Giovanni - saját szórakoztatásomra

 

– Vacsorára a kedvenced lesz – szólt a férj. – Már betettem a sütőbe.

– Alig várom! Elég nehéz napom volt… de várj csak! Dr. Johnson megkért, hogy vegyem át az esti csoportját, nem fogok hazaérni csak nyolc után.

– Rendben, akkor úgy időzítem.

– Egy angyal vagy! Lesz forró habfürdő is?

– Amit csak kívánsz! – válaszolta a férj.

– Ezt szeretem hallani!... Mennem kell! Ciao!

– Ciao!

Dr. Lucia Bianchi visszacsúsztatta a mobilt a kosztümkabát zsebébe. Gyorsan léptekkel átvágott a folyosón, majd belépett a terembe, ahol már várták.

A biztonsági őr, aki fel-alá járkált, megigazította az övét, majd kaján vigyorral az arcán bámulta a lassan becsukódó ajtót. Formás tyúk volt ez a Bianchi. Negyven körül lehetett, de még igencsak kívánatos. Kellemesen gömbölyű formák, karcsú derék, csinos lábak, hosszú, barna haj – sajnos általában kontyban –, és micsoda szemek! Még az az otromba szemüveg sem tud rontani az összképen. Igen. A biztonsági őr egyik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy a doktornőket mustrálgassa. Mondjuk, a legtöbb amolyan száraz kóró, nem akadt rajtuk sok néznivaló, de Bianchi! Egy újabb övigazítás következett. A férfinak ugyanis eszébe jutott, hogy tavaly a karácsonyi partin véletlen Lucia Bianchi húzta az ő nevét, egy üveg házi készítésű gyümölcsbort kapott – meg két csókot az arcára. Öregem, hogy milyen illata van ennek a nőnek! Még most is beleszédült, ahogy eszébe jutott.

– Késő van, menjen nyugodtan haza – ajánlotta Lucia Bianchi a biztonsági őrnek.

– Dr. Johnson utasított, hogy maradjak.

– Nem hiszem, hogy szükséges lenne – pillantott fel a mappából Lucia. – Csak hárman vannak a csoportban. – Meglepően optimista volt ahhoz képest, hogy ez egy indulatkezelő terápia, bár a feljegyzések szerint egyik sem alapvetően agresszív.

– De Dr. Johnson azt mondta, hogy az az olasz veszélyes lehet… – érvelt a férfi nem túl meggyőzően.

– Ugyan! – legyintett Lucia, bár nála is szerepelt egy megjegyzés az olasz neve mellett: önjelölt Don Juan. Ettől viszont nem veszélyes, inkább szórakoztató. – De köszönöm, hogy ennyire aggódik! – tette gyorsan hozzá, mert nem akarta megbántani a lelkes alkalmazottat. – Valójában hálás lennék, ha maradna.

A férfi elégedett képpel bólintott.

Lucia Bianchi visszasétált az irodába, még volt szabad tíz perce. Gyorsan összepakolt, hogy csak fel kelljen kapnia a táskáját és a kabátot, ha végzett. Egy rövid látogatás a mosdóban, pár korty víz, és jöhet az utolsó csoportterápia.

Amikor belépett a helyiségbe, már mindhárom delikvens megérkezett, sőt, felragasztották a névtáblájukat is. Az olasz, Giovanni, pont úgy nézett ki, ahogy gondolta. Kissé hosszú, gondosan hátrafésült, sötét haj, enyhe borosta, világító kék szemek. Inkább spanyol, mint olasz vonásai voltak, de a szeme se állt jól. Önelégült mosollyal az arcán méregette a doktornőt, akinek szívesen feltárná lelke minden apró titkát egy szatén lepedős ágyban… meztelenül. Sötét öltönyt és garbót viselt, elegáns cipőt. Mozdulataiban volt valami természetellenes könnyedség.

A második, Vlagyimir, pont az ellenkezője. Úgy ült a széken, mint, aki karót nyelt, megvető pillantásokat vetett az olaszra, lényéből fagyos ridegség áradt. Hosszú ősz haja mereven terült szét a prémkabát vállain. Úgy festett, mint aki hosszú téli utazásra készül, nem csoportterápiára. Egy kőszoborba is több élet szorult, főleg, ha már megtapadt a felszínén a moha.

A harmadik – névtáblája szerint Eric – orvosi maszkot viselt, ami takarta az orrát és a száját is. Állig érő, göndör, vörös haja és magas homloka is azt sugallta, hogy afféle művészlélek. Talán zenekari próbáról jöhetett, mert szmokingot viselt. Zavarban volt a női lélekbúvár jelenléte miatt, nem mert felnézni sem, a csokornyakkendőjét igazgatta.

– Jó estét, uraim! Mint azt bizonyára tudják, ma este én helyettesítem dr. Johnsont. A nevem Lucia Bianchi – mutatott a saját névtáblájára, ami kosztümkabát gallérjára tapadt, kissé oldalra fordulva. – Dr. Johnson arra kért, hogy ma értékeljük ki a múltkor kitöltött tesztek eredményét. Ki is osztanám. – Giovanni felé fordult, majd átadott egy halom papírt. Racionális döntés volt, hiszen az olasz állt hozzá a legközelebb, és egyedül ő kísérte igen élénk figyelemmel az ideiglenes csoportvezető ténykedését. – Vegye el a sajátját, és adja tovább, kérem!

– Ezer örömmel! – válaszolta az olasz. A hangsúlyból érezni lehetett, hogy ezt komolyan is gondolta.

Lucia elfoglalta a furcsa négyszögben üresen maradt széket. Furcsa, de jellemző. Tőle legtávolabb, és inkább jobb felöl, mint szemben ült Eric, a művészlélek. Jobb oldalt pár méterre, hűvös távolságban Vlagyimir, bal felől – a szív oldalán – pedig az olasz már-már intim közelségben. Lucia Bianchi várt néhány másodpercet, amíg mind a három gyorsan átlapozza a saját kis tesztjét, de már ebből levonhatott pár következtetést. Giovanni nem nagyon törte magát, nyilván nem is érdekli a dolog. Láthatólag csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: kedvező képet kialakítania magáról a könnyű testi sértést ellensúlyozva, amiért a bíróság erre a terápiára ítélte. Vlagyimir komoly képpel, méltóságteljesen lapozta végig az oldalakat, tekintete gyorsan átfutott a sorokon, de hogy mit gondolhatott, az nem látszott rajta. Mégis Lucia úgy gondolta, már megbánta, hogy súlyos sérülést okozott annak a meggondolatlan pincérnek, aki leöntötte foghagymás szósszal a ruháját. Eric viszont elvörösödött. Számára az, hogy szembesülnie kellett a szégyenletes tettével, igen zavarba ejtő. Vajon akkor mi hozhatta ki ennyire a sodrából?

– Eric, nyugodtan leveheti a maszkot, már túl vagyunk a járványon, nem kötelező – jegyezte meg Lucia lágy hangon.

Giovanni arcán gúnyos mosoly futott át.

– Ha lehet, inkább fent hagynám – nyögte ki a szmokingos páciens.

– Rendben, ahogy szeretné – bólintott Bianchi. – Nos… Dr. Johnson értékeléséből úgy látom, hogy jól haladnak…

– Sajnos nem abban az ütemben, ahogy szeretném – súgta búgó hangon Giovanni. – Mi lenne, ha hagynánk ezt a sok ostobaságot, és inkább magáról beszélne… – nézett mélyen a nő szemébe.

– Tudják mit? Igaza van! Tegyük félre a tesztet egy kis időre! Szeretném, ha elmondanák a saját szavaikkal, miért is vannak itt – fordult az olasz felé. – Kezdhetné maga, mert látom, elemében van!

Giovanni ettől sem jött zavarba, sőt, mintha még élvezte is volna.

– Na, jó! Nem bánom! – vágta rá kedélyesen. – De tudnia kell, hogy az egész nem az én hibám… egyszerűen csak megtörtént és kész. Megpillantottam azt a bellissima signorinát… persze messze nem volt annyira szép, mint maga, inkább átlagosnak mondható… – Csak beszélt és beszélt, és mind az, amit mondott, inkább egy végeláthatatlan udvarlásnak tűnt, melybe olykor beleszőtte a kevésbé gáláns kaland részleteit.

– Ezt értem – intett Lucia, amikor a monológ lassan követhetetlenné és túl pikánssá vált. – De hogyan került magához a kés, és miért döfte az áldozat combjába?

Giovanni egyetlen pillanatra megdöbbent. Kizökkentették jól megszerkesztett kis jelentéből, de gyorsan összeszedte magát.

– A kés nála volt, először ő támadt rám. Én csak védekeztem – válaszolta nyugodt hangon, hamis ártatlansággal az arcán. A bírót sikerült meggyőznie, de Lucia átlátott a színjátékon.

– Giovanni, amíg nem érzek őszinte megbánást a hangjában, addig nem adhatok kedvező szakvéleményt magáról – jegyezte meg szárazon. A várt hatás azonban elmaradt, mert az olasz sejtelmes tekintettel viszonozta a fenyegetésnek szánt kijelentést. – Gondolkodjon el ezen! – utasította Lucia, hogy visszanyerje tekintélyét. – Eric – nézett végül az orvosi maszkot viselő férfira, és még meg is könnyebbült, hogy pácienst válthatott.

– Egy szót se húz ki belőle – szólalt meg ismét Giovanni. – Ilyenkor szájzára van, képtelen beszélni. Iszonyatosan gátlásos fickó – tette hozzá élveteg mosollyal az arcán.

– Ellentétben magával – nézett rá szemrehányóan Lucia Bianchi.

– Mi tagadás.

– Tudja, Giovanni, maga a szófosásával még öt év múlva is itt fog ülni, Eric viszont a szájzára miatt, ami mellesleg egyértelmű bizonyítéka annak, milyen mélyen megviselték a történtek, két hónap múlva már szabad. Neki ugyanis van valamije, amit magának sem ártana megkeresni: lelkiismeret – Lucia maga is megdöbbent, mennyire kikelt magából, és hogy milyen szavakat használt, de egyszerűen képtelen volt uralkodni a felháborodásán.

– Én nem bánom, ha maga mellé akar bilincselni arra az öt évre és azt se, ha elnáspángol – súgta Giovanni a nő fülébe.

– Vanya, dasztatocsna! – zengett Vlagyimir hangja, akár a mennydörgés.

A biztonsági őr azonnal ott termett a nyitott ajtónál.

– Nincs semmi baj! – intett ki Lucia. – Csak a szokásos, felszínre törtek az indulatok.

Az éles hang kijózanította, összeszedte gondolatait, igyekezett uralni a helyzetet.

– Ismerik egymást? – nézett Vlagyimirre.

– Évszázadok óta – válaszolta Giovanni. Annak ellenére, hogy hangjának kellemes tónusa volt, kezdett kissé unalmassá válni, hogy folyton őt kell hallgatni.

Lucia egy pillanatra elgondolkodott, majd ismét a művészlélek felé fordult.

– Maga zenész?

– Zongora, hegedű, fuvola és a lélekhúrjai… ezen mind képes játszani – magyarázta Giovanni, mert Eric csak bólintott.

– Esküszöm, szájpecket kap, ha nem fejezi be azonnal!

– Alig várom!

Ezúttal elég volt egyetlen szemöldökráncolás Vlagyimir részéről, és Giovanni engedelmesen bólintott, majd hátradőlt a széken keresztbe font karral.

– Jól, van, nincs semmi baj – nézett Lucia a félénk zenészre. – Ha úgy érzi, hogy el szeretne mondani valamit, jelezze. Rendben?

Eric ismét bólintott.

Lucia a rendőri jelentésre gondolt. Ez csak valami tévedés lehet. Ez a férfi nem üthette majdnem agyon az áldozatot azzal a bronzszoborral – állítólag két biztonsági őr fogta le, azért nem történt haláleset. Itt valami mocskosul nem stimmel. Valami hiányzik abból a jelentésből, ami megmagyarázná, hogy miért kelt ki magából ennyire, már ha egyáltalán így történt.

– Vlagyimir? – lépett tovább végül, mert kénytelen volt belátni, hogy az olasznak mégiscsak igaza volt.

A kőszoborszerű férfi lassan felé fordította a tekintetét.

– Sajnálom azt a szegény pincérfiút… de még drága Anyecskámtól kaptam azt a sálacskát, ő maga hímezte apró ujjaival. Ez az egyetlen emlékem, melyet megkímélt az idő…

– Témánál vagyunk – jegyezte meg Giovanni grimaszolva.

– Hiába is nevetsz rajtam, Vanyecska! Felszínes szerelmeid nyomába se érnek annak a szenvedélynek, mely bennem lobog évszázadok óta – nézett rá megvetően Vlagyimir.

– Á! Most jön az a rész, hogy a szerelem örök – kántálta Giovanni gúnyosan. – Ugyan, hagyjuk!

– Hány nőt vittél már ágyba? És hányat tartottál meg? Egyet sem!

– Mondjuk, ez igaz – vágta rá pimaszul az olasz.

– Könnyelmű és felszínes vagy, hiába ringatod magad abban az ábrándban, hogy különb lennél! Éppúgy kárhozatra születtél, mint mi mindannyian.

Ez utóbbi megjegyzés ráfagyasztotta Giovanni arcára a mosolyt. Hirtelen komor lett, a földre szegezte tekintetét. Nem volt gúnyos, se frappáns riposzt, csak kínos csend. Majd Giovanni váratlanul felpattant és megragadta Vlagyimir gallérját.

– Ne gyere nekem a pokollal! Fogalmad sincs, miről beszélsz! De én jártam ott, és nincs nagy kedvem visszamenni – vágta oda ingerülten, majd mintha máris megbánta volna, hogy kikelt magából, kényszeredett mosollyal elnézést kért, megigazgatta a prémgallért és visszaült a székre.

Lucia Bianchi összeráncolta a homlokát. A rendőrségi jelentésben nem szerepelt, hogy az olasz bármilyen rehabon részt vett volna. Pedig ahogy beszélt, ez egyértelmű. Alkohol vagy drog? Lucia kezdte más szemmel nézni. Ezek szerint ez a könnyed szabadosság csak álarc, valamiféle gyerekkori traumát takarhat, ami végül valamiféle függőségbe torkollott.

– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha megpróbálnánk megkeresni az eredendő okot. Ha képesek megfogalmazni, szembe is tudnak nézni vele – javasolta. – Giovanni, talán kezdhetné maga.

– Sajnálom, de nem szeretek dicsekedni, és a noteszem sincs nálam – jegyezte meg könnyedén az olasz.

Eric alig láthatóan megrázta a fejét, a harmadik pedig visszatért a kőszobor szerepéhez. Dr. Johnsonhoz vannak szokva, számukra Lucia Bianchi egy idegen, ráadásul nő… De nem kell minden csatát megnyerni.

– Jól van… Akkor nézzük a tesztet! Első kérdés…

Ostoba kis személyiségteszt. Nincsenek jó vagy rossz válaszok, az eredmény pusztán a lélek tükörképe – már ha valaki őszintén tölti ki, mint Eric. Giovanni viszont pontosan tudta, melyik kérdésre milyen választ kell adni a kedvező személyiségprofil érdekében, ami nyilván köszönő viszonyban sincs valós, manipulatív énjével. Könnyedén megvezet bárkit, és az igazat megvallva, már Lucia sem tudta, mit gondoljon róla. Egy biztos, ha dr. Johnson ismét felkérné a helyettesítésre, nemet fog mondani.

– Viszontlátásra! – intett Lucia az ajtóból a foglalkozás végeztével. Örült, hogy végre megszabadult ettől a társaságtól.

– Bella signorina, adio! – válaszolta Giovanni, mintha csak nem akarta volna meghazudtolni saját magát.

Eric némán bólintott. Láthatóan nagyobb zavarban volt a fejéhez vágott dicséretektől, mint a foglalkozás elején. Vlagyimir azonban méltóságteljesen biccentett, pusztán udvariasságból.

Lucia Bianchi alig várta, hogy hazaérjen, meleg fürdő és vacsora, aztán a kényelmes ágy. Ennyire vágyott! Persze lehet, hogy a férjével átbeszélik ezt a nemkívánatos terápiát. A férje ugyanis szakmabeli, csak már visszavonult, inkább otthon süt-főz, gondozza a kertet és házat.

 

– Milyen volt? – nyitotta ki a kocsiajtót.

– Vlad megint keresztbetett, pedig simán meglett volna – huppant be a hátsó ülésre Giovanni. – Azért írjuk fel ceruzával, még hátha összejön. Lucia Bianchi.

A sofőr gyorsan előkotorta a kesztyűtartóból azt a kis fekete noteszt, ami a neveket szokta feljegyezni. A ceruzások a notesz hátsó lapjain szerepeltek.

– Lucia Bianchi – ismételte, majd jellegzetes macskakaparással felpingálta.

– Egy idősebb fickó a férje, nem okoz majd gondot – folytatta Giovanni az ábrándozást. Lelkében száz szonett született a vágyakozás mámorában. – Megvan a címe is! Még foglalkozás előtt szereztem meg attól az ennivaló kis titkárnőtől. Egyébként pont időben, mert utána Vlad meghívta vacsorára… Attól tartok, most láttam utoljára… – Egy pillanatra elkomorodott, majd ismét mosoly ült az arcára. – Viszont dr. Johnson büszke lenne, ha tudná, hogy milyen nagylelkű voltam, és csak úgy átengedtem. Vlad még mindig az ezeréves szerelmén vekeng, szüksége van egy kis vérfrissítésre.

A sofőr bólintott. Az úr már csak ilyen nagylelkű.

– Menjünk! Nem hiszem, hogy sokat kellene várnom.

A kertváros, ahol a nő lakott, túlságos rendezett volt ahhoz, hogy ne tűnjön fel egy parkoló, ismeretlen autó. A sofőr továbbhajtott, Giovanni pedig lassú léptekkel sétált a ház felé. Egy terebélyes fűz díszítette az utcát. Giovanni szerette ezeket a fákat, oly sok emlék kötötte az angol kertek rejtek adó, árnyas fűzeihez. Számtalan megélt és elképzelt kaland elevenedett meg, kellemes borzongás futott végig rajta, majd hirtelen megtorpant. A fűz árnyékában ugyanis megvillant egy szempár. Giovanni jól ismerte ezt a vörös tekintetet. Egy óvatos lépést tett a fa felé, inkább csak azért, hogy feltevését igazolja. Egy emberszerű, de szőrős, kutyafejű lény körvonalai kezdtek kirajzolódni. Giovanni egyből megértette: a ház oltalom alatt áll, itt nem látják szívesen a hozzá hasonlókat, és ha nem akar közelebbről is megismerkedni azzal a vörös szemű szörnnyel, jobb, ha sarkon fordul és elsiet. Szégyen ide vagy oda, Giovanni nyúlcipőt húzott. Nincs kedve még egy pokoli kalandba bonyolódni.

 

– Ne haragudj, Lucia, csak úgy hallottam, mintha csöngetettek volna, és meg akartam nézni, hogy a szomszéd srácok szórakoznak vagy valami idegen – magyarázta a férj, majd gondosan bezárta a bejárati ajtót. – Már elment.

– Nem is hallottam a csengőt.

– Mert akkor éppen a fürdőszobában voltál.

– Igaz! – legyintett Lucia. – Kész vagyok, jöhet a vacsora! És közben elmesélem, milyen alakok járnak Johnson csoportjába. Kész színházi előadás volt. Shakespeare!

– Nem bánom, hogy az ilyesmiből mostanában kimaradok – jegyezte meg kedélyesen a férj, majd gyengéden megfogta felesége karját. – Előbb a vacsora, aztán a beszámoló!

– Igenis! Előbb a vacsi! – ismételte játékosan Lucia.

By the way all right reserved © Rebecca Blackhorse

Kép forrása:

https://www.fanpop.com/clubs/gaspard-ulliel/images/37958300/title/gaspard-august-man-magazine-photo