„Jó éjt, drága kis hadnagyom!”

 

Ugyanazt a dalt dúdolta unos-untalan, maga sem tudta, miért. Hiszen annyi év eltelt már azóta! Minden hiába, képtelen volt megszabadulni tőle, és ha néhány órára mégis sikerült, ha valamiért hűtlen lett hozzá, rövid időre megcsalta, mindig visszatért, hirtelen rátört megint.

„Jó éjt, drága kis hadnagyom! Jó éjt! Most az ég rád borít holdfényt és csak terád gondolok. Jó éjt!”

Ez a mánia ’42 telén kezdődött, amikor az orosz frontra vezényelték, ez zümmögött a fülében ’43-ban a Don-kanyarban és Budapest ostrománál. Elkísérte egészen az utolsó pillanatig azon a rozoga, hordozható lemezjátszón, amit még karácsony előtt sikerült vásárolnia. A muszkák persze magukkal vitték azt is, akárcsak az óráját és az ezüst cigarettatárcáját, amit az apjától kapott, de a háború már csak ilyen! Német Mihály hadnagy ezt már az orosz fronton megtanulta.

„Ha elvitték, hát elvitték! Már úgy se vettem volna hasznát!” – gondolta később. Végül is cserébe ott volt a tizenegy lövedék, ami felsőtestét díszítette, és amelyekre igen büszke volt. Különben is, ha az ember már halott, aligha tud kezelni egy ilyen szerkezetet, ezt be kell látnunk.

Mert Német Mihály hadnagy halott volt, ez kétségtelen.

Azt a hat embert fedezte, akik az egységéből még megmaradtak, és talán nyertek egy órát vagy egy napot, amíg Német feltartoztatta a muszkákat fél tucat kézigránáttal, a két napja zsákmányolt golyószóróval és a maradék lőszerrel, pont úgy, mint Jávor Pál Az egy gép nem tér visszában. Legalábbis Német hadnagy ebbe a heroikus illúzióba ringatta magát, amíg a „Jó éjt!” dallamát a golyószóró ütemes kattogásával egészítette ki. A muszkák azonban túl sokan voltak, szinte minden irányból tüzeltek. Kilyuggatták a mellkasát, olyan lett, akár egy szita. Élettelen teste a fegyverre borult, vére vékony csíkban csorgott végig a csövet tartó állványon. Aztán a muszkák közrevették, az egyik belerúgott, a halott a golyószóróval együtt felborult. Alaposan átkutatták, leszedték róla a kabátját, majd odavonszolták a többi holttesthez.

„Jó éjt, drága kis hadnagyom! Jó éjt! Arra kint jéghideg szél zúg, fekszel és hallgatod, mit súg…”

Pedig máshogy is lehetett volna.

A ’30-as évek elején Német Mihály még egészen más jövőről álmodozott, írói babérokról, annak ellenére, hogy a családi hagyományokat követve ő maga is tiszti uniformist öltött. Eleinte versekkel próbálkozott, mert az időmérték már latinórán is jól ment, de hamar rájött, hogy a próza sokkal közelebb áll hozzá. Több tucat novellát írt, melyet végül egy saját kiadású kötetben publikált. A költségeket a művészlelkű nagynéni fizette, Német Mihály egyetlen, de annál lelkesebb rajongója. A Nyugat azonban nem figyelt fel az új tehetségre, egyetlen egy sors sem jelent meg a kötetről, ami rosszabb volt, mintha becsmérlő kritikát kapott volna. Ez olykor elkeserítette, máskor inkább dühítette. Aztán a kezébe került annak a P. Howardnak a könyve, a Menni vagy meghalni. Német akkor kénytelen volt számot vetni saját sorsával, és végleg letette a tollat. Be kellett látnia, hogy kitartása és szorgalma sajnos kevés, választékos stílusa pedig maximum katonai dokumentumok és tábori levelezőlapok írásában teljesedhet ki. Viszont lelkes olvasója lett P. Howardnak, akárcsak Charles Lorre-nak.

„Jó éjt! Csak rád gondolok. Jó éjt!”

Mikor és hogyan történt, már nem tudta volna pontosan megmondani, de egyszerre csak a háború, amit gondolatban távoli tájakon vívott, hirtelen valósággá vált, és az egyenruha, amit mondhatni jelmezként viselt, immár lényegi részévé vált. Kezdetben minden könnyen ment, lassan azonban a vidám katonanóták ritmusa megváltozott, a háború dicsfénnyel övezett glóriája megkopott, akárcsak a rohamsisak a fején.

Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, élettelenetlen testtel a holtak között, joggal kérhette volna számon egy szebb világ ígéretét, de mindehhez már késő.

„Érzed talán e néhány szóból, hogy rád oly büszkék vagyunk. Jó éjt!”

Míg az iskolapadot koptatjuk, lassan döcög az idő szekere, de ahogy felnőttkorba lépünk, hirtelen száguldani kezd, majd a halálunk pillanatában azt feltételezzük, hogy megáll. Német számára azonban az idő nem szűnt meg létezni, sőt, folytatta eszeveszett vágtáját a végtelen felé.

Eleinte a budavári katakombákban húzta meg magát, de olykor pusztán kíváncsiságból tett egy-egy körutakat a belvárosban, rendszeresen felült például a kis földalattira. Amikor viszont újra megjelentek a muszka tankok, és vér folyt az utcán, inkább önkéntes száműzetésbe vonult. Elképzelni sem tudta, mennyi idő telhetett el, miután ismét felmerészkedett, de majd’ a földbe gyökerezett a lába. Szinte rá sem ismert szeretett városára.

„Mennyi csók, mennyi szép emlék!”

Aztán kezdte felvenni ő is az élet új ritmusát. Kedvenc elfoglaltsága lett mostanság például, hogy bekukkant korábbi törzshelyeire. Ha a kedve úgy tartja, akár mindhármat végiglátogatja egyetlen nap alatt.

A Centrálban szokott kezdeni, bár amióta élőzene gyanánt zongora helyett valami gépi hang kalimpál, azóta a hangulat valahogy nem az igazi. Legutóbb például a zongorista – Német nagylelkűen így nevezte magában az illetőt – valami olyasmit énekelt, hogy végre elmegy, de a hallgatóság várakozásaival ellentétben mégiscsak maradt, végigjátszotta a dalt, majd még fél tucat másikat. Bár az a Most élsz nem is volt annyira rossz, de talán nagyobb ovációt váltott volna ki, ha Karády vagy Szeleczky Zita énekli és Seress Rezső kísér zongorán.

Aztán rendszerint a New York következett. Itt Németnek nem lehetett oka panaszra, mert amikor besétált, éppen akkor csendült fel a Szomorú vasárnap. Jól eső borzongás futott végig rajta, azonnal az emeltre sietett és a zongora mellett állva hallgatta végig. Nincs még egy dal, amely hallatán ilyen kellemes melankólia áradna szét a lelkében. Igaz, a „Jó éjt!”-tel szemben nem volt sok esélye, még ennek a slágernek sem.

A körséta vége pedig nem lehetett más, mint a Japán. Német már túltette magát azon, hogy egyik kedvenc kávéházából könyvesbolt lett. Nem volt könnyű elfogadnia, de amióta rájött, hogyan is tehetné a helyet… izgalmasabbá, azóta egész megkedvelte. Véletlenül történt, mert mindössze egy Kockás Pierre kötetet keresett – később kiderült, teljesen hiába, pedig mindent átkutatott beleértve a galériát és a raktárt is. Nagy buzgalmában eközben felborított egy gondosan megépített könyvpiramist. Az alkalmazottak iszonyatos lármát csaptak és azonnal kizavarták azt a gyanús külsejű suhancot, aki felelős lehetett a gigantikus méretű katasztrófáért. Német viszont igazán jól szórakozott. Azóta rendszeresen beugrott, hogy összekeverje, felborítsa a modern magyar irodalom szerinte egyébként értelmezhetetlen remekműveit, aztán, mint aki jól végezte dolgát, kiballagott, előszedte azt a doboz cigarettát, amit a rohamsisakjában rejtegetett, kihúzott egy szálat és rágyújtott.

„Lesz még újra nyár, újra csók. Jó éjt!”