Egy teljesen friss, idei (2016) szinte még ropogós amerikai-kanadai-angol sorozatról van szó, melyben mintha az X-aktákat keresztezték volna a Torchwooddal és a Doktor Bell és Mr. Doyle-lal. Nem csalás, nem ámítás! Vagyis inkább van benne csalás meg ámítás bőven...
A 10 epizódból álló Houdini and Doyle alapgondolata igencsak valóságos, Harry Houdini - vagyis Weiss Erik alias Ehrick Weiss, a magyar származású szabaduló művész - és Sir Arthur Conan Doyle ugyanis valóban ismerték egymást, sőt jóbarátok voltak, egészen addig míg Doyle a felesége halála után túlságosan bele nem merült a spiritizmusban, míg Houdini éppen abból űzött sportot, hogy ezeket a sarlatánokat leleplezze.
Sir Arthur Conan Doyle és Houdini
A történetben kettőjük ellentéte nem túl markáns, inkább visszafogottan van jelen, de akad egy-két pont, ahol erőteljesebben bukkan a felszínre - például az első részben, ahol Doyle megpróbálja Houdinit kizárni a helyszínről. Az epizódok mindegyike külön esettel foglalkozik, és bár elsőre mind természetfeletti megoldást sejtet, a végén mindig lehull a lepel. Van egy háttérben futó szálunk is, a harmadik főszereplőnő magánéletével kapcsolatban, amire a végén egy nem túl frappáns pont kerül - bár ez a kérdés nagyjából annyira izgalmas a nézők számára, mint Houdininek, aki annyit szeretne tudni, a hölgy foglalt vagy sem. Ezt leszámítva talán a nagy finálé hagy csak némi kivetnivalót, mert az amerikai elnök megmentése eléggé erőltetettnek hat, de érthető, hogy szükség volt rá a kellően grandiózus szezonzáráshoz. A két főszereplőn kívül más történelmi személyiségek is felbukkannak, például Edison, aki egy túlvilági hangokat rögzítő fonográfon dolgozik (nekrofón), valamint Bram Stroker, akire vámpírvadászok fenik a karójuk hegyét. Egyedül némi ektoplazmát hiányoltam.
Egy nő, egy piperkőc művész és egy ábrándozó orvos
elsőre nem tűnnek túl veszélyesnek... csak másodikra...
A szereposztásban több ismerős névvel találkozhatunk. Doyle szerepében Stephen Mangan látható, Houdinit pedig a Those Who Killből Space Cowbayként ismert Michael Weston - kiváló belépő egy pazar alakításhoz. A csapat női tagja, az első angol rendőrnő, Adelaine Stratton szerepében Rebecca Lidiard. A mellékszereplők közül érdemes kiemelni a vaskalapos, viktoriánus rendőrfőnök szerepében Tim McInnernyt - akinek nem csengene ismerősen, sürgősen pótolja a Blackadderből és a Jeremy Brett-féle Sherlock Holmes sorozat A Rőt Liga című epizódból. Emily Carey, aki Doyle feleségét alakítja, egy Torchwood és egy Poirot epizódban is látható. Számomra azonban a kilencedik epizódban rövid időre felbukkanó Freddie Lounds, vagyis Lara Jean Corostecki voltnagy meglepetés, aki itt merőben más karaktert alakít, mint a Hannibalban.
Működésben a nekrofón: hogy mi sül ki ebből?... semmi jó...
A sorozat képi világát tekintve egyszerre harsány és komor, akárcsak egy nagy cirkuszi előadás, és bár nem szükségszerű teljesen kivilágított szobában nézni, azért nem árt ha tudjuk, párszor ránk jön majd a frász, és sose akkor, amikor várnánk. A Houdini and Doyle inkább thrillerszerű, sokkal inkább finom pszichológiai módszerekkel rémisztget bennünket, ritkán sokkol puszta vérrontással. Zenéje olykor drámai, máskor dinamikus és talán kissé modernebb annál, mint várnánk, de összességében passzol a sorozat hangulatához. A modernebb elemek - talán nem véletlenül - Houdini karakteréhez köthetők. Sajátos humor jellemzi a szereplőket és a forgatókönyvet egyaránt, amire kiváló példa, hogy míg Houdinit lépten-nyomon felismerik, Doyle-nak egyedül egy elmegyógyintézetben akad "rajongója", egy önjelölt Sherlock Holmes, aki rögtön meg is ragadja az alkalmat, hogy számon kérje a szerzőn, miért is ölte meg.
A Houdini and Doyle izgalmas időutazás, és remélem, hogy lesznek jegyek a következő szezonra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése