Rendszeres olvasók

2015. augusztus 30., vasárnap

Hannibal-sorozat: Bátor hentesek és gyáva producerek

Előző este (2015. 08. 29.) került adásba a Hannibal-sorozat utolsó epizódja. Bryan Fuller bár sokan zseniálisnak mondják - alapjában véve abban zseniális, hogy megtalálja a megfelelő (szak)embert az adott munkára -, mégis sikerült bebizonyítania, hogy minden művészi allűrje ellenére bizony behódol, ha a helyzet úgy kívánja. A sorozat lezárását később elemezném - ha már kiéleztem a sógun késkészlet minden darabját -, ezúttal pedig inkább bemutatnék egy ellenpéldát. A Hannibal enyhén sablonos befejezése után kifejezetten üdítő lesz a zöld hentesek társasága, húsgombócok dán recept alapján.

Ártatlannak tűnő dán borító;
a néző mit sem sejtve ül a képernyő elé, aztán...

A zöld hentesek avagy Hannibal előszobája
Eredeti címen De grønne slagtere (2003) avagy A zöld hentesek a dán filmművészet egy remekbe szabott fekete komédiája; esetünkben két apropója is van. Kezdetben kevésbé zöld - vagyis környezet- és emberbarát - henteseink ugyanis félig-meddig önhibájukon kívül ismeretséget kötnek a kannibalizmussal. Ők maguk ugyan nem fogyasztanak ezekből a termékekből - legalábbis a történetből ez nem derül ki -, de bárkit szívesen kiszolgálnak. A második - talán fontosabb - indok, hogy a főszerepet Mads Mikkelsen játssza, bár elsőre nem biztos, hogy ráismerünk.

Az amerikai borító: ahogyan kinyílik a hűtőkamra ajtaja,
megdöbbentő tények tárulnak elénk: igen, az ott egy emberi lábszár

Mikkelsen gyakran alakít sármos gengsztert, ugyanakkor kevésbé esztétikus, de annál heroikusabb hőst is. Jelen esetben egy kevésbé sármos, kevésbé heroikus alkattal van dolgunk, egy olykor hétköznapinak, olykor teljesen őrültnek tűnő figurával. Svend megformálása éppolyan könnyedén megy Mikkelsen számára, mint az igen határozott Hannibal vagy bizonytalan Jacob. Újratervezett arcszerkezetével - mindössze a magasított homlokról van szó - kissé Frankensein szörnyét jutatja eszünkbe, de abban biztosak vagyunk, hogy valami nincs rendben körülötte.

A német változat: kendőzetlen valóság

A történet nem csupán az abszurd szituációkban és morbid fordulatokban bővelkedik, de lépten-nyomon jelen van benne dráma és melodráma egyaránt. Míg Svend hétköznapi problémákkal küszködik (boldogtalan házasság, munkahelyi gondok, meg nem értettség otthon és a szakmában egyaránt), társa, Bjarne sokkal mélyebb kell, hogy ásson: halott állatok csontvázai és a saját kísérteti veszik közre nap mint nap, ráadásul a látszólag normális szereplők sem egészen normálisak.
A film nagy erénye, túl a zseniális színészi játékon, hátborzongató képi és zenei világon, hogy hőseink a maguk módján megtérve, zavartalanul folytatják tovább enyhén neurotikus életüket. A néző még szinte aggódik is értük, és megkönnyebbül, hogy az igazságszolgáltatás végül nem csap le rájuk könyörtelen pallosával.

Vegetáriánusoknak és állatbarátoknak, valamint gyengébb idegzetű nézőknek nem ajánlott, Mikkelsen- és Hannibal-rajongóknak kötelező!

2015. augusztus 23., vasárnap

Hannibal-sorozat: Ázsia ízei

A Hannibal ébredésében hangsúlyos szerepet kapott - nevezzük most így - a japán kultúra. Nem csupán lady Murasaki figurája, de a szamurájok ősök szelleme némi foghagyma olajjal vegyítve teljesen átitatták a művet. Ezek után nem túl meglepő, hogy ezek az elemek a sorozatban is helyet kaptak, bár nem minden esetben úgy, ahogyan gondolnánk.

Beverly Katz
A Will Graham munkáját segítő csapat egyik - és egyetlen női  - tagja a kínai származású Hettienne Park által megformált Beverly Katz ügynök, kiváló patológus, mint az egyik részben kiderül muzikális múlttal - a team két másik tagja, akik az ügyeletes humorherold szerepét töltik be, oly annyira jellegtelenek, hogy több mondatot nem is szánnék rájuk. Katz ügynöknő figurája azonban több szemszögből is érdekes. Akárcsak Hannibal és Will Graham karaktere, Katz is igazodik az általános megállapításhoz: "Egy jó megfigyelő, kétszer annyit hallgat, mint amennyit beszél. Ezért van két fülünk, de csak egy szánk."

Semmi sem marad rejtve a hálószobában,
de még a pincében sem...

A történet során Katz magánéletéről - már ha van - nem tudunk meg semmit, de annál többet a gyermekkoráról. Jómódú, kiegyensúlyozott családban nőtt fel, ahol már egy cifra káromkodás is furcsa eseménynek számít. A balettórákat sikerült elkerülnie, de helyette hegedülni tanult, aminek még így több évtized távlatából is gyakorlati hasznát veszi. Kiváló megfigyelő és elemző, következtetései logikusak, gyors az asszociatív képessége, és nem utolsó sorban jó meglátásai mellett tud "gondolkodni" is. Mindez nagy adag határozottsággal, önállósággal és vakmerőséggel párosul - és sajnos ebből már sejteni lehet, hogy nem éri meg a sorozat végét. Katz igyekszik megérteni Will Graham "őrületét", ugyanakkor belátja, hogy normális vagy abnormális állapotában Graham szaktudása nélkülözhetetlen. Ez kissé előrevetíti Hannibal későbbi sorsát azzal az apró különbséggel, hogy Graham nem próbál meg manipulálni - szimpla egyezséget köt olykor életre-halálra, vagyis életről-halálról.
Beverly Katz elvesztése igazi katarzis a szereplők és a nézők számára egyaránt, amelyet még érzekletesebbé tesz a Hannibal által létrehozott igen morbid performance, arról nem is szólva, hogy Will Graham után, a team az egyetlen igazán használható emberét veszti el.

Lady Murasaki nyomában
A második szezon elején Hannibal tesz némi, a maga módján egyértelműen kétértelmű utalást a lady Murasakival történő "elválásukra" - a néző fantáziájára lesz bízva a hogyan. Ez akkor csendes felütésnek hat, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, valójában azonban csak finom jelzés, hogy elevenítsük fel újra ezt a szálat.
Miután a második szezon végén Hannibal fenekestül felforgatva maga után hagyja az Államokat, Európában megy, hogy "hódoljon a művészeteknek" - ahogy egy hasonló elme, Joker mondaná. Míg látszólag gondtalan napjait tölti Firenzében, Will Graham igyekszik fel- meg kissé újraépíteni saját magát, és mivel jelenleg megállítani nem tudja, megpróbálja kiismerni ellenfelét. Graham is ismeri a Mulder ügynök által felvázolt aranyszabályt: "Hogyan ismerheted meg a jelent? A múlt által" (A gumiember), így útja a Lecter-birtokra vezet, ahol egy eléggé szürreális világ fogadja, amely azonban tökéletesen igazodik a nyitó epizód háttérzenéjeként hallható Debussy Egy faun délutánja hangulatához. Graham ott ismerkedik meg a titokzatos, kiszámíthatatlan és nem éppen barátságos Chiyoh-val.

Mindössze egyetlen közös "duett",
de az előjáték lehengerlő

A Hannibál ébredése filmváltozatából az idő rövidsége miatt kimaradt, de a könyvben folyamatosan jelen van Chiyoh figurája, akit családja azért küldött lady Murasakihoz, hogy megtanítsa mindarra, amit egy ifjú japán hölgynek tudnia illik - ugye, hogy érdemes olvasni! Chiyoh tehát régóta ismeri Hannibal Lectert, és mint később kiderül jobban, mint bármely más szereplő. Látszat szövetséget köt Grahammal, majd távcsöves puskájával aktívan szaporítja a sorozatban elhunytak számát. Bár úgy tűnik, szeretné lakat alá zárni Hannibalt, végül mégis egyszerűen magára hagyja - talán már sejti Hannibal miféle rögeszme fogja lett. Épp annyira bájos, mint amennyire könyörtelen, tökéletesen idézi fel előttünk a japán drámai hősnők jellemvonásait, és talán később újra láttuk volna kevésbé nőies arzenálja kíséretében, ha a sorozat nem ér véget az NBC részéről egyetlen gyors katanavágással.
A Lecter-birtok képi és zenei világa kissé meseszerű, de méltó párja a Hannibal által sajátos ízléssel kialakított művészi képeknek. Néha olyan érzésünk van, mintha egy japán filmbe csöppentünk volna - A homokasszony Hannibal-verziójába -, máskor Az elveszett gyermekek városának egy eddig ismeretlen színhelyén találjuk magunkat, és kissé nem is bánjuk, amikor végre elhagyhatjuk ezt a helyet.
Chiyoh a Távol-Kelet titokzatosságát, a szépség mögött rejlő kíméletlen kegyetlenséget testesíti meg, mindazt, amire a nyugati ember úgy véli, hogy Japánra jellemző volt egykoron, bár kétségtelen, hogy a magyarázat nem ennyire egyszerű. Chiyoh egy fajta harcos-vadász szerepet ölt magára, meglehet azonban, hogy ezzel csak meg akar téveszteni bennünket - többet vártam ettől a karaktertől, mint amire végül futotta, de erről később.

Következik: Hannibal-sorozat: Hannibal avagy egy személyiség profilból

2015. augusztus 22., szombat

Hannibal-sorozat: Othello és Frankenstein menyasszonya

Laurence Othello Fishburne
Az eredeti történetben Jack Crawford figurája oly annyira sablon volt, hogy még Harvey  Keitelnek sem sikerült életet lehelnie belé - azt azért tegyük hozzá, hogy a forgatókönyv erre nem is nagyon adott lehetőséget. Ezek után igazán üdítően hatott az újraformált Crawford megjelenése Laurence Fishburne alakjában. Nem csupán Crawford bőre kapott új színezetet, de a témához méltó drámai személyiség vált belőle.

Fishburne Tim Roth és Andy García oldalán bemutatja,
hogy egy jó gengszterfilmben
a kilőtt töltények és a színészi játék aránya legalább fele-fele

Laurence Fishburne-re sokan a Mátrix (1999) Morpheusaként emlékeznek, holott pont ez az a szerep, amelyben nem igazán tudott domborítani. Filmográfiájában olyan címeket jegyez, mint Az apokalipszis most (Apocalypse Now 1979),  The Cotton Club (1984), The King of New York (1990 Christopher Walken és Wesley Snipes mellett), Gengszeterek (Hoodlum 1997) vagy az előbb említett Mátrix-trilógia. Lehetősége volt azonban klasszikusabb oldalról is bizonyítani például Kenneth Branagh Othello-adaptációjában (1995).

Testalkatra nem éppen törékeny, új Jack Crawfordunk lelkében vadviharok dúlnak. Nemcsak kollégái miatt van szüntelen lelkiismeret-furdalása - hiszen félig-meddig barátjának tekinti Will Grahamat is, akinek személyisége látszólag az ő döntései nyomán hullik darabjaira -, de családi élete sem felhőtlen: felesége végstádiumban levő rákos beteg. Majd lassan kirajzolódik az emlékek ködéből Miriam Lass alakja: egy gyakornok, akinek feltételezhető halála szintén Crawford lelkiismeretét terheli. Hannibal Lecter nem csupán Graham agyhúrjain játszik mesterien, de Crawford érzelmi világának billentyűin is. Bella, a beteg feleség, Miriam Lass - last vagy lost, de mindképpen elveszett - mind csak eszközök Hannibal kezében arra, hogy Crawford józan ítélőképességét befolyásolja; az aranyfrank szimbolikája tökéletesen ábrázolja Hannibal Lecter abszurditását és érzéketlenségét - mégis azt kell, hogy mondjam: zseniális megoldás. Végül pedig, miután Crawford megjárja a maga poklát, túlnő a szürke, engedelmes FBI-ügynök szerepen, a maga módján igyekszik revansot venni. Mindehhez Rossini szolgáltatja a háttérzenét a 3. szezon 5. epizódjának záró jelenetében. A történet ezzel még nem ér véget, de Crawford és Hannibal Lecter viszonylatában - egyelőre úgy tűnik - sok újat nem tartogat.



Frankenstein menyasszonya
Az X-aktákban gyakran idegesített Scully ügynök alias Gillian Anderson, mert állandóan akadékoskodott és féltékenykedett, ráadásul eredetiben kissé sipákoló hangja is volt. A sorozat lezárása után azonban szinte eltűnt, bár feltűnt pár filmben, mint a Szeress, ha tudsz! (Playing by Heart 1998),  a Dickens regény alapján készült Bleak House (2005) című tv-sorozatban, majd 2011-ben a Johnny English második részében. Így alkalma nyílt a skót-brit színészet színe-java mellett csiszolódni, mert olyan partnerei akadtak, mint Sean Conerry, Charles Dance és Rowan Atkinson - valamint Dominic West, akivel a Hannibal ébredésében is találkozhatunk. Talán a drámai szerepek változatossága, az idő vagy az új lehetőségek hatására forrt ki tehetsége, nem tudni, de mára érett drámai színésznővé vált, aki döbbenetesen árnyalt alakításra képes.

Először nem ismertem fel szőke frizurával, de jellegzetes orra, és csontos arca végül nyomra vezetett - enyhén Marlene Dietriches design. Bedelia du Maurierként szerencsére elhagyta sipákoló hanghordozását, lágy, mély tónusban beszél - a magyar szinkron elég felejtős, főként, ha felismerjük benne A rém rendes család bosszantó szomszédját: Marcy Dancyt - és nemcsak külsejében, de mozgásában, viselkedésében is a film noir szabályaihoz igazodik. Nem véletlen, hogy elsősorban őt tekinthetjük Hannibal Lecter méltó "párjának", hiszen már kezdetben átlát a "gondosan szabott személyiség öltönyön", bár azt még nem sejti, a valóság minden képzeletét felülmúlja.
A 3. szezonban talán kétségek merülhetnek fel a nézőben, mert nem igazán értjük, hogy mi motiválja az olykor törékenynek máskor oly erélyesnek látszó doktornőt: Hannibalt akarja megtéríteni vagy csak a túlélésre játszik, vagy egyszerűen megszédült, mint lepke az erős lámpafénytől. Mielőtt azonban elítélnék, vegyünk számba azt, hogy Hannibalnak nemet mondani nem könnyű feladat. Du Maurier meglehet, hogy a saját tudomány kíváncsiságának csapdájába esett vagy egyszerűen győzött benne a méltó társ utáni vágyakozás - ez egyébként a sorozat egyik központi problémája is. Du Maurier szerény lehetőségeihez mérten igyekszik az áldozatok számát csökkenteni, de némely esetben ez lehetetlen vállalkozásnak tűnik, főként, ha maga az áldozat provokálja ki a gyilkosságot, mint az önelégült  professor Soriato esetében.
Külön bekezdést érdemel az állítólag gyilkosság, amit du Maurier követett el. Csak a 3. szezonban lehetünk tanúi, mi nézők, a valós eseményeknek, de már az eset első említésekor gyanakodni kezdünk. Akkor pedig végképp eloszlik minden kétségünk, amikor Hannibal szájából elhangzik a bűvös mondat: "Segíthetek, ha arra kér" - ugyanezt az ajánlatot teszi Abigail Hobbsnak is. Mint később megtudjuk, a támadó valójában a saját nyelvét nyelte le. Ekkor a szemfüles néző felkiált: "Ez volt A bárányok hallgatnakban is!". És valóban. Ott Hannibal egyik "cellatársa" vet véget az életének ily módon, aki előzőleg obszcén megjegyzést tett Clarice Starling FBI-ügynökkezdeményre.

A menyasszony nem túl boldog, 
bár ő sem tudja, hol és hogyan lehetne boldogabb

Miután Hannibal rács, pontosabban üvegfal mögé kerül, du Maurier doktornő gyötrődései még nem érnek véget. Immár nem Hannibal személyisége, hanem saját pszichéje kínozza. Éles látását azonban továbbra sem homályosítják el az érzelmek, így amikor Will Graham nem éppen fair módon a fejére olvassa, hogy Frankestein menyasszonya, du Maurier rögtön visszapasszolja a labdát: "Mindketten" - maga is.
Az utolsó rész fényében azonban kénytelen vagyok egy plusz bekezdést betoldani. Nehéz eldönteni, és talán nem is lehet, hogy du Maurier a félelembe vagy a várakozásba - esetleg vágyakozásba - őrült-e bele. Hannibaltól vagy saját magától félt inkább? És vajon engesztelésül tálalta fel egy végtagját vagy csupán azért, mert úgy ítélte meg, elkerülhetetlen. Pontosabb diagnózist talán később kaphatunk, most igyekszünk magunkat felmosni a padlóról a sorozat lezárása után és az értelmetlenség okozta sokktól.

Ps: Közben újra indul az X-akták és már műsoron a Hajsza (The Fall), de kérdés: lesz-e lehetősége Andersonnak egy du Maurier-hez hasonló karaktert eljátszani.

Következik: Hannibal-sorozat: Ázsia ízei

2015. augusztus 21., péntek

Joe Navarro: Veszélyes személyiségek

Mostanában eléggé rá vagyok "kattanva" a témára, ezért ahogy megláttam, rögtön lecsaptam erre a könyvre. Ígéretesnek tűnt a borító, a szerző nevéről nem is szólva. A szép, spanyol családnév olvasásakor hajlamos voltam azonnal bizalmat szavazni, a Joe-ról pedig rögtön beugrott Joe Pistone alias Donnie Brasco. Aztán kiderült, hogy gyanútlanul sétáltam be a ravasz módon felállított csapdába.

Tözsdecápák és hasonló ragadozók markában
a védtelen olvasó csak tehetetlenül vergődik a sorok közé zárva

Joe Navarro, egykori FBI-ügynök azt ígéri számunkra a hátsóborítón, hogy segítséget nyújt a veszélyes személyiségek felismerésével kapcsolatban - a kezelésüket szakemberre vagy végső esetben saját szerszámos kamránk tartalmának egyedi felhasználása által ránk bízza. Négy alap típust tárgyal: a narcisztikus, az érzelmileg labilis (borderline), a paranoid és a ragadozó (pszichopata) alapeseteit.
Eddig rendben volnánk, akad azonban néhány gyenge pont.
Kezdjük talán azzal, hogy a szövegben elég sok a visszajátszás. Olykor teljes szakaszok, sőt oldalak ismétlődnek - mondjuk ettől elég pörgősen haladhat az olvasó, mégis kicsit bosszantó, hiszen az egész könyvet max két óra alatt ki lehet végezni, és ennyi idő alatt ritkán felejtjük el, mit olvastunk korábban. És ott vannak azok a csodálatos tesztek, amelyek kissé a Cosmopilitanhez teszik hasonlatossá a könyvet. Igaz, az amerikaiak imádják a teszteket, mert ott csak x-elni kell, és így nem fárasztják magukat bonyolult betűkapcsolatokkal. Részben tehát érthető a dolog, de kissé komolytalanná teszi ezt a féltudományos szakmunkát. Számomra különben is életszerűtlen a szituáció, ahogy a tesztet töltögetem egy szobában, miközben Jack Nickolson éppen kis baltával aprítja az ajtót - az ötödik pontig, ha eljutnék. Arról nem is szólva, hogy a kérdések javarészt ismétlődnek - megint -; a 120 helyett valójában 50-60 pontban rövidre zárható lenne az egész. Aztán eszembe villant az is, ahogyan Franklin doktor Lecternek éppen arról számol be, hogy letöltött több ilyen tesztet és kitöltötte Tobias barátjára vonatkozóan - reméltem, hogy csak viccel. Ezek szerint Amerikában mindenki ilyen tesztkönyvekkel járkál, és szabadidejében, netalán munka közben a saját biztonsága érdekében ezeket töltögeti?

A különböző típusok tárgyalása közben, néhány igencsak elhamarkodott és leegyszerűsített következtetést sugall számunkra a szerző. Például, hogy az összes terrorista paranoid, a bűnözök általában narcisztikus pszichopaták, és amelyik érzelmileg labilis személyiség nem áldozat az ragadozó, vagy ragadozóvá váló áldozat. Gondosan kerülte például a morális elmezavar kérdését vagy a behaviorista iskolák okfejtéseit, ami azért is furcsa, mert az Egyesült Államok volna az irányzat bölcsője és fellegvára.

Aztán jöttek a példák!
Az amerikai bűnüldözés hírhedt (Bundy, Manson, Bonnie és Clyde, Al Capone, Jesse James, Butch Cassidy meg a Sundance kölyök) és kevésbé ismert bűnügyei - szintén gyakran ismételgetve -, aztán elérkezett az a pont, ahol az egész hitelét vesztette. A felsorolt példák között néhány oda nem illő név is felbukkant, és megtudhattuk, hogy Josef Sztálin és Adolf  Hitler is narcisztikus borderline paranoid pszichopata volt, hiszen több millió ember haláláért felelősek, míg Hermann Göring mindössze egy pszichopata megnevezéssel kénytelen megelégedni - pedig ha volt valaki a III. Birodalomban, aki gondot fordított a megjelenésére, aki halmozta a rangokat, címeket és kitüntetések meg a felbecsülhetetlen értékű műkincseket az ő; a jelek szerint ezt az amerikai pszichológusok azonban mégsem értékelték. Végül Szadam Husszein és Oszama bin Laden is megkapja a maga személyiségprofilját. Félreértések elkerülése végett nem azt állítom, hogy "normális" lett volna a viselkedésük, de nem keverjük össze a tudományt és a politikát - talán jobb lett volna, ha a magyar kiadásból ezt a szerkesztő egyszerűen kihúzza. Persze érthető a példasor egy olyan országban, ahol a pszichológia szinte vallás, és az az általános tévhit, hogy ha az ellenséget kianalizáltuk, már le is győztük - sotto voce jegyzem csak meg, hogy komoly szakemberek, mint Robert D. Hare, visszautasítják az ehhez hasonló felkéréséket.
Illusztrációként számos film is terítékre kerül, kezdve Hamupipőke narcisztikus mostohájával és mostohanővéreivel by Disney - kicsit az az érzésem, hogy túl alacsonyra tettük az olvasó értelmi szintjének mércéjét. Persze tudjuk, hogy a Grimm-mesék java része nem mese, és a Jancsi és Juliskában ábrázolt burkolt kannibalizmus is történelmi tény - bizonyos változatokban nem azért keverednek az erdőbe, mert eltévedtek, hanem mert a szüleik igyekeztek megóvni őket attól, hogy szerepeljenek a heti menüben. Az amerikai szépség, Az ördög Pradát visel és az ehhez hasonló populárisabb művek talán segítenek megvilágítani egy-egy típus lényegét, bár szerencsésebb lett volna példatárként Stephen King vagy Agatha Christie műveit felhasználni - egyedül A ragyogás kerül említésre, és nem igazán a megfelelő helyen. Hiányolom viszont Az amerikai pszichót - egy narcisztikus "skrizofén" története avagy a z olvasó-néző teljes őrületbe kergetése; a narcizmust persze tökéletesen jeleníti meg -, az örök visszatérőt: Rambót, mint az amerikai eszme kissé félresiklott, erősen paranoid és antiszociális végtermékét, és természetesen magát doktor Lectert - pedig Thomas Harris félig-meddig kolléga, és biztosan kisegítette volna pár eredeti gondolattal a szerzőt.

A könyv talán megnyugvást nyújthat a szürke hétköznapokban, bár kérdéses, hogy kis hazánkban, ahol a depresszió és a paranoia szinte nemzeti kincs, az ilyesfajta irodalomra mennyire lesz fogékony a közönség. A kishalakat kiszűrni józan paraszti ésszel sem túl nehéz, de Navarro saját maga is beismeri - áttétesen ugyan, de a felhozott példákból ez derül ki -, hogy akkor vesszük észre, nagy baj van, ha már doktor Lecter tányérján fekszünk - képletesen vagy ténylegesen. Akkor pedig nincs ok a pánikra, az esélytelenek nyugalmával hajthatjuk álomra a fejünket!

Achtung! Akik korábban doktor Lecter kurzusára jártak, azoknak ez a könyv még széljegyzetnek is kevés.

Hannibal-sorozat: Will Graham, mint Hugh Dancy

Hannibal Lecter ellenpontja történetünkben kétségtelenül Will Graham, akiből szám szerint hármat jegyzünk - eddig. Ha kronológiai sorrendben nézzük ismét a '86-os Embervadászhoz visszakanyarodva, manapság a Los Angeles-i helyszínelőkből Grissomként ismert William Petersen nyitja a sort. Klasszikus alakítás, semmi pszichózis, hiányzik belőle a későbbi "érzékeny" vonulat, az empátia. Összegezve: egy megszokott nyomozó karakterrel állunk szemben.
Másodszereposztásban Edward Norton kapta a lehetőséget, hogy szalmaszőkére festve, enyhe feminin vonásokkal vegye fel a harcot az éppen aktuális, kevésbé intelligens pszichopatával szemben. Norton segítségére van a kiváló operatőri munka és a megfelelő ritmusú vágások dramaturgiája, amelyek érzékletessé teszik empatikus, "beleérző" képességét. Edward Norton a Legbelső félelemmel (1996) és az American History X-szel (1998) írta be magát a filmtörténetbe - no meg azzal, hogy egy ideig Salma Hayek férje lehetett -, és bár tudjuk, hogy zseniális színész, azóta számos érdekes és érdektelen filmben kapott szerepet - ez utóbbira talán a legjobb példa a Hulk (2008), amelyben főszerep játszott ugyan, de nem nagyon vettük észre, hogy benne van.
A sorozatban Hugh Dancy ölthette magára Graham kissé neurotikus személyiségét, de számára ez nem okozott különösebb nehézséget, mert már korábban nagy rutinra tett szert hasonló karakterek megformálásában.

Vérfarkasok nyomában; valamivel könnyedebb téma, mint egy pszichopata:
csak a fizikai épségünk forog veszélyben, az elménk nem 
- persze némi vallási színezetet azért kapott a történet -

Lányos arcvonásokkal, borostásan vagy rövid szakállal érzékeny "intellectuel" benyomást keltve gyakran külsejéhez igazodó szerepekben láthatjuk. Dancy is feltűnik a 2004-es Arthur királyban, mint Galahad - kicsi a világ. Mintha csak rá írták volna az Adam (2009) főszerepét is, amelyben egy aszperger szindrómában szenvedő fiatal férfit játszik. Ezek után már meg sem lepődünk a Savage Grace-ben (Vad hála vagy más ferdítésben Kegyetlen báj 2007) általa alakított félmeleg karakteren - eredetileg egészen az, de a történetben mégis rácáfol erre.
A legérdekesebb mégis a Blood and Chocolate (Vér és csokoládé 2007) című, mondjuk talán lightos horror - furcsa játéka a sorsnak, hogy ugyanezt a címet szánja doktor Chilton már soha el nem készülő könyvének, és hogy a Hannibal által elkészített közös desszertjükben is keveredik némi vér a csokoládé mellé. Dancy ezúttal "egyszerű" embert játszik, igaz művészlélek, akinek egyetlen bűne, hogy egy vérfarkaslányba szert bele. A falkaegysége szent, és amikor Dancy önvédelemből megöli a lány "bátyját" - kicsit olyan Tybald halott feeling a család részéről - finom szólva is elszabadul a pokol. Dancy alakítása előrevetíti a később megformált Will Graham-i gyötrődő hős figuráját, de mivel klasszikus szerkezetről van szó, a végén minden jóra fordul. A film további érdekessége, hogy Bukaresten játszódik - eredeti ötlet megint előhúzni Vlad Tepes hazáját -, és a vérfarkasok között feltűnik Dobó Kata is.

Ismerd meg a rács mindkét oldalát és megtudod, ki vagy...
"This is my design"

A technika ezúttal is fokozottan Graham hasznára van, de ez semmit sem vesz le a Dancy színészi képességéből. Sőt, a történet során alapos jellemformáláson-formálódáson keresztül vergődő karakter látásmódjához szinte már kötelezően hozzátartoznak a különböző effektek. Az új Will Graham penge élen táncol: még nem tudni, hogy a józanság vagy őrület győz-e az elméjében. Úgy tűnik, eléggé tanulékony, de túlságosan érzelgős. Hannibal Lecter mellett pedig néha olyan "kalandokat" is átél, amelyekről inkább lemondott volna. Kezdetben FBI-osnak túl bölcsész, a végére azonban - hála a lelkiismeretes oktatásnak - csak kitanulja a szakmát.

Következik: Hannibal-sorozat: Othello és Frankenstein menyasszonya

2015. augusztus 20., csütörtök

Hannibal-sorozat: Hannibal Lecter előétele... vagyis előélete

 Ki ez a fickó, IV. Hannibal Lecter - született Mads Mikkelsen?

Sokat rágódtam azon, hogyan is kezdjek neki, de végül, akár a karamellizált cukor, kikristályosodott bennem a megoldás. A sorozat kivesézését így nem a történettel, hanem a legelemibb alkotó részekkel, a karaktereket megformáló személyiségekkel kezdem.

Kezdetben vala Brian Cox, mint Hannibal Lecter a Manhunter (Embervadász 1986) című filmben - készült szintén a Vörös Sárkány nyomán -, skót származású (Shakespeare)színész, akit számos filmben és tv-játékban láthattunk - köztük egy személyes kedvencben, a Sharpe-sorozatban. Cox alakítása páratlan a maga nemében, de ezt nehéz utólag megítélnünk, hiszen a legtöbb nézőnek már van némi Hannibal-előképe. Ráadásul a film művésziesen vontatott stílusa nincs túl jó hatással a drámai feszültségre.
Majd (Sir) Anthony Hopkins, aki három mozifilmben is viselte Hannibal álarcait. A nézők többsége - számomra némileg érthetetlen okból - igen elfogult, és Hopkins alakítását tartja az etalonnak - ők talán jobb, ha rögtön tovább is lapoznak*. Hannibal Lecter alakja karrierjét valóban ezzel az alakítással kezdte el, és nőtte ki magát a Thomas Harris által lefestetett FBI-valóságból. Hopkins A bárányok hallgatnakban (1991) hátborzongatóan jó volt, de a két utánjátszásban más nemigen tudott frissíteni a karakteren - ez nem annyira az ő hibája, inkább a sekélyes és hatásvadász forgatókönyv meg a rendezés számlájára írható.
Pár évvel később készült el a Hannibal fiatal éveit feldolgozó mű, amelyben Gaspard Ulliel formálta ízlésünket. A fiatal francia színész többször is bizonyította tehetségét, bár gyakran "pakolták" be kommersz akció- és történelmi filmekbe. Karrierjének egyik meghatározó állomása Hannibal, ahol bájos pofikája ellenére is képes volt felfedni ördögi arcát.
És ez volt az a pont, ahol a nézők tömege meghasonlott. A korábbi évtizedben Hannibal Lecter figurája eggyé vált Anthony Hopkinsszal, vagyis egy igen sármos, de kevésbé attraktív személyiséggel. Garpard Ulliel felbukkanása felülírta ezt a megfogalmazást, immár Hannibal Lecter intellektusa és fizikai megjelenése egyaránt vonzóvá vált. Ennek egyenes következménye lett, hogy a sorozatban is hasonló személyiséget kellett választani - bár, ha akkor engem megkérdeznek, Ullielre szavaztam volna, de ma már egyáltalán nem bánom, hogy végül Mads Mikkelsenre esett a választás.
Sotto voce: érdekes, hogy az első számú "közellenséget", az intelligens pszichopatát mindig európai színész játssza. Költői kérdés, miért, de a válasz azért sejthető.

"I'm appreciate your company"
Hannibal Lecter

Meglepő, de szerencsére elég sok Mads Mikkelsen-film jelent meg magyarul, habár ezek jó része művészi szempontból kevésbé izgalmas. Elvetemültebb rajongók viszont megismerkedhetnek a dán nyelv szépségeivel is, ha eléggé elszántak, és persze sikerül felkutatniuk az életmű rejtettebb darabjait.
Mads Mikkelsen elődei egy részével szemben nem Shakespeare-színész, és dán ugyan, de nem királyfi. Habár már az Arthur királyban (King Arthur 2004) debütált a nagyvilág előtt, valójában csak a Casino Royal (2006) után fedezte fel magának az amerikai közönség, és ettől kezdve előszeretettel ruházta a rá az elszánt harcos vagy a kegyetlen gyilkos szerepét. Filmes karrierjét szűkebb hazájában 1996-ban kezdte - bővebb életrajz lásd: madsmikkelsen.com

Kevésbé eredeti negatív karakter: fekete szerkó, sebhely;
engem Mr. Teufelre emlékeztet a Macskafogóból,
és remélem, ha dánul kiadják, Mikkelsen lesz a szinkronhangja **

Senkit sem untatnék lexikon szerű felsorolással, csupán néhány, számomra érdekes darabot emelnék ki Mikkelsen filmjei közül, hogy némileg alátámasszam Hannibal Mikkelsen létjogosultságát.
Kezdjük talán a Nu (Most 2003) című ízig-vérig skandináv kisfilmmel - megtekinthető a youtube-on. Aki attól tart, hogy esetleg nem értené a párbeszédeket, az megnyugodhat, a filmben lezajló kommunikáció teljességében nonverbális. Ez a fekete-fehér minialkotás hangulatában és kifejezés módjában leginkább Lynch korai klasszikusára, a Radírfejre (Eraserhead 1977) hasonlít, sőt, a központi problémák egyike is azonos, bár a megoldás merőben más. Érdekes, akár az érdekes arcú lány, de filmtörténeti kalandozásként mindenképpen ajánlom.
Valamivel fogyaszthatóbb az En kort en lang (2001) dán címet viselő - angolul Shake It All About címen futó - besorolás szerint "vígjáték-dráma" kategóriás film, amelyben egy meleg vagy talán nem is annyira meleg pár hétköznapjai, szenvedélyes gyötrődéseibe nyerhetünk bepillantást. Mikkelsen egy kissé felelőtlen - szinte hihetetlen! -, de nagyon szeretni való figurát alakít: ezer arcából az egyik. A film érdekessége: mosolyogni és nevetni is láthatjuk.
Nemcsak a Casino Royalban, de a 2011-es, mondhatni legújabb A három testőr variációban is a klasszikus negatív figurát keltett életre: Rochefort grófot, olyan nagy elődök nyomdokain haladva, mint Christopher Lee vagy Michael Wincott - furcsa mód a 2011-es filmben a nagy vívás jelenet hajszálra megegyezik a Hollóban látható párbajjal, ahol szintén Wincott játszotta a rossz fiút. Visszafogott, kissé szótlan, de erélyes Rochefort grófunk mellett Orlando Bloom gonoszkodó Buckingham hercege eléggé vérszegénynek tűnik. Kissé elfogultan, de kénytelen vagyok azt mondani, hogy Mikkelsen miatt élvezhető a film.
Egészen más oldaláról ismerhetjük meg a Coco Chanel és Igor Sztavinszky (2009) vagy a A Royal Affair (2012 - magyarul elég sután A veszedelmes viszonyok után szabadon  Egy veszedelmes viszony névre keresztelve) érzelmekben és gyengédségben tobzódó mozikban - mindkettő beszerezhető magyarul. A Coco Chanelből azt is megtudjuk, hogy Mikkelsen remekül beszél franciául - naturellement mondaná Poirot.
A skandináv néplélekbe enged betekintést a De grønne slagtere (Zöld hentesek 2003), amelyben egy kevésbé vonzó külsejű Mikkelsennel találjuk magunkat szembe, vagy az Adams Æbler (Ádám almái 2005) - magyarul szintén kapható.
A végére egy igazi csemegét hagytam a Jagten (2012 - magyarul A vadászat) című tipikusan skandináv drámát. Ha bárkinek kétsége merülne fel Mikkelsen - ezúttal az áldozat szerepét vállalja magára - színészi képességeit illetően, elég, ha ezt tekinti meg. Kiszolgáltatottság, megalázás, rettegés az osztály része az általa alakított karakternek, aki azután sem érezheti magát többé biztonságban, hogy a közösség "nagylelkűen" megbocsátott neki. A film zárójelenete talán a legkifejezőbb, amikor a vidám baráti társaság ismét együtt indul vadászatra, de az eldördülő lövés hangjára főhősünk önkéntelenül is összerezzen, és mintha nem igazán sikerülne meggyőznie magát, hogy nem ő volt a célpont.
A szarvasvadászat pedig egyenesen a Hannibal-sorozathoz vezet minket. Hannibal Mikkelsen valóban egy jól szabott "személyiség öltönyt" visel, és a hideg futkos a hátukon, ha főzni kezd, miután mosolyogva annyit kérdez: "Ki éhes?" Hogy mennyit tett hozzá Mikkelsen megjelenése és játéka Hannibalhoz ezek után nem kétséges. Annak viszont, aki magyarul nézi a sorozatot, mindenképpen ajánlom, hogy tegyen egy próbát az eredeti, angol nyelvű verzióval is. A férfiszereplők magyar szinkronhangja - Laurence Fishburne-t leszámítva - nem igazán találó. Mikkelsen mély tónusú hangfekvése egészen más színezetet ad, de ez igaz Will Grahamra is.

"Torról marad hideg sültből kiállt a nászi asztal."
Hamlet

Következik: Hannibal-sorozat: Will Graham, mint Hugh Dancy

*Ez épp olyan ostoba vitákat eredményez, mintha arról vitatkoznánk, ki a legjobb "Sherlock Holmes". Szerintem Jeremy Brett, de Robert Downey Jr. sem volt rossz. A mostani generáció viszont épp hogy ez utóbbit ismeri.

Neves színésznek neves szinkron dukál:
Mads Mikkelsen német "hangja" Jacque Beuer

** Ha már szinkronhangok: Mads Mikkelsennek három filmben is a hangját kölcsönözte Jacque Beuer német színész, akit hazánkban inkább a Sándor Mátyás Báthory Pétereként, illetve számos Derrick, Tetthely és egyéb krimisorozatok szereplőjeként ismer a nagyérdemű. Beuer a tévésorozatok mellett a szinkronizálás nagymestere is - Mikkelsenen kívül többek között Dominic Westet, Antonio Banderast és Viggo Mortensent is ő keltette életre. Színpadi színészként is megállta volna a helyét, elég, ha belepillantunk az alábbi epizódba (53. min 20. s):


2015. augusztus 7., péntek

Philip Kerr - Prague Fatale

Philip Kerr Günther-sorozatának következő darabja, a Prague Fatale címe nem véletlenül idézi fel bennünk a "femme fatale" (végzet asszonya) kifejezést, de hogy miért is, azt csak a regény végén tudhatjuk meg. Bernard Günther ezúttal a Cseh-Morva Protektorátusban, Prágában tesz látogatást, hogy végére járjon egy bűnténynek - ez valójában nem fedi a valóságot, mert rögtön három gyilkosságra kell fényt derítenie.

A könyv kissé melankolikus nyitányának kezdetben az olvasó nemigen tulajdonít jelentőséget, amelynek következménye a későbbi heves lapozgatás lesz. Van egy szépen elrejtett szálunk is, ami finoman hol előbukkan, hol eltűnik, és nem is nagyon hiányoljuk egészen a végkifejletig. Cselekményünk vezérvonala azonban egy klasszikus detektívtörténet - abszolút félrevezetésként -, sőt, hogy gyanúnkat teljesen elaltassa a szerző, még a kor nagy klasszikusát Hercule Poirot is előrángatja - pusztán csak azért, hogy elterelje a figyelmünket. Nos, igen, az olvasót oly annyira lefoglalja az aprólékos nyomozás, hogy fel sem tűnik: gyanúsítottjaink ezúttal mind magas rangú SS tisztek. A végén pedig néhány képletes orrba vágást is elszenvedünk, és lesz minden, amire nem számítottunk. És bár ezúttal csak néhány apróbb sérülést szenved el  Kommissar Günther, azért van okuk aggódni érte.
Philip Kerr kiváló korrajzot tár elénk, könnyedséggel mutatja be az események háttereként szolgáló időszakot, de gondol azokra is, akik kevésbé jártasak a történelemben, és a regény végén bőséges információkkal lát el minket. Egyetlen apró hiányosságot azonban kiemelnék. Némileg rontja ugyanis a hangulatot, hogy a "Führer" kifejezést szerényen angolosította "Leader"-re, ezzel némi fejtörést okozva a német és közép-európai olvasótábornak - de kizárásos alapon csak rájöttük, kiről lehet szó.

A Prague Fatale egyik kihagyhatatlan helyszíne
a ködbe borult Károly-híd biztosítja a könyv borongós hangulatát

A Márciusi ibolyákkal szemben - használjuk most ezt a címváltozatot - ez a könyv sokkal komorabb, jóval kevesebbszer érezzük, hogy nevetnünk kellene, és jóval kevesebb a már megszokott Marlow-Güntheres hasonlat is. Egyetlen gyöngyszemet azonban mindenképpen kiemelnék:
"A Heydrich dolgozószobája melletti helyiség bútorzata inkább egy női boudoirhoz hasonlított - kétségtelenül Lina Heydrich számára volt fenntartva -, ahol a rózsa mintás szófák, elegáns székek és hosszú tükrök között akkora pipereasztal állt, mint egy Messerschmitt."*

A Prague Fatale Philip Kerr egy újabb Bernard Günther-remekműve. Hogy megjelenik-e valaha magyarul, csak remélni lehet. Addig is érdemes beszerezni angolul, és ha szótárral is, de belevágni.
Annyit azonban hozzátennék, hogy a szerző érezhetően kezdi elveszteni a kezdeti lendületét és stílusát, és a későbbi művek lassan sablonossá vállnak.

* a szerző szabadfordítása

2015. augusztus 3., hétfő

Borjú á la mode Nürnberg



Hozzávalók
Újra arcon ütötte, de ezúttal nem tenyérrel, hanem ököllel. Az amerikai őrmester megunta ugyanis, hogy nem kap válaszokat az amúgy igen ostoba kérdéseire.
– Beszélj, te náci rohadék! – csapott le ismét az őrmester ökle, de a székhez kötözött férfi meg sem rezzent.
„Idióta” – állapította meg magában Hermann Grasser, a székhez kötözött férfi, a Luftwaffe volt tisztje – vagyis a néhai Luftwaffe egykori tisztje –, mivel erről a kedélyes eszmecseréről gimnáziumi tornatanára jutott eszébe, aki egyben a német nyelvtan helyes használatára is oktatta őket, és akinél egy rosszul alkalmazott segédige ennél sokkal súlyosabb következményekkel járhatott. Eközben olyan közömbös képet vágott, amennyire az vérző szájjal és feldagadt szemmel lehetséges.
– Őrmester úr – kezdte bátortalanul a kihallgatást írásba rögzítő tizedes; girhes pápaszemes, akit csak koloncnak küldtek a harcedzett Thomas Newton őrmester nyakára –, talán tényleg nem tud semmit. A papírjai rendben vannak…
– Persze, hogy rendben vannak! – csattant fel Newton őrmester; ezt az okos tojást mi előbb le kell cserélni. – Szóval, nem beszélsz, mi? – fordult vissza a fogoly felé. – Sebaj! Ismerek egy-két trükköt, amire a te fajtád tanított – tette hozzá vigyorogva, majd előhúzott a nadrágzsebéből egy doboz cigarettát. Mire a szájába tett egy szálat, a tizedes már mellette állt égő gyufával a kezében; jól idomított pudli, valami hasznát mégiscsak venni lehetne. – Kösz! – pöfékelte Newton, majd mélyet szívott a cigarettából.
Hermann Grasser érdeklődve figyelte az őrmester előadását, bár már sejtette, mi következik. Az amerikai nyilván nem azért gyújtott rá, hogy kipihenje a vallatás fáradalmait vagy, hogy feltüzelje a fogoly cigaretta utáni vágyakozását.
Newton őrmester nem sokkal később a fogolyhoz lépett, majd elnyomta a cigarettát. Erre a fogoly nyakát alkalmazta, mint felületet, mert úgy vélte, ott elég vékony a bőr ahhoz, hogy erős fájdalmat okozzon. Várakozásaival ellentétben azonban a fogoly nem kiáltott fel, fel sem szisszent, csak megrökönyödve meredt rá.
Hermann Grassert nem a hirtelen belé hasító fájdalom lepte meg, mert arra a gyufa fellobbanása óta számított, hanem a pazarlás. Ezt művelni egy félig elszívott cigarettával! Aztán megvillant a tekintete. Hiszen ennek az egésznek már semmi értelme sincs, semmi tétje.
- Kaphatnék egy szálat? - kérdezte váratlanul az őrmester felé fordulva.
- Látom, jobb belátásra tértél - vigyorgott az amerikai. - Miért is ne? - egy újabb cigarettára gyújtott, majd a fogoly szájába tette.
Grasser néhány lassan kezdett beszélni.
- '44 áprilisában Berlinben, amikor épp a szabadságon voltam és a Prinz Albert strassén sétálgattam, összefutottam egy volt katonatársammal. Schiller az SS tagja strumunddrangführeri rangban. Jó hangulatban volt, elvitt ebédre, majd rám tukmált pár doboz birodalmi zárjegyes cigarettát. Azok sokkal jobbak voltak - nézett újra Grasser az őrmesterre, akinek hirtelen elvörösödött az arca, és akkorát vágott a fogoly képébe, hogy az eldőlt a székkel együtt.


Váratlanul nyílt a helyiség ajtaja.
– Mi folyik itt, őrmester?
Hermann előtt egy őrnagyi rangjelzés jelent meg, miközben felrángatták a padlóról.
– Kihallgatjuk a foglyot, uram! – tisztelget Newton őrmester.
A tizedes azonban még gyorsabb volt, és már nyújtotta is a fogoly iratait az őrnagy felé.
– Nekem úgy tűnik, a papírjai rendben vannak. Miért hozta be? – kérdezte az őrnagy.
– Gyanúsnak tűnt, uram – vágta rá Newton.
– Magának minden német gyanús – jegyezte meg az őrnagy. – De ezért van itt.
– A kapunál őgyelgett. Lehet, hogy közéjük tartozik, és meg akarja szöktetni azt a kövér disznót, uram. – Newtonnak minden kérdésre volt egy jó válasza.
– Ennek már nincs jelentősége. A kövér disznó ugyanis halott. Valahogy mérget csempésztek a cellájába. De ami rosszabb, hogy a mieink közül is benne lehet valaki. Inkább ennek kellene utána járnia. Ezt a szerencsétlent meg engedjék szabadon! – parancsolta és elviharzott.
Newton összeráncolta a homlokát. Kedve és elvei ellen való lett volna elengedni a foglyot csakúgy, de új utasítást kapott, amely értelmében szabadon terrorizálhat másokat. Akkor minden rendben.
– Tüntesse el a szemem elől! – intett a tizedesnek.
– Igen, uram!
Hermann érezte, hogy a kötél okozta szorítás enged a csuklóján. Más esetben rávetette volna magát az őrmesterre és addig ütötte volna a fejét a falba, amíg ki nem loccsan az agyveleje, de ezúttal megelégedett egy apró győzelemmel is.
A tizedes vagy fél tucatszor elnézést kért tőle, persze csak odakint a folyosón, ahol az őrmester már nem hallhatta. Hermann Grasser eközben felvette kissé kopott zakóját, majd leporolta a padlót megjárt és többszörösen megtaposott kalapját. Nem látszott rajta, de valójában értékelte a tizedes fáradozásait.
Néhány szippantás az utcai levegőből, és már indult is gyorsan tovább, mielőtt valamelyik amcsi meggondolja magát. Aztán keresett magának egy csendes kis kocsmát, ahol senki sem érdeklődik frissen szerzett sérülései iránt, és egy korsó, alaposan felhígított sör társaságában behúzódott egy hátsó asztalhoz.
„Furcsa egy világot élünk – állapította meg magában Hermann Grasser. – Hányszor gondolkodtam azon, hogy puszta kézzel ölöm meg, és végül tényleg részese lettem a halálának… – grimaszolni kezdett. – No, nem volt benne túl nagy részem, az igaz! Mindössze egy apró csomagot vittem el a kapuig… Apró csomag, apró győzelem… Ha fel akarják kötni, már csak egy holttestet köthetnek fel… – ettől kissé jobb kedve támadt, és halvány mosoly futott át az arcán. – A végén mégis megcsináltuk a nagy dugóhúzót!”
A következő pillanatban jellegzetes parfüm illat csapta meg az orrát. Az illat tulajdonosa nem szólt egy szót sem, csak leült mellé, egészen közel húzódott, majd hozzá simult. Hosszú percek teltek el ebben a némaságban, de Hermann kedélyállapotára a hallgatás és a nő jelenléte egyformán üdítően hatott.
– Meghalt – súgta a parfüm. – A pályaudvaron üldögéltünk egy kávézóban. Miután a hangos bemondóban felolvasták, Anna felállt az asztaltól és kisétál. A vonat elé vetette magát. A lábai viszonylag épségben maradtak, de az arca teljesen szétroncsolódott.
– Nagyon szép lábai voltak – válaszolta Hermann néhány másodperccel később. – Jobb, ha megyünk.
„Ezt a sört még egyszer el tudom adni – futott át a csaposon, miközben a kifelé tartó párocskát méregette. – A fickó bele se ivott. És ha beleivott volna, az se számít! Ma jó napom lesz, érzem. A kövér disznó halála meghozza nekem a szerencsét.”

Az elkészítés módja és tálalási javaslat
A konyhában minden előzetes várakozás ellenére egy férfi foglalatoskodott, de Onkel Johann panziójában ezen senki sem csodálkozott. A konyhát ugyanis évek óta ez a férfi, Hermann Grasser vezette. Éppen a tűzhely mellett állt, és csupán a saját maga szórakoztatására a serpenyő tartalmát dobálta fel újra és újra. Ezen a délelőttön az ég kissé felhős volt, és a hagymakarikák széle is jobban megpörkölődött a kelleténél, de Hermannak, maga sem tudta miért, igazán jókedve támadt. Ha az ember egyszer megtapasztalja, hogy semmije sincs, utána az apróságokat is jobban értékeli.
Közben kinyílt a hátsó ajtó, és bebicegett rajta egy másik férfi hatalmas kosárral a kezében.
Hans Loos valamikor gépészmérnöknek tanult, de a háború forgatagában egyszer csak egy pilótafülkében találta magát. Akkor ismerkedett meg Hermann Grasser is. A háború alatt útjaik többször is keresztezték egymást úgy a szárazföldön, mint fent a levegőben, majd megunva a folytonos búcsúzkodást végül együtt vállaltak munkát ebben a panzióban. Nem sokkal a vereség előtt azonban Lossnak akadt némi kellemetlensége, amely következtében egyes részei szétszóródtak valahol Normadia felett. Egészen pontosan a bal lábát érte az a megtiszteltetés, hogy több darabban furcsa kísértetként járja be a vidéket. Loss viszont ízig-vérig mérnök volt és az is maradt. Miután szembesült a rideg tényekkel és saját hiányosságaival, készített magának egy csinos kis pótlást, majd tervezett hozzá egy frappáns rögzítő szerkezetet, amit addig tökéletesített, amíg kellően praktikusnak nem bizonyult. Loss a lábát annyira nem bánta volna – járulékos veszteség egy ilyen nagy háborúban –, de arra nem igazán készült fel, hogy hőn imádott Marlenjét és a kis Hanst, aki pár hónapos volt csupán, végül az újságban lássa viszont a berlini bombázás áldozatai között. A sors végül úgy hozta, hogy ezek a dolgok is pótlásra kerültek csak kissé másként.
– Három katonai terepjáró érkezett a város felől – tudósított Hans Loss. – Amerikaiak. Hozok még egy kosár krumplit – tette hozzá. Szíve szerint az amerikaiak szónál köpött volna egyet a padlóra, de tudta, hogy Hermann igen kényes a tisztaságra, és nem akarta ezzel magára haragítani. – Maria bezárkózott a szobájába. Nem fog előjönni, amíg ezek itt vannak.
– Apa! Apa! Fekete emberek jöttek! – rohant be egy hét éves, szőke fiú a konyhába.
– Én láttam meg őket először! – kiáltotta egy másik szőke fej, majd egy kislány viharzott be.
– Nem, én! – erősködött a fiú.
– Nem igaz! Apa, hazudik! Én láttam meg őket. Tiszta feketék! De vannak velük fehérek is!
– Elég legyen ebből! – forgatta a fejét Hans Loos. – Mars anyátokhoz az emeletre! De rögtön!
A fenyegetés ellenére a két gyerek továbbra is körbe-körberohangált a konyhában egymást túlordibálva.
– Túl szigorú vagy velük, Hans. Hadd maradjanak! Segítenek fát vágni meg mosogatni – sandított hátra.
Hirtelen csend lett.
– Anya! – kiáltotta egyszerre a két gyerek, és amilyen váratlanul érkeztek, úgy tűntek el egy kisebb szélvihar kíséretében.
Hermann jókedve velük együtt eltűnt. Tekintete összetalálkozott Loss szúrós pillantásával.
– Hans! Hans! Sört a tiszturaknak – lihegte „Onkel” Johann a panzió névadója. – Úristen! Azt sem tudom, hol áll a fejem. Éjszakára is maradni fogak!... – láthatóan nagyon törte a fejét valamin. – Le kell vágni az egyik borjút – nézett végül jelentőségteljesen Hermannra, aki bólintott.
Hans Loss ezalatt kisántikált a konyhából.
– Készítek egy ragut. Egyszerű és gyors – javasolta Hermann.
– Megkérdezem, hogy az jó lesz-e – indult onkel Johann a vendégekhez, majd nyílt az ajtó.
– Nézd, már egy sánta! – hallatszott kintről; valamelyik „tiszt” lehetett.
Hermann félretette a serpenyőt.
„Vágjunk le egy borjút” – ismételte magában, aztán a hátsó kijárat melletti fogasról leakasztott egy sötét kabátot. Miközben begombolta, azon morfondírozott, hogy melyik húsvágó bárdot is vigye magával. Aztán eszébe villant az is, hogy a leöléshez szüksége lesz Hans Lossra. Így visszafordult.
Loss éppen egy korsókkal teli tálcát tett le az egyik asztalhoz, amikor Hermann Grasser belépett a helyiségbe. Onkel Johann egyenesen Hermann felé sietett.
– Steaket akarnak, nem jó a ragu – tolmácsolta. – Ő szakács – magyarázta az amerikaiaknak erősen gesztikulálva, mintha süketnémákhoz beszélne.
– Hé, szakács! Steaket! Jó véresen! – kiáltott az egyik.
– A mai menü ragu – jelentette ki Hermann ellenmondást nem tűrve.
– Tévedsz! – dobott valaki egy galacsinná gyűjt papírpénzt Hermann arcába. – A mai menü steak – vigyorgott. – Ja! Ez van, haver! A győztes diktálja a menüt! Sánta, hol a söröm?
Hermann válasz nélkül hátat fordított és kiment.
– Tom, ha ki akarod szórni a pénzed az ablakon, annak más módja is van – nevetett fel egy másik, majd úgy tett, mintha egy láthatatlan kártyapakli lapjait keverné össze.
– Neked őrmester úr, csak mert jó napom van! Egyébként meg Newton őrmester! – szólt rá, majd legyintett, mert végül megkapta azt a bizonyos sört.
Onkel Johann, hogy a vendégek részéről ne legyen sértődés, gyorsan felkapta a galacsint, megköszönte, majd zsebre vágta. Később viszont, amikor a kamrában kihajtogatta, kissé csalódottan vette tudomásul, hogy mindössze egy egydolláros boldogtalan tulajdonosa lett.
Negyed óra sem telt el, de a sör már kezdte éreztetni jótékony élettani hatásait, és az amerikaiak ki-be járkáltak. Valahogy érdekesebbnek találták a ház körüli fákat és bokrokat, mint a felajánlott mellékhelyiséget. Közben az asztalokra került némi sonka, sajt, kolbász meg kenyér előétel gyanánt. A sör iránti kezdeti lelkesedés is alább hagyott, így Hans Loss egyre kevesebb üres korsót cserélt telire.
Aztán az udvar felől megjelent onkel Johann unokája.
– Hermann odakint van a kisházban, és azt üzeni, hogy segíts neki – adta át az üzenetet.
Hans Loss pedig átadta a fiúnak a kezében levő tálcát.
„Már biztosan átvezette a borjút – gondolta, miközben a kerti ösvényen haladt lefelé. Lassan elhagyta az istállókat, és már csak néhány méter választotta el a kisháztól. – Milyen csend van itt.”
Mielőtt azonban elérte volna, az ajtó váratlanul kinyílt.
– Sikerült egyedül letaglóznom, de a többivel megvártalak – mondta Hermann.
A józanság ellen alaposan felvértezett győztes haderő már az asztalt ütögetve kántálta, hogy „Éhesek vagyunk, enni akarunk!” Aztán megjelent onkel Johann és terjedelmes asszonykája, akik Hans Loss segítségével felszolgálták a borjúragút főtt krumplival és rozskenyérrel bőséges sörhab ágyon. A különítményt vezető hadnagy szedett elsőként, de nem adta tovább a merőkanalat, hanem gyanakvó arckifejezéssel méregette az ételt.
– Hé, te! Sánta! Ülj le, és egyél! – parancsolta, miközben felállt a székről.
Hans Loos engedelmese lehuppant, majd egy nagyobb húsdarabot tömött a szájába és roppant élvezettel rágni kezdte. Úgy ette egyik falatot a másik után, hogy a többiek szájában összefutott a nyál.
– Elég legyen! Hagyj nekünk is! Takarodj innen! – kapta ki a kezéből a kanalat az amerikai hadnagy.
Loos fancsali képet vágott, felállt, majd kibicegett a konyhába. Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, hallotta, hogy rajta gúnyolódnak, de nem érdekelte.
Onkel Johann kétségbeesett arckifejezéssel kétszer is berohant a konyhába, de végül kénytelen volt beérni a ragu maradékával meg némi szaftban úszó gombócokkal.
– Egy falat sem maradt belőle – jegyezte meg Hans Loos jóval később, miután behordta az üres tányérokat. – Mind benyalták… De mi lesz a többi részével?
– Kolbász. Felfüstölöm és elteszem későbbre. Biztosan ízleni fog az amerikai vendégeknek – válaszolta Hermann Grasser, és eszébe sem jutott azon aggódni, hogy valamelyik amcsi esetleg keresni kezdené Thomas Newton őrmestert vagy, hogy éjjel onkel Johann kimegy az istállóba leszámolni a borjakat, majd megállapítja, hogy egy sem hiányzik. Hermann Grasser sosem volt az az aggodalmaskodó típus.