Agent Carter

A napjainkban burjánzó szuperhős-mozik között igazán üdítően hat a Captain America: The First Avenger (2011). A film jócskán maga mögé szorította például a Hulkot, de még messze van a '89-es Batmantől, három fő erénnyel azonban mindenképpen rendelkezik. Az első Red Skull kissé Indiana Jonesra sikerült templomos belépője, amit talán éppen emiatt igen nagy élvezettel néztünk végig. A második az a csöppet sem burkolt önirónia, ami a II. világháborús propaganda bemutatását jellemezte, és amit vagy megért valaki vagy nem. A harmadik pedig Peggy Carter karaktere, akiről már az első pillanattól sejtjük, több rejtőzik benne annál, hogy pusztán Amerika kapitánya kedvesének szerepébe kényszerítsék.

Azért jobb vigyázni...

Peggy Carter több mozifilmben is felbukkant, és 2013-ban kapott egy 15 és fél perces próbajátékot Marvel One Shot: Agent Carter címmel, melyben párjelenet alatt több férfikollégát és ellenséget fosztott meg önbecsülésétől.

A karakter végül 2015-ben önálló sorozatban Agent Carter fedőnévvel folytathatta rettenthetetlen harcát, és immár nem csupán mint nő alázta porig férfi kollégáit, de mint brit nő egy brit komornyik segítségével csinált belőlük sült bolondot. A sorozat eddig két szezonnal büszkélkedhet, amelyből - nem túl meglepő módon - az első ugyan kicsit jobbra sikeredett, de a második is jóval magasan az amerikai átlag felett húzott el.

A sorozat sikerét javarészt a történet magvát adó karaktereknek köszönheti. A Peggy Cartert alakító Hayley Atwell neve nem csenghet túl ismerősnek, de azt el kell ismernünk, hogy ezt a szerepet rászabták - végre egy nem bulémiás, buta szőke főhősnő. Különös segítőtársa - amolyan Alfred a Wayne majorból - Edwin Jarvis alias James D'Arcy, akinek a külön köszönet azért, hogy Budapestet akcentus nélkül, hibátlanul mondta ki, és aki ezúttal is nagyszerű munkát végez, bár a karót nyelt, kissé komótos tempóban haladó komornyik egészen új szín a palettáján.

Igen sokat segített továbbá az is, hogy Amerika kapitány eléggé egyhangú, nem túl izgalmas karaktere mindössze csak pár filmkockányi visszaemlékezés erejéig kapott helyett, így nem kellett a továbbiakban hozzá igazodni.

Furcsa munkakapcsolat:

Mr. Jarvis leckéje a nézők felé a tiszteltről és megbecsülésről

Találkozhatunk még a kissé önelégült, szőke Jack Thompsonnal (Chad Michael Murray), a jóvágású, testi hibája miatt folyton gyötrődő Daniel Sousával is (Enver Gjokaj), és persze nem maradhat ki a szórásból az enyhén hímsoviniszta főnök sem - ne feledjük, ez a '40-es évek vége. A sötét oldalon többek között egy túlképzett orosz pszichiáter, egy magától gépelő írógép - az első szezon aduásza -, bérgyilkosok és bérgyilkosnők találhatók - és persze a kőkemény kommunizmus. Peggy Carter ellenpólusa, vagy ha úgy tetszik sötét énje, is helyet kap Dorothy Underwood (Bridget Regan) személyébe - a családnév vajon egy akkor népszerű írógépmárkától származik, vagy az underworld-alvilág mintájára készült. Dorothy Underwood a tökéletes pszichopata és borgkatona kereszteződése, igaz, általában már jól bevált sémákat másol - a 2. szezon elején éppen Peggy Cartert. Carterhez való viszonya inkább a rivalizáló testvér, mint ellenség. Mellesleg pont Underwood szájából hangzik el a 2. szezon egyik legjobb poénja, amikor Jarvist Jeevesnek nevezi - kérdés: vajon hány amerikai néző értette meg ezt a poént. A mellékszerepekben egyébként nálunk javarészt ismeretlen arcokat láthatunk, leszámítva néhány Twin Peakses és X-aktás figurát, köztük a többször is visszatérő Ray Wise - egykor Leland Palmer.

A lány először akkor tűnt furcsának, amikor rászegezték a spéci sorozatlövőt

és ahelyett, hogy felsikított volna,

elhatározta, megszerzi magának a fegyvert;

Underwood Carter stílusban

A szereplők mellett a forgatókönyv és a sorozat dramaturgiája is igen figyelemre méltó. Külön gyöngyszemnek számít az 1. szezon második része, ahol a rádióból csöpögő Captain America Show-val párhuzamosan zajlanak az események. Egy kifordított kínai doboz-technikával állunk szemben, a rádiójáték karakterei ugyanis a legkevésbé sem hasonlítanak a valóságos karakterekhez - mint az korábban már megtapasztaltuk - sokkal inkább az előbb említett propaganda ironikus értelmezése, így nem csoda, hogy Peggy Carter megkéri a pincérnőt, tekerje tovább a gombot.

A hagyományos történetvezetéssel szemben más érdekességekre is bukkanhatunk. Elgondolkodtató például, hogy Carter szűk látókörű főnöke saját ostobaságának köszönhető hal meg - annak ellenére, hogy ő a jófiúk vezére -, míg Dorothy Underwood mindkét szezonban megússza a dolgot és sikerül lelépnie.

Általában nem rajongóm a feminista felhanggal készült alkotásokért, de az első rész egyik utolsó jelenetében, amikor az udvariatlan vendéget Carter egy villával megregulázza, igazán jól sikerült - az ürge egy kéthetes német hadifogságra és tojásporra hivatkozik, ami lássuk be, elég karcsú. Ha a jelenetet nézem, nem az jut eszembe, hogy kissé túlzás, hanem az, hogy a fickó olcsón megúszta, mert sokkal rosszabbul is járhatott volna, például, ha a Macskanővel fut össze. A végjátszma csak egy az igazán jól megszerkesztett jelenetek közül, melyek közé Jarvis megmentése is tartozik, amikor a kihallgatás közben Carter úgy tesz, mintha nem lenne több, ostoba titkárnőnél és a legrosszabbkor szólja el magát ezzel magára vonva a felettese megvetését. Miután alapos fejmosást kapott, azt hihetnénk, veszített, pedig valójában nyert: sikerült kimentenie Jarvist a csávából.

A forgatókönyv nem nélkülözi a humort és a helyzetkomikumot sem, de akad drámai elem is bőven. A sorozat alaphangulatát azonban kétségtelenül a zene adja meg. A korszakot idéző és napjainkban született alkotásokban olyan slágerek dallamaira ismerhetünk, mint a Sandman vagy The Way You Look Tonight Bing Cosby-verziója. Az Agent Carter névjegye azonban kétségtelenül a That Man Caro Esmerald előadásába, ami az első rész főcímzenéjeként is szolgál.

Az ABC egy harmadik szezonnal is kecsegteti a nézőket, ami jogos, hiszen akad pár elvarratlan szál, és nem tehetünk más, csak türelmesen várjuk a folytatást.