Előkészületben - Otokojaku

Előszó

A takarazuka egy olyan japán, már 100 éves, zenés műfaj, amelyben minden szerepet nők játszanak. Ez persze nem egyedülálló jelenség a színháztörténetben, és elsődlegesen esztétikai érvekre vezethető vissza. Öt különböző szintre, illetve csoportra tagozódik, ezek nem csupán minőségi, de műfaji megjelölések is. A legmagasabb az úgynevezett sora-gumi, vagyis kozmosz-csoport, ahol a művésznők tánc- és énektudása, színészi teljesítménye egyformán fontos szerepet játszik. A takarazuka mindazonáltal széles skálán mozog, a revütől a baletten keresztül egészen a musicalig szinte minden megtalálható. Számos népszerű témát feldolgoztak, mint a Karamazov testvérek, az Ének az esőben vagy akár a Casablanca.

Jelenet a Casablancából

- Rick szerepében a már visszavonult, egyik legnevesebb otokojaku: Oozora Juuhi -

Kép forrása:

http://shiroyagi2006.blog75.fc2.com/blog-category-8.html

Mint minden területen Japánban, itt is szigorúan meghatározott hierarchia működik, és ahhoz, hogy valaki kiérdemelje az elsőknek járó címet, többévnyi kemény munka szükségeltetik, hiszen már a képzésre bejutni is nagyon nehéz. Az első évben döntik el, ki milyen szerepre alkalmas, utána ennek megfelelően alakul a képzése. A női szerepeket játszó művésznőket muszumejakunak (muszume – nő, jaku – szerep), a férfiszerepeket alakítókat pedig otokojakunak (otoko – férfi, jaku – szerep) nevezik. Az itt fellépő művésznők természetesen más, hagyományos színházakban is játszanak. Igen lelkes és nagyszámú rajongótáborral rendelkeznek, akár a szumóbirkózók, akik hatalmas felvonulások keretében ünneplik kedvenceiket. Az otokojakuk történetéhez ugyanakkor hozzátartozik a II. világháború idején tanúsított bátorságuk és helytállásuk is.

De hogy lesz ebből krimi? Majd kiderül...

Mangaka a Mondóban

Egy kis ismertető kritika olvasható A mangakáról az aktuális Mondo hasábjain.

Döntse el mindenki maga, hogy pro vagy contra...

http://mondoweb.hu/?page_id=20

Misztikus félhomály

Egy kis időrend következik a Made in Japan köteteihez, azok számára, akik az össze-visszamegjelenések forgatagában szeretnének biztonsággal tájékozódni.

Kezdetben vala a Bonszai a balkonon (magánkiadás, 2011), volt itt gikszer bőven, de igyekeztünk korrigálni, amit csak lehetett. Abszolút saját design a borítótól a helyesírási hibákig.

Aztán az év végén kijött a "trilógia": Családi ereklye - Japán juhar - A gésa mosolya (STB Kiadó, 2011). Történetünk a Meidzsi no okurimono körül kering, ami egy porcelán tál, de aki azt hiszi, hogy csupán a művészettörténeti értéke miatt kerülgetik annyian, az bizony nagyot téved. Jakuzák, FBI-ügynökök, sőt, a tokiói rendőrség képzett tisztjei mind-mind ezt kutatják. Halál és szerelem! Igazság és törvény! Ilyesmi mind előfordul, de gyakran nem a várt sorrendben vagy kombinációban. Figyelem! Ez a három mind Bonszai a balkonon fedőnéven futott.

A borító mondjuk csöppet sem tükrözte a tartalmat, és biztosan sokan csalódtak, hogy egy szirupos lányregény helyett vértől csöpögő krimit kaptak kézhez, de ez van, ha nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal.

És íme a harmadik, tárgyi tévedésekben is javított változat, immár egy köteteben, a régi, jól bevált stílhez visszatérve! (magánkiadás, Publio Kiadó, 2014)

Így lett többek között Tosihira Jamamotoból Tosira Icsiro.
Ezúton még egyszer köszönet Holló Viktóriának a segítségért!

Míg a Bonszaiban megszerettük és elbúcsúztattuk Sean O'Brient, megismerkedtünk az enyhén lökött Edward Williamsszel, és kezdtük azt hinni, hogy kiismertük a kobratekintetű doktor Tagava Simót, a Made in Japan további köteteiben Williams ügynök különleges kalandjaiba... elnézést Williams különleges ügynök kalandjaiba nyerhetünk bepillantást.

Elsőként A mangaka (magánkiadás, Publio Kiadó, 2013) lapjain, ami valójában egy kísérlet, amolyan tollpróba volt a szerző részéről. A hagyományos krimi szerkezetét vettem ugyan alapul, de a 9. fejezetben csak visszatértem a bonszaios formához.

Edward Williams mellett feltűnik a színen doktor Alan Duchat, mint a boncolások mellé szervírozott elkerülhetetlen kötőelem, és bepillantást nyerhetünk Ronald Smith felügyelő Dick Tracy-ben és fánkokban gazdag előéletébe is.

A folytatásban, a Jádeasszony (magánkiadás, Publio Kiadó, 2014) szövevényes intrikái kerültek az olvasó elé. Lényegében a Seattle-i háromszögről rántja le a leplet Williams, aki borsos árat fizet ezért a felfedezésért. A jakuzákat sem kell féltenünk, doktor Tagava Simo továbbra is állja a sarat, és néhány kedélyes játszópajtásra is szert tesz a vietnami Vu Xuan Ben és az öreg Cseng Cse személyében. És, hogy a fiatal Ryan Mackenzie is tanuljon valamit, női bűnözők is felbukkannak a színen.

Ez volna a Made in Japan és Edward Williams tekervényes és igen rögös útja, ami azonban még távolról sem ért véget.

A folytatás hamarosan érkezik!

Mécs Alajos: Az ismeretlen Japán

 "Eddig a japánok tanultak tőlünk.

És azt hiszem, itt az ideje, hogy mi is széttekintsünk egy kissé az ő portájukon.

Ha semmi egyebet, de azt megmutatták, hogyan lehet egy halálra ítélt nemzetet, hatvan év alatt hódító nagyhatalommá fejleszteni."

A teaszertartás nyugati ember számára misztikus,

holott leginkább egy lelki gyakorlathoz hasonlít.

Mécs Alajos író, újságíró (1893-1978) könyve Az ismeretlen Japán mondhatni kötelező olvasmány azok számára, akik szeretnék megismerni ezt a távoli kultúrát. Habár az olvasó e könyvből a két háború közti viszonyokba rejthet bepillantást, sok megállapítása, észrevétele a mai napig érvényes.

Nem csupán egyéni, humoros stílusa miatt érdemes kézbe venni ezt a könyvet, de a szerző szemüvegén át a hétköznapi apróságon keresztül a nemzeti lelkület vonásait is sikerül talán megértenünk. A személyes hangvétel és a saját tapasztalatok olyan érzést keltenek bennünk, mintha mi magunk is ott lennénk a szerző mellett például Tokió utcáit járva.

A könyv szerkezet logikus és könnyen áttekinthető, az adott témakörökre vonatkozóan pedig igyekszik kerülni, sőt, eloszlatni a legalapvetőbb félreértéseket. Erre legkiválóbb példa a gésákat tárgyaló fejezet, ahol kategorikusan különválasztja a gésákat az "ál-gésáktól", akik lényegében prostituáltak.

Számos történet teszi érdekessé a leírásokat, és megtudhatjuk, miért érdemes hazafelé megszabadulni a nem kívánatos gyufáktól, de azt is, hogyan illik viselkedni egy teaszertartáson. Az étkezéstől a gyereknevelésig szinte mindenről képet alkothatunk, és képzeletbeli utazást tehetünk a már akkor is rendkívüli japán gyorsvonaton.

Bevallom, a gazdasági fejlődést taglaló fejezet kevésbé volt számomra érdekfeszítő, ám a miliciáról szóló résznél szinte faltam a sorokat. Sokat gondolkoztam, hogy kedvcsináló gyanánt melyik mit is válasszam; egyáltalán nem egyszerű feladat, mert akár az egész könyvet mellékelhetném, amit persze még sem tettem meg. Így egy falat a tábori konyháról:

"Sajnos az embernek ennie is kell. A háborúban még azok is, akik különben étvágytalanságuk miatt állandóan orvosokhoz szaladgálnak, rájöttek arra, hogy a követ is meg tudnák enni, ha győznék foggal.

Az európai ember gyomorbeli igényeit mozgó hadseregnél nagyon nehéz kielégíteni. Mindennel lehet vádolni a hadsereget, csak azzal nem, hogy a világháborúban gurmandériához szoktatta a hadfiakat. Bizony elég primitív, ízetlen, sokszor ijesztő színű konyharemekekkel traktáltak bennünket. S ha így húsz év távlatából visszagondolok az akkori nehézségekre, még mindig csodálkozom, miként tudtak annyi embert úgy ellátni, ahogy elláttak bennünket. Ez a negatív elismerés azonban mitsem változtat azon a tényen, hogy a harctéri élelmezés a megszokott polgári étkezésünkhöz viszonyítva, sírnivalóan más volt.

Én megszoktam a japán ételeket.

Mandzsúriában pedig volt alkalmam harcban álló katonák kosztján élni. Ez a konyha (ha annak nevezhetem) ízletes és kielégítő. Ha a japán katona élelmet kap a harcban, ezt a nívót mindig megkapja. Apró fadobozokban kapják a főtt rizst, halat és zöldséget. (Salátaféléket). Vagy van fadoboz s annak tartalma nem hogy ehető, hanem japán embernek (nekem is) élvezetes, vagy nincs.

Az európai hadseregnél a 'konyha' megérkezése még távolról sem jelentette, hogy most már jóllakunk."

Képek és szöveg: Mécs Alajos: Az ismeretlen Japán, II. kiadás a Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság kiadása 1942.

A fekete eső - 黒い雨

Nem éppen könnyed esti olvasmány Ibusze Maszudzsi (1898-1993) A fekete eső című, a hirosimai atomtámadásról és utóhatásairól szóló regénye. Bevallom, én is hónapokig szemeztem vele a polcon, mire elszántam magam. Csak felületes ismereteim voltak a könyvről, de azt pontosan tudtam, hogy lélekpróbáló utazásra indulok, amint nekikezdek.

Mivel már számos műelemzés készült A fekete esőről, nem bonyolódnék bele sem a cselekmény , sem pedig az egyébként technikailag igen izgalmas szerkezetet ismertetésébe. Inkább azt emelném ki, amit sajátos szemszögemből érdekesnek tartok - bár kissé furcsán hat az érdekes szó figyelembe véve a regényben lezajló drámát.

A precizitás, az a naturalisztikus ábrázolás mód, ahogyan Ibusze Maszudzsi a lerombolt várost, a halott vagy még haldokló áldozatokat, a túlélőket, akik egyébként magukon hordozzák a halál bélyegét, elénk festi, meglepő módon segített abban, hogy ne váljak részévé az eseményeknek, hanem kívülről tudjam szemlélni, így egészen más perspektívából láthattam mindent.

Először az olvasót teljesen magával ragadja az a döbbenet, amelyet a túlélők, bármely tragédia túlélője érezhet. A tehetetlenség, a félelem, amelyet a körülötte egyetlen pillanat alatt lezajló változás okoz. Aztán lassan magához tér a szemlélő, és kezd tisztulni a kép, kezdenek kirajzolódni a részletek. A drámán túl a hétköznapok, a háború hétköznapjai. Apróságok, mégis lényeges elemek, amelyekből sokkal több mindent megtudhatunk, mintsem gondolnánk. Különös, hogy mennyire hasonló módon élték meg, élték túl a háborút az emberek a világ különböző részein.

Amikor azokat a részeket olvastam, amelyek a háború mindennapjairól szóltak, meglepődve tapasztaltam, hogy ugyanazok a momentumok bukkannak fel benne, mint más, például német területről származó visszaemlékezésekben, sőt, mintha a saját nagymamámat hallottam volna, aki a háború éveiről mesélt. Persze felénk nem rizst és kimonót, inkább krumplit meg katonacsizmát cseréltek egymás közt, és a fontosabb holmikat nem a közeli tóba süllyesztették, hanem elásták a padlódeszka alá vagy a kertbe, de a lényegi hasonlóságot az alábbi részlet is alátámasztja:

"Ami a szaké-t illeti, a mi szomszédsági társulásunkban is az történt, mint bárhol másutt - amióta jegyre adják, olyan emberek, akik a háború előtt rá se néztek, inni kezdtek. Furcsa dolog ez. A cigarettaadagon kívül kaptunk valakitől az üzemben leveles dohányt - a feketepiacon jutott hozzá. Egy időre felakasztottuk a padlódeszka alá, hogy megereszkedjék, majd ruhaollóval felvágtuk, és egy angol szótár finom papírjába göngyöltük, azt mondták, bibliapapírnak hívják. A háború alatt és közvetlen utána csak a mi családunk elszívott egy egész zsebszótárt."*

Tacumi Josihiro története merőben más, helyszíne viszont azonos.

Az atomtámadás sújtotta Hirosimát könyörtelen egyszerűséggel

mégis megrázóan ábrázolja.

Az elemzők általában Jaszuko alakját - a sugárbetegségben szenvedő lány, akit megbélyegzett a fekete eső - vagy a pontytenyésztés kérdéskörét -  a voltaire-i műveljük kertjeinket modern változata, a túlélés és élni akarás szimbóluma - helyezik a középpontban, szerintem azonban helyesebb úgy tekintenünk a regényre, mint egy életkép-sorozatra, amelyben három ember sorsán keresztül lehetünk tanúi a II. világháború talán egyik legdrámaibb eseményének.

Hogy mi maga a fekete eső? Egy átok vagy halál szimbóluma? Egy kémiai képlet vagy puszta utóhatás? Ki mondhatná meg pontosan? Annyi bizonyos, hogy semmi jót sem jelent. Talán ezért is választotta Ridley Scott azonos című filmjéhez (Black Rain, 1989).

*Ibusze Maszudzsi: A fekete eső, fordította: Dávid Gábor, Európa Könyvkiadó, 1978, 72. old.
Képek forrása:
Tacumi Josihiro: Inferno in: Papírmozi 3, Korcsmáros Kft 2007 63., 64. old

A múmiagyűjtő

- ez a kis csekélység annak idején egy igen szerény díjat nyert, de most a Múmiavilág című kiállítás kapcsán újra kinyitottam a vitrint, hogy levegőzzön -

 A kép forrása: http://legendavadasz.blog.hu/2013/11/19/a_szkarabeusz_nyomaban

„Joseph Stevenson múmiái – Joseph Stevenson apjától örökölte vagyonát, ami számos sikeres beruházás után milliárdos nagyságrendű lett. A világ egyik leggazdagabb emberének számít, mégsem drága autókat vagy műkincseket gyűjt, hanem múmiákat. Gyűjteményét azonban eddig kevesen csodálhatták meg, csak barátai vagy azok, akiket erre méltónak tartott. Állítólag a majdnem ezer darabos gyűjtemény olyan ritkaságokat is tartalmaz, amelyet akár a Louvre, a British Museum vagy a New-York-i Metropolitan is szívesen megvásárolna…”

Amint végigolvasta a cikket, megjelent előtte II. Ramszesz jól ismert alakja, ahogyan lassan kiszáll szarkofágjából, és felemeli megsárgult gyolcscsíkokba csavart kezét, hogy lesújtson.

„A gyűjtő, akit saját életre kelt múmiái ölnek meg, hogy bosszút álljanak gőgjén. Érdekes gondolat” – morfondírozott magában.

Egész nap ez járt a fejében. Estére már össze is állt benne a szöveg, csak le kellett ülnie a gép elé és beírnia. Némi csiszolás után pedig elégedetten hátra dőlve bámulta a monitort, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elküldte egy ismerősének, aki a helyi lapnál dolgozott. Pár perc múlva már megérkezett a válasz: „Öregem, ez fantasztikus! A következő számban benne lesz!”

Tudta, hogy a lelkesedés nem „halhatatlan” sorainak, hanem az időzítésnek szól. Valaki megint elfelejtette időben leadni a cikkét, mint múltkor az a pszichológus, ilyenkor jól jön egy pont akkora hosszúságú novella, amit beilleszthet a helyére. Elmosolyodott. Udvariasan megköszönte a gyors választ, és kikapcsolta a gépet.

Néhány nappal később már a postaládájában volt az újság. Talált ugyan benne néhány nyomtatási hibát, de ezeket leszámítva elégedett volt… egészen addig, amíg meg nem csörrent a mobiltelefonja. Egy ismeretlen számról hívták.

– Halló, Alan Lafayette! – mutatkozott be gépiesen.

– Jó napot! Mr. Stevenson ügyvédje vagyok. Ügyfelem úgy véli, hogy a múmiagyűjtő alakját róla mintázta, jogi eljárást kezdeményez ön ellen hitelrontásért és rágalmazásért. – mondta egy unott hang.

– Tessék? – nem volt benne biztos, hogy valóban jól értette-e, amit a másik mondott.

– Mr. Stevenson szeretné, ha ma este felkeresné, a pontos címet átküldöm e-mailben – folytatta, majd egyszerűen letette.

Alan kissé furcsállotta ezt a meghívást. Még az is megfordult a fejében, túl élénk fantáziájának köszönhetően, hogy Stevenson az ő frissnek mondható tetemével kívánja bővíteni gyűjteményét, de inkább igyekezett elhessegetni magától ezt a gondolatot.

Amikor belépett a hatalmas előcsarnokban már ott várta a képes magazinok címlapjáról elkerülhetetlenül felismerhető, vigyorgó arc, vagyis Joseph Stevenson.

– Csalódott vagyok. A barátnőjét nem hozta el? – kérdezte Stevenson különös hangsúllyal.

– Nem akartam, hogy beperelje súlyos testi sértésért? – vágta rá Alan, és köszönés helyett csak biccentett.

– Máris féltékeny?

– Félre értett. Őt, nem engem – magyarázta.

Stevenson rejtélyesen elmosolyodott.

– Mindegy – legyintett végül. – Maga írt rólam, igaz? Maga mert rólam írni? – Alan felé lépett.

– Igen. – vetette oda Alan; igyekezett magabiztosnak tűnni.

– Maga merészelt írni a gyűjteményemről? A gyűjteményemről, amit még nem is látott? – Stevenson árnyéka fenyegetően tornyosult Alan fölé.

– Igen – mondta határozottan a vendég, és kihúzta magát felkészülve a legrosszabbra.

– Nos, megengedem, hogy megnézze – intett unottan, mint egy rádzsa, aki megkegyelmez a halálra ítéltnek, csak mert éppen valamiért jókedve támadt.

Stevenson bevezette a vendéget egy hatalmas terembe, ahol több sorban egymás mellett ember nagyságú vitrinek sorakoztak, bennük a világ minden tájáról származó múmiák. Ez a gyűjtemény felülmúlta még Alan képzeletét is. Egyiptomból származó testek dinasztiánként sorban egymás után, inkák, aztékok, csincsorrók, a Kanári-szigetekről, a Góbi-sivatagból származó múmiák, lápi múmiák, eszkimók és jó néhány ismeretlen helyről származó lelet. A távolban mintha néhány zsugorított koponya is feltűnt volna.

– Félelmetes – mondta halkan, miközben lassú léptekkel sétált a vitrinek között.

– A megvilágítás miatt. Ha a megfelelő szögből éri őket ez a sápadt fény, igazán megdöbbentő látványt nyújtanak. Nézze meg például azt! – mutatott az egyikre.

Alan óvatosan közelebb lépett a vitrinhez.

Stevenson megnyomott egy gombot és a vitrin üvege szétnyílt.

– Lépjen bátran közelebb, nézze csak meg!

– Ez pont úgy fest, mint II. Ramszesz múmiája – állapította meg Alan csodálkozva.

– Nem csak úgy fest, az is. Hajoljon csak közelebb!

Alan gyanakodva mérte végig Stevensont, de végül felülkerekedett benne a kíváncsiság, és még közelebb lépett a testhez.

II. Ramszesz ekkor kinyitotta a szemét és megragadta Alan jobb karját, aki ijedtében felordított. Alan megpróbálta magát kitépni a múmia szorításából, de elvesztette az egyensúlyát és a fenékre huppant. Ennek ellenére II. Ramszesz leszakadt bal karja görcsösen szorította jobb csukóját. Alan meredten bámult előre.

Stevenson felnevetett.

Alan zavartan nézett rá, majd II. Ramszeszre, aki már lehunyta a szemét.

– Ez az egyik kedvencem. Egy hollywoodi maszkmester készítette. A bal karja külön mechanikával működik.

Alan elvörösödött. A szíve úgy zakatolt, hogy azt hitte, kiugrik a helyéből. Óvatosan megfogta II. Ramszesz balját és lefejtette a csuklójáról a gumi ujjakat. Feltápászkodott. A kezet átnyújtotta Stevensonnak.

– Igazán jól szórakoztam, de most már mennem kell – mondta kissé zavartan.

– Örülök, hogy eljött – válaszolta kedélyesen Stevenson, és megveregette Alan vállát. – A per miatt nem aggódjon. Úgy gondolom, visszavonom a feljelentést. Talán még a következő könyvét is támogatni fogom.

Alan nem válaszolt semmit, most egyetlen egy frappáns válasz sem jutott eszébe. Csak szeretett volna minél hamarabb eltűnni innen.

A lift fel-aláfutkosott, de mintha csak szándékosan keresztezni akarná a terveit, véletlenül sem vette célba a földszintet. Mikor már majdnem feladta, végül mégis csak megkönyörült rajta, kárpótlásul viszont meg sem állt a hőn óhajtott emeletig.

Végre a folyósón volt. Megállt az ajtó előtt. Becsöngetett. Neki támaszkodott az ajtófélfának, próbált nagyon elegáns és elbűvölő lenni. Kinyílt az ajtó. Egy rövid, barna hajú, fiatal nő állt előtte.

– Nefertitihez volna szerencsém? – kérdezte Alan búgó hangon.

– Az attól függ, hogy az úr múmiagyűjtő, avagy sem – válaszolta a fiatal nő.

– Ezen még elgondolkodom – mondta Alan miközben végigmérte a fiatal nőt, vagyis Nadját. Másra azonban már nem volt ideje, mert Nadja megragadta a nyakkendőjét és magához húzta.

– Nem ez a jó válasz, uram – súgta.

– Hanem? – hajolt egészen közel Nadja arcához.

Mielőtt azonban összeért volna a szájuk, a nő felkiáltott.

– Ez mi? – kérdezte a küszöb felé mutatva.

Alan megfordult.

– Nem tudom – vonta meg a vállát és felvette a földön fekvő tárgyat.

Egy sötét barna, tenyérnyi nagyságú szkarabeusz figura volt. Megforgatta a kezében.

– Gondolod, hogy eredeti? – nézett rá.

– Igen, eredeti – bólintott Nadja. – XX. század vége vagy a XXI. század eleje, őrölt halcsont műgyantával keverve – kezdte komoly hangon, de mosolyogva. – A városban több helyen is kapható. A szöveg viszont, amit a talpába karcoltak egyedinek tűnik. Nézd csak, jól látható, hogy a karcolás friss, nem régen vésték bele ezt a szöveget.

– Le tudod fordítani?

– Megpróbálom. De hadd írjam le. Várj! – Nadja kivette a szkarabeuszt Alan kezéből, és már keresete a papírt és a ceruzát. – Eléggé elnagyoltak ezek a jelek – mondta, miközben másolta a szöveget.

Alan becsukta az ajtót, majd kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben. Onnan figyelte a nőt.

– Ré és Anubisz – kezdte Nadja felolvasni, amit leírt –, élő az élőkhöz, halott a holtakhoz…el k’sas ulukar… ennek így nincs értelme – rázta meg a fejét.

– Lehet, hogy csak egy tréfa – jegyezte meg Alan.

– Itt a végén áll egy determinativusz, de nem értem… el k’sas ulu kar..., talán arabul van…

– Hagyd! Biztosan nincs semmi értelme. Halandzsa az egész.

Nadja a fotelhez lépett és leült a karfára. A papíron levő írást bogarászta, majd átnyújtotta Alannek.

– Furcsa. Ha az eleje értelmes, a végének is annak kell lennie. Mégiscsak arabul van, azt hiszem – elindult a polc felé, hogy levegyen egy szótárt.

Alan szeme végigfutott a papírra másolt sorokon.

– Ré és Anubisz, élő az élőkhöz, halott a holtakhoz, el k’sas ulu kar… – olvasta – Mi lehet ez?

– Olvasd fel még egyszer! – fordult meg hirtelen Nadja.

– Ré és Anubisz, élő az élőkhöz, halott a holtakhoz, el k’sas ulu kar.

– Milyen ostoba vagyok! Ez spanyol! A la cosa su lugar! A dolgot a helyére!

– Mit?

– Igen! Már értem! – kiáltott fel a nő. – Ré és Anubisz, élő az élőkhöz, halott a holtakhoz, a dolgot a helyére. Vagyis tégy mindent a helyére! Ez az!

– Ré és Anubisz, élő az élőkhöz, halott a holtakhoz, mindent a helyére. Vajon mit jelenthet? – tűnődött Alan.

– Olyan, mint egy ima vagy könyörgés. Nem tudom – válaszolta Nadja, majd megvonta a vállát.

Azt sem tudta senki, azon az estén hová tűnt Joseph Stevenson. Senki sem látta többé.

Az inas másnap reggel csak egy kupac port talált a szőnyegen, amit alig lehetett felszedni a porszívóval.