Tudom, kissé le vagyok maradva, hiszen jelenleg a 9. évad van terítéken, de csak most volt időm pótolni a lemaradásomat. Nézzük csak, hol tartottunk! A 6. szezon végén az új irodában helyre áll a rend, a régi csapat ismét összeáll, de Morse ezúttal sem sokkal szerencsésebb, mint korábban, ráadásul furcsa bajuszt is növesztett. Nagyjából így búcsúztunk tőle akkor.
Bűn és vér Oxfordban
Anélkül, hogy lelőnék minden poént, megpróbálom összegezni a folytatást. Az első és talán legfontosabb, hogy Morse megszabadult a bajusztól. Apróság, de engem idegesített, így azért csak jobb. Ezen kívül azonban sok minden nem változott. Félresikerült szerelmek és rafinált gyilkosok kavarognak a két szezonban egymással versenyezve. A 7. szezonban kissé úgy érzem, hogy túllőttünk a célon. A 6-osban olyan frappánsan végigvitt háttér történet mintájára itt is valami hasonló kezd kikerekedni, de eléggé erőltetett a mód, ahogyan a végén a kirakós elemei összeállnak. Az olasz operákat idéző melodramatikus vég a ti amo-val pedig egyenesen nyálas. Mondjuk, Morse az elején már megmondta, hogy olyan is lesz, mint egy opera, akkor pedig minden rendben. Morse egyébként a 7. szezonban még saját magához képest is hülyén viselkedik, de hát a szerelem sötét verem. A 8-as ehhez képest sima sétagalopp, semmi kiugró, de azért tartja a színvonalat. Ezek ellenére úgy érzem, a sorozat az 5. szezon táján kissé vesztett korábbi dinamikájából, de azért remélem, hogy magára talál.
Morse veszélyben! Csinos, magányos nő az operában!
A műveltségi vetélkedőn túl már Velence miatt is érdemes belevágni, hiszen a történet egy része ebben a mesés városban játszódik. Csodás zene, varázslatos helyszínek, tökéletes díszlet.
Továbbra is kedvenc időtöltésem bizonyos könyvek és az abból készült filmek összehasonlítása, ezúttal pedig Jonathan Lethem Árva Brooklyn című munkája kerül górcső alá. A könyvvel először a 2000-es évek elején találkoztam, és akkor még nem éreztem úgy, hogy meg kellene ismerkednünk. Népszerű volt, a Magyar Könyvklub kiadásában jelent meg egy teljesen érdektelen borítóval - talán ez is lehetett az oka, hogy simán visszatette a polcra. Majdnem húsz év telt el, amikor ismét belefutottam, pontosabban először a filmbe Edward Norton révén, innentől viszont már egyenes út vezetett (vissza) a könyvhöz.
Új kiadás és új borító - szerencsére
Az első magyar borító
A történet egy tipikus Philip Marlowe-sztori Tourette-szindrómával megbolondítva. 2000-ben azonnal az érdeklődés középpontjába került, hatalmas sikert aratott, bár a népszerűsége mindössze pár évig tartott. Ez részben annak köszönhető, hogy a Tourette-szindrómán túl sok újat nem tudott felmutatni, és bármennyire is egységes, olvasmányos és izgalmas, a lezárás lapos. Főhősünk is tipikusan az a Marlowe-s fazon, az egyes szám első személyes elbeszélés, a fanyar stílus és a jazzes hangulat is ennek a kellékei. A '30-as évek hangulata a 2000-es évekbe átvezetve, modern, de vérbeli noir. Számomra azonban továbbra sem tiszta, mit kerestek benne a japánok, és ha már annyira kavarták a kártyát, miért kaptak csak annyira kevés szerepet. Lépjünk is tovább a filmre!
Jutalomjáték
Edward Norton, az a nyüzüge, szőke fazon, aki állítólag még Salma Hayekkel is kavart... vagy nem. Ez végülis mindegy, a lényeg, hogy zseniális a pasa, színészként és rendezőként is. Annak kell lennie, mert ebből a könyvből remekművet alkotott! Egy kesernyés film noirt, ami comme il faut.
Vissza a kezdetekhez
Az Árva Brooklyn nem az első Edward Norton film, és érződik is rajta, hogy születésekor hozzáértő kezek bábáskodtak. A történet visszatér a hagyományos elemekhez alaposan átdolgozva az eredeti koncepciót, minden dramaturgiai hiányosságot kijavítva és elfedve. A háttér is alapos átszervezésre került, az '50-es években járunk, fővonala a korrupció némi Martin Luther Kinges felhanggal. Az elbeszélő én következetesen monologizálja végig a filmet, kommentálja az eseményeket, vagy csak éppen múltbéli eseményeken mereng. Mind ehhez borongós jazz és kiváló szereposztás dukál. A főszerepet játszó Norton mellett Alec Baldwin, Willem Defoe és Bruce Willis is nagyot domborít.
Valami nagyon nem stimmel...
A filmet nem ajánlom azoknak, akik a pörgős akciókhoz szoktak - percenként legalább egy halott plusz-mínusz robbanás -, viszont azoknak nagyon is, akik szeretnek elmerül egy film hangulatában.
Vitatkozhatunk azon, ki az igazi Sherlock Holmes, vagy ki az igazi Hercule Poirot, de ez pusztán meddő szócséplés volna. Minden generációnak megvannak a maga hősei, és számomra David Suchet maga Poirot. Sajnálom, hogy a sorozat véget ért, de jó hír, hogy bármikor újra kezdhető, és érdemes is egy-egy epizódot többször megtekinteni, mert számos utalás és átvezetés rejtőzik bennük - többször feltűnő festmények, ruhák és egyéb apróságok.
Elegáns borító egy elegáns könyvhöz
2014-ben jelent meg magyarul David Suchet: Poirot és én című életrajzi könyve, melynek központi témája maga a sorozat. A szerző szemüvegén keresztül lehetünk tanúi a piperkőc belga nyomozó megszületésének, az apró kis mozdulatok, szokások kialakulásának. Több érdekes tényt is megtudhatunk, például, hogy mely vonások voltak jelen már eleve a forgatókönyvben, és melyeket tettek be később Suchet javaslatára. A szerző könnyed, elbeszélő stílusa viszi végig az olvasót az első epizódtól egészen az utolsó filmkockákig, a forgatások olykor hétköznapi, máskor varázslatos pillanatain. A személyes reflexiók bensőséges hangulatának köszönhetően úgy érezhetjük, mintha mi magunk is a stáb tagjai volnánk.
Szerző és könyv
A sorozat 1989 és 2013 között futott, 13 évadot ért meg, de kevesen tudják, hogy David Suchet baráti viszonya Poirot-val jóval korábban kezdődött. Egészen pontosan akkor, amikor 1985-ben a Peter Ustinov fémjelezte Poirot-filmek egyikében Japp felügyelőt játszotta. Suchet ezt a karaktert is zseniálisan megoldotta, de Poirot-ként egyértelműen lehengerlő.
A tévénézők számára egyöntetűen David Suchet alakítása az etalon, bár több neves színész is megszemélyesítette már ezt a karaktert, mint például a korábban említett Peter Ustinov - a vele készült filmekből a Nyaraló gyilkosokat emelném ki -, Kenneth Branagh és John Malkovich. Poirot egyébként Neil Simon Meghívás egy gyilkos vacsorára (1976) című paródiájában is feltűnik Milo Perrier néven. A film érdekessége, hogy a Sam Diamond (Sam Spade) figuráját Peter Falk játszotta.
Azok a kis szürke agysejtek
Poirot-t is utolérte a reklámipar, hiszen táskák, bögrék, pólók és egyéb használati-, illetve dísztárgyak népszerűsítik a belga nyomozót, bár számomra meglepő, hogy csokoládét eddig még nem neveztek el róla, pedig igazán testre szabott volna.
Columbo kétségtelen, hogy ugyan úgy elnyűhetetlen, mint ballonkabátja, Kutya és a Peugeot. Sokan igyekeztek megfejteni az okot, hogy a rajongók miért nézik meg újra és újra a már ezerszer látott epizódokat, miért olyan népszerű még napjainkban, melynek ékes bizonyítéka például a "Just One More Thing" feliratú bögre és társai. Erre a kérdésre nem tudom a konkrét választ, bár gyerekkorom óta rajongónak számítok - azt persze szívesen felsorolnám, én miért szeretem - , de az biztos, hogy Columbo hadnagy egyénisége, a történetek minőségi kidolgozása, az apró poénok, melyeket csak többszöri megtekintés után szúrhatunk ki, éppen úgy hozzá tartoznak vonzerejéhez, mint a gyilkos karaktereket vagy mellékszerepeket megformáló színészek. A sorozat egyértelműen mestermunka, és Columbo hadnagy szinte már az első szezonok alatt legendává vált (erről Peter Falk is beszámol életrajzi könyvében). Később igyekeztek ezt a nimbuszt kihasználni, de a további próbálkozások (a könnyen felejthető Mrs. Columbo sorozat, vagy a változó színvonalon megírt regények) mind kudarcot vallottak, mert hiányzott belőlük a Peter Falk által megformált esszencia.
2022-ben jelent magyar nyelven a Mindörökké Columbo című könyv, mely minden rajongó számára kötelező olvasmány lehet. Számtalan érdekes sztorit tartalmaz a sorozat születéséről, az epizódokról, Peter Falkról és azokról, akik a háttérből ugyan, de tevékenyen részt vettek az alkotásban. Ha belekezd az ember, garantálom, hogy nem tudja letenni, és a végén csalódottan veszi tudomásul, hogy újabb fejezetek helyett a borító hátsó oldalával találja magát szembe. Igazi csemege, csak ajánlani tudom!
Peter Falkról bátran kijelenthetjük, hogy ő maga Columbo. Ez áttétesen és konkrét értelemben is igaz, hiszen tevékenyen vett részt a karakter formálásában - a ballonkabát, az autó, a kutya és a szivar is mind olyan elem, amely Falk ötlete vagy választása alapján került a történetbe -, ráadásul a forgatókönyvben is gyakran eszközölt változtatásokat, sőt, egy epizódot ő maga rendezett. Falk maximalizmusának köszönhető az az igényesség, ami a sorozatot jellemzi.
A Columbo 1971 és 2003 között készült, hosszabb kihagyással 10 szezon, összesen 69 epizód. Számos nagy névvel találkozhatunk a sorozatban, mint William Shatner (Star Trek), Leonard Nimoy (Star Trek), Janet Leigh (Psycho), Vera Miles (Psycho), Faye Dunaway, Anthony Andrews. A mellékszereplők között pedig olyan legendák bukkannak fel, mint Leslie Nielsen, Vincent Price és Little Richard.
A Mindörökké Columbo vezetett el Peter Falk: Just One More Thing című önéletrajzához. Sajnos valamiért - számomra érthetetlen módon - ez a könyv magyar nyelven eddig még nem jelent meg, pedig lebilincselő olvasmány. Falk egyénisége teljesen áthatja, sajátos humorával tálalja az olykor megdöbbentő, máskor humoros epizódokat. A könyv egyedülálló képanyaggal rendelkezik, a fotók és Falk grafikái varázslatos hangulatot kölcsönöznek a beszámolóknak. És ha már Falk rajzai szóba kerültek, számomra különösen érdekes ahogyan a képzőművészethez viszonyul, ahogyan ír róla, ahogyan elmeséli, hogyan is csöppent bele az alkotás folyamatába, hogyan ragadta magával, vált a szenvedélyévé. Fő témája a női test, amiről azt írta: "...feltűzött hajjal - leengedett hajjal - ruhában - ruha nélkül. Egy férfi számára a legelbűvölőbb téma."*
Peter Falk rajza: Just One More Thing
* Peter Falk: Just One More Think, Arrow Books, 2006, 214. o.
Megérkezett az első előzetes a Babylon Berlin következő évadából. A képek és a zene magáért beszélnek, és már biztos, hogy ősszel sem fogunk unatkozni - ez a Belphegor-szerű alak pedig határozottan érdekesnek tűnik.
Legfrissebb bejegyzés szerint (2019. 10. 15.) az első rész 2020. január 24-én kerül levetítésre.
Kutscher második Rath-regénye a Csendes halál, ami hivatalos források szerint a Babylon Berlin tv-sorozat 3. és talán 4. szériájának az alapötlete. Éppen ezért nem is részletezném túlzottan a történetet, inkább csak pár impressziót osztanék meg az olvasókkal - a boncolgatást a sorozat megtekintése utánra hagyom.
A magyar borító: General Press 2016
Már az első résznél, de a másodikban egyre inkább érezhető, hogy a szerző mennyire rákapott a siker ízére, mert néhány teljességgel felesleges jelenetnél határozottan az az érzése az olvasónak, mintha betűre fizetnék - ezért kissé félve vettem a kezembe a harmadik kötetet, ami vastagabb, mint az előző kettő. Ez persze még nem olyan nagy tragédia, de akad benne néhány abszolút élettelen párbeszéd, amin azért csiszolhattak volna (pl. Gereon Rath és Paul Wittkamp találkozásai). Sajnos elfogult vagyok a sorozat forgatókönyíróival szemben, és csak remélni tudom, hogy éppúgy átdolgozzák majd ezeket a részeket, mint korábban. Egy alapos tuning a karaktereknek sem fog ártani, mert a regénybeli Gereon Rath 180 cm magassága és jóképű képességei ellenére is szimplán béna, a Volker Bruch által megjelenített karakter ezért annál jóval izgalmasabb - Charlotte Ritterről nem is szólva. Néha pedig szinte az az érzése az embernek, mintha egy női kéz is belenyúlt volna a szerkesztésbe, főként a Ritter utáni sóvárgásoknál és a kutyás részeknél, persze lehet, hogy csak rémeket látok.
Az alapötlet egyébként nem rossz, de szerkezeti szempontból nem túl szerencsés a mű felénél az olvasó tudomására hozni a gyilkos nevét, aztán még 300 oldalon keresztül nyújtani, mint a rétestésztát, végül egy deus ex machinával zárni le az egészet. Bár van benne pár igazán frappáns csavar, ez vitathatatlan.
Még egy apróság! Lehet, hogy Kutscher szerint jó poén volt Jeanette Fastré születési helyének pont a belgiumi Malmedyt megjelölni, de inkább pusztán ízléstelen - lásd Joachim Peiper és az állítólagos malmedy mészárlás.
Félreértések elkerülése végett a Csendes halál mindezek ellenére egy jól megszerkesztett, színvonalas alkotás, csak én tettem túl magasra a lécet. Vitathatatlanul napjaink krimiirodalmának egyik gyöngyszeme jócskán maga mögé szorítva a mára már teljesen kiüresedett Günther-sorozatot (nálunk Philip Kerr: Berlin Noir). Kerr-nek ugyanis csak pár kötet erejéig sikerült megtartani a Chandler-stílust, amitől igazán élvezetesek voltak a könyvei, utána visszatért a saját hangjához, ami viszont már messze nem olyan egyéni. Kutscher szerencsére semmi ilyesmivel nem próbálkozott, így az a szövegstílus, melyet használ az idő múltával sem veszt varázsából, és inkább a cselekményszövéssel, mint frappáns kiszólásokkal igyekszik lehengerelni az olvasót. Kénytelen vagyok azonban bevallani, hogy ez a könyv teljesen magába szippantott, mert ahogy a főhőssel együtt sodródunk a végkifejlet felé, egyszerűen letehetetlenné válik.
A német borító
A magyar nyelvű kiadással kapcsolatban sem dőlhetünk igazán elégedetten hátra. Néhol egy-két kifejezés igencsak félre siklik ("honnan erednek a sebészetei képességei" 580. oldal - inkább ismeretei nem?), arról nem beszélve, hogy a német fogalmak - rangok, intézmények - hol eredeti formájukban szerepelnek, hol lefordítják őket. Egyik legkiugróbb példa az Állatkert, amit bátran meghagyhattak volna Tiergartennek, ha már a többi úgy maradt, illetve az inspektor 489. oldalon, ami helyett némi agytornával bizonyára találhattak volna valami jobbat. És nem ártott volna a straße szóval kapcsolatban sem egy egységes átírásban megállapodni, mert több változatot is sikerült fabrikálni: Oranienstraße és Leipziger Straße 52. oldal, Belle-Alliance-Straße 109. oldal. Ne egyszerű kérdés, de megoldható.
Egy ilyen neves kiadónak az európai áron kínált könyv megjelenésekor erre azért illet volna figyelni - legalább a straßékra, ha másra nem is. By the way: a jangtao a kivi, ajánlom ezt a szerkesztő és fordító szíves figyelmébe, még ha kínai egres is.
Végre egy nyomozó, aki nem két méter magas, szekrényajtónyi vállakkal és fogpaszta-vigyorral rendelkezik, és nem akarja az abszolút tökéletesség vagy tökéletlenség látszatát kelteni - talán így összegezhetném. A lényeg viszont az, hogy Volker Bruch a lehető legjobb dolog volt, ami Gereon Rathtal történhetett.
Volker Bruch számos kötelező krimimellékszerep - Rex felügyelő, Tetthely - és borzalmas kosztümös-film variációk után az Unsere Mütter, Unsere Väterben (2013 - nálunk Anyáink és apáink címmel futott) jutott először igazán szóhoz. A sorozat friss, újszerű hangon dolgozta fel a II. világháború eseményeit - ráadásul német szemmel -, így világszerte azonnal népszerű lett, élénk érdeklődést váltott ki, sőt számos díjat is nyert - akárcsak maga a Babylon Berlin. Volker Bruch pedig Wilhelm Winterként végre megmutathatta a nagyvilágnak, hogy színészként mire is képes.
Vaskereszt után egyenesen egy büntető századba
- nehéz túlélni és embernek maradni
Bruch segítségével Gereon Rath kissé sablonos és lagymatag karaktere élővé és igazán szerethetővé vált - bevallom, először a sorozatot láttam, csak utána olvastam a regényt, így eléggé elfogult vagyok a Babylon Berlinnel szemben. A sorozatból megismert, számos lelki problémával küzdő Rath esetében már nincsenek logikai bukfencek, pontosan értjük mit miért tesz - drogok -, illetve mit miért nem. Állandó harcban áll a külvilággal és saját magával is, folyton borotva élen táncol, de nem kérdés, hogy a néző csak érte, miatta izgul. Olykor kissé esetlen - elsőre rögtön két szolgálati fegyvert is "elveszít"-, a döntő pillanatokban azonban mindig helyén van az esze - és a szíve, hogy a romantikus lelkületű nézők se maradjanak ki. A regényből ismert karakterjegyei, például a tánc iránti szenvedélye, a sorozatban egészen egyéni, kissé őrült színezetet kap. Az újraírt forgatókönyvben megjelenített családi viszonyok között pedig igyekszik a "józan ész" határain belül megtartani a mértéket. Bruch alakítása kétségtelenül záloga volt a sikernek, nélküle Gereon Rath nem sokban különbözne nemzetközi kollégáitól.
A nem éppen jól sikerült nagy találkozás Charlotte Ritterrel
- a férfi WC-ben elvonási tünetekkel gazdagon
A szükség nagy úr - a függőség még inkább
Olykor játékos, olykor szomorú
De ha kell tisztelettudó,
hivatalos és a végletekig lojális
Törékeny és tiltott boldogság
Két nő közt őrlődve, ami legalább három
Bruno Wolter alias Peter Kurth
Bruno Wolter főfelügyelő alakja már a könyvben sem fekete-fehér, de a sorozatban még kevésbé tudja az ember, hogy mit is gondoljon. Annak ellenére, hogy idővel pontosan tudjuk, Gereon Rath ellen dolgozik, még is meg tud ingatni bennünket, ahogy egyébként Rathot is. Igaz, már kezdettől fogva van a két rendőrtiszt között némi ellentét - Rath orrba is vágja Woltert, sőt később jól össze is verik egymást -, de csak a végén jövünk rá, hogy alaposan félreismertük a kedélyes Wolter természetét. Még sem nevezhetnénk őt egyszerűen gonosznak, ott van például a Frau Behnkéhez főződő, nem egészen egyértelmű viszonya, és az is, hogy gyakran segítségére van Rathnak vagy Charlotte Ritternek - puszta önzésből, nem valószínű. Az a ragaszkodás és aggodalom pedig, ami saját feleségéhez fűző, annyira emberivé teszi, hogy önkéntelenül is érzünk némi szimpátiát iránta.
Peter Kurth mesterien formálta meg ezt a karaktert, ehhez nem fér kétség.
Első pillantásra egy tiszteletreméltó főfelügyelő
És másodikra?
Charlotte Ritter alias Liv Lisa Fries
Gereon Rath karaktere mellett Charlotte Ritter az, aki a legnagyobb átváltozáson ment keresztül. A regényben egy csinos, eszes, kissé rátarti kis nőcske, nem mondhatni, hogy túl eredeti vagy izgalmas. A sorozatban ezt viszont volt alkalma felülírni, és egy életrevaló, kissé szabad erkölcsű lány lett belőle, akit a kényszerűség rossz utakra visz, de végül megtalálja a helyes ösvényt, bár nagy árat kell érte fizetnie. Persze, mint később kiderül alvilági ismeretei jól jönnek a nyomozás során.
Egy lány, aki többet szeretne
Éjjel bűnben
Nappal a bűn nyomában
A sorozatban természetesen rengeteg izgalmas karakter található, mint maga Szent József.
Herr Gräf, a fotós,
aki nem csak a sötét kamrában szereti a pirosat
Vagy a már említett Szorokina grófnő,
aki minden férfit az ujjai köré csavar és bolonddá is tesz
Furcsa mód a magyar sajtónak
mindössze a nácik és a prostituáltak szintjén sikerült megérteni a története -
ami elég szegényes fantáziára vall és igen valószínű, hogy az angol nyelvű sajtótermékektől kölcsönözték -, de remélhetőleg a nézők ennél azért
tovább jutnak. Viszont a magyar szinkront javaslom messzire kerülni, mert a főhőst sikerült vele teljesen kiherélni. Szegény Moser Károly már a Buffy, a
vámpírok rémében kihúzta nálam a gyufát, amikor Fesztbaum Béla után átvette
Spike hangját. Volker Bruchhoz pedig egyáltalán nem passzol - bár Bruchhoz
valamiért egyik filmben sem sikerült igazán jó hangot találni. Ezzel a hanggal Gereon Rath egy szépen herélt bájgúnár látszatát kelti, ami kissé távol áll az eredeti karaktertől. Érdekes, hogy az angol, spanyol és francia szinkronosoknak sikerült megfelelő hangszínt találniuk, nekünk meg nem. Mindenesetre, aki csak teheti, nézze meg eredeti nyelven, mert egy kis német nyelvlecke sosem árt, ráadásul egészen más hangulata van, mint pl. angol szinkronnal.
Miután Gereon Rath meghódította az krimi- és képregényrajongók szívét, nem túl meglepő, hogy felbukkant a TV-képernyőn is. A kiváló alapanyagból még kiválóbb szakemberek és művészek olyas valamit alkottak, amire régóta áhítozott nem csupán a német, de az európai közönség is. A Babylon Berlin címre keresztelt sorozat minden porcikájában élő, eleven, modern, még is európai, nem csoda, ha azonnal levette lábáról a nézőket és számos díjat söpört be.
Őrült, kéjgőzös haláltánc a Harmadik Birodalom árnyékában
Szex, erotika kontra erkölcsrendészet
És főhősünk új arca
A Babylon Berlin első két szezonja (2017-2018) lényegében egy, hiszen a Tisztázatlan bűnügy történetét dolgozza fel, előzetes hírek szerint a következő két évad (2019) pedig a Csendes halálra épül majd. Az alkotók azonban jócskán elrugaszkodnak az eredeti műtől, ami - legyünk őszinték - hasznára vált a sorozatnak. Történetünk szövevényesebb, karaktereink sokkal összetettebbek és árnyaltabbak, a hangulat pedig szinte az eksztázisig fokozódik. Azt persze hangsúlyoznom sem kell, hogy a regény olvasata nélkül pár dolog azért tisztázatlan marad.
Kezdjük talán a hangulati elemekkel!
Először is külön köszönet a Berlint újraépítő technikai stábnak, melynek köszönhetően kézzel foghatóvá válhatott a képeslapokból és könyvekből jól ismert város. Nem csekély háttérmunka volt szükséges egy-egy utcai jelenethez, hiszen a szövetséges haderők a háború utolsó éveiben mindent elkövettek, hogy Berlin arculata teljesen megváltozzon. Kétségtelen, hogy a történet szempontjából is igen lényeges Moka Efti sikerült a leglátványosabbra, de az Alexanderplatz rekonstrukciója sem megvetendő.
A folytonos színkavalkád ellenére, melyet olykor a bérházak pasztelles szürkesége fűszerez, a sorozat hangulata igencsak komornak mondható, amit az fel-fel bukkanó varjak jelenléte csak fokoz. A tisztaság és mocsok sajátos ritmusú váltakozása, ellentéte pedig tökéletesen tükrözi a haláltáncra jellemző, vibráló feszültséget.
A háttérmunkáról némi ízelítőt nyújt az alábbi videó:
A képi hatások mellett a zene is igen jelentős hangsúlyt kap, és annak ellenére, hogy a főcímzene önmagában véve nem nevezhető túl markánsnak, a zenei anyag minőségében igazán magas színvonalat nyújt, oly annyira, hogy a sorozathoz írt dalok mára önálló életre keltek, akárcsak a Moka Eftiben fellépő zenekarok - Severija, Moka Efti Orcheatra, The Bryan Ferry Orchestra.
A filmsorozat nem hivatalos főcímdala egyértelműen a Zu Asche, zu Staub Severija előadásába - a dal Tom Tykwer, Mario Kamien és Nikko Weideman szerzeménye. A litván származású Severija Janusauskaité Szorokina grófnőt szerepét alakítja, a civil életben pedig színésznő, dalszerző és divattervező is egyben, tehetségét számos díjjal jutalmazták.
A dalbetétek közül különösen kedves lehet szívünknek a Szomorú vasárnap orosz nyelvű változata, amit szintén Severija ad elő. Bár egy kis anakronisztikus a dolog, hiszen a dal 1933-ban született - vagyis 4 évvel a sorozatban jelzett időpont után.
Zenei téren a sorozat másik nagy dobása, a fátyolos hangú Bryan Ferry felbukkanása, akit a swing- és Cole Porter-rajongók már jól ismernek. Bryan Ferry a kétnyelvű - angol és német - Bitter Sweet című dallal debütál a Moka Efti színpadán, ami újra és újra felbukkan a műben a vájt fülű hallgatóság nagy örömére. A sorozat zenei anyagát tartalmazó CD-n több Ferry által komponált dal is hallható.
A zeneszámok között ezeken túl számos Martin Kreamer által szerzett dallam is felbukkan, mint például a bár jelentben hallható Trudy. Kraemer közismert komponista, aki nem véletlenül jegyezte el magát a jazz műfajával. Az albumra felkerült művei tökéletesen belesimulnak a korszak hangulatába.
Nem maradhat ki természetesen Kurt Weil és A háromgarasos opera sem ebből az opuszból, hiszen lépten-nyomon belebotlunk a Cápa-dalba, sőt maga a színdarab is fontos szerepet fog betölteni a cselekményben. Mindemellett a korszak nagy slágerei is felbukkannak, mint például a Mein Führerben is felcsendülő Paul Godwin-Leo Monosso dal, a Mir ist so nach dir, vagy Marlene Dietrich Das ist Berlinje - kissé morbid képi aláfestéssel az 1. szezon 4 részének nyitányaként.
A sorozatról bátran állíthatjuk, hogy igen "muzikális", gyakran szerepelnek benne klipszerű összevágások akár klasszikus, akár swinges zenei aláfestéssel. Ezek mellett külön kiemelném a második rész vége felé hallható kis zenei játékot. Orosz zenészekből álló kis zenekarunk éppen Grieg Peer Gyntjéből A hegyi király barlangjában című tételt játssza, vagyis inkább improzza, ami már-már olyan művészi magasságokat pendít meg, hogy az egyszerű földi halandók számára élvezhetetlen - egyébként a szituáció zseniális, hiszen abszolút életszerű -, majd a Moka Efti titokzatos tulajdonosa egyet szól, és kissé kényszeredett, de annál szélesebb mosollyal az arcukon máris átváltanak egy közkedvelt slágerre. Mindez a háttérben zajlik, szinte észre sem lehet venni, de érdemes vadászni az ehhez hasonló nüanszokra.
Végre egy német bűnügyi sorozat, melyet egy német szerző írt német szemmel! Talán így volna érdemes kezdeni, de írhatnám azt is: végre egy bűnügyi sorozat a '20-as évek Berlinjéből, amit történelmi hűséggel és tárgyilagossággal írtak. Bárhogyan is látok azonban neki, tény, hogy Volker Kutscher Gereon Rath-sorozata méltó folytatása Philipp Marlowe vagy Bernie Günther karakterének.
Volker Kutscher a Babylon Berlinhez öltözve
Volker Kutscher (1962-) mint megannyi sorstársa, bölcsészként kezdte pályafutását, többek között germanisztikát és filozófiát tanult. Tanulmányai egy részét Kölnben végezte, ami később meghatározó szerepet játszott legnevesebb karaktere, Gereon Rath megalkotásában is. Első krimije is ebben a városban, Kölnben jelent meg 1995-ben, de a valódi sikert a 2008-ban kiadott Tisztázatlan bűnügy (Der nasse Fisch) hozta meg számára. Nyolc regényéből hét a Gereon Rath-sorozat része, melyek közül eddigi utolsó 2018-ban látott napvilágot. Műveit számos nyelvre lefordították köszönhetően a Babylon Berlin tv-sorozatnak. nálunk azonban eddig két kötete jelent meg a Tisztázatlan bűnügy (2014) és a Csendes halál (2016), mindkettő a General Press gondozásában.
A sorozat egyébként oly annyira népszerű, hogy 2017-ben az első Rath-történetből képregény is készült. Volker Kutscher pedig 2011-ben elnyerte a Berliner Krimipreis díját.
A magyar kiadás borítója
Az eredeti német borító
Az angol designe a másik kötethez,
a Csendes halálhoz
Marketinges szófordulattal élve bátran mondhatjuk, Kutscher megtalálta a piaci rést, hiszen egy olyan történelmi időszakot választott háttérnek, melyet ilyen aspektusában nem igazán alkalmaztak. A 1920-as évek Berlinjét már jól ismerjük a Kabaré világából, de legyünk őszinték, az a kép eléggé egysíkú. Kutscher azonban igyekszik teljes képet adni erről a korról, nem csupán Berlin dekadens, élvhajhász arcát mutatja meg, de jól érzékelteti a Nagy háború utáni gazdasági nyomort, a túlélésért küzdő ártatlan bűnösök világát is. Valójában nincs abszolút értelem vett jó és rossz, hiszen maga a főhős sem egész makulátlan, mint ahogyan főgonoszaink sem teljesen elfajzott, pokolra való gazemberek. Egy törékeny pillanatot élhetünk át a regények lapjain, a Weimari Köztársaság haláltusáját, ami egy fajta furcsa haláltáncnak tűnik. A háttérben már ott munkálkodnak Dolfi barna inges kis barátai, és bár a nagy nevek közül csak Hindenburg mutatja meg az "arcát", az SA-fiúk mindent elkövetnek, hogy minél több balhét akaszthassanak a kommunisták nyakába. Eközben kell főhősünknek "józzanak" maradnia, már amennyire ez ebben az esetben egyáltalán lehetséges.
A képregény borítója
Meg egy kis ízelítő
Főhősünk Gereon Rath egy kissé Marlowe-féle figura - mi más is lehetne -, ám az ő gyenge pontja - a nők mellett - nem a whisky, hanem a kokain - ebben a vonulatban mintha a skandináv divatot vélhetnénk felfedezni. Csendben jegyzem meg, hogy ez nem egészen következetesen van felépítve a műben, mert a regény szerint leginkább is úgy tűnik, Rath egyszer csak úgy unalomból szokik rá a cuccra, mint Camus A közöny című regényének főhőse. Rath Kölnből származik - vajon miért -, jómódú katolikus családból. A regény szerint erős atyai hátszéllel érkezik Berlinbe, amiért többekből ellenszenvet vált ki. Nem mondhatni, hogy különösebb képességekkel rendelkezne, de mesterien tudja magát belekavarni a legzűrösebb helyzetekbe, ám valahogy csak sikerül megúsznia a dolgokat.
Az első részben két nagy "ellenféllel" kell szembenéznie, a titokzatos Marlow-val, akinek van egy még titokzatosabb kis kínai a segédje, valamint saját felettesével, Bruno Wolterrel. Míg Marlow a kiismerhetetlen maffiafőnök klasszikus figuráját hozza, Wolteren igazán nehéz kiigazodni, ő inkább a Long John Silver kategóriába tartozik, az ember ugyanis nemigen tudja hova tenni. Marlow-val kapcsolatban önkéntelenül is elgondolkodunk, hogy véletlen-e a névválasztás, vagy egyfajta különös asszociáció részesei vagyunk.
Az SA-s rosszfiúk mellett rengeteg orosszal találkozhatunk, akik a sztálini rezsim elől menekültek, arisztokratákkal és trockistákkal, illetve volt cári titkosrendőrökkel egyaránt, akik saját vérmérsékletük és ízlésük szerint növelik az áldozatok számát és formálják a történetet.
Női karaktereink közül a Gereon vágyálmát megtestesítő Charlotte Ritter a leginkább kidolgozott, bár Elisabeth Behnke és Frau Wolter figurája is elég sok titkot rejt magában.
A cselekményről szólva pedig a cím szó szerint igaz, mert a lavinát elindító eset valóban tisztázatlan marad, bár mi, olvasók azért kapunk némi magyarázatot. E tisztázatlan bűnügy felgöngyölítésébe azonban nem mennék bele, inkább az olvasóra bíznám.
Az ITV-n már lefutott, nálunk kissé később kerül majd adásba az Oxfordi gyilkosságok következő szériája. A hatodik szezon semmivel sem marad le az előzőek mögött, talán kissé kevesebb szerep kap benne a komolyzene és talán jobban kell figyelni a jelentéktelennek tűnő részletekre.
Sok sejtető plakát
- a régi idők stílusában
Az ötödik szezon lezárás nagy változásokat sejtet, és ahogy a széria jelmondata, a dolgok valóban megváltoztak: "The game Has Changed". Ez a változás látszólag csupán az első epizódra korlátozódik, de ahogy lassan haladunk előre a történetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy szinte mindent átsző. Új épület, új főfelügyelő, új státusz, új idők...
Az új szezonhoz új bajusz dukál
Bár talán kissé komorabb a hangulat
Azért felbukkan egy ismerős arc
Néhány rendhagyó eset
De van, ami sosem változik Morse életében
A végén pedig választanod kell!
A hivatalos előzetes
Arról a bizonyos bajuszról
Egy kis előzetes
Már kapható DVD-n
És ha minden igaz, már készülne az új epizódok is...
Nem szeretnék túlságosan kritikus lenni, de nagyon úgy tűnik, hogy a 2018-as év legszínvonalasabb filmalkotása a Johnny English Strikes Again avagy Johnny English újra lecsap. Atkinson kissé visszafogottabb, de annál ütősebb soron következő Bond-paródiája ezúttal is telitalálat.
Akit az Univerzum küldött
Részemről elfogult vagyok Atkinsonnal és az angol humorral kapcsolatban, így kiváló minősítést adnék az alkotásnak, és csak javasolni tudom a megtekintését, ám nem árt, ha előtte újranézzük az előzményeket és kissé felkészülünk az angol filmtörténet bizonyos fejezeteiből.
Be kell vallanom, rám a legnagyobb hatással az a huszárvágásnak szánt jelenet volt, melyben Atkinson összehozta Charles Dance-t, Edward Foxot és Michael Gambont.
A nagy elődök balról jobbra:
Michael Gambon, Edward Fox és Charles Dance
Anélkül, hogy a történet bármely pontja leleplezésre kerülne, ezzel a jelenettel kapcsolatban bátran felfedhetem azokat az apró poénokat, melyek talán nem mindenki számára egyértelműek. A három nagy öreg ugyanis nem véletlenül került ebbe az epizódba, és jelenlétük már önmagában véve is számos utalást rejt magában - arra nem is beszélve, hogy mindhárman az angol filmtörténet ikonikus alakjainak számítanak.
Michael Gambon, mint Maigret
- a sorozat számos jelenetét Budapesten forgatták
Michael Gambon játszotta az ITV első Maigret-sorozatában a címszerepet, amit most maga Atkinson személyesít meg - hogy melyik filmből való az aktáján szereplő kép, még nem sikerült rájönnöm.
Edward Fox a Sakál bőrében
Edward Fox A sakál napjában (The Day of the Jackal 1973) játszott bérgyilkosként nyűgözte le a közönséget, és az aktán szereplő képek is - mert a jeleneten belül két külön aktafeltét is látható róla, amit nem is annyira egyszerű észrevenni - ebből a filmből vannak. De ennél is érdekesebb, hogy mindketten felbukkantak az utolsó Sean Connery fémjelezte Bond-filmben, A soha nem mondd, hogy sohában (Never Say Never Again 1983): Fox egy film erejéig M-et játszotta, Atkinson volt az összekötő. Fox is játszott az ITV-sorozatok némelyikében, mint például a Poirot-ban, a Marple-ban is.
Charles Dance a mindig elegáns főgonosz ezúttal Eddie Murphyvel
Charles Dance romantikus és akciófilmekben (köztük egy Schwarzenegger-filmben Az utolsó akció hősben - Last Action Hero 1993), valamint számos krimisorozatban domborított, és domborít még napjainkban is, melyek közül néhány, mint a Marple, szintén az ITV égisze alatt futott. Dance egyébként Fox fiával játszott együtt a könnyen felejthető Victor Frankenstein című opuszban. Az aktához az Úri passzió (White Mischief 1987) című moziból kölcsönözték a képet.
