Rebecca Blackhorse: Rebecca – könyv, film és musical

1938-ban jelent meg Daphne du Maurier magyarul A Manderley-ház asszonya címen ismert regénye. Cselekménye egy klasszikus szellem-történet a modern pszichológia eszközeivel fűszerezve, hiszen jelen esetben egy olyan kísértetbe botlunk lépten-nyomon, aki a maga mögött hagyott emlékek és tárgyak révén gondoskodik arról, hogy még véletlenül se feledkezhessünk meg róla. A narrátor, a gyakran naiv énnek nevezett szereplő szemszögéből ismerjük meg a szereplőket, és bonyolódunk bele egyre jobban a különös viszonyok kusza hálójába. Jellegzetesen angol történet egy francia szerző tollából.

Forgatás közben:

hogyan készítsünk némi dráma segítségével borzongató feszültséget

(Alfred Hitchkock balra, Joan Fontaine középen, Laurence Olivier jobbra)

Hitchcock 1940-ben készült filmje (Rebecca) mesterien kihasználja ki a pszichológia eszközeit. Nemcsak a „naiv én”, de a néző is úgy érzi, hogy Rebecca mindenütt jelen van, ott áll mögötte, szinte hallja, ahogy levegőt vesz, érzi az illatát, holott az asszonyról még egy fotográfiát sem látunk. A Rebecca alakja körül lebegő titokzatos légkört csak fokozza a Maxim de Wintert megszemélyesítő Laurence Olivier alakítása, a hirtelen kedélyváltozások, az a feszültség, amely a karakterből árad. Hitchcocknak két órába sikerült összesűríteni egy klasszikus szellemtörténet hangulatát elegyítve egy krimi izgalmával. Kissé visszaszorította a narrátor szerepét, és előtérbe helyezte Maxim, valamint a másik hangsúlyos karakter, a vészjósló tekintetű Mrs. Danvers (Judith Anderson), a házvezetőnő alakját. Letisztítva, puszta valójában tárta elénk a drámát, jóval koncentráltabb cselekményvezetéssel, és számos kevésbé érdekes részletet lemetszett az eredeti szöveghez képest, amely kétségtelenül csak előnyére vált a filmnek. A hitchcocki végkifejlett, Mrs. Danvers halála, sokkal inkább illik a mű végére, mint a de Maurier által megálmodott, kissé a „naiv én” szürkeségéhez igazodó eredeti változat.

Kísért a múlt

Hogy igazán megértsük az Olivier által életre keltett Maxim de Winter lelki állapotát, nem árt tudnunk, hogy az eredeti változatban Vivien Leigh - Olivier második felesége - játszotta volna a naiv én szerepét. Hitchcock azonban úgy vélte, Leigh nem volna megfelelő, valószínűleg nem volt elég "szürke" és jellegtelen, ugyanakkor azt is sejtette, hogy Olivier-ből csak így tudja elővarázsolni azt a idegesen vibráló karaktert, amire szüksége volt.
Házi feladat: Keresd meg Hitchcockot a filmben!

Próbafelvétel Vivien Leigh szereplésével

Több változat készült színpadon és filmvásznon Rebecca rejtélyes visszatéréséről, amelyek közül érdemes még kiemelni az 1979-ben készült tv-változatot, melyben Jeremy Brett (alias Sherlock Holmes) játssza de Winter szerepét - ezt egészébe még nem tudtam megnézni, így nem számolhatok be róla...

Jeremy Brett mint Maxim de Winter

...valamint az 1997-ban bemutatott kétrészes TV-filmet. Ez utóbbi feldolgozás izgalmas szereplőgárdát vonultatott fel, Maxim de Wintert Charles Dance – fantomként már felbukkant –, Mrs. Danverst Diana Rigg (számtalan negatív szerepben találkozhatunk vele), Mrs. Van Hoppert pedig Faye Dunaway alakította (egykori Lady de Winter még A három testőrből). Ez a feldolgozás javarészt a regényre támaszkodik, annak részleteit igyekszik visszaadni. A drámai feszültség éppen ezért sokkal kisebb dózisokban ér minket, de ez nem jelenti azt, hogy egyetlen pillanatra is lankadhat a figyelmünk. Rebecca itt már nem láthatatlan, igaz, teljes valójában most sincs hozzá szerencsénk, csak a szeméhez, a szájához, ahogyan beszél, a kezéhez, vagy a távolságba burkolózó alakjához. A végkifejlet azonban itt is eltér az eredetitől egy árnyalatnyival komorabb, kevésbé idillikus zárással.

Dráma kissé másként

Hazánkban is nagy sikerrel játszott a 2010-ban színpadra állított Rebecca (2006) című musicalt. A Michael Kunze-Sylvester Levay szerzőpáros (Elisabeth 1992, Mozart! 1999) már önmagában szavatolja a minőséget és a sikert, ezúttal sem okoztak csalódást a rajongóknak.

Részlet a japán változatból

Rebecca nemcsak a német, a japán (!) és a magyar közönséget hódította már meg, de a West Endet is, ám a Broadwayt valamiért eddig elkerülte - a krimi újabb krimit szült, ezúttal azonban gyilkosság helyett sikkasztás történt, és a Broadway-ra szánt összeg füstté vált sajnos vele az előadás is. Külön érdekesség, hogy az eredeti szereposztásban Maxim de Winter alakító Uwe Kröger hangja megtévesztésig hasonlít Laurence Olivier orgánumára – ez főként az angol nyelvű változatban figyelhető meg.

Uwe Kröger: Never Forget Her Smile (Jégmosoly)

A musical alapja a könyv, de számos dramaturgiai elemet, szófordulatot átvett a hitchcocki feldolgozásból. Zeneileg a mű két hangsúlyos és meghatározó karaktere – mondhatni egyáltalán nem meglepő módon – Maxim de Winter és Mrs. Danvers. Az igazán dinamikus dalok, mint a Rebecca, vagy a Jégmosoly, hozzájuk köthető. Az izgalmas fordulatokban és látványos megoldásokban bővelkedő előadás felejthetetlen szórakozást nyújt a műfaj kedvelőinek. Szerencsém volt, mert a két szereposztás közül a számomra kedvesebbet láthattam, melyben Szabó P. Szilveszter játszotta Maxim de Wintert, és minden tekintetben méltónak bizonyult erre a szerepre.