Limanowa, december
Mikor lefelé búcsúzom a dombról, egy közhuszár kísér. Levelet írok a hátán Thomka Zoltán kapitány barátomnak, itt van valahol a völgyben, az egyik majorságban, de mi másfelé megyünk az ezredesünkkel. A huszár közben rámutat az előttünk húzódó, hevenyében ásptt lövészárkokra. Magyarázni kezd:
- Ez azért van, hogy lebukunk mögéjük és akkor addig nem éri az embert a golyó.
Nádasdy-huszár, azok közül való, akik azt a nagyszerűen véres éjjeli gyalogos-csatát vívták egy ilyen árokból. Ő lovon indult el augusztusban hazulról, neki új dolog ez.
- Tudom, fiam - mondom.
Azt mondja:
- Tessék ezt is följegyezni, mert ez nagyon ügyes dolog.
Szeretettel nézi a védő földhányást az árok szélén. Abbahagyom az írást a hátán. Gyönyörű növésű, sudár magyar gyerek, lóra termett, még úgy tartja a fejét, mint aki mindig két méternél magasabbról nézett az álló emberre. És most dícséri a földet, amibe bele lehet bújni. Egészen pontosan úgy hat, mint egy tönkrement mágnás, aki csudálkozva jön rá, hogy munkából is meg lehet élni. Ilyen sóhajos dícsérete ez a földiháború előnyeinek. Az imént még meg akartam kérdezni, hogy hol állnak a lovak, de így most már nem jutott eszembe.
- Mindenik huszár kapott ásót - mondja egészen csöndesen.
Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei I. kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1928, 64-65 p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése