Foxtrott 1998-2015

 - a feljegyzések szerint először 1998-ban jelent meg ez a novella a Magyar Írók Nemzetközi Szövetségének kötetében; némi finomítás után, azért még most is megállja a helyét -

Már éjfél felé közeledett, amikor bekapcsolta a rádiót. Egészen eddig a gondolataiba elmerülve vezetett a sötét, kihalt országúton. Maga előtt csak azt a rövid útszakaszt látta, amit az autó fényszórója megvilágított. Jól ismerte a környéket, tudta, hogy két oldalról hatalmas fák védik az éjszaka árnyai elől.

– ...Mozart Requiemjének Sanctus tételét közvetítettük, kedves hallgatóink, a Bourges-i Operaház zenekara és énekara részvételével. És most Händel...

Továbbtekerte a gombot, valahol egy könnyed dallam szólalt meg.

„Ez jó lesz!” – mondta magában, és elégedetten dúdolni kezdte a rádióval együtt.

A következő pillanatban valami váratlan került a látóterébe. Éppen annyi ideje, hogy félre fordítsa a kormányt. Éles fékcsikorgás hasított az éjszaka csendjébe.

Kiszállt a kocsiból. Az út közepén egy állat teteme feküdt. Közelebb lépett és leguggolt mellé. Egy halott róka, bal hátsó lábán egy lőtt sebet vett észre. Viszonylag friss tetem volt, látszólag még semmiféle rovar vagy féreg nem kezdte ki, a sebből még folyt a vér.

Felállt és körbejárta. Óhatatlan, hogy előbb vagy utóbb egy kamion szét ne trancsírozza az aszfalton. Nem a legszebb vég.

Körbenézett. Az autó fényszórója az út szélén egy vastagabb faágat világított meg. Az ág segítségével a tetemet az út menti árokba tolta és befedte falevelekkel. Bár megfordult a fejében, hogy szólni kellene valakinek, mivel a rókatetemek könnyen veszettséget terjeszthetnek egy homályosan felrémlő hivatalos hirdetmény szerint, de végül is nem látta szükségesnek. Ott állt néhány másodpercig a rögtönzött sír felett, majd beült az autóba és továbbhajtott.

Nem sokkal később váratlanul leállt a motor, azon egyszerű oknál fogva, hogy kifogyott az üzemanyag. Az ülés alól előkotorta az elemlámpát és ismét kiszállt. Felnyitotta a csomagtartót. Igen, jól sejtette, nem volt nála a benzineskanna.

 

Felnézett az égre. A csillagok gúnyosan mosolyogtak le, mintha csak azt mondaná: „Végre sétálhatsz egyet a friss levegőn!” Bezárta a kocsiját, a kulcsot a zsebébe rakta és elindult. Jobb kezében hanyagul lóbálta az elemlámpát, amit lekapcsolt. Szeme lassan megszokta a sötétséget, és kezdte felfedezni a halványan foszforeszkáló útjelzőket.

Úgy egy órája gyalogolhatott, amikor nem messze előtte egy kivilágított épület jelent meg. Majd hirtelen belebotlott a hatalmas vaskapuba, ami furcsamód nyitva volt, nem sokkal később pedig már ott állt egy lépcső tetején. A következő pillanatban egy múlt századi libériát viselő inas lépett elé – olyan érzése támadt, mintha egy kosztümös film forgatására tévedt volna.

– Miben segíthetek, uram?

– Az autóm elakadt innen néhány kilométerre. Egy kis benzinre lenne szükségem, és ha lehetne, telefonálnék.

Az inas megvetőn végigmérte, de ő úgy tett, mintha ezt nem venné észre. Az inas arcán gőg és fensőbbség tükröződött. Talán azért, mert a vendégekkel ellentétben ez az idegen valami sötétes színű öltönyt viselt – de azt is hogyan –, meg valami elképesztő mintájú nyakkendőt.

Az inas végül hátat fordított és elment.

Néhány másodpercig várt, közben az udvaron sorakozó elegáns és méregdrága autócsodákat nézegette – akár egy exkluzív katalógus.

– Jó estét, vagy jó reggelt? Isten hozta nálunk! – csattant fel mögötte egy öblös férfihang.

Megfordult.

– Elnézést kérek a zavarásért, de... – A mondatot azonban nem tudta befejezni, mert a férfi félbe szakította.

– Érezze otthon magát, barátom. Nem éhes?

– Nem akarok alkalmatlankodni, csak egy kanna benzinre lenne szükségem, és telefonálnék ha... – miközben elismételte kérését, zakója belső zsebébe nyúlt, hogy kivegye a tárcáját.

– Arra is sort kerítünk, de éppen most ülünk asztalhoz. Tartson velünk!

Látta, hiába is próbálkozik, nem engedik el olyan könnyen. Követte hát házigazdáját, aki bevezette a hatalmas ebédlőbe. A vakító fény először zavarta a szemét, majd lassan kirajzolódtak előtte a tárgyak és alakok körvonalai.

– Hölgyeim és uraim – szólt a házigazda –, a véletlen hozta közénk ezt a fiatalembert, lerobbant az autója, ha jól mondom. – A vendégre nézett, aki csak bólintott. – Nos, azt hiszem, az a leghelyesebb, ha a feleségem és a húgom közé ül, ők úgy sem kedvelik egymást túlzottan – tréfálkozott.

Egy inas a kiutalt székhez vezette, majd kinyújtotta a kezét. Először nem értette, mit is akarnak tőle. Mindenki őt figyelte, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a kezében még mindig ott szorongatta az elemlámpát.

– Tessék! – adta át, de még mindig őt nézték. – Már nagyon megszoktam – szólt zavartan és körbenézett, de az első szavak után már nem számított többé érdekességnek.

Körülötte a férfiak szmokingot viseltek, a nők egymást túl csillogó estélyi ruhákat elképesztő ékszerekkel. A házigazda felesége, aki a jobb oldalán ült, drapp barna bársony ruhában díszelgett, hozzá egy rókaprémből készült stólát vett fel.

Amint leült, volt alkalma megszemlélni a falakat borító dekorációt is. Preparált állat fejek, faliszőnyegnek kikészített bőrök és puskák szolgáltak tapéta gyanánt. A ház gazdája igen büszke lehetett arra, hogy vadász. Válogatottan szép leopárd, oroszlán, antilop, jávorszarvas és párduc fejek meredtek a hosszú, dúsan megrakott asztalra.

Alig volt ideje megfigyelni mindezt, máris elé toltak egy tányért, és az inas felé nyújtotta a leveses tálat.

– Szedjen csak! – bíztatta a házigazda, aki nem messze tőle már azt várta, hogy ehessen.

Belenézett a tálba. Valami, bizalmatlan sárgás massza gőzölgette benne, ami túl sűrű volt ahhoz, hogy megállapíthassa, krémleves vagy szimplán a tegnapi mosogatóvíz behabarva. Szedett egy kanállal, bár még ez is soknak tűnt.

– Ön nem vegetáriánus? – kérdezte a házigazda felesége.

– Nem, én határozottan húsevő vagyok – válaszolta mosolyogva. Nem szánta sértésnek, inkább csak szellemes riposztnak, de gyorsan arcára fagyott a mosoly. Hideg, bizalmatlan pillantásokat lövelltek felé. – Elnézést – szólt csendesen.

A vacsora későbbi fogásai is hasonlóan bizarr és rejtélyes külsőbe burkolóztak, amely külsőhöz az ízük maximálisan igyekezett felzárkózni, bár az asztalnál ülők mindannyian roppant nagy élvezettel majszolták. Neki azonban csak forgott a szájában az ízetlen massza, néha az is nehezére esett, hogy öklendezés nélkül lenyelje. Végül pedig desszertként valami dekoratívan tálalt tökfélét szolgáltak fel, aminek egyszerűen víz íze volt – a látványért természetesen jár a 10 pont.

Kevésbé sikeres megnyilvánulásai után igyekezett észrevétlen maradni, és nem szólt egy szót sem. Remélte, hogy a vacsora után megkönyörülnek rajta, és elengedik végre, de tévedett. A desszert után ugyanis végig kellett hallgatnia a házigazda legújabb vadász kalandját, amelyben egy egész róka családot sikerült leterítenie. A nőstényből kis faliszőnyeg lett, a kicsinyekből – úgy látszik, rá sosem vonatkoztak a tilalmak –, az az egyszer használatos stóla, amit felesége viselt. Az élménybeszámolóból az is kiderült, hogy sajnos a hímnek sikerült megmenekülnie, ám nem húzhatja már sokáig, mert megsebesítették. Hamarosan a nyomára bukkannak élve, vagy ami biztosabb, holtan.

Ennél a megjegyzésnél önkéntelenül is felkapta a fejét.

– Talán kérdezni akart valamit? – nézett rá atyai tekintettel a vendéglátó.

– Nem, csak csodálom a zsákmányát – mutatott a stólára.

– Tessék, fogja meg nyugodtan. – A nő közelebb húzódott hozzá, hogy elérje.

– Nem, köszönöm – rázta a fejét erőltette mosollyal az arcán.

– Talán állatvédő? – kérdezte gúnyosan egy férfi.

– Nem, nem vagyok az. De ilyenkor eszembe jut az a plakát, ami gyerekkoromba a szobám falán volt kiragasztva.

– Mi volt rajta?– kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában valaki.

– Egy állatkölyök nézett le rám szomorúan. Már nem tudom, milyen állat is volt, valami kutyafélének tűnt, a bundája sötét. Nagy, barna, szomorú szemekkel nézett. A felirat pedig mindössze ennyi: „Az én anyukám azért halt meg, hogy a tiédnek bundája lehessen!”

E néhány szavas, de hatásos előadást rövid, dermedt csend követte. Ismét valami olyat tett, amit nem volt illő ebben a társaságban. Igen, már biztos, hogy nem fogadják maguk közé. Később csak mosolygott azon, hogy milyen élvezet ilyen embereket akár egyetlen pillanatra is megdöbbenteni.

– Talán valami rosszat mondtam? – kérdezte tettetett ártatlansággal, hogy megtörje a csendet. – Elnézést. Valójában egy kanna benzinért jöttem.

Ezek után már senki sem tartotta vissza. Bár a kezdetben szívélyes vendéglátó a búcsúzáskor is mosolygott, a szája sarkában ott bujkált a düh. Felesége annyira sem méltatta az öltönyös idegent, hogy elköszönjön – mélyen megsértették azzal, hogy leszólták a stóláját.

Lassan töltötte bele a benzint a tankba.

Most nem a megszokott, nyugodt tempóban folytatta útját. Minél gyorsabban minél távolabb akart kerülni ettől a helytől.

Néhány héttel később, már csak homályosan emlékezett arra az éjszakára, a róka tetemét tudta tisztán felidézni.

Éppen unottan kapcsolgatta a tévét, amikor a helyi híradó műsorának kezdő képei felkeltették figyelmét. A ház.... valahonnan olyan ismerős.

–...vadászpuskájával lőtte agyon feleségét és két fiát. Amikor ráébredt szörnyű tettére, magával is végzett. A rendőrség nem foglalt állást az ügyben, csak annyi bizonyos, hogy nem tudni, mi okozhatta a katasztrófát...

A bevágott fényképeken a házigazda még együtt mosolygott kedves családjával és barátaival, bár a falra függesztett, kitömött állatfejek rontottak némileg az összképen. Az asszony az egyik fotón pedig egy újnak látszó stólát viselt.

Tudta, hogy sajnálatot és részvétet kellene éreznie. Talán túl fáradt volt vagy nem is akarta, hogy így legyen. Csupán egyetlen mondat futott át az agyán: „Bundáért bundát!”