Psycho - reflection

Tartozom a sorsnak és Anthony Perkins emlékének némi reflexióval a Pszichóval (1960) kapcsolatban elsősorban az átvirrasztott éjszakáért, meg persze azért a számos utóhatásért, amit neki köszönhetek.

Norman Bates és Anthony Perkins személyisége oly annyira összeforrt, 

hogy nehéz volna más arcot társítani ehhez a karakterhez

A filmet először a gimiben láttam, miután véget ért a vetítés, egyedül sétáltam végig a kollégium sötétségben úszó épületén, azon az estén fújt a szél is, így folyton árnyak táncoltak a függöny mögött. Nem is kellett ennél több! A félelemmel többféleképpen szállhatunk szembe, számomra akkor az analizálás tűnt a leghatékonyabbnak, így a gimnáziumi könyvtár szerény pszichológia-részlegén kötöttem ki. Ó, szóval így kezdődött?

Tagadhatatlan, hogy a pszicho-hatáson túl a film másik nagy erénye - számomra mindenképpen - Anthony Perkins. Utána hosszú ideig vadásztam a Perkins-filmeket, melyek között volt pár felejthető, de jó néhány klasszis, mint az Orson Welles-féle Kafka-adaptávió (A per). Legerőteljesebben mégis a Pszichóban megformált Norman Bates volt rám hatással, és mint később kiderült, másokra is. Elég ha arra gondolunk, hogy említésre kerül például Az álomcsapat (Dream Team) című Michael Keaton remekműben is - több filmes utalás is található benne kezdve attól, hogy a nővérek úgy néznek ki, mint Luca Brasi -, az egyik skrizonfén karakterről kiderül, hogy egy Norman Batestől kapott, dedikált fényképpel rohangál és mellesleg élére vasalja a zokniját.
A Pszichót is utolérte az üzleti szellem, ami három újabb opusszal ajándékozta meg a nézőket Pszicho II. (1983), III. (1986) és IV: The Beginning (1990) címen. Ezek közös pontja az alaptörténet és Anthony Perkins, kiegészülve az éppen aktuális trendek és sztárok felvonultatásával. A folytatások, mint lenni szokott messze nem hozták az első film izgalmi szintjét, de a VHS- és DVD- (később BlueRay-) kiadásik bizonyára kárpótolták a befektetőket.

  "Pszicho kettő, három, négy, 

Te, kis Norman, hová mégy?"

Hitchcock

2012-ben, még a végül elmaradt világvége előtt, került a mozikba a Hitchcock - avagy így készült a Pszicho - Stephen Rebello: Hitchcock and the Making of Psycho című könyve alapján. A szereposztás Anthony Hopkinstól James D'Arcyig zseniális, a színészi játékkal - és a maszkmesterekkel - nincs is gond, csak a forgatókönyvvel. Meglehet, hogy túl sok prekoncepcióm volt a történettel kapcsolatban, de a témához képest a kidolgozás elég vérszegényre sikeredett. Ha a Pszichóról van szó, az ember hasonló katartikus élményt vár, mint maga a nagy mű - vagy legalább olyan megoldást, mint amilyennel Tim Burton szolgált az Ed Woodban vagy amilyennel Richard Attenborough a Chaplinben. Ennek ellenére nagyjából három említésre méltó jelenetet tudnék felidézni, és ezekből a legizgalmasabb az, amikor a fiatal Perkins rákérdez, a szerep szerint miért is tartja érdekesnek egy lyukon keresztül kukkolni a vetkőző partnernőt. A cenzúrával folytatott harc ma már furcsának hathat, és a főítész kijelentését, mi szerint amerikai filmben sosem fordulhat elő WC-csésze, már többször felülírták - Mel Gibson fenekéről nem is szólva. Ráadásul amikor Hitchcock felszedi a padlóról a port, reméltem, hogy valami érdekesebb kerekedik ki a dologból, de csak némi lelkizés lett belőle.

Bevallom a filmet James D'Arcy miatt néztem meg, bár nem sok szerepe akadt benne, viszont Anthony Perkinsként zseniális alakítást nyújtott.

James D'Arcy,  a tökéletes Anthony Perkins

Az Amerikai Pszichótól a Bates Motelig

Téma-réma-változatban a  Pszicho több filmet és paródiát is megihletett - mint a korábban említett A báránysültek hallgatnak, lásd: Hannibal Lecter: görbe tükör- ezek elemzését és összegyűjtését azonban másra hagyom., de pár érdekességet azért kiemelnék.

Az Amerikai pszicho (2000) cím félig-meddig félrevezető, hiszen valójában nem pszichopata vagy skrizofén gyilkos ámokfutásáról szól, hanem a személytelenségről, elidegenedésről és a társadalom közömbösségéről, a kettős személyiség - ha van egyáltalán - csupán művészi eszköz ennek kifejezésére. Így a bűn értelemszerűen nem lepleződik le, sőt, még az is kétséges, hogy megtörtént-e, a törvény vagy a néző igazságérzetének helyre állítása pedig még csak fel sem merül. Bár az Amerikai pszicho főszereplője rokonvonásokat mutat Norman Bates karakterével, ez valójában a véletlen műve, de tagadhatatlan, hogy Christian Bale kimagasló teljesítményt nyújtott.

Ígéretes promo, érdektelen folytatás: üres szobák a Bates Motelben

Az A&E által készített Bates Motel (2013- ) a Dexterhez hasonlóan egy alaposan kilúgozott, háziasított változat, amiben számtalan fiatalabb és idősebb nőt kukkolhat a néző, ha arra vágyik, és persze olykor meghal egy-két mellékszereplő is, csak hogy a horrorélmény is megmaradjon. A fiatal Norman Bates kiválasztásával is akadnak némi gondok - vagy csak megint azok a fránya prekoncepciók -, a Charlie és a csokigyárból (2015) ismert Freddie Highmore-ból ugyanis valami nagyon hiányzik ahhoz, hogy Anthony Perkins nyomdokai léphessen - kiváló ellenpélda Gaspard Ulliel, aki viszont véresen komoly, de iszonyatosan jó fiatal Hannibalnak bizonyult. A cselekmény ráadásul az '50-es évek helyett átkerül napjainkban, ezzel tinirajongók százait hódítva meg, azonban Pszicho-rajongók tömegeit veszítve el. A modern környezetben számos momentum értelmét veszti, a társadalmi viszonyok megváltoztak, akárcsak az átlagos amerikai családról alkotott kép, így a történet is erősen megkérdőjelezhető. Nagy csalódás továbbá, hogy teljes valójában láthatjuk Bates mamát, akit a '60-as változat alapján egy házsártos, vén szipirtyónak képzeltünk, erre kiderül, hogy egy dögös, emancipált feminista némi szociopata beütéssel. A forgatókönyv sekélyes, se nem stílusos, se nem szellemes, inkább középszerű. A promóciós plakátok által sugallt hatás elmarad és az izgalmi faktor is a zuhanyzótálca alsó feléhez közelít. Mindezek fényében számomra rejtély, hogyan jutott el a Bates Motel a harmadik szezonig.

Nem mindig azt látjuk a falba fúrt lyukon keresztül,

amit szeretnénk

Pszicho-effekt

A Pszicho azonban a puszta borzongásnál, álmatlanságnál jóval többet adott. Vitathatatlan például, hogy az innen gyökerező kukkolást David Lynch fejlesztette tökélyre a Kék bársony (1986) szekrény-jelenetében és a Twin Peaks (1990-1991) epizódjaiban, ahol Audrey Horne alkalmazta igen hatékonyan ezt a mechanizmust - kivételesen egy nő és nem egy férfi..
Norman Bates újragondolt változatával pedig több helyen is találkozhatunk, legismertebb ezek közül talán az Edward Norton alakította ártatlan gyilkos A legbensőbb félelemben (1996). Norton egyébként képes volt egyedül elvinni a film lényegi részét, mert legyünk őszinténk, Richard Gere sármos mosolyán és egy enyhe üldözésen kívül sok mindent nem tett a siker érdekében. Edward Norton éppúgy a megtévesztés mestere, mint Anthony Perkins, és hátborzongatóan jó színész A néző kezdetben élénken figyel, majd elégedetten hátra dől: "Á, ezt a trükköt már ismerem, a srác skrizó!" Hm?

Skrizo vagy pszicho?

Ps: A tárgyhoz tartozik még egy Robert Englund-film is a Dance Macabre, de ez korábban már említésre került (lásd: A fantom megjelenik a filmvásznon – dermesztő tekintet és sikoly).