Rendszeres olvasók

2015. október 31., szombat

Hol is tartunk? - Made In Japan

Az idő határozottan múlik, sőt, néha úgy tűnik, hogy rohan. 2011-ben jelent meg - akkor még Bonszai a balkonon fedőnév alatt - a Made In Japan első (három) kötete, amelyben a mindent tudó szerző a mit sem sejtő olvasó idegeit és koncentrációs képességeit alaposan próbára tette. Ekkor ismerkedhettünk meg a Tecuba családdal, akikből a harmadik kötet végére már Tagava család lett, valamint jó pár szimpatikus és kevésbé szimpatikus, viszont a maguk módján igen elszánt FBI-ügynökkel és más, a rendfenntartó szervek berkein belül ténykedő érdekes személyiségekkel.

Az első részben két kontinens, számos szereplő,
több üveg szaké és rengeteg szusi szerepel

2013-ban - a Sárkány éve után - került a virtuális polcokra, nevezzük második résznek: A mangaka. Ez terjedelmében és szövevényességében is könnyebben emészthető, hagyományos szerkezetű krimi egy kis bonszai-feelinggel bolondítva. A sokszereplős entrée után ez amolyan szerény színházi előadásnak tűnhet, de sem a vezérvonal sem a mellékszálak nem hagyják pihenni az olvasót. Tény, hogy némi hátrányt jelent, ha valakinek az első rész kimaradt, mert így az utolsó fejezet jó részét nem érti, és nagyjából úgy fogja magát érezni magát, mint én, amikor a Tulipános Fanfant a második kötettel kezdtem, így mire az elsőhöz hozzájutottam, már mindent tudtam a végéről - ennek is megvan a maga bája. Összegezve: akinek kimaradt az eleje, jobb, ha mielőbb pótolja. Vigyázat: a szerző orvul belecsempészte kedvenceit Batmantől kezdve A könnyező harcoson keresztül egészen a Karamazov testvérekig!

Klasszikus detektív történetnek indul, 
de a végére csak kivirul a bonszai

2014 pedig elhozta a Jádeasszonyt, aki épp olyan rideg és kegyetlen, ahogy azt a gúnyneve sugallja, és a vele való találkozás a legkisebb mértékben sem hozz szerencsét, hosszú életet meg pláne. Visszatérve a gyökerekhez karaktereink több érdekes figurával gazdagoknak, bár a végére ebből a többől valamivel kevesebb lesz. Az FBI mellett színre lép a DEA, hogy erősítse a törvény védelmi vonalát, de a támadók soraiban feltűnik pár idegenlégiós hosszabb-rövidebb időre. A cél azonban nem egy bűncselekmény felgöngyölítésem hanem az alvilág térképének felderítése, ami később még jól jöhet a túléléshez. Hőseink félig-meddig járnak csak sikerrel, szereznek pár sebet testben és lélekben, de keményen állják a sarat.

A gésa mosolyától megfagyott ereinkben a vér,
a jádeasszony mosolyát viszont jobb ki sem várni

És máris 2015-nél járunk! Az Otokojaku éve! Ezúttal visszalátogatunk Tokióba, ahol a Bonszaiból jól ismert Ogivara Haruki tengeti szürke hétköznapjait a kikötőbe száműzve - valakinek el kellett vinnie a balhét az Aszuhara Kaii okozta kudarcért. Kezdetben úgy tűnik, ez Williams részéről csupán egy kedélyes kiruccanás, majd hirtelen egy leszámolás kellős közepén találjuk magunkat, viszont sikerül megakadályozni egy gyilkosságot és felgöngyölíteni egy huszonhat évvel korábbi bűntényt. Régi és új barátok is feltűnnek, és a szemfüles olvasó ráismerhet Kosztyára, akire a Jádeasszonyban már volt egy szerény utalás. Az előadásokban, színpadi próbákban és holttestekben bővelkedő kirándulás utál visszatérünk Seattle-be, ahol lassabban ugyan, de zajlik az élet.

"Színház az egész világ" - mondta Shakespeare és a Hamletben megmutatta,
hogyan lehet kinyírni majd' a teljes stábot;
a mi esetünkben valamivel jobb az életbenmaradási arány

A háttérben azonban továbbra is lázas munka folyik egy újabb zenés-táncos előadás színpadra állítására, amelyben ezúttal a tangó játssza majd a főszerepet - meg néhány ördög. Ebben a tangóban Rudolf Valetino helyett azonban kénytelenek leszünk beérni Valentyin Uljanovval - ez a családnév már a Jádeasszonyban is szóba került -, de jobb, ha nem tőle veszünk leckéket. A táncmester egyrészről jó öreg Peters különleges ügynökünk, akinek zsenialitása abban rejlik, hogyan használja fel mások munkáját saját dicsőségére; másrészről pedig doktor Tagava Simo, aki a maga visszafogott, de annál határozottabb módján irányítja az eseményeket. Edward Williams pedig csak kapkodhatja a lábát, ha a színpadon és életben akar maradni, de végül azért csak felveszi a ritmust.

Tánccipőt fel, mert kezdődik a Tangó az ördöggel!

Hogyan tovább? A keleti új év új részt is hoz talán, amelyben egy halott nő szelleme borzolja fel a kedélyeket pár leplezetlen feltárulkozás kíséretében, olykor szinte ruhátlanul, mindössze egy szellemkéssel riogatva. Hogy Tagava Simo, Alan Duchat vagy az FBI ijed-e meg jobban a városban bolyogó szellemalaktól, az csak a Lezárt ügyekből derül majd ki.



 "A nő megállt a beépített szekrény előtt, kibújt a köntöséből, ami finoman csúszott végig a bőrén, majd lágyan szétterült a padlón. A hátán levő tetoválás jól kivehető volt: egy gyékényen ülő, éppen fésülködő női alak a feje körül krizantémokkal. A nő pontosan tudta, hogyan lehet az ilyen tuskókat zavarba hozni – például egy ehhez hasonló kendőzetlen feltárulkozással –, aztán szembefordult a férfival, mert mégsem illik hivatalos szervnek csak úgy hátat fordítani.
A fickó megrökönyödve bámult rá.
– Csak semmi hirtelen mozdulat! – parancsolta.
A nő keze lassan elérte a szekrény ajtaját.
Közben beért a másik gaidzsin is, és azonnal előkapta a szolgálati revolvert.
– Semmi ostobaság! – kiáltott a nőre.
A fickó, mintha hirtelen rájött volna, hogy nála is van egy fegyver, előhúzta, és ő is a nőre szegezte. Nem árt az óvatosság, Johnson tisztán emlékezett arra, amit Giovanni Gotti lakásában látott.
A nőt viszont határozottan szórakoztatta ez a két bohóc.
– Felhívhatom az ügyvédem? – kérdezte, miközben kinyitotta a szekrényajtót.
– Majd bentről!
– Jogom van most beszélni vele – jegyezte meg a nő, majd benyúlt valamiért. 
– Vigyázz! Fegyver! – kiáltott a később érkező, mire a másik automatikusan meghúzta a ravaszt..."


2015. október 25., vasárnap

Willkommen in Berlin - Berlin arcai

 Ismét egy időutazásra indulunk, ezúttal Berlin városába.

Első állomásunk a századforduló, a Nagy háború előtti nosztalgikus idill korszaka
az Unter den Lindenen - hol máshol.

Az egykori Reichstag, ahogyan már nem láthatjuk a 1920's évek elején.

Berlini látkép 1929-ben a világgazdasági válság és nagy változások előtt
- hogy kinek a lakhelyét jelölheti az x, már sosem tudjuk meg..

Életkép 1930-ból

Az Unter den Linden szintén a 1930-as évek elején
- akinek ismerős a kép, az valószínűleg
már a kezében tartotta A vámpír korszak végét.

Berlin szimbóluma, a Brandenburgi kapu
egy propaganda képeslapon 1933-ból.

Egy fellobogózott berlini utca talán pont az olimpia évéből,
úton a háború felé.

2015. október 24., szombat

J. Edgar ahogyan Clint Eastwood elzongorázta


Az FBI történetének legmeghatározóbb és legvitatottabb alakja J. Edgar Hoover, aki 37 éven keresztül (1935-1972) egészen halálig igazgatta a szövetségi nyomozó irodát. Az utókor hálátlan módon igyekszik mégis megfeledkezni nemcsak róla, de mindazokról az újításokról, amelyek a nevéhez fűződnek, sőt, úgy tesznek, mintha sosem létezett volna. Holott kétségtelenül zseniális elme volt, amely zsenialitásnak egyik bizonyítéka éppen az a 37 év – amelyben a politikai viharokkal bőségesen tarkított II. világháború és a Hideg háború kezdete is beletartozik –, valamint az a tény, hogy még halála után is a frászt tudta hozni az Államok vezető politikusaira soha elő nem kerülő, legendás aktáinak köszönhetően. J. Edgard Hoover az FBI Richelieu bíborosa, akit manapság divat negatívabb módon ábrázolni – az X-aktákban jó néhány ilyen jellegű kiszólás is elhangzik -, de történelmi tény, hogy az Iroda sosem vált volna ennyire meghatározó fontosságú bűnüldöző szervezetté, ha nincs egy Hooverhez hasonló céltudatos és agyafúrt vezetője, és semmivel sem lenne ismertebb, mint a DEA vagy az ATF, amelyekről nálunk legfeljebb csak akut krimifüggők és a kriminológusok tudják, hogy mi fán terem. J. Edgar Hoover alakja megérdemelné a rehabilitációt hivatalos részről is, de valószínűleg erre hosszú ideig várni kell.

 J. Edgar - a plakát

Clint Eastwood A szív hídjaiban (1995) bizonyságot tett arról, hogy kiváló drámai érzékkel rendelkezik, Az éjfél jó és rossz kertjében (1997) című filmjében pedig megmutatta, hogy mindezt hogyan tudja átültetni a krimi műfajában. Azóta akármit is tett le képletesen szólva az asztalra, mindig sikerült meglepnie a nézőket. Eastwood a J. Edgarral (2011) sem okozott csalódást, és a rá jellemző sajátos érzékkel megtalálta azt a hangulatot és képi hatást, amivel megfelelő módon ábrázolhatta Hoover személyiségét.

Színészrendező: színész és rendező

A komor hangvételű dráma számtalan remek dramaturgiai megoldást rejt magában, és kétségtelen, hogy ez a film is a „többször kell látnom” kategóriába tartozik a részletgazdag kidolgozásnak, az apró, gondosan beágyazott poénoknak köszönhetően. Hoover összetett és olykor kissé ellentmondásos karakterét Eastwood úgy tárja elénk, hogy önkéntelenül is azonosulunk vele, belülről látjuk, és így könnyebben megértjük. A címszerepre kiválasztott Leonardo DiCaprio pazar alakítást nyújt – ahogyan a szereplőgárda többi tagja is –, és úgy tűnik, ismét rátalált a Gilbert Grape-ben (1993) és más korai filmjeiben megvillantott, már-már végleg elveszettnek hitt tehetségre. DiCaprio mellett több neves színész is feltűnik a filmben, köztük a Hoover anyját játszó Judi Dench, aki a tőle megszokott érzékenységgel kelti életre a figurát.
A J. Edgar már nálunk is kapható DVD-n, így ha valaki betekintést szeretne nyerni Hoover titkos aktáiba, itt a lehetőség.

FBI minden mennyiségben



„Mindig szól a zene”
Hosszú ideig azt sem tudtuk mi az, aztán egyszer csak berobbant az életünkben, és onnantól nem lehetett csak úgy elmenni mellette.

Special agent Dale Cooper alias különleges ügynök

Persze nekünk könnyű dolgunk volt, mert az első FBI-ügynök, akivel összefutottunk a jóképű, kissé naiv, de a deduktív módszertan és a racionális gondolkodás tekintetében Sherlock Holmes méltó utódának számító Dale Cooper (Kyle MacLachlan). Cooper különlegesen szövetségi ügynök a Twin Peaks (1990-91) című sorozatban hódította meg a magyar nézők szívét, a kissé szarkasztikus, de ugyanolyan elhivatottsággal nyomozó Albert Rosenfield (Miguel Ferrer) oldalán. David Lynch kétségtelenül legismertebb alkotásában – mellesleg maga Lynch is feltűnt a sorozatban Cooper ügynök feletteseként – egy kissé idealisztikus FBI-ügynök ideát varázsolt elénk, de a későbbiekben egy olyan láncolatot indított el, amely a mai napig – főként 2001. 09. 11. óta – vezető tendencia az amerikai filmsorozatgyártásban. Lynch, akit számos filmje (Radírfej, Az elefántember, Mulholland Drive) alaposan megizzasztotta a nézőket és kritikusokat egyaránt a Twin Peaks esetében megtalálta a tökéletes összhangot a nézők elvárása és a sajátos világlátás megjelenítése között. Sajnos a tizennyolcadik rész után már a történet moziváltozatán kezdett el dolgozni – ami az elfogult rajongók szerint sem volt igazán jó ötlet – és ez az utolsó részeken eléggé meglátszik: a karakterek közhelyesebbé váltak, míg a cselekmény is egészen más irányt vett, mint az korábban várható lett volna. Mindezek ellenére Dale Cooper FBI-ügynök figurája legendává vált, és népszerűségét kevesen tudták felülmúlni.
Zárójeles megjegyzés, mindenki figyelmébe ajánlanám Dale Cooper barátját, Denis(e) Bryson DEA-ügynököt, akit hamarosan új öltönyben láthatunk.

„Az igazság odaát van”
Pár évvel később azonban új akták nyíltak egy alagsorba száműzött ügynök fiókjába rejtve, akit Fox William Muldernek (David Duchovny) hívtak. Az X-akták (1993-2002) kezdetén Mulder ügynök új társat kap Dana Scully személyében (Gillian Anderson), majd tanúi lehetünk, ahogy lassan összecsiszolódnak meg miegymás.

Mulder és Scully különleges ügynökök akkor...

...és most

Egy új, kissé newage-es világ tárult ki előttünk, tele ufonautákkal, paranormális tevékenységekkel – bár a Twin Peaksben is számos hasonló elemet láthattunk –, a nemzetközi összeesküvésekről, amelyek akár globális méretet is ölthettek, nem is szólva. Mulder ügynök kissé utópisztikus figuráját olyan drámák, mint az apa-fiú konfliktus, az elrabolt testvér felkutatása tették emberibbé, és a végén a nézők meg is könnyezhették, ahogy a két ügynök (Mulder és Scully) végül egymásra talál. Mindezt – a kevésbé érzelgős nézőkre is gondolva – több érdekes karakter felbukkanása tarkította, mint például a KGB-ügynökből lett FBI-os Alex Krycek (Nicholas Lea, az első szezonban már egy epizód szerepben feltűnt), akiről sosem tudtuk eldönteni, hol is áll; Walter Skinner igazgató (Mitch Pileggi), akiről gyakran kiderült, hogy megvannak a saját kis trükkjei és poénjai; vagy a sorozat vége felé Mulder helyére lépő John Doggett (Robert Patrick, Terminátor 2), akinek kissé visszafogott, kevésbé elvont hozzáállása egész üdítően hatott a sorozat hangulatára.
Mulder ügynök Cooper nyomdokai lépkedve a TV-ből át-átugrott az igazságot keresve a mozivászonra, bár a speciális effektusok nem mindig tudták a történet kuszaságát feledtetni. Sőt, ezek a filmek messze nem közelítették meg a klasszikusnak számító első három szezon során feltett mértéket. 2015-ben pedig újra indul a sorozat... majd kiderül. Talán lendít valamennyit az ügyön, hogy Scully közben, bár rövid ideig ugyan, de Mrs. Hannibal volt.

Közjáték
Aztán jött a végzetes 9/11, ami után számos nemcsak FBI-os TV-sorozatot kiiktattak, mint a New Yorkban játszódó Kerge várost (Spin City, Michael J. Fox), és új, közvélemény formáló, az átlag polgárt az államapparátus mellé édesgető munkák születtek. A lázadó Mulderek ideje lejárt, új, engedelmes ügynökök léptek színre. Ennek tipikus példája a Sue Thomas: FBEye (2002-5), amely az előző két sorozathoz képest egy Disney-mesének tűnik, talán ezért is futott nálunk a délutáni órákban amolyan töltelék gyanánt. Főhősünk ezúttal egy süket hölgy és egy jól fejlett retriever a kevésbé rafináltabb fajtából. Átlagembernek tűnő, jóképű ügynökök is akadnak bőven, csak valahol az izgalom veszett el félúton a forgatókönyvíró asztala és a rendező széke között – szerencsére azért túléltük ezt is.

„A számok nem hazudnak”
Pár évnek el kellett telnie, amíg az CBS belemert vágni egy ennél sokkal merészebb és egyedibb ötletbe, és végül megszületett a Gyilkos számok (Num3rs 2005-2010).

Családias hangulat, ismerős arcok
 
Új szereplőink mellesleg már jól ismert arcok, ami már önmagában szavatolta a sikert. Ehhez már csak hab a tortán, hogy nézők ezrei kezdték el megérteni azt, amit évekkel korábban matek- és fizikaórán hiába próbált a fejükbe verni a tanár. Különleges ügynökünk ezúttal Don Eppes (Rob Morrow, a folyton idegesítő Joel Fleischman a Miért éppen Alaszkából), aki öccsével Charlie-val (David Krumholtz, Addams Family 2) ered a bűnözők nyomába. Az Eppes papát játszó Judd Hirsch szintén régi motoros (Taxi). Eppes ügynök és izgalmas karakterekből álló csapata, valamint számos segítőtárs az egyetemi tanszékről egészen más szemszögből mutatta be az FBI szervezetét, kevésbé drámai, inkább életszerű, de mégis izgalmas. Akinek pedig az első szezon láttán olyan X-aktás feelingje lett volna, az nem téved nagyot, mert a két stáblistán (Alex Gansa) több azonos név található. A matematika feladványokban, akcióban, de humorban is bővelkedő sorozat a mellékszerepekben is parádés neveket vonultat fel, mint Chritopher Lloyd (Taxi, Vissza a jövőbe trilógia), Lou Diamond Phillips (Wolf Lake), vagy James Marsters (Spike-ként debütált a Buffyban, majd átröppent az Angelben, de a Smallvillben is megjelent, legutóbb pedig a Torchwood néhány epizódjában volt látható). Don Eppes kevésbé érzékeny, de konfliktusokkal gazdagon tarkított jelleme merőben eltér Coopertől és Muldertől, de ez a józanság és a tettrekészség semmiképpen sem válik hátrányára. Az Egyesült Államokban a sorozat hatására egyébként megnőtt az érdeklődés a matematika iránt, sőt Gyilkos számokhoz csapódva egy külön tanulmánykötet is megjelent néhány, az epizódokban megjelenő fontosabb elmélet levezetésével.

Az FBI-lista persze szinte végtelen, ott van például Jack Crawford vagy Will Graham, akikről már volt szó, sőt, még egy Poirot-epizódban is feltűnnek - nem túl hízelgő módon -, és ott vannak még a többiek..

Már megint a Karamazovok – nosztalgikus utazás Dosztojevszkij világába



Több mint húsz éve szinte mindennapos volt a szovjet filmremekek vetítése, majd a rendszerváltozással egy csapásra mind eltűnt a süllyesztőbe. Pár éve azonban újra felbukkantak DVD-formátumba az olyan egykor agyonnyüstölt klasszikusok, mint A tavasz 17 pillanata, hogy kielégítsék a múltba vágyakozó vásárlók igényeit. Azonban az orosz medve most sem heverészik tétlenkedve a barlangjában, és nem üldögél a régi, vörös csillagos babérjain, hiszen ugyanúgy készülnek tv-sorozatok, filmek napjainkban is, csak mi már nem kapunk akkora dózist ezekből, pontosabban egyáltalán nem kapunk belőle, mert jelenleg intravénásan az amerikai sorozat-dömpingre vagyunk rákötve. Éppen ezért nem árt egy kis változatosság, átlesni a volt szomszédhoz, bekukkantani hozzá, hogy vajon mit rejteget a kamrájában.

 Karamazov testvérek 2009
- nálunk nem valószínű, hogy műsorra kerül, de az interneten megtalálható

Kapható Cd-n!
- nem mondhatjuk, hogy az oroszok nem tartják a ritmust

Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regénye, akárcsak a szerző más művei, már több filmes próbálkozást megért. 1958-ban készült egy amerikai moziváltozat, amelynek – a két politikai nagyhatalom kulturális hátteréből és felfogásbeli különbségéből adódóan – nem igazán sikerült megragadnia a lényeget. Egy frissebb példával is élve, 2008-ban egy cseh rendezés látott napvilágot ötvözve Orson Welles per-adaptációját a Rosencrantz és Guildenstern halott abszurd szemléletével. Azonban egyik sem áll olyan közel az eredeti műhöz, mint az orosz 2009-es tv-sorozat. 1969-ben szovjet vezényléssel volt ugyan már egy hasonló vállalkozás, amelyre akár a „nem rossz” jelzőt is használhatnánk, de a film szemléletére nagyban rányomta a bélyegét az akkor uralkodó ideológiai irányzat, és igencsak eldöntötte helyettünk, hogy egy-egy sarkalatos kérdésnél mit is gondoljunk.
A Karamazov testvérek nemcsak az olvasókat, hanem a rendezőket is rendesen „megdolgoztatja”, mivel elég nehéz kiválasztani a megfelelő nézőpontot, ahonnan teljes képet adhatunk mindenről. A feldolgozások egy része inkább a cselekményt helyezi előtérbe, míg mások a háttérben meghúzódó filozófiai-társadalmi kérdésekre koncentrálnak, megfeledkezve arról, hogy valójában ez a kettő együtt adja meg a mű egységét.
A Karamazov testvérek története nem csak az Államokban és Oroszországban igen népszerű, de Japánban is, oly annyira, hogy ebből is készült musical természetesen takarazuka változatban (2008-2009). A cselekmény ugyan lerövidül kissé, de a jellemábrázolás nem szenved csorbát, igaz némely elem nekünk, gaidzsinoknak kissé furcsán hathat – például az ortodox egyházról festett kép. Terashima Tamiya a Trafalgar musical zeneszerzőjének energikus és monumentális műve igazi csemege.

A Karamazov testvérek japán musical-változatának romantikus...

 ... és drámai plakátja

Jurij Moroz rendező 2009-ben készült változatában – ezt a nevet érdemes lesz megjegyezni – nem törekszik arra, hogy kész értelmezést nyújtson – ezt nagylelkűen és előrelátó módon ránk bízza, amiért igen hálásak is vagyunk –, inkább a közvetítő szerepét vállalja fel.

Ivan Karamazov filozófikusan érzékeny
A terjedelem (12 epizód) lehetővé teszi számára, hogy minél pontosabban adja vissza az eredeti mű minden részletét, persze olykor egyedi dramaturgiai megoldásokat, kiegészítéseket is alkalmaz. Stílusában egyesül a BBC regényadaptációkra jellemző megformálás a szovjet kosztümös filmek sajátos hangulatával – ha egyáltalán valaki még emlékszik ilyesmire –, a díszlet és a háttérként szolgáló tájképek pedig, valamint a zene egyaránt segítségünkre vannak ebben a különös időutazásban. A külsőségen kívül a kiváló színészi játék is hozzájárul ahhoz, hogy a sorozat szinte leszögez a fotelhoz; vagyis minden és mindenki a helyén van, az öreg muzsiktól a Nagy Inkvizítorig. Így ha valami igazán különlegesre, eredetire vágyunk, bátran kopogtassunk be a Karamazov testvérek ajtaján.

 A sorozat a karikatúra készítőket...

...és a mangakákat is megihlette

A sorozat egyetlen szépséghibája az, hogy egyszer csak véget ér, de erre kiváló orvosság a lejátszó gomb ismételt megnyomása, mivel az ember önkéntelenül is késztetést érez, hogy újranézze, ízlelgesse, és a letűnt világ más és más dimenziót fedezze fel.

Felhívás: A sorozat megtekintése nem mentesít a regény elolvasása alól!