Rebecca Blackhorse: Babák, bábok és egyéb szerkezetek

A bábok története kétségtelenül az időszámításunk előtti időkre nyúlik vissza, és ha úgy tetszik, a valamilyen módon életre keltett bábú története is több ezer éves, gondolok itt Gólemre. Ilyen messzire azért nem utaznék az időben, inkább csak az utóbbi kétszáz évből válogatva mutatnék be pár figyelemre méltó alkotást.

Az első Pinocchio - Enrico Mazantti 1883.

Kezdjük talán a mindenki által ismert Pinocchio figurájával, aki életét fából faragott marionettként kezdte, majd húsvér kisfiúvá változva folytathatta. Carlo Collodi regénye 1883-ban jelent meg - bár 1881-től folytatásokban jelent meg egy gyermekújságban -, amely dátum furcsa mód egybe esik Alekszej Tolsztoj születésével, aki rokonságban állt Lev Tolsztojjal és Turgenyevvel is.

Alekszej Tolsztoj szovjet-orosz szerző figurája történetünkben azért jelentős, mert 1936-ban adatta ki Aranykulcsocska című meséjét, melynek főhőse Burattino (a szó jelentése fabábú). Alekszej Tolsztoj az előszóban maga is bevallja, hogy gyermekkora kedvenc meséjét dolgozza felé saját szájíz szerint. Bizonyára több tanulmány foglalkozik a két mű közti különbségekkel, de a legfontosabb talán az, hogy Burattinótól boldog fabábúként búcsúzunk el a történet végén egy kevésbé érzelgős zárókép keretében. Burattino figurája számomra érdekesebb és izgalmasabb, mint Pinocchio, amit nálunk főként az 1940-es, Disney-változat fémjelez.

Burattino az 1963-as kiadás borítóján

Életkép a marionettek világából

E. T. A. Hoffmann művei folyamatosan szolgáltatnak alapanyagot a hálás utókornak mind a krimi, mind a sci-fi műfajában. 1816-as A homokember című novellája például több zenés mű forrása lett. Az egyik, talán legismertebb ezek közül Offenbach francia zeneszerző Hoffmann meséi című operája, melyet 1881-ben mutattak be.

Az opera keretes szerkezetű, ebbe ágyazódik be a három Hoffmann novella ihlette tragikus szerelmi történet - Hoffmann tragikus szerelmei. Az operában tökéletesen megalkotott, sziporkázó karakterekkel találkozhatunk, és a sors - vagy talán a zeneszerző - fintora, hogy szegény Hoffmannunk még is kissé vérszegényre sikeredett. A három epizódba azonos zenei karakterek jelennek meg, Offenbachnak viszont sikerült minden felvonásban új köntösbe öltöztetni őket. Számunkra most még is az első történet: Olympia, a lényeges, Hoffmann első szerelme. A valóságban a fiatal hölgy egy gyönyörűszép szerkezet, ami az emberi érzelmektől teljesen megzavarodik, végül pedig a pusztító féltékenység áldozatává válik - a darabokra tört szerkezet láttán jön rá Hoffmann, hogy szerelme tárgya valóban csak egy tárgy volt.

A Hoffmann meséit már a Salzburgi Marionett Színház is műsorra tűzte, képet azonban nem találtam róla.

Az élőszereplős előadásokban mindig babaszerű figurának ábrázolják Olympiát.

Olympia-jelmez egy holland előadásból

Olympia figurája Michael Meschke 1959-es bábfilmjében

Olympia áriája, technikailag sem könnyű darab

- egy szemfüles udvarlónak már ekkor feltűnhetett volna,

hogy valami nem stimmel a menyecskével

Szintén Hoffmann novellája ihlette Léo Delibes francia zeneszerző Coppélia című balettjét (1870), amely Hoffmann meséivel ellentétben valóban egy vidám darab. Bár a Coppéliát és a Hoffmann meséit is előszeretettel tűzik műsorra a színházak, ez utóbbi inkább tükrözi hűen Hoffmann világát, sikerült megőriznie misztikus drámaiságát - egy műben rögtön három katarzist is átélhetünk -, míg Delibes balettjében a báb pusztán csak egy eszköz.

Coppélia

Részlet a balettből

Ha már a zeneműveknél úgy adódott, hogy időrendben visszafelé haladunk, akkor itt essék szó Charles Adolphe Adam A nürnbergi baba című egyfelvonásos vígoperájáról, melynek szintén A homokember szolgáltatott alapot. Az 1852-ben bemutatott opera mindössze négyszereplős, története pedig igencsak eltér az előbbiektől. Jelen esetben ugyanis a főhősnő az, aki egy baba bőrébe bújik, de még a kellő pillanatban "visszaváltozik". Bár elsőre nem úgy tűnhet, azonban ez a történet is az ember be-nem-helyettesíthetőségéről szól.
A maga idejében divatosnak számító vígoperát manapság sajnos nemigen játsszák.

A zongoraátirat borítója

Részletek az operából ékes német nyelven

Egy "horror" borító

- sem a történettel, sem a zene stílusával nincs összhangban

Pikáns borító - oh lálá! -

Charles Adolphe Adam zeneművei között nem A nürnbergi baba az első, ami ilyen témát "feszeget", hanem az 1845-ös Márvány lány című háromfelvonásos balett, amit először Londonban mutatták be, majd két évvel később Párizsban. Bár Théophile Gautier-től eléggé negatív kritikát kapott a mű, a közönség igencsak lelkesedett érte. A történetet csak sejteni lehet a címből, pontos leírást eddig nem találtam, de népszerűségé bizonyítja az is, hogy Adele Dumilatre, a neves balerina táncolta a főszerepet az 1845-ös bemutatón.

Illusztráció a Márvány lányhoz,

1845. London

És maga a mű
a kép forrása:
https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/btv1b90691871.image

Végül pedig egy évszázados ugrással pillantsunk be a modern misztikus thriller műfajába!

2015-ben indult útjára az ITV által készített The Frankenstein Chronicles című minisorozat, mely az 1830-as években játszódik. Az első szezon főként William Blake és Mary Shelley mitikus figurája körül kering, egészen új szemszögből közelítve meg a Frankenstein-történetet, azonban szempontunkból az igen erősen Hoffmann-hatást tükröző második szezon érdekes.

Az élet-halál, teremtést kérdéskörében, melybe eddig főként humanoid alapanyagból dolgoztak a résztvevők, megjelenik a játékkészítő-játékgyűjtő figurája, aki egy Olympiához nagyon hasonló hölgyet alkot. A szépséges bábú ezúttal azonban abszolút háttérbe szorul az örök élet és az újrateremtés fényébe, bár kétségtelenül impozáns. A Laurence Fox által mesterien megformált Frederick Dipple több meglepetést is tartogat, és Olympia-mása nem is a kollekció legizgalmasabb darabja. Olympia bemutatása ugyanakkor fontos szerepet tölt be a cselekményben, és a melankolikusan drámai zenei aláfestés is Hoffmant juttatja eszünkbe.