol Hannibal pozitív értékelést kapott - ha tévednék, szívesen veszem a korrekciót.
És ha már a nézettség szóba került, pár mondatot érdemes Dexternek, a megszelídített pszichopatának is szentelnünk, aki immár a nyolcadik évadot gyűri, míg Hannibal a harmadikon elvérzett. Dexter karaktere átlagos, szürke és nem is túl érdekes - semmi stílus, elegancia vagy charme, kifinomult szívatások, művészi érzék meg pláne -, talán éppen ezért fogyasztható a nagyközönség számára. A sorozatban szinte szó szerint visszaköszönnek a szakirodalom tételmondatai és minden pszichopatás fordulat helyet kap - a szerzők nyilván az egyetemi tankönyvből dolgoztak. Dexter azonban már a jól idomított változat, aki elméletben csak bűzözőkre vadászik és már csak egyetlen lépés választja el attól, hogy Disney-musical készüljön belőle. Míg Hannibal "eat the rude" jelszava azokra vonatkozik, akit Hannibal nem kedvel, vagyis a saját törvényei szerint ítélkezik-, addig Dexter önbíráskodása abszolút pozitívumnak hat, hiszen áldozatai javarészt gyilkosok vagy erőszaktevők - csendesen jegyzem meg, hogy a holttestek eltüntetése nem az erőssége, és ezen a téren van még mit tanulnia. A napfényes Miami mindehhez ideális helyszín , és bár olykor akadnak izgalmas fordulatok vagy érdekes karakterek, valahogy mindig csalódottan állunk fel fotelből, mert ennél többet vártunk. Számomra részben rejtély, mitől népszerű, bár a válasz valahol sejthető.

Last dance

Szezonról fazonra
A Hannibal-sorozat első szezonja vitathatatlanul zseniális, a második is hozza a papírformát, a harmadikon viszont érezhető, hogy össze lett csapva - még a fele sem készült el, amikor a következő évadot törölték, ennek fényében érthető, hogy mindent bele akartak még passzírozni a végébe, amit csak lehetett. Nem csupán hangulatában, de szerkezetében is eltér a korábbiaktól, ami nem igazán vált hasznára. Az első kettővel ellentétben nem szerves egész, hanem két lényegi részre bontható, az első hét epizódra és a maradékra, ami a A vörös sárkány remake-je - eredetileg ez  már a negyedik szezon témája lett volna. Az első hét rész egyben tekintve úgy jó ahogy van, a hetedik például annyira pörgős, hogy egymás után háromszor néztem meg és a mai napig nem tudok betelni vele. A sárkány variáció sem rossz, de a korábbiak szellemében valahogy jobban szeretjük Hannibal Lectert az utcákon szabadon kószálva, mint intézetbe zárva. Ha csak a szépre emlékezem, lényegében ennél a résznél (S03E07) le is zárnám a történetet, a fennmaradó részekből pedig összevágnék egy nyolcadik kiegészítő epizódot. A kissé túl drámai végkifejlet a Reichenbach vízesést jutattja eszünkbe (Sherlock Homes contra Moriarty professzor), bár pszichológus legyen a talpán, aki a bonyolult utalás- és szimbólumrendszerekből képes kihámozni ki kicsoda.
A koncepció, miszerint minden epizód címe egy étel neve - az első szezonban francia, a másodikban japán, a harmadikban olasz - elsőre frappáns gondolat, de valójában kissé erőltetett és szükségtelen - és még csak nem is a tálalás sorrendjében haladunk -, gyakran nem is igen találni összefüggést a rész és a cím között, de legalább valami eredetivel próbálkoztak, ami mindenképpen értékelendő. Az viszont tény, hogy mind a három szezon más-más hangulatot kelt - az utolsó egyszerre többet is. Az elsőt röviden úgy foglalhatnánk össze: a Hobbes-ügy avagy találkozás Hannibal Lecterrel. A második: hogyan fogjuk el Hannibal Lectert. A harmadik pedig. Hannibal Lecter kalandozásai Európában majd a baltimori pszichiátrián.
Az első szezonra jellemző továbbá, hogy egy-egy epizód egyetlen központi motívum köré szövődik. Ilyen például a S01E04, amelyben a család fogalma a meghatározó úgy a cselekmény magját képező gyilkosságokban mint a háttértörténetben (Abigail Hobbes). Legmarkánsabban azonban az S01E08-as epizódban érhető tetten, melyben a barátság kerül terítékre - teljességében a 07-es epizóddal együtt élvezhető, mert bizonyos karakterek ott bukkanak fel először. Míg Mr. Franklin és Tobias Hannibal Lecter figyelmét igyekszik magára vonni, maga Hannibal Will Graham barátságáért "küzd" meg, melynek eredménye négy holttest. Van a résznek némi operaház fantomja beütése is a zene és a bélhúrok tekintetében, a megértés és megnemértettség vonatkozásában, de aki nem ura igazán hangszerének, az sem számíthat túl sok jóra. És hogy miért szeretjük Hannibal Lectert? Többek között az olyan apró "figyelmességekért", mint például virginiai borral kínálni az afro-amerikai vendéget.


2015. szeptember 12., szombat

Robert D. Hare: Kímélet nélkül

Robert D. Hare kanadai származású kriminál pszichológus még Hannibal Lecter színre lépése előtt dolgozta ki saját szűrőrendszerét, amit azóta csak PCL-szűrőként (psychopathy checklist - revised) emleget a szakirodalom. E húsz pontból álló (nem 120!) rendszer alapján a külső megfigyelő magas biztonsági rátával képes képet alkotni a vizsgálat tárgyáról, behatárolni, hogy az illető pszichopata vagy sem. Hare egyáltalán nem meglepő módon az FBI számára is végzett elemzéseket, ugyanakkor magára vállalta azt a kevésbé hálás feladatot, hogy az egyszerű amerikai állampolgárok számára betekintést nyújtson a pszichopátia összetett világába. Munkáit több mint 16 nyelvre fordították le, így németül, spanyolul, törökül, japánul és szerencsére magyarul is olvasható.

Robert D. Hare kíméletlen a vizsgálat tárgyával,
de székhez szögezi az olvasót is

2004-ben a Háttér Kiadó LÉLEK kontroll-sorozatában jelent meg Kímélet nélkül - A köztünk élő pszichopaták sokkoló világa (Without Conscience 1993) című könyve. Szerkezetileg jól összeszedett, lényegre törő, világos és érthető, bár a témáját tekintve nem túl könnyű olvasmány. Ha valaki veszi a bátorságot, hogy belekezdjen, nyugalmat vagy boldogságot nem ígérhetünk, de némi bölcsességet igen. A Kímélet nélkül egy általános betekintést nyújt, amolyan ízelítő, étvágygerjesztő, amely  igyekszik számos tévképzetet tisztázni, például az általunk immár olyan jól "ismert" Hannibal Lecterrel kapcsolatban is.
Személytapasztalatok - Hare bevallja olvasóinak, hogy egyszer még őt is rászedték -, esettanulmányok, hírhedt bűnügyek és filmélmények egyaránt helyet kapnak a példatárban, amely segítségével még érzékletesebbé teszi számunkra ezt a különös utazást mások koponyája körül. Hare könyvében nem csak a híres sorozatgyilkosok személyisége kerül boncasztalra, mint Ted Bundy - akiről A rém rendes család Ed Bundyja kapta a nevét - vagy Charles Manson - akinek családnevét Marilyn Manson viseli -, de azok a pszichopaták is, akik kevesebb halottat, de nagyobb anyagi kárt hagynak maguk mögött.

Hétköznapi pszichopaták,
több pszichológia még több példa

Hare, már asszisztensével, Paul Babiakkal együtt készítette a Kígyók öltönyben - Amikor a pszichopaták dolgoznak (Snakes in Suits - When Psychopats Go to Work 2006) című könyvét, ami nálunk némi csúszással, csak 2013-ban jelent meg - pont a Hannibal-sorozat kezdete. A Kígyók öltönyben már elsősorban a "hétköznapi" pszichopatákra koncentrál, akik adott esetben a munkahelyünkön keserítik meg életünket. Aki viszont azt gondolná, hogy ez kevésbé izgalmas olvasmány, az nagyot téved. A mindennapokból vett példák sokkal életszerűbbé teszik a könyvet, és sajátos szerkezetet egy pillanatra sem hagyja pihenni az olvasót. A talán nehezen emészthető szakmai részeket példák és azok elemzései, valamint egyéb csemegék teszik változatossá, míg a háttérben egy megdöbbentő történet részletei rajzolódnak ki előttünk. Vagyis, aki a lineális cselekményekhez szokott, az kösse fel jól a pszicho-alsóneműjét, mert nem lesz egyszerű követni ezt a sokfelé csapongó, mégis egy irányba haladó gondolatmenetet.

Ha átrágtunk magunkat e két könyvön, egészen másként fogunk tekinteni a körülöttünk levő világra, saját magunkra - nem feltétlen azért, mert ettől fogva magunkat is a pszichopaták közé soroljuk, de talán tudatosabban "éljük meg" interperszonális kapcsolatainkat -, ugyanakkor jókat mosolygunk majd azokon a bárgyú mozikon, amelyek hemzsegnek a félreértelmezésektől és rossz pszichológiai diagnózisoktól. Levezetésként pedig ajánlanám Az álomcsapat (Dream Team 1989) című Michael Keaton-filmet, amelyben pszichopatákkal ugyan nem, de más érdekes személyiségekkel bőven találkozhatunk.


Ajánlott link: http://www.hare.org/
http://www.hare.org/

Hannibal-sorozat: Hannibal Lecter avagy egy személyiség profilból


"A pszichopatát nem akarom megérteni, csak túlélni." - Joe Navarro
"A birkát nem akarom megérteni, csak meg megenni." - Hannibal Lecter

Lássuk csak, mi "sül" ki ebből!
Ahhoz viszont, hogy egyáltalán nekikezdjünk szerénytelen elemzésünknek, két alapvető fogalmat tisztáznunk kell, amelyek gyakran keverednek a filmvásznon, de olykor a szakirodalomban is.
Mi hát a különbség a pszichopata és a szociopata között?

A pszichopata*
A pszichopátia olyan személyiségzavar, amelyet speciális személyiségjegyek és magatartásformák jellemeznek, mint: impulzitás, felelőtlenség, felszínesség, nagyzolás, a bűntudat, az empátia, a felelősségérzet teljes hiánya, magatartáskontroll zavar, antiszociális viselkedés. A pszichopata másokat csupán eszköznek tartja saját szükségleteire kielégítésére, céljaira elérésére, ezért képtelen tartós és mély interperszonális kapcsolatok kialakítására. Kevés százalékuk a sajtóból vagy filmekből ismert sorozatgyilkos, legtöbbjük, csaló, szélhámos, fehérgalléros vagy többszörösen visszaeső bűnöző. A legtöbb szakirodalom ragadozó vagy parazitaként jellemzi. Kiváló pszichológiai érzékkel rendelkeznek - hogy ez mennyire tudatos vagy ösztönös az még nem tisztázott.

A szociopata*
A szociopátia nem hivatalos pszichiátriai állapot, amelyet a társadalom általában antiszociálisnak, ám abban a szubkultúrában, amelyben felnőtt mindez normális vagy nélkülözhetetlen. Fejlett lelkiismeretük van, empatikusak, hűségesek és bűntudattal is rendelkeznek. A jó és rossz fogalma azonban saját szubkultúrájuk vagy társaság értékrendjén alapul (egy cseppnyi behaviorizmus). A társadalom egészét képtelen elfogadni, de képes kötődni egyes személyekhez. Sok bűnelkövetőt lehet szociopataként jellemezni, például a szervezett bűnözés, a bandák esetén. A szociopatához hasonló, de vele nem azonos fogalom az antiszociális viselkedészavar, ami lehet akár egy adott pszichopatára jellemző tulajdonság is.

"A pszichopaták nem őrültek, tisztában vannak tetteik következményeivel"
Hannibal Lecter

Thomas Harris szemszögéből
Hannibal megteremtője, Thomas Harris maga sem tudta, milyen "lavinát" indít el, amikor létrehozta ezt a figurát, sőt, pontos diagnózissal sem szolgált kedvenc doktorunkról. Hol szociopatának, hol a tökéletes - később intelligens - pszichopatának ábrázolja, és Hannibal sajátos érzelmi kötődései Will Grahamhez vagy Clarice Starlinghoz még jobban összezavarnak minket olvasó-nézőket.
Harris a karakter a mexikói Alfredo Ballí Treviñoról mintázta - más néven dr. Salazar -, akit mindössze egyetlen ember meggyilkolásáért tartóztattak. Harris 1960-ban egy másik bűneset kapcsán ismerkedett meg Ballí Treviñoval, mégis olyan hatással volt rá, hogy személyiségének bizonyos elemeit - mint például a rabruhán keresztül is sugárzó eleganciát és stílust - jó húsz évvel később felhasználta. Erről a találkozásról az interneten több angol és spanyol nyelvű cikk is kering. Az egyébként homoszexuális Ballí Treviñóról lemásolt karakter - alacsony termet, sötét haj - tökéletesen illett Brian Cox vagy Anthony Hopkins figurájához. Mads Mikkelsen skandinávtípusú Hannibalja azonban merőben más színezetet adott a dolognak - erről már korábban esztétikai szempontból esett szó. Alfredo Ballí Treviño későbbi, a sajtó által ráragasztott gúnynevei egyébként másformában, de a Hannibal-történetben is visszaköszönnek: "a talleresi szörnyeteg", "Ballí, a vámpír", "médico asesino" - ez utóbbi ritmusosságát csak igen sután lehetne magyarul visszaadni - úgy mint: "a chesapeake-i hasfelmetsző", "Hannibal, a kannibál".
Érdekesség, hogy Hannibal Lecter mégis  litván származású - mint azt A Hannibal ébredéséből megtudhatjuk -, vagyis fehér és nem latin, de európai - köszönjük, Amerika! A sorozatban Hannibal nemzetiségére nem történik utalás, csak Franciaországhoz, a japán kultúrához és Firenzéhez való kötődésére, de Miriam Lass elég bizarr módon már kezdetben úgy titulálja, mint "egzotikus" személyiséget, ami nem csupán a férfi egyéniségére vonatkozik.

Dr. Hare személyiségprofilja
Nem csupán Joe Navarro (a Veszélyes személyiségek szerzője - lásd korábbi bejegyzés) vetemedett arra, hogy az amerikai olvasókat filmélményeiken keresztül próbálja meg felvilágosítani, de más, szakavatottabb szakemberek is. Robert D. Hare könyvei megérdemelnek egy külön gondolatsort, de a Hannibal karakterét érintő részt érdemes előre venni.
"Lecter alakjában nyilvánvalóan számos, a pszichopatákra jellemző tulajdonság megtalálható. Én-centrikus, nagyzoló, könyörtelen, manipulatív és nincs benne megbánás... A Lectert fogva tartó elmegyógyintézet igazgatója (dr. Chilton - szerző) szerint 'ő egy szörnyeteg. Hamisítatlan pszichopata. Ritkán fognak el ilyet élve.'
Ez természetesen rendkívül pontatlan megállapítás, olyan, amely azt az általános feltételezést tükrözi, miszerint minden pszichopata rémséges sorozatgyilkos, aki megkínozza és megcsonkítja az áldozatait. Ha Lecter valóban pszichopata, távolról sem tipikus. Ha létezne a valóságban - végül is kitalált személyről van szó -, egy nagyon exkluzív klubhoz tartozna."**
Dr. Hare megállapításai javarészt találóak, pontatlanságai csupán abból eredhetnek, hogy nem volt elég ideje "elmélyülni" a témában - ezt megbocsátjuk neki. Hannibal személyiségén keresztül jól ábrázolja a pszichopatákra jellemző manipulatív képességet - ezt Graham és Starling esetében is figyelemmel kísérhetjük -, ugyanakkor kissé felületesen "nagyzolónak", "kérkedőnek" nevezi. Mindkét jelző általános a pszichopatákkal kapcsolatban, de Hannibal karaktere esetén mégsem releváns, hiszen éppen az a finom elegancia tesz azzá, ami. Bár Hannibal is szeret "jól" élni, mégsem nevezhető kérkedőnek, sőt, határozottan idegesítik a narcisztikus személyiségek, mint azt dr. Soliarti esetében is láthatjuk - még egy ok, amiért könnyű megkedvelni. Tudása a saját szakterületén - mint pszichiáter -, kifinomult - olykor talán kissé abszurd - művészi érzéke és tehetsége vitathatatlan - elég ha rajzkészségére vagy a komolyzene iránti fogékonyságára gondolunk.
A pszichopaták általában negyvenes éveikre lenyugszanak, Hannibal Lecter azonban erre a tényre is rácáfol.

"Odi vulgus profanum et arceo"
Horatius

Mit lát egy fannibal?
Először is, mi az a fannibal? Nem túl bonyolult szóösszetétel a fan - rajongó - és Hannibal elemekből, vagyis a Hannibal-rajongó valamivel frappánsabb megfogalmazása. Fannibalok valószínű már A bárányok hallgatnak filmváltozata előtt is léteztek, de a sorozat hatására szaporodtak el igazán. A fannibaloknak is azonban - mint minden más tábornak - két markáns ága létezik: a Hopkins-rajongók és a Mikkelsen-rajongók - nem kell különösebb pszichológiai elemzést végezni ahhoz, hogy rájöjjünk e cikk szerzője hová is tartozik, de térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz.
Mit lát egy fannibal Hannibal karakterében?
A rajongás külső peremére merészkedőket taszítja ugyan a kannibalizmus, a horror és a rengeteg vér, de képesek azonosulni az arrogáns, hatalmaskodó gonoszt - bürokratákat, szürke, unalmas, középszerű embereket - megleckéztető Hanniballal, aki ebben az értelmezésben a társadalom által megalázott áldozat védelmezője. Akik valamelyest beljebb hatoltak, egy hihetetlen intelligenciával rendelkező életművészt - és ételművészt - látnak benne, aki megvalósítja mindazt, amiről mások még álmodni sem mernek: tündérmese némi rémálommal vegyítve. Ha még beljebb lépünk, egy sokkal furább társaságot találunk, akik abban reménykednek, hogy - majdnem - olyan intelligensek, mint Hannibal, képesek megérti, a szemével látni a világot, felfogni valamit a nagy ismeretlenből egy kivételes filozófus segítségével. Megint mások úgy tekintenek rá, mint a leleményesség diadalára, az emberre, akit nem lehet legyőzni, aki mindenkinél eszesebb.
Ha már pedig a filozófia szóba került ismét, két vonulatot mindenképpen meg kell említenünk. Hannibal személyiségének megértéséhez, akárcsak Eric Destler esetében, Sören Kierkegaard esztétikai megközelítése nélkülözhetetlen. Igaz, míg Don Juan a hódításaival tarolt, mint esztétikai elvek szerint létező, addig Hannibal számára a hódítás mellékes volt, az útjába tévedőket saját esztétikája szerint használta fel. És akár honnan nézzük, Kierkegaard megközelítése vészesen hasonlít egy másik filozófiai fogalomhoz, amelyet a pszichopaták és narcisztikus személyiségek esetén egyformán előszeretettel hangoztatnak. Nietsche übermensch fogalma - eredeti, nem náci propagandisztikus változatában - szinte szinonimája lehet Hannibal Lecternek. Nem véletlen, hogy du Maurier doktornő egy alkalommal így fogalmaz: "Falakat épített maga köré, és most kíváncsi, ki olyan intelligens, hogy átjusson rajtuk." Az übermensch és untermensch ellentét pár folyamatosan jelen van a történetben, és hogy még pikánsabb legyen, számos übermensch szerepben tetszelgő untermensch kerül végül terítékre vagy tányér közelébe. Ennek fényében mintha csak Hannibal írta volna azt a Horatius-idézetet, hogy "Odi vulgus profanum et arceo" - “Gyűlöllek, távol légy alacsony tömeg” (Babits Mihály fordítása)
Nem véletlen tehát, hogy amatőr és profi művészek fordulnak Hannibal Lecterhez, így az interneten számos általa ihletett festmény és grafika is megtalálható. Sőt, a 3. szezon sokkoló befejezése után több hagyományos képregény- és mangastílusú változat született a folytatásra - vigyázat, erősen felnőtt tartalom!


Hogy Hannibalra pontosan milyen személyiségprofil is illene, nehéz eldönteni, és mivel még a nagymester, Thomas Harris is bizonytalan ez ügyben, bátran kijelenthetjük, hogy némi szociopatikus intelligens, viszont igen szimpatikus pszichopatával van dolgunk. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű, és a fannibalok ezt azonnal cáfolnák is. Hannibal nyilvánvalóan már abban a pillanatban letépte magáról a Thomas Harris által ráfércelt személyiségöltönyt, amikor Anthony Hopkins életre keltette A bárányok hallgatnakban. A Hannibal című könyv és film azonban csak a kezdet volt, A Hannibal ébredése és a Hannibal-sorozat pedig végképp szétzúzta azt a gyatrán felépített személyiségprofilt, amelyet Harris annak idején létrehozott. Ebben pedig éppúgy szerepe volt a Hannibalt megformáló színészeknek, mind a rendezőknek, producereknek, de legfőképpen a nézőknek, köztük pedig elsősorban a fannibaloknak.


* dr. Paul Babiak és dr. Robert D. Hare definíciói alapján
** Robert D. Hare: Kímélet nélkül, Háttér Kiadó 2004.