Philip Marlowe and Co. – Marlowe-fantáziák 01

A magándetektív prototípusa Philip Marlowe, aki a filmvásznon szinte egybe forrt Humphrey Bogart nevével, és talán éppen ezért később nem túl sok említésre méltó próbálkozás született – pedig furcsamód csak egyszer öltötte magára ezt a figurát.

Hosszú álom 1946-ban

Bogart Marlowe karakterén kívül egy másik neves magándetektív, Sam Spade (Dashiell Hammett: A máltai sólyom) alakját is kisajátította magának, bár gyakran bújt bűnözők bőrébe. Karrierjét a The Petrified Forest (1936) című filmben rosszfiúként kezdte Leslie Howard és Bette Davis oldalán, a The Brother Orchidban (1940) viszont már a klasszikus gengsztert alakítja – külön filmtörténeti csemege a The Return of Doctor X (1939), ahol egy félvámpír-félzombi tudóst személyesít meg. Humphrey Bogart nevét mégis a film noir tette igazán naggyá, olyan címekkel, mint: The Maltese Falcon (1941), The Big Sleep (1946), Dark Passage (1947), Dead Rocking (1947), In a Lonely Place (1950). És nem utolsó sorban a Casablanca (1942), ami egy kicsit az, de még sem, hiszen ha leszámítjuk a Viktor László képviselte propagandát, Richard Blaine nem sokban különbözik egy átlagos film noir-hőstől.

Marloweként Bogart egy olyan figurát hozott létre, ami azóta is gyakran felbukkan remake-ekben, paródiákban és a Warner Bros. rajzfilmsorozataiban egyaránt. Rezzenéstelen, hosszúkás arca, jellegzetes beszédmódja szintén a karakter része, akárcsak az öltözék.

Ez a film az azonos című Hosszú álom (The Big Sleep) Chandler regényből (1939) készült, és a forgatókönyv meglehetős pontossággal követi az eredeti mű szerkezetét. A szöveg egyébként William Faulkner nevéhez kötődik (magyarul is megjelent regénye A hang és téboly  - The Sound and the Fury 1929 egészen más műfaji és technikai megoldásokat követel). A filmben néhány jól ismert mellékszereplő mellett a Lauren Bacall által megszemélyesített női főszereplő vonja magára a figyelmét, aki természetesen ezúttal is dalra fakadt mély, rekedtes hangján, hogy levegye a jelenlevő férfiakat mindkét lábukról. A Bogart-Bagall páros egyébként számos remekműben bizonyított, és még az olyan kevésbé élvezhető filmekben is megnézzük őket, mint a Hemingway-regényből készült To Have or To Have Not (1939).

A film hangulata, zenéje, képi megoldásai - például a fekete-fehér filmekre jellemző fény-árnyék hatás mesteri alkalmazása -, a műfaj minden kellékét felsorakoztatja, és így egy izgalmas, lendületes, kissé fanyar remekmű született, amit azóta sem sikerült felülmúlni.

Marlowe, a felejthető

1969-ben készült el a Marlowe című film James Garner főszereplésével. A film A kicsi nővér (The Little Sister 1949) alaposan átgondolt, modernizált változata, ezzel ugyan elvesztette eredeti hangulatát, és ez a Marlowe csak egy a több tucat amerikai magánkopó közül, se nem jobb, se nem érdekesebb. Felejthetőségén túl azonban egyetlen szempontból érdemes megemlíteni, bérgyilkosként felbukkan benne Bruce Lee, aki pár percre élvezhetővé teszi az amúgy érdektelen alkotást.

  

Hosszú álom harminc évvel később

1978-ban egy bohókás ötlettől vezérelve elkészítették a Hosszú álom újabb változatát. A készítők mindent elkövettek, hogy újra álmodják ezt az álmot, és a legkevésbé hasonlítson az első változatra – ez sikerült is. A történetet áthelyezték a ’70-es évek Londonjában – ezzel gallyra vágva -, és bár ügyeltek arra, hogy utalásokat tegyen arra, hogy Marlowe amerikai karaktere mit is keres itt, arról már megfeledkeztek, hogy az úri környezhet a „kuss legyen, baby” stílus nem annyira passzol. A filmnek nincs igazán hangulata – amit egy jó zenei anyaggal meg lehetett volna alapozni -, de ez semmiség ahhoz képest, hogy a szereplők minden egyéniségüket elvesztették és a női karakterekben annyi csáberő sincs, akár egy döglött halban – ezen az sem segít, ha levetkőznek vagy lenge öltözékben flangálnak -, ennyit a femme fatale-ról. A rendezés elég úrias, és ez igaz a cselekmény tempójára is. Pedig a szereposztás igazán sokat ígérő: Robert Mitchum, James Stewart, Oliver Reed, Edward Fox, Joan Collins, bár a Marlowe-t játszó Mitchum kivételével mind rövid mellékszerepekben látható, ráadásul a főhősnőnk sem egy Lauren Bacall.

Egyébként Robert Mitchumnak is van némi film noiros múltja, melynek kiemelkedő darabja az Out of the Pass (1947) – abban sokkal több lehetősége volt kibontakozni – és nevéhez kötődik a Jakuza (1974) című film főszerepe is. Sőt, 1975-ben egyszer már magára öltötte Marlowe alakját a Farewell My Lovely Chandler regény akkori adaptációjában (magyarul Kedvesem, isten veled! címen jelent meg).

Mitchum a rezzenéstelen arcú Bogart-fazont hozza angol változatban, bár nála úgy érzem a sakktábla valóban csak kellék, de valószínű, hogy ez nem az ő hibája. Mindezen túl, a rendezőnek sikerül teljes döbbenetet okozni, néhány eléggé félresikerült ötlettel. Amikor Marlowe nyugodtan üldögélve a konyhában szendvicset készít, és közben telefonál – megjegyzem ez a konyha nagyjából akkora, mint Bogart-Marlowe lakása és irodája együtt – épp annyira hiteles, mint amikor az egyik Star Wars-regényváltozatban Luke Skywalker az ágy alatt kereste a papucsát.

Összességében megállapítható, hogy a '60-as és '70-es évek Marlowe-elképzelései csöppet sincsenek összhangban az eredeti koncepcióval, és - bár ez eléggé szubjektív kijelentést -, de tőlem is eléggé távol állnak, így nem kísérletezem velük tovább.