Rendszeres olvasók

2014. szeptember 20., szombat

Drulívia királynője - rendhagyó állásinterjú


Anton Herman Gerard Fokker
A kép forrása:
http://jawatimuran.wordpress.com/2013/02/26/fokker-anthony-herman-gerard-fokker-tony-blitar/

Ágoston Leutenan megállt a volt középiskola épülete előtt, amelyben az ajtóra aggasztott táblák szerint jelenleg két nyelviskola és egy könyvelőiroda működött. Elővette a zsebéből azt a papírt, amire a hirdetésben olvasott adatokat gyorsan kimásolta. Nem tévedett, valóban ez volt az a cím. Felsietett a lépcsőn, majd lenyomta a hatalmas kilincset, és megpróbálta betolni az ajtót, de ez nem volt olyan egyszerű. Teljes erejéből neki kellett feszülnie, hogy bejusson. A ravasz szerkezet azonban félúton taktikát váltott, és könnyedén továbbsiklott. Ágoston majdnem előrebukott, de a hatalmas kilincs szerencsére kapaszkodóként is kiválóan funkcionált. Belépett, és megpróbálta becsukni az ajtót, de az makacsul tartotta magát a saját tempójához, és roppant lassúsággal indult visszafelé, mintha véletlenül sem akarná elsietni a becsukódást.
Az előtértől jobbra egy kis portásfülke állt, amiben egy tagbaszakadt fickó ült egyenruhában. A biztonsági őr kissé előrehajolt, és szigorúan végigmérte a feléje közeledőt.
– Jó napot! – köszönt udvariasan Ágoston. – Az álláshirdetésre jöttem – tette hozzá magyarázatként.
– Öhöm – válaszolta a férfi. – Első emelet, jobbra, 109-es ajtó.
– Köszönöm – bólintott Ágoston, és elindult a lépcső felé.
A biztonsági őr azonban válaszra sem méltatta.
Ahogy Ágoston felfelé sétált a lépcsőn, egyre erősödő zajra lett figyelmes. A jobb oldali folyosón igen sokan várakoztak. Ezek szerint másoknak is felkeltette az érdeklődését a dolog.
– Jó napot! – mondta Ágoston, de választ nem kapott.
A lépcső mellett állt néhány üres szék. Leült az egyikre, és ölébe vette a könyvet. Mielőtt neki fogott volna az olvasásnak, megszemlélte a különös társaságot. A legtöbb jelentkező katonaviselt volt, legalábbis a centire vágott hajuk, napbarnított bőrük, darabos mozgásuk és öltözékük erről árulkodott. A párbeszédfoszlányokból sikerült megállapítania, hogy angol, német, francia, orosz és még arab is akadt köztük, meg jó néhány olyan náció, amit így elsőre, hallás után nem tudott beazonosítani.
Ágoston kinyitotta a könyvet, és folytatta a szöveget, ahol tegnap elalvás előtt abbahagyta, de még egy fél oldalt sem haladt előre, amikor a lárma hirtelen elcsendesedett, mert kinyílt egy ajtó.
– Uraim – kezdte egy hang angolul; Ágoston nem látta az illetőt, viszont tisztán hallotta, amit mond –, köszönöm, hogy eljöttek.
„Most jön a de! – gondolta Ágoston. – Fogadjunk, hogy mindenkit szépen hazaküldenek!”
– Talán az lesz a legegyszerűbb – folytatta udvarias hangon a férfi –, ha az érkezési sorrendet követjük. Melyiküket szólíthatom be elsőként?
Mély dörmögés hallatszott, ami talán egy igen lehetett, amit egy gyors bemutatkozás követett. Az ajtó becsukódott. Mindannyian izgatottan figyelték az ajtót, csak Ágoston olvasgatott közömbös arckifejezéssel és kissé távolabb ülve, mintha egyáltalán nem érdekelné, ami odabent történik. Csend volt, és így igazán jól haladt a szöveggel, mert nem vonta el a figyelmét semmilyen zaj.
Miután már másodszor lapozott, ismét nyikorgás hallatszott. Néhány másodpercig az ajtó körül állók kíváncsian meredtek a férfira, majd az egyik angolul megkérdezte, hogy mi történt. A mély, dörmögő hang csak pár szót mondott, majd átvágta magát az izgatott tömegen, és lesietett a lépcsőn. Pusmogás zavarta meg a csendet, és néhányan, mintha meggondolták volna magukat, a lépcső felé indultak.
– Mit mondott? – kérdezte Ágoston az éppen mellette elhaladótól, de a fickó csak legyintett.
Ágoston oldalát egyre jobban furdalta a kíváncsiság, ennek ellenére továbbra is a könyvbe temetkezett, de már képtelen volt a szövegre figyelni. Miközben a tekintete a sorokat pásztázta, a füle, mint egy igen érzékeny antenna, minden apró neszre felfigyelt.
Az ajtó nemsokára ismét nyílt. És ugyanaz játszódott le, mint az előbb, de most Ágostonnak sikerült néhány szót megértenie, bár nem volt egészen biztos benne, hogy van értelme. Az egyik férfi mintha a zsoldról mondott volna valamit.
A kezdetben elég szűk folyosó az idő múltával egyre nagyobbnak és tágasabbnak tűnt. Egy-egy jelölt tíz-tizenöt percet töltött bent, és szinte mind izzadva vagy vörös ábrázattal jött ki. Ágoston eközben taktikát váltott, és mint aki csak az elgémberedett lábait akarja megmozgatni, oda-vissza sétált a folyosón. Közben azon morfondírozott, hogy mi folyhat odabent: vallatás és kínzás vagy szimplán egy matekérettségi.
Az előtte várakozó jelöltek számából ítélve bőven volt ideje, így másfél óra elteltével elhatározta, hogy közelebbi ismeretséget köt a földszinti kávéautomatával. Éppen a felgyülemlett ötforintosaitól akart megszabadulni, amikor mellé lépett egy fiatal férfi. Sötétkék, zárt nyakú egyenruhát viselt, a középen futó gombsort egy ismeretlen címer díszítette. Ágoston nem igazán volt járatos az egyenruhák történetében, de emlékei szerint ez a fazon elég régen kiment már a divatból. Térd alatt végződő csizmát pedig manapság ritkán hordanak. A férfinak hadnagyi rangjelzése volt, de sokkal inkább irodistának tűnt keskeny lencsés szemüvegével és rövid, a fejtetőn kissé összeborzolt frizurájával. Ez az a fazon, amit reggel órákig állít be magának az ember, hogy kellően természetesnek tűnjék, holott bőven elég lett volna este alaposan bezselézni, és hagyni éjjel a gyakori forgolódás közben, hogy átrendeződjön. Hogy a jelentkezők közé tartozott vagy ő lehetett az egyik vallató, nehéz lett volna megmondani.
A hadnagy csendesen megvárta, amíg az előtte álló egyesével bedobálja az érméket, majd kiveszi a kávéval teli műanyag poharat. Ágoston hátralépett, és belekortyolt a pohárba. Közben a férfi gondosan végigtanulmányozta az automata összes feliratát, és láthatóan zavarban volt, mert a nála levő papírpénz számára nem talált megfelelő nyílást.
– Segíthetek? – kérdezte Ágoston.
– Elnézést, nem értem, amit mond – mondta a férfi angolul.
– Segíthetek? – ismételte meg Ágoston a kérdést a Brit Birodalom hivatalos nyelvén.
– Igazán kedves – válaszolta a fiatal férfi. – Két kávéra lenne szükségem.
– Cukorral?
– Cukor nélkül.
Ágoston a műanyagpoharat letette az ablakpárkányra, elővette a tárcáját, és elővarázsolta a két keserű kávét. A fiatal férfi oda akarta adni neki a kezében szorongatott papírpénzt, de Ágoston mosolyogva megrázta a fejét.
– Kérem, legyen a vendégem – mondta.
– Köszönöm – bólintott a férfi.
– Igazán nincs mit – tette hozzá Ágoston.
A férfi elmosolyodott, még egyszer megköszönte, és elindult a lépcső felé.
Ágoston az ablakpárkányhoz lépett, és felvette a poharat. A kávé kissé már kihűlt ugyan, de még éppen kellemes hőmérsékletűnek bizonyult.
Visszabaktatott az emeletre, ahol meglepődve tapasztalta, hogy már csak egy fickó van előtte. Most a folyosó másik végében álldogált, és csak akkor kezdett az ajtó felé ballagni, amikor az utolsó delikvens eltűnt a 109-es számú teremben. Az órájára nézett, és azt latolgatta, hogy a fickó a tíz– vagy a tizenöt perces kategóriába esik majd, de már nyílt is az ajtót. A férfi szabadkozott, majd szinte rohanva megcélozta a lépcsőt.
Ágoston csodálkozva nézett a fickó után, majd megpillantotta azt a férfit, akivel a földszinti automatánál futott össze.
– Kérem, jöjjön be! – mondta mosolyogva a hadnagy.
– Köszönöm! – bólintott Ágoston.
A volt tanteremben egy negyven körüli férfi várakozott. Ugyanaz az egyenruha, de három csillag.
„Százados – állapította meg magában Ágoston –, nem kerítenek túl nagy feneket a dolognak, bár igazság szerint küldhettek volna egy pokrócmodorú őrmestert is.”
Ez a férfi valamivel magasabb volt a másiknál, a szemüveg hiánya pedig, mint később kiderült, egy nagy adag szigorral párosult. Azonban az biztos, hogy a két katona külön borbélyhoz járt, és akihez a százados járt, azt egy időgéppel rabolhatták el még a harmincas évekből, mármint 1930-ból. A százados az ablaknál állt, és merev arccal az utcát figyelte.
– Jó napot, a nevem Ágoston Leutenan! – mutatkozott be az utolsó interjúalany, miközben becsukódott mögötte az ajtó.
– William Burnst százados vagyok, a helyettesem pedig Scott Draven hadnagy – fordult felé a férfi, majd egy erős, határozott kézszorítás következett.
– Igazán örvendek – fogadta a köszönést Ágoston, majd az ajtóban álló férfi felé fordult, hogy üdvözölje; magában azonban csendesen megjegyezte, hogy a százados sem az a tipikus harcedzett katona, inkább egy háborús film nyitójelenetében szereplő statisztának tűnt, akinek mindössze annyi szerepe van, hogy fogadja a tábornok katasztrófát előrejelző hívását.
A szemüveges álirodista kézfogása jóval visszafogottabb volt, szinte nem is lehetett érezni, mintha ebben a gesztusban is igazodni akarna a rangjából következő alárendelt szerephez.
– Mond magának valamit az a név, hogy Fokker? – kérdezte a százados, mintha csak vizsgáztatni akarná a jelöltet.
Ágoston elmosolyodott.
– Anton Herman Gerard Fokkerre gondol? Arra a holland mérnökre, akit a Manfred von Richthofennek épített vadászgép és a szinkronizált gépfegyver működési elvének megalkotása tett halhatatlanná? – kérdezett vissza Ágoston szenvtelenül; volt némi helyzeti előnye, mert negyedévben ebből írt szemináriumi dolgozatot, amit két jelessel is jutalmaztak, és amelyet azóta is gyakran elővett csak úgy nosztalgiából. – Bár azt kevesen tudják – folytatta: –, hogy a II. világháború alatt például Hollandiában is használtak Fokker elnevezésű vadászgépeket.
A két vizsgáztató összenézett.
– Igazán érdekes – jegyezte meg a százados. – Vett részt katonai kiképzésem?
– Sajnos nem, uram.
– Semmi gond, igazán nem lényeges. – A százados furcsamód megértőnek mutatkozott az alany ezen hiányosságát illetően. – Önéletrajzot hozott magával?
– Természetesen – Ágoston egy gyors mozdulattal elővette a zakója belső zsebébe rejtett papírokat, majd átnyújtotta a férfinak, aki tekintetével gyorsan végigfutott az első lapon.
– Tanult latinul? – mérte végig a jelöltet.
– Igen, uram, de elég kevés dologra emlékszem, mert nem igazán volt alkalmam gyakorolni, római legionáriusok ugyanis ritkán kérnek tőlem útbaigazítást. – Maga sem tudta, miért toldotta meg a választ egy tréfával, aminek ráadásul még sikerese sem volt.
„Most kerültem le a listáról” – állapította meg magában.
A százados komor arckifejezéssel olvasta tovább az önéletrajzát, lapozott, majd átpörgette a fénymásolatokat.
– Főzni tud? – kérdezte váratlanul.
– Igen, uram – válaszolta Ágoston kissé csodálkozva. – A kollégiumi élet sok mindenre megtanítja az embert – magyarázta.
A százados bólintott. Letépte az életrajz első oldalát, a többi lapot pedig visszaadta Ágostonnak.
– Köszönöm, hogy eljött – nyújtotta a kezét, miután a lapot beletette az ablakpárkányon fekvő mappába. – Értesíteni fogjuk a döntésünkről – tette hozzá. – Még egyszer örülök, hogy megismerhettem.
– Részemről a megtiszteltetés – mondta tétován Ágoston, majd ismét kezet fogott a hadnaggyal.
A szemüveges férfi kinyitotta előtte az ajtót, és biztatóan rámosolygott.
Amikor kilépett a folyosóra, megtorpant. Ágostonnak egész idő alatt különös érzése volt ezzel a kissé rendhagyó állásinterjúval kapcsolatban. Szinte a meggyőződésévé vált, hogy a bolondját járatják vele, és azt várta, hogy valamelyik kandi kamerás, TV-s fazon előugorjon az egyik ajtó mögül, majd közölje vele, hogy jövő hét csütörtökön főműsoridőben visszanézheti a bénázást. De a folyosó üres volt és szokatlanul csendes. Az elmúlt két hét alatt volt pár meghallgatáson, ez azonban egyikhez sem hasonlított. Sőt, ez egyáltalán nem hasonlított egyetlen állásinterjúhoz sem! Vagy ez valami új trend, ami még nincs fent a neten?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése