Berliner - Coming soon!

„…1941. március 4-én vezényeltek át az éjszakai vadászokhoz. A 6. Nachtjagdgeschwaderbe osztottak be, Gruppenkommandeure Hauptmann Gottfried Nachtwald parancsnoksága alá. Mint később megtudtam, a többiek számos viccet fabrikáltak Nachtwald nevéből az éjszakai erdőre faragott rímekkel.

Hauptmann Nachtwald pont úgy festett, mintha a Der Adler címlapjáról lépett volna le, de valószínű, hogy bármely más a Reichspropagandaministerium által készített képes újság szívesen ott szerepeltette volna. Magas volt, széles vállú, világos barna haj, kék szem kissé hideg, arisztokratikus arcvonásokkal. Senki sem tudta, hogy honnan jött, csak tippelni mertük, hogy porosz, és azt sem tudtuk, pontosan hány éves, talán a harmincas évei elején járhatott.

Először azt gondoltam, erős szigora miatt lett az élcelődések középpontja, de ahogy teltek a napok, lassan kezdtem rájönni, hogy valami egészen más áll a háttérben. A többiek, akárcsak én, tisztelettel adóztak mindannak a tudásnak, aminek a birtokában volt. A legnagyobb viharban is képes volt egy könnyed landolást végrehajtani. Több mint kétszáz bevetésen vett részt, és a találatainak száma is túl volt már az ötvenen. Ha célba vett egy ellenséges gépet, azt addig üldözte, amíg teljesen meg nem semmisítette. Ugyanakkor számos olyan történetet is keringett, amelyben tűzön-vízen át – értsd teljesen szó szerint, vagyis az égő gépből vagy a jeges tengervízből kihúzva – cipelte bajtársát a következő segélyállomásig.

Tiszteltük, de éreztük, hogy a benne lakó könyörtelenség az ellenséggel, vagy akár saját magával szemben, egyre közelebb sodorja végzetéhez. A bevetések során többször magam is tanúja voltam, milyen kíméletlen precizitással hajtja végre a támadást, hogyan vadássza, kergeti a halálba az áldozatait. De sosem esett abba a hibába, hogy alábecsülte volna az ellenfelet, pontosan ismerte a britek és a saját gyengeségeinket is.

Ami azt illeti, sosem láttam Hauptmann Nachtwaldot részegen, sőt, azt sem, hogy bármikor alkoholt fogyasztott volna. Igaz, olykor, teljesen váratlanul igen jó hangulatban jelent meg köztünk. Ilyenkor elővette a tangóharmonikáját és mindenféle dalokat játszott a szórakoztatásunkra.

Ha jól emlékszem, május első napjaiban történt, hogy tűzharcba keveredtünk a Spitfeuerökkel. A rossz időjárási viszonyok miatt elvesztettük a kommunikációt a bázissal, és néhányan elkeveredtünk. Hauptmann Nachtwald igyekezett minket összeterelni, és minden erőfeszítésével arra összpontosított, hogy mindannyiunkat épségben visszavigyen a bázisra, de a Spitfeuerök, mintha megérezték volna, hogy milyen különleges és soha vissza nem térő alkalom kínálkozik a számukra, újabb és újabb támadást indítottak. Két pilótát, Schmidtet és Bohrt már elvesztettünk. Egyszer csak leszakadt egy darab a balszárnyamból. Miközben rutinos igyekeztem kiszabadulni a gépből, oldalra pillantottam, és legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy Nachtwald gépe lángokban áll. Nem volt időm sokat töprengeni a dolgokon, ahogy kijutottam a gépből, néhány másodperccel később már a nyitott ejtőernyő végén himbálóztam. A Spitfeuerök megkímélték az életünk, ezek szerint megelégedtek azzal, hogy a gépeinket elpusztították.

A földet érésem viszont már nem volt ennyire zökkenőmentes. Végiggurultam egy dombon, közben bevertem a fejem egy nagyobb kőbe, szinte ájultan zuhantam a burjánzó növényzetbe. Nehézségeim fokozásaként az eső is esni kezdett. Hosszú ideig feküdtem mozdulatlanul, képtelen voltam még arra is, hogy felemeljem a fejem. Aztán hirtelen megragadott két kéz.

– Jó kis móka, nem igaz? – kérdezte egy hang. – Szerencséje volt – tette hozzá, aztán segített talpra állni.

– Szédülök – motyogtam; csak annyit sikerült megállapítanom a jótevőmről, hogy német, akárcsak én.

– Mire kivirrad, hozzászokik – nevetett fel.

Akkor ismertem fel Nachtwald hangját.

A lábam azonban felmondta a szolgálatot, és ha Nachtwald nem tartott volna olyan erősen, összeesem. Felkapott és a vállára fektetett, majd lassú léptekkel elindult.

– Átkozott eső, a cigarettám teljesen át fog ázni – szólt, de valószínű, csak azt akarta tudni, hogy eszméletemnél vagyok-e.

– Az enyém már csurom víz, uram – válaszoltam.

Nem sokkal hajnal előtt futottunk össze egy őrjárattal, addig több kilométeren keresztül a hátán cipelt.

Engem elszállítottak a kórházba, de pár nappal később már csatlakoztam is a többiekhez. Nachtwaldot néhány héttel később előléptették, majd egyre ritkábban láttam, aztán újra áthelyeztek, nem hallottam róla többé.

Vajon, túlélte a háborút? Mi történhetett vele? Attól tartok, hogy a béke legkevésbé sem neki való. Talán ő lehetett az utolsó német vadászpilóta, aki felszállt, hogy a jenkik ellen harcoljon, és inkább szétlövette magát, mintsem hogy átadja a gépét. Amennyire én tudom, nem volt családja, se barátnője, és barátai sem, akik emlékezhetnének rá.

1941 májusában azonban más fontos esemény is történt. Néhány nap szabadságot kaptam, és hazalátogattam Erikához…”

– Ezt a részt jelölje ki! – utasított az idősebb az asztalnál ülő fiatal férfit. – Ha túlfut az oldalszám, kivágjuk. Ez a fickó nem túl érdekfeszítő, és csak rontja a pályázati esélyeinket. Egy porosz őskövület, még ha muzikális is, akkor sem ösztönzi az uniós bizottságot.

A fiatal férfi bólintott. Kit érdekel, hogy ez a Nachtmicsoda túlélte-e a háborút vagy sem. Láthatólag nincs különösebb hatással az olvasókra és a könyv szerzőjére, Johann Grafra sem – akit mellesleg a kutya se ismerne, ha a dédunokája nem volna azonos az éppen aktuálisan futó tini metál banda énekesével.

Az idősebb tovább lapozott.

– Nocsak! A fickó szerepel az egyik fényképen – jegyezte meg. A fiatal férfi felé fordította a kezében levő oldalt. – A képaláírás szerint balról az első – magyarázta. – Jóformán semmi sem látszik belőle, szinte háttal áll.

„Még egy érv arra, hogy ki kell húzni.”

– Rendben. Nézzük tovább! A 126. oldalon… – folytatta a szerkesztő. Szeretett volna korán végezni a munkával, de ez nem igazán jött össze. Már tíz óra is elmúlt. Ahogy azonban oldalra pillantott, egy hatalmas fénylő korongot pillantott meg az égen.

Tényleg! Telihold van.

– 126. oldal – nézett fel a fiatal férfi, jó volna még éjfél előtt haza jutni.

– Igen…

„Telihold. Ha odafent repülsz, még jó szolgálatot is tehet, de most nem sok hasznát veszem. Sőt, határozottan idegesít. Ilyenkor egész éjjel rám világít, mintha rajtam mulatna” – gondolta Gottfried Nachtwald, miközben az eget fürkészte. Rossz hangulatban volt úgy hetven éve, és sehogyan sem tudta felvidítani magát, pedig számos módszert kipróbált. Végül persze be kellett látnia, hogy vele van a baj, és képtelen az új idők kihívásainak megfelelni.

http://bookline.hu/search/search.action?inner=true&searchfield=Rebecca+Blackhorse&tab=bookline.hu%2Fbook