Tangó az ördöggel - megjelenés

Akárhogy is számolom, ez már az ötödik rész. Hogy rohan az idő!

„Egy jó tangótáncos az ördögöt is elvezeti” – mondogatta mindig Juan Duarte, de Edward Williams akkor még nem sejtette, hogy miféle ördögöket kell majd megvezetnie. Seattle városában a távol-keleti háromszög hatalma lassan megszilárdul, ám egy új ellenfél lép színre Valentyin Uljanov személyében. Miután pedig a tangó első taktusai felcsendülnek, őrült tánc veszi kezdetét, amely mindent és mindenkit magával sodor, beleértve doktor Tagava Simót és az FBI már jól ismert ügynökeit. Sőt, még egy félfülű, fekete macska is jócskán kiveszi a részét ebből a vad partiból.

Uno, dos, tres, quatro! Kezdőjék a tánc!

Már kapható:

www.undergroundbolt.hu

Tangó - kanji helyett katakana

Íme egy kakukktojás! A Tangó az ördöggel borítóján ezúttal ugyanis nem kanji, hanem katakana-írásjelek szerepelnek, melyeket az idegen eredetű szavak írásánál alkalmaznak. Ha létezik is, nekem nem sikerült rábukkannom a tangó szó kanjis változatára, így az elemzés sem lesz túl bonyolult, írásjeleink ugyanis hangokat-hangkapcsolatokat jelölnek, a következő sorrendben: ta - n - go.

タ

ン

ゴ

A tangó bár nem kifejezetten a japán néplélek sajátja, mégis igen népszerű a Felkelő Nap országában is.

Tangó az ördöggel - Felütés

Valahogy így kezdődött:

A színpad melletti asztalnál maga Fjodor Uljanov ült, akinek, ha már a nevét nem vesszük alapul, tetemes súlya akkor is tisztelet parancsol. A legutóbbi méredzkedéskor a szokásos két sikertelen fitnesszkúra között nagyjából százhúsz kilót nyomott a maga százhatvan centiméteres magasságához képest, de mivel a mérleg is csak 120-ig tudott számolni, elképzelhető, hogy néhány apró kilóval talán többet. Fjodor Uljanov a megboldogult Szergej halálakor vette át a Los Flamencost meg a kevésbé virágzó családi üzletet, és az elmúlt hónapokban igyekezett népszerűvé és nyereségessé tenni. Szergej ugyanis, akinek ezt a bizonyos megboldogulását a pimasz viet, Vu Xuan Ben ténykedése idézte elő, eléggé elhanyagolta a helyet, így Fjodornak számos változtatást kellett végrehajtania. Először is kulturálisabbá tette a ruhában fellépő vendégművészekkel, másodszor a flamingólányokat is felöltöztette, persze csak módjával.

Szinte minden estét ennél az asztalnál töltött, hogy ellenőrizze, minden rendben zajlik-e: a flamingók elég magasra emelik a szárnyaikat meg kecses lábukat, a pincérek elég serények, no meg udvariasak, valamint az italt se hígítják fel jobban, mint kellene. Kövérkés termetével és rosszul szabott, olcsó szövetből készült öltönyeivel azonban inkább egy nagylelkűen megtűrt, folyton adósságokba keveredő törzsvendégre emlékeztetett, akit csak hajlott kora meg az átlagot jóval meghaladó tömege miatt nem dobtak még ki. Rövid, őszes haját gyakran összevissza borzolta a légkondicionáló és a táncoslányok ujjai, akik már azzal őrült vágyakozásba tudták hajszolni, ha csak megsimogatták az arcát vagy ezüstös bajuszát.

Ezen az estén is ugyanazon a széken ült, mint általában, egy pohár vodkával, illetve a háttérbe olvadó két testőrrel együtt, azonban egy igen illusztris vendég társaságában. Miután a Jang Hong halála körüli vihar elült és a kedélyek lecsillapodtak, Uljanov óvatosan felvette a kapcsolatot Mr. Tagava Simóval, akit ez alkalommal sikerült elcsábítania a Los Flamencosba. A vén Fjodor Uljanovot sem ejtették persze a fejére, ő is pontosan tudta, hogy odaát, a rizsevők klubjában a japcsi a vezér, a többi csak hajbókol, így, ha akar valamit, vele kell megegyezni. A Vu Xuan Bennel való személyes találkozást különben is szerette volna elkerülni, mert könnyen elveszthetné az emberei bizalmát, ha Szergej gyilkosával kezd el koccintgatni. Mindezt előtte azért megerősítette számára Valentyin, az unokaöccse, akinek fiatal kora ellenére igen jó meglátásai voltak, és olykor talán túl merész tervei.

Azt viszont Fjodor Uljanov sosem gondolta volna, hogy ez az átkozott japcsi ilyen szótlan pofa. Már egy órája ültek egymás mellett, és két mondatot, ha szólt, sőt, a vele érkezett szemüveges ügyvéd sem volt sokkal bőbeszédűbb. Persze eléggé furcsán is festett egymás mellett a terebélyes, de hanyag eleganciával öltözött Uljanov meg Tagava, akit ezúttal is egy skatulyából húztak ki, és aki Genszai Kondzsival együtt sem tett ki annyit sem súlyban, sem átmérőben, mint a házigazda.

– Hallott már Juan Duartéról? – hajolt közelebb Uljanov, aki ezen az estén igyekezett kitenni magáért, hogy valamennyire lenyűgözze a komor képű japcsikat, és ezért a legkülönlegesebb műsorszámokat válogatta össze.

– Sajnos nem – válaszolta Tagava udvariasan.

– Ó, pedig Duarte az egyik legnevesebb tangótáncos! – vágta rá Uljanov, aki jó kereskedőhöz híven rögtön dicsérni is kezdte a saját portékáját. – Argentin a fickó, de már évek óta az Államokban él. Folyton úton van, mindig máshol lép fel, ezért nagyon nehéz megszerezni. Tudja, azért utazik annyit, mert mindig új tehetségeket keres – magyarázta. – Ma este a bájos Margaritával lép fel, utána pedig egy másik fickóval, valami félvérrel… a neve most nem jut eszembe.

Mivel azonban a színpadra éppen akkor sétált be az imént említett hölgy egy elegáns, kombinéra emlékeztető fekete ruhában, formás lábait neccharisnyába bújtatva – aminek a látványától Fjodor Uljanov szinte azonnal elvesztette a társalgás fonalfoszlányait –, egy vékony, latin férfi társaságában, a házigazda elhallgatott.

A nő szorosan kontyba tűzött hajában egy hatalmas, vörös selyemvirág volt, ahogy az illik, és pont úgy festett, ahogy minden táncosnő ebben a műfajban, bár olykor jóval erélyesebbnek tűntek a mozdulatai, mint a férfipartneré. Inkább kubainak látszott, és nem sokkal lehetett több húsznál. Juan Duartéról azonban nehéz lett volna megállapítani a korát, de úgy a harmincas éveiben járhatott, vagy annak a vége felé, bár mindkét halántékán egy-egy ősz tincs volt látható. Nemcsak a mozgása, de a testalkata is elég nőies volt, a kezéről nem is szólva. Lágy arcvonásairól is hasonló finomság tükröződött, hiába is igyekezett mindezt közömbösséggel álcázni a tánc közben. Duarte egy elegáns, sötétszürke, háromrészes öltönyt viselt a nő hajában levő virággal megegyező színű, vörös nyakkendővel, hozzá vakítóan fehér inget.

Tagava arcán nem látszott különösebben, hogy érdekli vagy sem ez az egész, de udvarias figyelemmel kísérte a valóban bájos és igen temperamentumos mozgású Margaritát és azt a másikat is. Uljanov viszont olyan izgatottan meredt a nőre, mintha még sosem látott volna ehhez hasonlót, pedig a próbákat is mind végignézte, pontosabban végigbámulta kocsányon lógó szemekkel.

Néhány perccel később Juan Duarte alaposan megforgatta a partnernőjét, akit a záróakkord végeztével magához ölelt. Az utolsó taktus is elcsendesedett, majd hirtelen sötét lett a színpad. A vendégek lelkesedése a taps hangerejében volt elsősorban mérhető, amihez még Tagava is csatlakozott a maga visszafogott módján. Aztán Margarita egyedül maradt, és a következő pár percben teljesen be is táncolta a teret, közben kivette a hajából a selyemvirágot, és egy váratlan pillanatban Fjodor UIjanovnak dobta, aki gyorsan kitűzte a gomblyukába, így most már egy kiöregedett dzsigolóra emlékezetett, aki utolsó románca emlékéül hordja magánál azt a méretes rózsát. Tagava magában mindezt úgy definiálta, hogy Uljanov komoly maffiózóimage-e végleg szertefoszlott, de különben szórakozató egy figura.

Margarita váratlanul pózba vágta magát, két karja egy kecses ívet zárva megállt a levegőben, jobb lábát kissé előrecsúsztatva spiccben tartotta. Minden porcikája megmerevedett. Csend lett.

– Most figyeljen! – fordult kissé oldalra Uljanov, miközben élénk tapssal jutalmazta Margaritát, aki éppen akkor hajolt meg. – Nem árulok el nagy titkot, de a félvér tangótáncos is meleg, akárcsak Duarte – vigyorgott, mert még élénken élt benne a kép, ami a motelszobában fogadta, ahol az argentin táncost a félvér karjaiban találta.

Tagava érdeklődve nézett az oroszra, hogy ezt miért is osztja meg vele.

– De a gazdag hölgy vendégek kedvelik az ilyesmit – magyarázta Uljanov.

Tagava bólintott, mert végül is ezt a gazdasági érvet elég hihetőnek tartotta.

A két táncos a színpad két oldala felől közelített egymáshoz. Duarte vékony alakja egész törékenynek tűnt a másiké mellett, akit először csak hátulról lehetett látni. Aztán a félvér megfordult, és egy szenvedélyes mozdulattal magához vonta Duartét. A félvér hasonló öltözéket viselt, mint a partnere, nyilván a tangótáncos-konfekcióosztályon vásárolt ő is, bár fekete nyakkendőjével komorabbnak látszott, amit rideg vonásai is csak fokoztak.

A következő lépések nem sokban különböztek az előbb látottaktól, de aztán a két táncos között valamiféle párbaj kezdett kialakulni, vagy inkább amolyan szerelmes civódás, ki tudja. A félvér ellökte magától Duartét, majd gőgösen felszegte a fejét, és ettől kezdve az argentin hiába igyekezett visszanyerni a másik kegyeit. Majd néhány forgással később a szeszélyes félvér meggondolta magát, és egy lágy mozdulattal végigsimított Duarte arcán, de a következő pillanatban a kezében megvillant egy kés. Beledöfte a partnerébe, majd a már látszólag halott férfival táncolt tovább, végül finoman leengedte az élettelen testet a padlóra, aztán elegánsan átlépett felette. A zene zaklatott ritmusára mozogva, a kés pengéjét megtörölte egy zsebkendőbe, majd elrejtette a zsebébe, megigazította a nyakkendőjét és a zakója gallérját, majd néhány elegáns tánclépés kíséretében eltűnt a színpad sötétjében. Közben metsző pillantást vetett az Uljanov mellett ülő japán férfira.

Tagava arcizma sem rándult, még a kés megvillanásakor sem, igaz, onnan, ahol ő ült, pontosan látni lehetett, hogy ez csak egy kellék, és ahogy Duarte gyomrához ért a penge, engedelmesen visszacsúszott a nyélbe. Tisztán értette azt is, hogy miért szegezte rá a fickó a tekintetét. Abban azonban már az első pillanatban biztos volt doktor Tagava Simo, hogy a másik férfi pont annyira félvér, meleg, és pont annyira tangótáncos, mint ő maga. A rossz nyelvek híreszteléseivel ellentétben azonban mégiscsak fejlődik az FBI-os képzés, és már kiterjedt a művészetek beható tanulmányozására is, ami semmiképpen sem árthat az új ügynökök nemzedékének, és a kissé erős smink meg a különös fülgyűrű dacára határozottan előnyére vált a jelen nemzedék eme képviselőjének. Egyúttal fény derült arra a furcsa rejtélyre is, hogy miféle küldetésre távozott olyan hirtelen állítólag New Yorkba kedvenc különleges ügynöke. Az óvatos Tagavának ezeket a felismeréseket azonban esze ágában sem volt megosztani Fjodor Uljanovval, mert nem akarta felzaklatni az amúgy is izgatott házigazdát.

A félvér igen előzékenyen felsegítette Duartét a padlóról, majd együtt meghajoltak.

– Na, mit szól? – fordult ismét a vendég felé Uljanov.

– Érdekes – válaszolta Tagava közömbös hangon.

A terebélyes orosz intett az egyik testőrnek, majd megparancsolta neki, hogy vezesse az asztalhoz a két táncost...

Hol is tartunk? - Made In Japan

Az idő határozottan múlik, sőt, néha úgy tűnik, hogy rohan. 2011-ben jelent meg - akkor még Bonszai a balkonon fedőnév alatt - a Made In Japan első (három) kötete, amelyben a mindent tudó szerző a mit sem sejtő olvasó idegeit és koncentrációs képességeit alaposan próbára tette. Ekkor ismerkedhettünk meg a Tecuba családdal, akikből a harmadik kötet végére már Tagava család lett, valamint jó pár szimpatikus és kevésbé szimpatikus, viszont a maguk módján igen elszánt FBI-ügynökkel és más, a rendfenntartó szervek berkein belül ténykedő érdekes személyiségekkel.

Az első részben két kontinens, számos szereplő,

több üveg szaké és rengeteg szusi szerepel

2013-ban - a Sárkány éve után - került a virtuális polcokra, nevezzük második résznek: A mangaka. Ez terjedelmében és szövevényességében is könnyebben emészthető, hagyományos szerkezetű krimi egy kis bonszai-feelinggel bolondítva. A sokszereplős entrée után ez amolyan szerény színházi előadásnak tűnhet, de sem a vezérvonal sem a mellékszálak nem hagyják pihenni az olvasót. Tény, hogy némi hátrányt jelent, ha valakinek az első rész kimaradt, mert így az utolsó fejezet jó részét nem érti, és nagyjából úgy fogja magát érezni magát, mint én, amikor a Tulipános Fanfant a második kötettel kezdtem, így mire az elsőhöz hozzájutottam, már mindent tudtam a végéről - ennek is megvan a maga bája. Összegezve: akinek kimaradt az eleje, jobb, ha mielőbb pótolja. Vigyázat: a szerző orvul belecsempészte kedvenceit Batmantől kezdve A könnyező harcoson keresztül egészen a Karamazov testvérekig!

Klasszikus detektív történetnek indul, 

de a végére csak kivirul a bonszai

2014 pedig elhozta a Jádeasszonyt, aki épp olyan rideg és kegyetlen, ahogy azt a gúnyneve sugallja, és a vele való találkozás a legkisebb mértékben sem hozz szerencsét, hosszú életet meg pláne. Visszatérve a gyökerekhez karaktereink több érdekes figurával gazdagoknak, bár a végére ebből a többől valamivel kevesebb lesz. Az FBI mellett színre lép a DEA, hogy erősítse a törvény védelmi vonalát, de a támadók soraiban feltűnik pár idegenlégiós hosszabb-rövidebb időre. A cél azonban nem egy bűncselekmény felgöngyölítésem hanem az alvilág térképének felderítése, ami később még jól jöhet a túléléshez. Hőseink félig-meddig járnak csak sikerrel, szereznek pár sebet testben és lélekben, de keményen állják a sarat.

A gésa mosolyától megfagyott ereinkben a vér,

a jádeasszony mosolyát viszont jobb ki sem várni

És máris 2015-nél járunk! Az Otokojaku éve! Ezúttal visszalátogatunk Tokióba, ahol a Bonszaiból jól ismert Ogivara Haruki tengeti szürke hétköznapjait a kikötőbe száműzve - valakinek el kellett vinnie a balhét az Aszuhara Kaii okozta kudarcért. Kezdetben úgy tűnik, ez Williams részéről csupán egy kedélyes kiruccanás, majd hirtelen egy leszámolás kellős közepén találjuk magunkat, viszont sikerül megakadályozni egy gyilkosságot és felgöngyölíteni egy huszonhat évvel korábbi bűntényt. Régi és új barátok is feltűnnek, és a szemfüles olvasó ráismerhet Kosztyára, akire a Jádeasszonyban már volt egy szerény utalás. Az előadásokban, színpadi próbákban és holttestekben bővelkedő kirándulás utál visszatérünk Seattle-be, ahol lassabban ugyan, de zajlik az élet.

"Színház az egész világ" - mondta Shakespeare és a Hamletben megmutatta,

hogyan lehet kinyírni majd' a teljes stábot;

a mi esetünkben valamivel jobb az életbenmaradási arány

A háttérben azonban továbbra is lázas munka folyik egy újabb zenés-táncos előadás színpadra állítására, amelyben ezúttal a tangó játssza majd a főszerepet - meg néhány ördög. Ebben a tangóban Rudolf Valetino helyett azonban kénytelenek leszünk beérni Valentyin Uljanovval - ez a családnév már a Jádeasszonyban is szóba került -, de jobb, ha nem tőle veszünk leckéket. A táncmester egyrészről jó öreg Peters különleges ügynökünk, akinek zsenialitása abban rejlik, hogyan használja fel mások munkáját saját dicsőségére; másrészről pedig doktor Tagava Simo, aki a maga visszafogott, de annál határozottabb módján irányítja az eseményeket. Edward Williams pedig csak kapkodhatja a lábát, ha a színpadon és életben akar maradni, de végül azért csak felveszi a ritmust.

Tánccipőt fel, mert kezdődik a Tangó az ördöggel!

Hogyan tovább? A keleti új év új részt is hoz talán, amelyben egy halott nő szelleme borzolja fel a kedélyeket pár leplezetlen feltárulkozás kíséretében, olykor szinte ruhátlanul, mindössze egy szellemkéssel riogatva. Hogy Tagava Simo, Alan Duchat vagy az FBI ijed-e meg jobban a városban bolyogó szellemalaktól, az csak a Lezárt ügyekből derül majd ki.

 "A nő megállt a beépített szekrény előtt, kibújt a köntöséből, ami finoman csúszott végig a bőrén, majd lágyan szétterült a padlón. A hátán levő tetoválás jól kivehető volt: egy gyékényen ülő, éppen fésülködő női alak a feje körül krizantémokkal. A nő pontosan tudta, hogyan lehet az ilyen tuskókat zavarba hozni – például egy ehhez hasonló kendőzetlen feltárulkozással –, aztán szembefordult a férfival, mert mégsem illik hivatalos szervnek csak úgy hátat fordítani.

A fickó megrökönyödve bámult rá.

– Csak semmi hirtelen mozdulat! – parancsolta.

A nő keze lassan elérte a szekrény ajtaját.

Közben beért a másik gaidzsin is, és azonnal előkapta a szolgálati revolvert.

– Semmi ostobaság! – kiáltott a nőre.

A fickó, mintha hirtelen rájött volna, hogy nála is van egy fegyver, előhúzta, és ő is a nőre szegezte. Nem árt az óvatosság, Johnson tisztán emlékezett arra, amit Giovanni Gotti lakásában látott.

A nőt viszont határozottan szórakoztatta ez a két bohóc.

– Felhívhatom az ügyvédem? – kérdezte, miközben kinyitotta a szekrényajtót.

– Majd bentről!

– Jogom van most beszélni vele – jegyezte meg a nő, majd benyúlt valamiért. 

– Vigyázz! Fegyver! – kiáltott a később érkező, mire a másik automatikusan meghúzta a ravaszt..."