Réges régen, de nem egy távoli galaxisban, amikor még gyerekfejjel először láttam a Sellő a pecsétgyűrűnt, valahogy csak von Schlicken alakja maradt meg. Ízlésem e téren nem sokat változott, de azóta pár dolgot máshogyan szemlélek, ez a mű ugyanis számos pikantériával rendelkezik, melyeket nem árt feleleveníteni, ha vesszük a bátorságot és neki vágunk a könyvváltozatnak.
Ez egyetlen izgalmas borító,
amihez nem volt szerencsém hozzájutni
- helyette, csak egy fekete műbőr változatra futotta
Valóban szükségeltetik némi bátorság a közel 600 oldalas regényhez, főként a felhalmozott dramaturgiai hibák és teljességgel érdektelen jelenetfüzérek tükrében. De először lássuk ezt az igen termékeny szerzőt!
Berkesi András (1919-1997) 43 regény és az ebből elkészített színpadi és filmadaptációkért felelős krimiíró, civilben ÁHV-ügynök, aki a Google tanulsága nem sokkal maradt le az általa életre keltett gestapósok mögött. Tegyük hozzá szerényen, a gestapós vallatásokat taglaló részek meglepő életreszerűséggel és részletességgel kerülnek tálalásra - hiszen szakmába vág. Kissé bizarr kép rajzolódott ki előttem, amikor erről olvastam: néhány kivert fog, megtaposott önérzet és megnyomorított élet után szerzőnk csendesen hazaballag, hogy olyan naiv és végtelenül szentimentális karaktereket keltsen életre, mint Borsy Kálmán. De tekintsünk el ettől - vagy legalább is próbáljuk meg eltekinteni - és koncentráljunk a műre, melyből tagadhatatlanul jó kis sorozat készült a forgatókönyvíróknak és a magyar színészet kiváló alakjainak segédletével.
Sellő még gyűrű nélkül, Varsó város címerében
Sellő karddal és pajzzsal a Visztula partján
Sellő a pecsétgyűrűn: kézről kézre jár,
de mindig olyanok viselik, aki igazán "sokat" tettek Varsó városáért
A regény eszmeiségére erősen rányomja bélyegét a korszellem - első kiadás éve 1964 -, ez még önmagában nem bűn, hiszen számos példa mutatja, hogy a tehetség ezen keresztül is képes érvényesülni (lásd Julian Szemjonov), esetünk azonban nem találunk olyan momentumot, amitől a könyv letehetetlenné válna - leszámítva a "a filmet nagyon szeretem, a könyvet végigolvasom akármi lesz is". A cselekmény terjengős, a karakterek igen egyszerűcskék, a párbeszédekből pedig legény legyen a talpán, aki bármi izgalmasat is kihoz.
A drámai érzék hiányára kiváló példa az a jelent, amikor a német SS-liebling lábán Borsy megpillantja a halott Marian szandálját. Eddig nincs is gond, de utána elég sután jósolni kezd az asszonynak: nem jó halott ember lábbelijét viselni, mert balszerencsét hoz. Egy Borsyhoz hasonló karakter nemigen tudott volna szóhoz jutni a megdöbbenéstől és a lelki fájdalomtól, napokig gyötrődött volna és nem hord össze ennyi sületlenséget.
Lényegében a 113. oldaltól kezd "beindulni" a cselekmény, ami nem véletlenül esik egybe von Schlicken színre lépésével, és az első rész végéig, a 337. oldalig egész élvezhető. Ami ez után jön - nevezzük II. résznek -, az tömény szenvedés, önmarcangolás, amit viszont muszáj végigjárni, hogy az utolsó pár oldal csattanóit kellő mértékben értékelhessük. A II. rész nagy hibája a teljes érdektelenségen túl, hogy megpróbálja ideológiailag tisztára mosni az '50-es éveket, ráadásul magyar hős kommunista karaktereink oly annyira belegabalyodnak a saját és barátaik múltjába, hogy az már kész katasztrófa - erre talán egyetlen logikus érv mutatkozik: a szerzőt oldalra fizették, ezért igyekezett oly serény teleírni ennyi lapot. Egyetlen egyszer vettem észre némi szikrát erős Rejtő-effekttel: "Ficzere huszonhatodikán szabadult a Gyűjtőből. Még aznap csatlakozott az őrgróf brigádjához. Őrmesteri rangot kapott és egy hatalmas pofont, mert az íróasztalról elemelt valamit." (391. old) Egész jó poén lett volna,ha nem következik után harminc sor, ami részletesen elmagyarázza ezt az egészet, ezzel szépen kigyilkolva az egyetlen humorforrást. Berkesi egyébként félig-meddig nyelvújítónak is számított, mert használt néhány igen érdekes kifejezést, ezekből talán a legmaradandóbb: "Duncan arcán gyenge mosoly cikkant" (9. old)
Vaskereszt lovagkeresztje
II. osztályú Tűzkereszt
Plusz pont jár viszont Kockás Pierre (alias Charles Lorre alias Nagy Károly - Rejtő kortársa, légiós regényeiről ismert) megemlítéséért, de sajnos ez nem tudja feledtetni a többi bakit. Ott van például a (német) vaskereszt kérdése. Elméletben van rá esély, hogy magyarsága ellenére Suba Pál hadapród őrmester megkapja, de valószínűbb, hogy ez inkább tűzkereszt akart lenni - illetve az, hogy 1964-ben a reakciós és náci dolgok úgy összefolytak, hogy végül is mindegy*. Ezzel kapcsolatban egy másik kérdés: mennyire lehet pozitív karakter a frontlógós Borsy Kálmán. Nagy fájdalmam továbbá, az SS katonai rangok elhagyása - pedig Szemjonov milyen szép, következetes módon alkalmazza őket szinte ugyanabban az időszakban. Így von Schlicken csupán őrnagy, ahelyett, hogy SS-Strumbannführer lenne, ami mindjárt másként hangzik, nem beszélve arról, hogy egy idő után olyan sok őrnagyunk lesz, hogy már lelkesen üdvözölnénk egy szimpla tizedest.
Azt sem tudni, hogy '43 októberében valóban olyan nyárias idő volt-e, hogy bikiniben napoztak a lányok a kertben, bár ezt kétleném - de ha mégis, utólag megkövetem a szerzőt -, mindenesetre érdekesen hat őszelőn az az erotikus jelent, melyben a Suba Pálnak álcázott Borsy Kálmánunk hideg vízzel locsolgatja a napozó Káldy Mariant - aki ezek után nem kap tüdőgyulladást.
És ha már az akkori rendszer szóba került, a sok okos, kommunizmusról töprengő párbeszédből egyetlen magvas gondolatot idéznék főhősünk, a folyton gyötrődő Borsy Kálmán szájából: "És ha (Marian) kommunista - töprengett -, akkor is szeretem... Közöttük is vannak rendes emberek. Meg aztán, ha Oroszországban az emberek nem szeretnék a kommunistákat, a németek valahol a Csendes-óceán partján paroláznának a japánokkal."
"- Főorvos úr, egyetlen indokot mondjon arra,
hogy miért ne hajítsam ki az ablakon... ezt a könyvet.
- Az egyetlen indok, őrnagy, az maga.
- Nem mondja?"
Végezetül pedig jöjjenek azok a bizonyos "kárákterek"!
Hős, önfeláldozó, nemes lelkű, bátor kommunistából több is van, mint elég, így róluk inkább nem beszélnék. A történet magvát különben sem ők, hanem négy egészen más személyiség képviseli. Főhősünk, az angol titkosszolgálatba (Secret Intelligence Servise - SIS - alias a II. világháborúban MI5, ma MI6 - és ennél a résznél muszáj megemlíteni a PID-tanfolyamot, ahol a brit kémeket képzik, meg az arcbőr elváltoztató kenceficét, az ujjlenyomat mentesítő krémet és a többit) sodródott, naiv, érzelgős, folyton szenvedő Borsy Kálmán, aki lelki ártatlanságát igyekszik megőrizni, bár ehhez igen rossz történelmi időszakot választott, mert sem a háború, sem az '50-es, de még a '60-as évek sem neki kedvez. Elveszti a kommunista tábort erősítő szerelmét, ám végül annak unkahúgát veszi feleségül - no comment. Borsy egyébként mindvégig egy sodródó hős, aki néha azért egész jól állja a sarat, de utána megint gyorsan elkezd szenvedni, nehogy szívtelennek gondolja az olvasó. Nagybátyja, dr. Sávos Ignác viszont a gátlástalan imperialista, reakciós, gonosz brit ügynök, aki mindenkin és mindenen átgázol, hogy elérje célját, még saját unokaöccsét is képes lenne feláldozni. Viszont, ha ő nincs, nincs cselekmény se. Harmadik fontos karakterünk Salgó Oszkár főellenőr, akinek meg van a magához való esze, de sajnos kapott egy adag lelkiismeret is hozzá, így a maga kispolgári, furcsa módján a pozitív oldalt erősíti.
Nem maradt hátra más, mint a főgonoszunk: Heinrich von Schlicken őrnagy, aki nélkül ez a műsor nem jött volna létre. Von Schlicken alattomos, kegyetlen, rideg, számító, született manipulátor. Allűrje a Párizsból hozott cukorkákkal csak még visszataszítóbbá teszik - a cukorka egyébként jó poén, de annyiszor elsütik, hogy idővel elveszti a jelentőségét, és lehetett volna csavarni egyet a párizsi beszerző körúton is, de ez fantázia hiányában elmaradt. Őrnagyunk kezdetben magas, szőke - tipikus übermensch -, igaz halálképe van - a kommunisták szerint -, a regény végére azonban hormonzavaros, elhízott kopasz manus, akiről kiderül, hogy meleg. Külön pszichológiai fejtegetés lehetne, idővel hogyan változik a negatív karakterek külseje, hogyan idomul a belső és a külső egymáshoz, bár Darth Vaderhez képest Schlicken egész jól járt.
Csendesen jegyzem meg Sávos semmivel sem különb von Schlickennél, egyetlen pozitívuma, hogy nem ő tevőlegesen ölette meg Mariant - bár közvetetten felelős -, és Salgó Oszkár nem az ő gyerekkori barátja volt - ennyit a morálról.
"- Ez komoly? Az őrnagy úr egy szuszra olvasta végig?
- Csak tréfáltam, Suba. Csak tréfáltam.
- Hát, megdöbbentő egy humora van az őrnagy úrnak."
Összegzésként nehéz volna megfogalmazni valami igazán frappáns gondolatot, mert a Sellő a pecsétgyűrűn kiváló ellenpéldája a "könyv mindig jobb, mint a film" tételmondatnak, viszont olyan háttér információkat tartalmaz, főként az I. rész, melyek nélkül a sorozat nem kerek egész. A II. rész azonban bátran kihagyható.
*Kaptam némi kritikát ezzel a megjegyzéssel kapcsolatban, és jobban végiggondolva, a szerző talán a már halott Suba Pált próbálta "németesíteni" ezzel a vaskereszttel, hogy Borsy álcája még tökéletesebb legyen - de ezzel kapcsolatban továbbra is vannak fenntartásaim. Berkesit viszont már nem tudjuk meginterjúvolni eredeti szándékáról, így marad a szimpla és konspiratív spekuláció szigorúan az illegalitás mezsgyéin haladva.
