Rebecca Blackhorse: A magán könyvkiadásról

A fiatal könyvügynök című regény illusztrációja

Az utóbbi pár évben kívülről-belülről megjártam a könyvkiadás rögös útját. Számtalan dráma - volt persze pár happy end is -, szenvedélyek, árulás, bűn meg minden egyéb is futott. Az alkotó szerzőnek, aki benne van, a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat, nehéz elvonatkoztatni és racionálisan szemlélni a körülötte és vele zajló eseményeket. Ezzel én is így vagyok, ezért megpróbáltam más kontextusba helyezni ezt az egészet, és egy nagyobb folyamat részeként tekinteni rá. Következzék tehát a magyar magán könyvkiadás rövid, de igen mozgalmas története minden szerző okulására és vigasztalására!

A magyar költő egyetlen jutalma nevének kinyomtatása

- Csokonai Vitéz Mihály

A magyar könyvkiadás korai korszakában, amikor az üres erszénnyel kóborló szerzők a mecénások jóindulatára kényszerültek bízni magukat és művüket, a cenzúra csak a kisebb gondot jelentette. Gyakran egy-egy nemes szándékkal megírt mű a nyomdák által tanúsított érdektelenség - melyet az anyagkockázat vállalás hiánya jellemzett - következtében nem került nyomtatásra, míg a lelkes olvasók között kézirat formájában keringett - mint Bessenyei György esetében is.

A kiegyezésig (1867) a szerzőknek - és így a kiadóknak is - igen szerény számú olvasótáborral kellett számolniuk, ez még a századfordulón is csak néhány tízezer főt jelentett, ami szintén hátráltató tényezőnek számított. A kiadók, könyvesboltok száma sem volt kimagasló és a Pallas Lexikon később a maga 280 000-es eladási indexével - mely a kötetek összességére értendő - egyedülálló rekordot döntött, átlagnak címenként - optimális esetben - a 3-4 000 példány számított. A kiegyezés után, de főként az 1872-es Ipartörvény bevezetését követően - ami feloldotta a céhes kötöttséget, így új távlatokat nyitott a könyvértékesítésben is -, élte első virágkorát a magyar könyvkiadás. Számos neves kiadó alakult meg vagy át, mint az Athenaeum, a Franklin Társulat (elődje a Landerer és Heckenast), a Révai, vagy a Szent István Társulat, illetve a Singer és Wolfner. Ugrás szerűen megnőtt a könyvesboltok, antikváriumok száma, és új értékesítési stratégiák jelentek meg, mint a részletfizetési-rendszer, ügynöki rendszer, a bizományos árú fogalma vagy a kolportázs-kereskedelem (ponyva irodalom), ezzel azonban a szerzők sorsa is megpecsételődött.

"A könyvterjesztésnek ez az új formája a kortársak egy részéből élénk kritikát váltott ki. Különösen az írók sérelmezték, hogy a kiadókat nem érdeklik a részletfizetésre - terjedelmük és jellegük miatt - nem alkalmas egyes kötetek... A könyv tehát a kiadók részéről pusztán árunak minősült."*

A jogdíjakkal kapcsolatos kérdések rendeződése is erre az időszakra tehető, jogi formában 1884-ben került meghatározásra a publikáció és a szerzői honorárium. Előtte azonban számos neves költőnk és írónk járta meg a könyvkiadás bugyrait - Dugonics András Etelkájának is megvolt a maga kálváriája, de Táncsics Mihály se járt jobban. A XVIII. században is elterjedt volt a prenumeráció, vagyis az előfizetők gyűjtése, ami a maihoz igen hasonló helyzetbe kényszerítette a szerzőket, de a XIX. század első felében ez a "tudós koldulás" kiment a divatból, sőt! 1837-ben a Vasárnapi Újság egyenesen elítélendőnek tartotta az effajta kéregetést vagy ha egy szerző házal a saját, már kinyomtatott könyvével.

A kiadók egyre növekvő száma ellenére természetesen a magán könyvkiadásnak is meg volt a maga divatja, de a századfordulón ez inkább a vagyonosabb, iskolázottabb társadalmi osztályra volt jellemző.

Az újság és könyv idővel úgy összefonódott,

mint a kávéház és az irodalom

A két háború között a helyzet merőben sokat változott. A nagyobb kiadók mellett a kisebbek úgy tudtak fent maradni, hogy specializálódtak, és ekkor már a könyvek egynegyede magánkiadásban látott napvilágot. A magánkiadás akkori formája nem sokban különbözött a maitól - azért a korrektúrára, szerkesztésre jobban ügyeltek, és a nyomdák is jobban adtak a minőségre -, mégis némi romantikus idealizmussal tekintünk az akkor így megjelent művekre. Talán az idő szépíti meg a múltat, de az akkor keletkezett irodalmi regényekből, novellákból mint közvetlen forrásokból tudjuk, hogy mekkora presztízs volt egy saját kötet - természetesen verses -, még ha magánkiadás is.

Írni vagy kiadni - ezt itt a kérdés!

A háború után egészen a rendszerváltásig a magánkiadás ismeretlen fogalomnak számított - burzsoá csökevény. Mindent ötéves tervekben és párthatározatokban számoltunk, a piac, ugyanúgy, mint a kiadópaletta, szépen fel volt osztva. A kiadók specializálódtak - talán még sokan emlékeznek arra, hogy például szépirodalmat az Európa, katonai könyveket a Zrínyi, zenei könyveket a Zenemű, tankönyvet a Tankönyvkiadó adott ki. A rendszerváltás után hasonló helyzet alakult ki, mint a Nagy háború után. Számtalan kiadó (újra)alakult és lassan, de biztosan megjelent a magán könyvkiadás is: van olyan kiadó, akinek az árait több mint húsz éve nézegetem - de valahogy sosem volt szerzőbarát.

Szóval a magánkiadás ismét elérhető lett, de valójában csak a 2000-es évektől kezdett igazán feltörni, és az utóbbi tíz évben robbanásszerű átalakuláson ment keresztül. A magánkiadásra specializálódott kiadók minimális - vagy horrorisztikus - összegért árulják a nyomtatott könyv illúzióját, de csak később ébred rá a gyanútlan, tapasztalatlan szerző, hogy rengeteg pénzébe, idejébe és energiájába fog kerülni, ha el is akar adni belőle. Ez az amerikai-típusú self publishing jó lehet egy unatkozó marketingmanagernek, aki üres óráiban írogat, de egy alkotó elmének maga a pokol - ráadásul a magyar olvasó közönség meglepően sznob, mert a magán könyvkiadás "tök ciki", ott csak gagyi jöhet ki.

Szóval vagy perkálsz vagy belefulladsz - jelenleg ez a felállás és művészetről nemigen beszélhetünk. És akkor ott vannak még a "Hogyan legyél író két nap alatt?" "Hogyan legyél milliomos író?" "Hogyan írjunk jó regényt?" típusú cikkek és blogok, melyek arcpirító módon a favágás szintjére degradálják az alkotás folyamatát, nem is beszélve arról, hogy számtalan tévképzetet ültetnek el a köztudatban.

Írónak lenni nem könnyű manapság, és mivel nem pályázom szépirodalmi babérokra, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ne vegyen komolyan a dolgot, de mivel krimiket írok, még is kénytelen vagyok véresen komolyan venni.