Rebecca Blackhorse: Az operaház fantomja a budapesti operában

A Fantom-mozik java része valamilyen módon kötődik hazánkhoz, de egyik sem olyan szorosan, mint az 1983-ban készült angol-magyar mozifilm, amit Budapesten is forgattak, sőt, még a történetet is az aktuális helyszínhez igazították. Ez a film három évvel a Webber-musical előtt született, számos motívumot elődeitől kölcsönzött, azonban akadt benne néhány új megközelítési módszer is.

Ez még maszk vagy maga az arc a maszk mögött?

A történet sokban hasonlít az 1943-as elődjére, csak itt egy zaklatott lelkű karmester , Korvin Sándor viszontagságainak lehetünk szemtanúi, akinek operaénekes felesége, Elena - aki, ha ideges, mindig hamisan énekel, és sajnos elég gyakran ideges - a gonosz operaigazgató (Hunyadi báró) intrikái következtében öngyilkos lesz - szerény jegyzem meg, ehhez képest az igazgató halála elég snassz. A film inkább a horror mint a romantika felé húz, bár a készítők nem igazán tudták eldönteni, hol is állnak. Hőseink azonban messze nem annyira romantikusak és ártatlanok, mint a korábbi változatokban. Főhősnőnkben például jelen van némi egészséges életösztön, legalábbis a szereposztó díványok tekintetében, igaz rátermettsége megtörik a Fantom, jelen esetben mitológiai példával érve Orpheusz, pszichológiai kínzásai alatt és kicsit sokat sikoltozik. Hősünk sem minden gáncs nélkül való, kezdetben az életét menti, majd végül megjön az esze, és győz benne a szerelem. A cselekményben számos klasszikus fantom-effekt felbukkan, csak mind kicsit másként: tükör-jelent, közös koncert a lagúnában, csillárlánc-fűrészelés.

Az éj zenéje helyett egy elhagyatott budai villa várja a hősnőt

A szereposztás valóban pazar: a kétszer is felbukkanó naiva (Korvin Elena, később Maria Gianelli) szerepében Jane Seymour, akit nálunk inkább a Vörös Pimpernelből ismerhet a közönség, de nemrégiben egy Miss Marple-epizódban is láthattuk - külön köszönet, hogy hibátlanul mondta ki a Budapest szót. Az általa megformált karakter nem annyira gyámoltalan, inkább erős olasz temperamentum jellemzi. A szerelmes hőst (Michael Hartnell) Michael York alakítja, aki a Nagy Alfrédban megszemélyesített vérgőzős viking vezéreként már bizonyította színészi képességeit, mégis előszeretettel adták rá ezeket a szépfiús karaktereket. Itt egy kissé idegérzékeny angol rendezőt alakít, aki megpróbál a színház és a szerelem között lavírozni - persze rögtön elbűvöli a fiatal olasz énekesnő (őt is) -, először rosszul dönt, de gyorsan korrigálja tévedését. Fantomként Maximilian Schell bukkan fel időről időre, hol őrült karmesternek, hol őrült gyilkosnak álcázva magát. Schellt először a Vaskeresztben láttam, ahol mesterien alakította az utálni való német tisztet, aki a katonái holttestén átgázolva igyekszik megszerezni az áhított vaskeresztet. Az operaház fantomjában ennyire sajnos nem remekelt, bár Orfeuszként kezdtem határozottan megkedvelni. A stáblistából kiemelném még a Fantom famulusát megszemélyesítő Raksányi Gellértet, akinek túl sok szöveg nem jutott, de jelenléte és kisbaltája annál hangsúlyosabb.

Kimaradt ugyan a poe-s Vörös halál álarca,

van helyette viszont egy hollónk meg egy tarka macska

A történet, mint említettem Budapesten játszódik a századforduló környékén. Helyszínünk a Magyar Királyi Operaház, melynek valamivel szerényebb az alagsora, mint a párizsi Opera Garnier-nak. A főcímben viszont rögtön viszontláthatjuk a Lánchíd oroszlánjait, és a szemfüles néző más helyszíneket is felismerhet, például a kecskeméti operaházat. Van természetesen egy békebeli cigányzenekar, hiányolom viszont a csárdást, ami helyett csak egy vérszegény keringőféleségre futotta, és a magyar konyha sem kerül igazán terítékre. Vigaszdíjként a takarítónők ékes angolságában pár magyar szó is vegyül. A filmkészítői kínosan ügyeltek a korhűségre, így jó pár megvesztegetésre szánt korona bankjegy cserél gazdát, egyedül főhősnőnk oldalt gombolósan cseles szoknyája képez némi kivételt, ami a főhős szempontjából igen praktikus, de kissé talán túlzás.

Amíg a főhős egy drámai jelenet és élénk vita keretében

igyekszik meggyőzni igazáról a kissé lassú felfogású rendőrfőnököt,

ez a rafinált kiskölyök bevágja az egész tál somlóit

A film zenei anyag Gounod Faustjából táplálkozok, és ezúttal sajnos nem találkozhatunk olyan jellegzetes és markáns dallamokkal, mint az Englund-változatban. Fantomunk olyan őrült és valóban gonosz, hogy kevés szimpátiát érzünk iránta - fél fokkal szeretni valóbb némafilmes elődjénél és sehol sincs az Englund által megformált karaktertől. Furcsa érzés, de talán ez az egyetlen olyan változat, ami inkább a két pozitív hős és bizonyára a magyaros háttér miatt érdekes. A filmet ugyanakkor jellemzi némi önirónia, ami nem csupán a somlóit elfogyasztó János(ka) kiváló példa, a csillárfűrészelés sajátos kivitelezése is.