Méltó darabja lehetne a Londoni rémtörténetek az Eltemetett sorozatoknak, de annyi minden kötődik hozzá, annyira sokrétű, hogy reménytelen vállalkozás volna, ha pusztán egyetlen bejegyzés készülne róla. A beugró után, amiben megismerhettünk pár olyan filmet, melyben már összehozták a horrorirodalom klasszikus figuráit, íme az újkor szülötte - hogy szörnyszülött vagy torzszülött, döntse el mindenki maga.
Minden lényeges karakterünk látható ezen a tablón:
dr. Frankenstein, Dorian Gray, Frankenstein szörnye No. 1,
a farkasember, a médium-boszorkány főhősnő,
a vámpírvadász, hűséges szolga, gonosz banya és a kissé piperkőc tudós
A három szezont megért sorozat karaktereiről, azok előéletéről bővebben folytatásokban, most nézzük az extrákat. A cselekmény az első szezonban zseniálisan ível felfelé, a másodikban igyekszik tartani ezt a szintet - vannak kivételesen jó pillanatok -, a harmadikban felejtős - eléggé rányomta bélyegét a befejezésre a szükségszerűség, akárcsak a Hannibal esetében. Az izgalomfaktor ezzel egyenesarányban változik, bár mindvégig van egy alaprezgés. Sajnos a végére számos kérdés marad megválaszolatlanul - talán a folytatás reményében - ám ez kissé dühítő.
A képi világ egyértelműen a dark felé stagnál, akárcsak a zene. Ez utóbbiért köszönet a lengyel származású Abel Korzeniowskinak, aki egyébként számos filmnek hozott sikert. Korzeniowski mesterien ültette át a gótikus hangulatot főként hegedűre a zaklatott ritmusú dinamika és a még hallgathatóságon belül maradó disszonancia ötvözésével - bár érzek a dallamvilágban némi zimmeres hatást, ami egyáltalán nem baj, meg némi Torchwood utóhatást.
Visszatérve a képi világra, a sötét tónusokon és a bőség éjszakai jeleneteken kívül a motívumrendszer se éppen egy Disney. Talán kezdhetnénk azzal, hogy főhősnőnk jelképe a skorpió, ami pókszerűségén kívül csinos méregtüskével rendelkezik, és mint tudjuk, ezzel képes akár saját maga elpusztítására is. Láthatunk még pók-, patkány- és békainvátziót, bár a Dorian Graynak beígért két kígyó végül csak nem kerül elő. A különböző sátáni teremtmények mellett lesznek még preparált állatok és holttestek is bőséggel - új életre keltettek és nem keltettek egyaránt.
Ezekből kiindulva a néző már sejtheti, hogy nem lesz egy humorvágta, és az igazat megvallva, ha visszagondolok, nemigen emlékszem olyan pillanatra, amikor felnevettem volna, bár volt egy-két gúnyos mosolyt fakasztó pillanat - pl. Angelique halála.
Londoni életkép a boncteremből
A kosztümök, díszletek, a háttér és special effectek színvonala messze kimagaslik a hasonszőrű sorozatok közül, és rossz nyelvek szerint ez okozta a vesztét is, hiszen ehhez elég magas költségvetés társult. Bár csekély vigaszt nyújthat az alkotónak, de talán később épp ez a minőségi kivitelezés fogja kiemelni a Londoni rémtörténetet a többi közül.
Egy "világos" kép
A sorozat műfaji meghatározása horror dráma (dark fantasy, thriller), és csak halkan jegyezném meg, hogy a Hannibal hangulatát tekintve hozzá képest kedélyes egy darab - mondjuk az is tény, hogy a Hannibalnak megvolt a maga sajátos humora. Londonban a borzongás, a feszültség és a drámaiság sajátosan ötvöződik nem is beszélve az érzelmekről. És ha már az érzelmek szóba kerültek, a sorozat sajnos felvette azt a manapság divatos - vélhetőleg nézőcsalogató trükknek szánt - szokást, hogy a történet szövevényét gyakori ágyjelenetekkel tarkítja. Szerencsére arra azért ügyeltek a forgatókönyvírók, hogy ezek cselekményszövésileg jól alá legyenek támasztva, de érdekessége ezeknek a jeleneteknek, hogy az élvezetes eseményért - akár beteljesült, akár nem - mindig nagy árat kell fizetni, ha nem is másnap reggel, de hamarosan biztosan.
Történelmi hátterünk kissé nehezen beazonosítható, de nagyjából az 1890-es évek vagy századforduló lehet. Megtalálunk itt mindent, ami a korra jellemző: spiritiszta szeánsz, viaszbabák panoptikuma, bábuk és babák, horrorszínház, pszichiátriai intézet, egyiptológiai kiállítás és a jó öreg természetrajzi múzeum. Mindezek közös jellemzője, hogy semmi sem az, aminek látszik, és senki sem az, mint amire elsőre gondolnánk.
Csábító vágyak
Történelmi hátterünk kissé nehezen beazonosítható, de nagyjából az 1890-es évek vagy századforduló lehet. Megtalálunk itt mindent, ami a korra jellemző: spiritiszta szeánsz, viaszbabák panoptikuma, bábuk és babák, horrorszínház, pszichiátriai intézet, egyiptológiai kiállítás és a jó öreg természetrajzi múzeum. Mindezek közös jellemzője, hogy semmi sem az, aminek látszik, és senki sem az, mint amire elsőre gondolnánk.
Jobb, ha most rágyújtasz!
A Londoni rémtörténetek egyébként azon sorozatok közé tartozik, amit kénytelen az ember együltő helyében végignézni - bár ezt csak kisebb-nagyobb megszakításokkal tudja véghez vinni -, egyszerűen nem lehet abba hagyni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése