Rendszeres olvasók

2015. március 11., szerda

Egy falatnyi berliner


A kép ugyan egy világháborúval korábban született, 
de a hangulatot tökéletesen tükrözi.

A támaszpont helyén hatalmas kráterek éktelenkedtek, a gépek többsége égő roncshalmaz volt csupán bizonyítva az egyesült angol és amerikai légierő fölényét. A sebesülteket már átszállították a közeli kórházba, a harcképes túlélőket pedig átvezényelték egy másik állomáshelyre. Gottfried az osztag maradékával egy laktanyában kapott éjszakai szállást, onnan indultak tovább másnap. De igazából nem is annyira laktanyának tűnt, inkább egy temetőnek.
Gottfriednak a fegyelem sosem volt ellenére, sőt, kifejezetten jó barátságban voltak egymással, azonban amit ott tapasztalt, azt határozottan túlzásnak tartotta. A katonák a kantinban síri csendben, szinte hangtalanul költötték el a vacsorát, és amilyen gyorsan csak lehetett, mindenki visszatért a barakkjába. Gottfried azonban meggondolatlanul kiült a lépcsőre, elszívott egy szál cigarettát, majd az ölébe vette a tangóharmonikáját, ami vele együtt szerencsésen megúszta a légitámadást, és a többiekre való tekintettel nagyon halkan játszani kezdett.
A dallamok utat törtek a kihaltnak tűnő falak között. A katonák nem merészkedtek ki, mert tudták, hogy a váratlan, de igen kellemes koncertnek hamarosan vége szakadt, ezért csak távolról élvezték az előadást.
Gottfried már túl volt három, különböző női nevet istenítő dalon, és éppen a negyedikbe kezdett volna, amikor mellette termett egy járőr csapat. Egyenesen Major Schultz elé vezették, vagy, ahogy a helyeik hívták, Major von Wurm elé, aki a girhes aktakukacok mintapéldánya volt, bár a gerinctelenek minősülő férgek hozzá képest szilárd jelemmel rendelkeztek.
– Mit képzel magáról? – kezdte Major von Wurm kedvenc elfoglaltságát, az üvöltözést. – Egy szavamba kerül, és holnaptól az udvart fogja söprögetni! – majd felállt a biztonságot jelentő íróasztal mögött, de annyira azért nem volt bátor, hogy elő is merészkedjen. – Maguk pilóták azt hiszik, csak mert lelőttek pár gépet odafönt, idelent már bármit megengedhetnek maguknak! Hát majd én megmutatom, hogy nem! A ma éjszakát Hauptmann Nachtwald bizony a fogdában tölti még pedig a hangszere nélkül! – csapott az asztalra. – Vezessék el! – mutatott az ajtó felé.
Mivel a cellák mindegyik foglalt volt, Gottfried a viszonylag szellős magánzárkák egyikébe került, de már ott is laktak. Pár másodperc állt rendelkezésére, hogy lakótársát szemrevételezze, amikor belépett az ajtón, és a folyosóról némi fény szűrődött be. A fickó állát párnapos borosta borította, feldagadt, karikás szemeiből ítélve úgy egy hete pihenhetett ott. Neki azonban nem volt elég az a pár másodperc, hogy bármit is megállapítson az újonnan érkezőről.
– Mi újság odakint? – kérdezte jó pár perc elteltével közönyösen.
– Egyre több a jenki – válaszolta Gottfried.
– Talán előbb ideérnek, és akkor nem kell felkötnöm magam, megteszik majd ők helyettem – huppant vissza a különös cellatárs az ágyra.
Gottfried a keskeny ablak alá sétált, igaz, ehhez elég volt mindössze három átlagosnak számító lépés.
– Csak nem olyan rossz a helyzet! – jegyezte meg. A hosszú csendből, amit feleletként kapott, azonban éppen az ellenkezőjét olvasta ki. – Major Schultz nem igazán szereti a zenét – szólt valamivel később.
– Te játszottál az előbb? – csillant fel a másik tekintete.
– Épp csak bemelegítettem – Gottfried remélte, hogy a fogolytárs nyelve végre megoldódik, de percekig úgy tűnt, tévedett.
– Elvinnél egy üzenetet a feleségemnek? – kérdezte váratlanul a férfi.
– Igen – vágta rá Gottfried.
– Mondd meg neki, hogy szeretem, és hogy becsülettel fogok meghalni, és tőle is ezt várom. Megteszed?
Gottfried bólintott, aztán rájött, ezt a bajtárs nemigen láthatja.
– Szereted, becsülettel fogsz meghalni, és tőle is ezt várod – ismételte, igaz, furcsállotta ugyan a szöveget, mert ilyesmit nem szokott az ember hazaüzenni. – Megteszem.
– Kösz, bajtárs! – ez volt a férfi utolsó mondata, végigfeküdt az ágyon, és a fal felé fordult, nem sokkal később el is aludt.
Gottfried kis idő múltán megunta az ácsorgást, és leült a nyirkos padlóra, majd a cellatárs szavain töprengett. Hogyan adhatná az üzenetet, hiszen még a nevét sem mondta meg!
Hajnalban azonban kirángatták a zárkából, és nem volt több lehetősége szóra bírni a férfit. Így nem volt sok választása. Miközben átvonszolták az udvaron, közömbös képpel az egyik katonára nézett.
– Ki volt az a fickó odabent? Süketnéma vagy hadirokkant? Egész végig egyetlen egy szót se szólt?
– A neve Jan Eder, de ne várja, hogy dalra fakadjon, Herr Hauptmann, nincs ki a négy kereke, amióta csak itt van.
A séta ezúttal is von Wurm irodájában ért véget, ahol az őrnagy visszaszolgáltatta az elkobzott hangszert egy aprócska módosítással. Éjjel ugyanis a célba lövést gyakorolta rajta, így jelen állapotában rosszabbul festett, mintha a britek robbantották volna fel. Gottfried igyekezett jó képet vágni, mert mást nem nagyon tehetett, bár nincs az a hangszerkészítő, aki új életet lehelhetne a tangóharmonikába.
Szerencsére még a délelőtt folyamán elhagyták ezt a baljós légkörű laktanyát. Gottfried valósággal fellélegzett, ahogyan a konvoj áthaladt a kapun.
A nagy örömtől mámorosan csak pár nappal később jutott eszébe, hogy mit is ígért Jan Edernek. Nem volt túl könnyű teljesíteni a dolgot, de sikerült összebarátkoznia egy volt pilótával, Erich Gratz-cal, akit egy sérülés miatt felmentettek, és áthelyeztek az adminisztrációhoz. A volt pilóta kiderítette Frau Eder címét, és még oda is fuvarozta Gottfriedot.
– Jobb, ha egyedül megy be – mondta Gratz a rájellemző tapintattal.
Ezzel Gottfried is egyetértett.
A nő könnyes szemmel nyitott ajtót, majd a megkönnyebbüléstől sírni kezdett, mert először azt hitte, a két tiszt a férje halála miatt kereste fel. Másodszor pedig akkor fakadt sírva, amikor Gottfried felmondta az üzenetet, amit kétszer el is kellett ismételnie. A nő keserves zokogásban tört ki, amit Gottfried már végképp nem tudott értelmezni, és gyorsan behívta a másik tisztet erősítésként. Erich Gratznak végül sikerült megnyugtatnia a nőt, bár ebben némi része lehetett a snapsznak is, amit Gottfried tukmált Frau Ederre.
– Nagyon különös – jegyezte meg Gratz az autóban ülve, miközben visszafelé tartottak. – Ez az üzenet nagyon különös, és az is, ahogyan a nő reagált.
– Talán valami kód lehet, amit előre megbeszéltek egymás között – magyarázta Gottfried.
– Nagyon szerethetik egymást – állapította meg Erich Gratz. – Látta a fényképeket? Van egy kislányuk.
– Igen, láttam.
– Egyszer minden titokra fény derül – szólt végül Gratz. – Sikerült megjavitatni a hangszerét? – váltott gyorsan témát.
– Sajnos nem, de vettem egy másikat – válaszolta Gottfried, gondolatai azonban még mindig Frau Eder körül kavarogtak...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése