Érettségi találkozó

 

Húszéves érettségi találkozó! Nem sok kedvem volt elmenni, de más dolgom nem akadt, így előszedtem a szekrény mélyéről azt a Hugo Boss-öltönyt, amit pár éve vettem, amikor még kissé jobban ment a fordítások miatt. Az ember igyekszik ilyen esetekben a legjobb formáját hozni, én is. Sötét öltönyhöz fehér ing kezdő vizsgázó benyomását keltené, így inkább a bordót választottam egy ’60-as éveket idéző, vékony fekete nyakkendővel. Egy gyors borotválkozás, természetesnek ható, borzos rövid haj és a nélkülözhetetlen keskeny lencsés, vastag keretes szemüveg.

A bulit valami menő étteremben tartották, de tanulva a gimnazista évekből, vettem egy kazal virágot Böbének, az osztály lelkének, a szervezőnek, mellesleg 3. helyezett az Anna-bálon – az is számít, a lányoknál nagyon is.

Egy pimaszul fiatal és csinos hostess várt a bejáratnál, majd felvezetett az emeltre, a különterembe. Amikor beléptem épp egy régi Edda-szám szólt. Mondanom se kell, az osztály jó része eddás volt vagy rocker, de akadt pár Mode-os meg néhány különc. Ezek közé tartoztam én is az Exotickal. Körbenéztem. Bizonyos szempontból semmi sem változott, más szempontból nagyon is. Az elmúlt húsz év mindannyiunkon nyomokat hagyott: felesleges kilók, ráncok, ritkuló hajkoronák, de néhányunknak szorgos munkával és rengeteg pénzzel sikerült ezt ellensúlyozni.

– Áááá! Miki! Te vagy az? El sem hiszem!

Ez a fülsüketítő sipítás csak Böbétől származhatott. Önkéntelenül is zavart mosoly ült az arcomra.

– Helló, Böbe! Jó kis buli! Ezt neked hoztam – nyújtottam felé a csokrot. Idétlen viselkedésemre nem volt mentség, de mindig is ilyen voltam.

– Ez annyira kedves! – kapta ki a kezemből a virágot Böbe, majd arcon csókolt. – Te semmit sem változtál!

Böbe viszont annál inkább. Annak idején egy nádszál karcsú, szőke tünemény volt, manapság kissé terjedelmesebb, de a régi tűz még ott tombolt benne, és azok a kilók, amelyeket mell- és csípőtájékon oszlatott el rajta a Teremtő, asszonyossá tették, mégis vonzóvá.

– Nagyon csinos vagy – folytattam esetlenkedésemet, élőszóban mindig is pocsék voltam.

– Köszi!... Áááá! Jenci! Te vagy az? – kiáltott fel és faképnél hagyott. Ez legalább nem változott. Ahhoz, hogy magadra vond Böbe figyelmét, több kell egy csokor virágnál.

Végigverekedtem magam az üdvözlések és bemutatkozások tömkelegén. Sokan hozták utánfutójukat is, így számtalan, amúgy érdektelen férjjel és feleséggel sikerült megismerkednem. Egyedül jöttem, mert saját utánfutóm pár éve beadta a válókeresetet, aztán feleségül ment a főnököm fiához. Kis magyar abszurd.

A háromtagú amatőrzenekar, akik a ’80-as, ’90-es évek slágereire szakosodtak, stílust váltottak, egy Dolly Roll-számba kezdtek, ezalatt egy szélső asztalhoz menekültem, az akkori lúzerekhez, ahol az okostojás, Ervinke, a köpcös Gabesz és a fogszabályzós Ilcsi ült.

Ervinke – nekem már csak az marad – manapság már egy informatikai cégnél dolgozott, futott a szekér rendesen, de ugyanolyan lehetetlen cuccokban járt, mint a gimiben – ránézésre B-kategóriás csöves. A barátnője fanatikus állatvédő és természetesen vega, ezért össze is veszett a pincérrel. Gabesz sem cáfolta meg önmagát, vállalkozó, rébuszokban beszél, tutira van a cégében valami illegális. Aktuális barátnője és titkárnője is egyben nagyon dekoratív, bár nem túl entellektüel. Igazság szerint nem tudom elképzelni, hogyan is gépel vagy főz kávét az önálló alkotásként is kiállítható műköröm variációival, de szépen feltolta melleit a push-up, ez tény. Ilcsi, aki annak idején kémiából korrepetált és vad feministának számított, divatos üzletasszonnyá szelídült, férje ölebként lihegte körbe, úgy nézett fel rá, akár egy istennőre.

– És veled mi újság? – szegezte nekem a kérdést. – Annak idején író akartál lenni, egyetemre készültél, ha jól emlékszem – tolta kissé lejjebb a szemüvegét, majd alaposan végigmért, mintha sejtette volna, hogy továbbra sem tartozom a menő pasi kategóriába.

– Ez félig meddig be is jött – kezdtem. – Pár évig fordítottam egy kiadónak, van saját blogom, és a könyveim magánkiadásban jelennek meg.

– Hány cím?

– Tizenkettő.

– Abból meg lehet élni? – szürcsölt Gabesz nagyot a sörből.

– Nem igazán, de abbahagyni se – válaszoltam kesernyés mosollyal. Nehéz lenne a helyzetet pár mondatban felvázolni.

– És miből élsz? – nézett rám Gabesz szöszi titkárnője.

– Egy kisebb cégnél vagyok titkár.

A szöszi megvető mosollyal rám pislogott. Ha valaha is felkeltettem az érdeklődést, ezzel a mondattal azonnal kiestem a pikszisből.

– Az két műszak – jegyezte meg Ervinke elgondolkodva. – Egy a meló, egy a hobbi. Kemény lehet. Régen én is csináltam… És miket írsz?

– Krimiket – mondtam jelentőségteljesen, de a várt hatás elmaradt.

– Ja, mindig is szeretted az ilyesmit – vigyorgott Gabesz. – Szex van benne?

– Hellyel-közzel – nyögtem ki, majd gyorsan rendeltem egy gin-tonicot. Igazából egy üveggel kellett volna, és egy kortyra lehajtani, de alig telt el valami az estéből, korainak látszott.

A helyzetet végül a vacsora mentette meg, a téma átterelődött a főzős műsorokra és a valóság show-kra. Évek óta nincs tévém, így csak halvány benyomásaim voltak a témában, hagytam hát, hogy a többiek vigyék a szót, csendesen rágódtam a bécsi szeletemen, ami cipőtalpnak is simán beillett volna.

– Ti voltatok már korábban itt? – vetettem fel a cipőtalp végeztél.

– Nem – rázta meg Gabesz a fejét. A töltött káposzta szaftja lassan csorgott végig az állán.

– Finom a sali – toldotta hozzá a szöszi.

Ervinke nem válaszolt, pedig kétpofára tömte magába a harcsapaprikást túrós csuszával, de a családi béke érdekében szolidaritást kellett mutatnia oldalbordájával. Ilcsi viszont fintorogva turkált a tányérjában.

– Én se, de nem hiszem, hogy törzsvendég leszek. – És ezzel a férj is mélyen egyetértett.

Aztán jött a tánc.

Természetesen Böbe kezdte. A mozgása nem változott, csábos pózok, erotika, csak S helyett XL-es kivitelbe. Férje, aki alpolgármester, nagyon ropta, aztán lassan csatlakoztak hozzá a többiek. Gabesz a kis szöszivel, Ilcsi és imádója, csak Miss Vega nem akart részt venni ebben a dekadens kavalkádban.

A harmadik gin-tonic társaságában én is útra keltem, hogy tiszteletem tegyem más asztaloknál is, ne vádolhassanak azzal, hogy megint ki akarok lógni és lenézem a többieket.

– Miki, gyere, ülj le! – Jenci, aki már a gimiben is az elithez tartozott, napbarnított arccal, lakkozott mosollyal az arcán intett, majd a mellette pillanatnyilag üres székre mutatott. Arany pecsétgyűrű, fogpaszta vigyor. – Mesélj! Mi van veled? Mi Bécsben lakunk, ott van egy kis építési vállalkozásom, az asszonynak meg butikja. Tudod, hogy van az. De Pesten is van egy munkaközvetítő irodám.

– Tényleg? Mostanában gyakran gondolok arra, hogy váltanom kellene… – jegyeztem meg. A gin miatt lehetett, mert józanul biztos nem mertem volna.

– Sajnálom, Miki, de elég rosszul megy a bolt. Sokszor ráfaragtam, érted?

– Értem – bólintottam.

– Bocs, visszajött az asszony és a helyén ülsz.

Gyorsan felálltam, majd továbbkullogtam, így sikerült összekoccanom Ancsival, bár ő volt rosszabb állapotban.

– Miki? – vigyorgott rám részegen. Már annak idején is rendesen döntötte magába a töményet, még a legkeményebbek sem tudták vele tartani a lépést.

– Helló! Mi van veled?

– Mit iszol?

– Gin-tonic.

– Ezt kóstold meg! – öntötte a pohara maradékát az italomba. – Saját főzés! Pszt! Ne mondd senkinek! – majd az alkohol szárnyán tovalibbent.

Belekortyoltam. Nyugodtan nevezhetnénk ezt a koktélt Fejbelövésnek, de nekem épp kapóra jött, viszont ez a löket elég volt ahhoz, hogy kissé szédülni kezdjek, így jobbnak láttam, ha leülök a legközelebbi asztalhoz. Ez hiba volt. Csak pár másodperccel később jöttem rá, hogy kik közé huppant le gyanútlanul. Ott volt Heni – már akkoriban sem tett rám túl markáns benyomást – és Dóri – aki osztályfőnökin valóságos boszorkánypert indított ellenem, mert nem akartam neki segíteni a francia leckéjében. Ez – mondjuk – igaz is volt, de mentségemre legyen mondva, hogy akkor már kilenc másik delikvensen verekedtem át magam, és a saját nevemet sem tudtam. Aztán Alexa, osztályelső, egyszer együtt indultunk egy töri versenyen, és igen, le akartam smásolni, de nem volt kölcsönös az érdeklődés. Mint később megtudtam, személyes sértésnek vette a dolgot.

– Jó estét, hölgyeim! – emeltem fel a poharam.

– Ez részeg – súgta Dóri Heninek, de azért kedvesek voltak és formális társalgást folytattunk a mi van veled tárgykörében.

– És miket írsz? – kérdezte Alexa. Hangjából kiérződött a megvetés. Megtehette, hiszen tanszékvezető helyettes az ELTE-n.

– Krimiket – válaszoltam. Sármos mosolyomban némi spicces árnyalat is vegyült. Aztán nagyot kortyoltam a vizezett gin alapú, házi kerítésszaggatóval vegyített koktélomból.

– Krimiket? Az ponyva, nem? – nézett rám Alexa. – Tavaly két könyvem is megjelent angolul… – Majd sorolni kezdte teljes szakmai önéletrajzát, mintha nem lenne a helyzet már önmagában is elég kínos.

– Én nem mondok neked semmit – jelentette ki Heni, közben szigorúan nézett rám –, mert leírod a könyvedben.

Csak később ugrott be, hogy azt kellett volna válaszolnom: „ahhoz nem vagy elég érdekes”, akkor viszont belém akadt a szó.

– Rendben – nyögtem ki.

Arra már nem emlékszem, hogyan kerültem vissza az asztalomhoz, de az egészen biztos, hogy előtte a WC melletti folyosón Ancsi még egyszer feltöltötte a poharam.

Bátran mondhatom, életem egyik legpocsékabb éjszakája volt. Még sosem éreztem magam ennyire csórónak és magányosnak… vesztesnek. És akkor jött a másnap… fejfájás meg a többi. Nem tudom, Ancsi miből főzi a házit, de mély nyomokat hagyott bennem, főként gyomortájon. Egyszer láttam egy filmet, ami a szesztilalom idején játszódott, ott még a kerékgumit is beletették, annak lehetett hasonló hatása.

Viszont, ahogy a mondás tartja, minden rosszban van valami jó. Aztán beugrott egy ötlet, egyből rá is kattantam. Olyan ez, mint a drog, nem lehet leállni. Írni kezdtem…

94. Ünnepi Könyvhét - Eső, nosztalgia és antológia

 Nem ez az első alkalom, hogy valamilyen formában részt veszek a könyvhéten; igaz, a 2000-es években inkább, mint eladószemélyzet voltam jelen, de ez mára már megváltozott. Írói minőségben 2019-ben debüdáltam, akkor Az akasztott ember (T. Sachsen) szerepelt a Új Könyvpiac könyheti számában. Aztán 2021-ben a KGBudapest (Jack Monaghan) következett, idén pedig egy novellás kötetbe válogattak be. A Marysol könyvkiadó sci-fi tematikájú, Szingularitás című antológiájában található A ne nyiss ajtót idegennek (T. Sachsen). 

Könyvheti zsákmány

Az idő - mondhatni - a szokásos, csepereg vagy esik, olykor kisüt a nap. Némi nosztalgiával sétáltam el a pavilonok között: nejlonnal letakart könyvek, vásárlókat hívogató kiadványok, akciók. A borongós időjárás ellenére a kíváncsiskodók és határozott céllal érkező olvasóközönség már birtokba vették a Vörösmarty teret és a Duna-korzót. Még csak péntek, a java hátra van! Érdemes kinézni, ha másért nem a hangulatért, és a Gerbeaud is csak egy ugrásra van! Jó szórakozást!

Szingularitás sci-fi antológia:

https://marysolbooks.com/termek/szingularitas-2023-legjobb-sci-fi-novellai/

Giovanni - saját szórakoztatásomra

 

– Vacsorára a kedvenced lesz – szólt a férj. – Már betettem a sütőbe.

– Alig várom! Elég nehéz napom volt… de várj csak! Dr. Johnson megkért, hogy vegyem át az esti csoportját, nem fogok hazaérni csak nyolc után.

– Rendben, akkor úgy időzítem.

– Egy angyal vagy! Lesz forró habfürdő is?

– Amit csak kívánsz! – válaszolta a férj.

– Ezt szeretem hallani!... Mennem kell! Ciao!

– Ciao!

Dr. Lucia Bianchi visszacsúsztatta a mobilt a kosztümkabát zsebébe. Gyorsan léptekkel átvágott a folyosón, majd belépett a terembe, ahol már várták.

A biztonsági őr, aki fel-alá járkált, megigazította az övét, majd kaján vigyorral az arcán bámulta a lassan becsukódó ajtót. Formás tyúk volt ez a Bianchi. Negyven körül lehetett, de még igencsak kívánatos. Kellemesen gömbölyű formák, karcsú derék, csinos lábak, hosszú, barna haj – sajnos általában kontyban –, és micsoda szemek! Még az az otromba szemüveg sem tud rontani az összképen. Igen. A biztonsági őr egyik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy a doktornőket mustrálgassa. Mondjuk, a legtöbb amolyan száraz kóró, nem akadt rajtuk sok néznivaló, de Bianchi! Egy újabb övigazítás következett. A férfinak ugyanis eszébe jutott, hogy tavaly a karácsonyi partin véletlen Lucia Bianchi húzta az ő nevét, egy üveg házi készítésű gyümölcsbort kapott – meg két csókot az arcára. Öregem, hogy milyen illata van ennek a nőnek! Még most is beleszédült, ahogy eszébe jutott.

– Késő van, menjen nyugodtan haza – ajánlotta Lucia Bianchi a biztonsági őrnek.

– Dr. Johnson utasított, hogy maradjak.

– Nem hiszem, hogy szükséges lenne – pillantott fel a mappából Lucia. – Csak hárman vannak a csoportban. – Meglepően optimista volt ahhoz képest, hogy ez egy indulatkezelő terápia, bár a feljegyzések szerint egyik sem alapvetően agresszív.

– De Dr. Johnson azt mondta, hogy az az olasz veszélyes lehet… – érvelt a férfi nem túl meggyőzően.

– Ugyan! – legyintett Lucia, bár nála is szerepelt egy megjegyzés az olasz neve mellett: önjelölt Don Juan. Ettől viszont nem veszélyes, inkább szórakoztató. – De köszönöm, hogy ennyire aggódik! – tette gyorsan hozzá, mert nem akarta megbántani a lelkes alkalmazottat. – Valójában hálás lennék, ha maradna.

A férfi elégedett képpel bólintott.

Lucia Bianchi visszasétált az irodába, még volt szabad tíz perce. Gyorsan összepakolt, hogy csak fel kelljen kapnia a táskáját és a kabátot, ha végzett. Egy rövid látogatás a mosdóban, pár korty víz, és jöhet az utolsó csoportterápia.

Amikor belépett a helyiségbe, már mindhárom delikvens megérkezett, sőt, felragasztották a névtáblájukat is. Az olasz, Giovanni, pont úgy nézett ki, ahogy gondolta. Kissé hosszú, gondosan hátrafésült, sötét haj, enyhe borosta, világító kék szemek. Inkább spanyol, mint olasz vonásai voltak, de a szeme se állt jól. Önelégült mosollyal az arcán méregette a doktornőt, akinek szívesen feltárná lelke minden apró titkát egy szatén lepedős ágyban… meztelenül. Sötét öltönyt és garbót viselt, elegáns cipőt. Mozdulataiban volt valami természetellenes könnyedség.

A második, Vlagyimir, pont az ellenkezője. Úgy ült a széken, mint, aki karót nyelt, megvető pillantásokat vetett az olaszra, lényéből fagyos ridegség áradt. Hosszú ősz haja mereven terült szét a prémkabát vállain. Úgy festett, mint aki hosszú téli utazásra készül, nem csoportterápiára. Egy kőszoborba is több élet szorult, főleg, ha már megtapadt a felszínén a moha.

A harmadik – névtáblája szerint Eric – orvosi maszkot viselt, ami takarta az orrát és a száját is. Állig érő, göndör, vörös haja és magas homloka is azt sugallta, hogy afféle művészlélek. Talán zenekari próbáról jöhetett, mert szmokingot viselt. Zavarban volt a női lélekbúvár jelenléte miatt, nem mert felnézni sem, a csokornyakkendőjét igazgatta.

– Jó estét, uraim! Mint azt bizonyára tudják, ma este én helyettesítem dr. Johnsont. A nevem Lucia Bianchi – mutatott a saját névtáblájára, ami kosztümkabát gallérjára tapadt, kissé oldalra fordulva. – Dr. Johnson arra kért, hogy ma értékeljük ki a múltkor kitöltött tesztek eredményét. Ki is osztanám. – Giovanni felé fordult, majd átadott egy halom papírt. Racionális döntés volt, hiszen az olasz állt hozzá a legközelebb, és egyedül ő kísérte igen élénk figyelemmel az ideiglenes csoportvezető ténykedését. – Vegye el a sajátját, és adja tovább, kérem!

– Ezer örömmel! – válaszolta az olasz. A hangsúlyból érezni lehetett, hogy ezt komolyan is gondolta.

Lucia elfoglalta a furcsa négyszögben üresen maradt széket. Furcsa, de jellemző. Tőle legtávolabb, és inkább jobb felöl, mint szemben ült Eric, a művészlélek. Jobb oldalt pár méterre, hűvös távolságban Vlagyimir, bal felől – a szív oldalán – pedig az olasz már-már intim közelségben. Lucia Bianchi várt néhány másodpercet, amíg mind a három gyorsan átlapozza a saját kis tesztjét, de már ebből levonhatott pár következtetést. Giovanni nem nagyon törte magát, nyilván nem is érdekli a dolog. Láthatólag csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: kedvező képet kialakítania magáról a könnyű testi sértést ellensúlyozva, amiért a bíróság erre a terápiára ítélte. Vlagyimir komoly képpel, méltóságteljesen lapozta végig az oldalakat, tekintete gyorsan átfutott a sorokon, de hogy mit gondolhatott, az nem látszott rajta. Mégis Lucia úgy gondolta, már megbánta, hogy súlyos sérülést okozott annak a meggondolatlan pincérnek, aki leöntötte foghagymás szósszal a ruháját. Eric viszont elvörösödött. Számára az, hogy szembesülnie kellett a szégyenletes tettével, igen zavarba ejtő. Vajon akkor mi hozhatta ki ennyire a sodrából?

– Eric, nyugodtan leveheti a maszkot, már túl vagyunk a járványon, nem kötelező – jegyezte meg Lucia lágy hangon.

Giovanni arcán gúnyos mosoly futott át.

– Ha lehet, inkább fent hagynám – nyögte ki a szmokingos páciens.

– Rendben, ahogy szeretné – bólintott Bianchi. – Nos… Dr. Johnson értékeléséből úgy látom, hogy jól haladnak…

– Sajnos nem abban az ütemben, ahogy szeretném – súgta búgó hangon Giovanni. – Mi lenne, ha hagynánk ezt a sok ostobaságot, és inkább magáról beszélne… – nézett mélyen a nő szemébe.

– Tudják mit? Igaza van! Tegyük félre a tesztet egy kis időre! Szeretném, ha elmondanák a saját szavaikkal, miért is vannak itt – fordult az olasz felé. – Kezdhetné maga, mert látom, elemében van!

Giovanni ettől sem jött zavarba, sőt, mintha még élvezte is volna.

– Na, jó! Nem bánom! – vágta rá kedélyesen. – De tudnia kell, hogy az egész nem az én hibám… egyszerűen csak megtörtént és kész. Megpillantottam azt a bellissima signorinát… persze messze nem volt annyira szép, mint maga, inkább átlagosnak mondható… – Csak beszélt és beszélt, és mind az, amit mondott, inkább egy végeláthatatlan udvarlásnak tűnt, melybe olykor beleszőtte a kevésbé gáláns kaland részleteit.

– Ezt értem – intett Lucia, amikor a monológ lassan követhetetlenné és túl pikánssá vált. – De hogyan került magához a kés, és miért döfte az áldozat combjába?

Giovanni egyetlen pillanatra megdöbbent. Kizökkentették jól megszerkesztett kis jelentéből, de gyorsan összeszedte magát.

– A kés nála volt, először ő támadt rám. Én csak védekeztem – válaszolta nyugodt hangon, hamis ártatlansággal az arcán. A bírót sikerült meggyőznie, de Lucia átlátott a színjátékon.

– Giovanni, amíg nem érzek őszinte megbánást a hangjában, addig nem adhatok kedvező szakvéleményt magáról – jegyezte meg szárazon. A várt hatás azonban elmaradt, mert az olasz sejtelmes tekintettel viszonozta a fenyegetésnek szánt kijelentést. – Gondolkodjon el ezen! – utasította Lucia, hogy visszanyerje tekintélyét. – Eric – nézett végül az orvosi maszkot viselő férfira, és még meg is könnyebbült, hogy pácienst válthatott.

– Egy szót se húz ki belőle – szólalt meg ismét Giovanni. – Ilyenkor szájzára van, képtelen beszélni. Iszonyatosan gátlásos fickó – tette hozzá élveteg mosollyal az arcán.

– Ellentétben magával – nézett rá szemrehányóan Lucia Bianchi.

– Mi tagadás.

– Tudja, Giovanni, maga a szófosásával még öt év múlva is itt fog ülni, Eric viszont a szájzára miatt, ami mellesleg egyértelmű bizonyítéka annak, milyen mélyen megviselték a történtek, két hónap múlva már szabad. Neki ugyanis van valamije, amit magának sem ártana megkeresni: lelkiismeret – Lucia maga is megdöbbent, mennyire kikelt magából, és hogy milyen szavakat használt, de egyszerűen képtelen volt uralkodni a felháborodásán.

– Én nem bánom, ha maga mellé akar bilincselni arra az öt évre és azt se, ha elnáspángol – súgta Giovanni a nő fülébe.

– Vanya, dasztatocsna! – zengett Vlagyimir hangja, akár a mennydörgés.

A biztonsági őr azonnal ott termett a nyitott ajtónál.

– Nincs semmi baj! – intett ki Lucia. – Csak a szokásos, felszínre törtek az indulatok.

Az éles hang kijózanította, összeszedte gondolatait, igyekezett uralni a helyzetet.

– Ismerik egymást? – nézett Vlagyimirre.

– Évszázadok óta – válaszolta Giovanni. Annak ellenére, hogy hangjának kellemes tónusa volt, kezdett kissé unalmassá válni, hogy folyton őt kell hallgatni.

Lucia egy pillanatra elgondolkodott, majd ismét a művészlélek felé fordult.

– Maga zenész?

– Zongora, hegedű, fuvola és a lélekhúrjai… ezen mind képes játszani – magyarázta Giovanni, mert Eric csak bólintott.

– Esküszöm, szájpecket kap, ha nem fejezi be azonnal!

– Alig várom!

Ezúttal elég volt egyetlen szemöldökráncolás Vlagyimir részéről, és Giovanni engedelmesen bólintott, majd hátradőlt a széken keresztbe font karral.

– Jól, van, nincs semmi baj – nézett Lucia a félénk zenészre. – Ha úgy érzi, hogy el szeretne mondani valamit, jelezze. Rendben?

Eric ismét bólintott.

Lucia a rendőri jelentésre gondolt. Ez csak valami tévedés lehet. Ez a férfi nem üthette majdnem agyon az áldozatot azzal a bronzszoborral – állítólag két biztonsági őr fogta le, azért nem történt haláleset. Itt valami mocskosul nem stimmel. Valami hiányzik abból a jelentésből, ami megmagyarázná, hogy miért kelt ki magából ennyire, már ha egyáltalán így történt.

– Vlagyimir? – lépett tovább végül, mert kénytelen volt belátni, hogy az olasznak mégiscsak igaza volt.

A kőszoborszerű férfi lassan felé fordította a tekintetét.

– Sajnálom azt a szegény pincérfiút… de még drága Anyecskámtól kaptam azt a sálacskát, ő maga hímezte apró ujjaival. Ez az egyetlen emlékem, melyet megkímélt az idő…

– Témánál vagyunk – jegyezte meg Giovanni grimaszolva.

– Hiába is nevetsz rajtam, Vanyecska! Felszínes szerelmeid nyomába se érnek annak a szenvedélynek, mely bennem lobog évszázadok óta – nézett rá megvetően Vlagyimir.

– Á! Most jön az a rész, hogy a szerelem örök – kántálta Giovanni gúnyosan. – Ugyan, hagyjuk!

– Hány nőt vittél már ágyba? És hányat tartottál meg? Egyet sem!

– Mondjuk, ez igaz – vágta rá pimaszul az olasz.

– Könnyelmű és felszínes vagy, hiába ringatod magad abban az ábrándban, hogy különb lennél! Éppúgy kárhozatra születtél, mint mi mindannyian.

Ez utóbbi megjegyzés ráfagyasztotta Giovanni arcára a mosolyt. Hirtelen komor lett, a földre szegezte tekintetét. Nem volt gúnyos, se frappáns riposzt, csak kínos csend. Majd Giovanni váratlanul felpattant és megragadta Vlagyimir gallérját.

– Ne gyere nekem a pokollal! Fogalmad sincs, miről beszélsz! De én jártam ott, és nincs nagy kedvem visszamenni – vágta oda ingerülten, majd mintha máris megbánta volna, hogy kikelt magából, kényszeredett mosollyal elnézést kért, megigazgatta a prémgallért és visszaült a székre.

Lucia Bianchi összeráncolta a homlokát. A rendőrségi jelentésben nem szerepelt, hogy az olasz bármilyen rehabon részt vett volna. Pedig ahogy beszélt, ez egyértelmű. Alkohol vagy drog? Lucia kezdte más szemmel nézni. Ezek szerint ez a könnyed szabadosság csak álarc, valamiféle gyerekkori traumát takarhat, ami végül valamiféle függőségbe torkollott.

– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha megpróbálnánk megkeresni az eredendő okot. Ha képesek megfogalmazni, szembe is tudnak nézni vele – javasolta. – Giovanni, talán kezdhetné maga.

– Sajnálom, de nem szeretek dicsekedni, és a noteszem sincs nálam – jegyezte meg könnyedén az olasz.

Eric alig láthatóan megrázta a fejét, a harmadik pedig visszatért a kőszobor szerepéhez. Dr. Johnsonhoz vannak szokva, számukra Lucia Bianchi egy idegen, ráadásul nő… De nem kell minden csatát megnyerni.

– Jól van… Akkor nézzük a tesztet! Első kérdés…

Ostoba kis személyiségteszt. Nincsenek jó vagy rossz válaszok, az eredmény pusztán a lélek tükörképe – már ha valaki őszintén tölti ki, mint Eric. Giovanni viszont pontosan tudta, melyik kérdésre milyen választ kell adni a kedvező személyiségprofil érdekében, ami nyilván köszönő viszonyban sincs valós, manipulatív énjével. Könnyedén megvezet bárkit, és az igazat megvallva, már Lucia sem tudta, mit gondoljon róla. Egy biztos, ha dr. Johnson ismét felkérné a helyettesítésre, nemet fog mondani.

– Viszontlátásra! – intett Lucia az ajtóból a foglalkozás végeztével. Örült, hogy végre megszabadult ettől a társaságtól.

– Bella signorina, adio! – válaszolta Giovanni, mintha csak nem akarta volna meghazudtolni saját magát.

Eric némán bólintott. Láthatóan nagyobb zavarban volt a fejéhez vágott dicséretektől, mint a foglalkozás elején. Vlagyimir azonban méltóságteljesen biccentett, pusztán udvariasságból.

Lucia Bianchi alig várta, hogy hazaérjen, meleg fürdő és vacsora, aztán a kényelmes ágy. Ennyire vágyott! Persze lehet, hogy a férjével átbeszélik ezt a nemkívánatos terápiát. A férje ugyanis szakmabeli, csak már visszavonult, inkább otthon süt-főz, gondozza a kertet és házat.

 

– Milyen volt? – nyitotta ki a kocsiajtót.

– Vlad megint keresztbetett, pedig simán meglett volna – huppant be a hátsó ülésre Giovanni. – Azért írjuk fel ceruzával, még hátha összejön. Lucia Bianchi.

A sofőr gyorsan előkotorta a kesztyűtartóból azt a kis fekete noteszt, ami a neveket szokta feljegyezni. A ceruzások a notesz hátsó lapjain szerepeltek.

– Lucia Bianchi – ismételte, majd jellegzetes macskakaparással felpingálta.

– Egy idősebb fickó a férje, nem okoz majd gondot – folytatta Giovanni az ábrándozást. Lelkében száz szonett született a vágyakozás mámorában. – Megvan a címe is! Még foglalkozás előtt szereztem meg attól az ennivaló kis titkárnőtől. Egyébként pont időben, mert utána Vlad meghívta vacsorára… Attól tartok, most láttam utoljára… – Egy pillanatra elkomorodott, majd ismét mosoly ült az arcára. – Viszont dr. Johnson büszke lenne, ha tudná, hogy milyen nagylelkű voltam, és csak úgy átengedtem. Vlad még mindig az ezeréves szerelmén vekeng, szüksége van egy kis vérfrissítésre.

A sofőr bólintott. Az úr már csak ilyen nagylelkű.

– Menjünk! Nem hiszem, hogy sokat kellene várnom.

A kertváros, ahol a nő lakott, túlságos rendezett volt ahhoz, hogy ne tűnjön fel egy parkoló, ismeretlen autó. A sofőr továbbhajtott, Giovanni pedig lassú léptekkel sétált a ház felé. Egy terebélyes fűz díszítette az utcát. Giovanni szerette ezeket a fákat, oly sok emlék kötötte az angol kertek rejtek adó, árnyas fűzeihez. Számtalan megélt és elképzelt kaland elevenedett meg, kellemes borzongás futott végig rajta, majd hirtelen megtorpant. A fűz árnyékában ugyanis megvillant egy szempár. Giovanni jól ismerte ezt a vörös tekintetet. Egy óvatos lépést tett a fa felé, inkább csak azért, hogy feltevését igazolja. Egy emberszerű, de szőrős, kutyafejű lény körvonalai kezdtek kirajzolódni. Giovanni egyből megértette: a ház oltalom alatt áll, itt nem látják szívesen a hozzá hasonlókat, és ha nem akar közelebbről is megismerkedni azzal a vörös szemű szörnnyel, jobb, ha sarkon fordul és elsiet. Szégyen ide vagy oda, Giovanni nyúlcipőt húzott. Nincs kedve még egy pokoli kalandba bonyolódni.

 

– Ne haragudj, Lucia, csak úgy hallottam, mintha csöngetettek volna, és meg akartam nézni, hogy a szomszéd srácok szórakoznak vagy valami idegen – magyarázta a férj, majd gondosan bezárta a bejárati ajtót. – Már elment.

– Nem is hallottam a csengőt.

– Mert akkor éppen a fürdőszobában voltál.

– Igaz! – legyintett Lucia. – Kész vagyok, jöhet a vacsora! És közben elmesélem, milyen alakok járnak Johnson csoportjába. Kész színházi előadás volt. Shakespeare!

– Nem bánom, hogy az ilyesmiből mostanában kimaradok – jegyezte meg kedélyesen a férj, majd gyengéden megfogta felesége karját. – Előbb a vacsora, aztán a beszámoló!

– Igenis! Előbb a vacsi! – ismételte játékosan Lucia.

By the way all right reserved © Rebecca Blackhorse

Kép forrása:

https://www.fanpop.com/clubs/gaspard-ulliel/images/37958300/title/gaspard-august-man-magazine-photo

Endeavour 7 és 8 - Morse felügyelő újabb esetei

 Tudom, kissé le vagyok maradva, hiszen jelenleg a 9. évad van terítéken, de csak most volt időm pótolni a lemaradásomat. Nézzük csak, hol tartottunk! A 6. szezon végén az új irodában helyre áll a rend, a régi csapat ismét összeáll, de Morse ezúttal sem sokkal szerencsésebb, mint korábban, ráadásul furcsa bajuszt is növesztett. Nagyjából így búcsúztunk tőle akkor.

Bűn és vér Oxfordban

Anélkül, hogy lelőnék minden poént, megpróbálom összegezni a folytatást. Az első és talán legfontosabb, hogy Morse megszabadult a bajusztól. Apróság, de engem idegesített, így azért csak jobb. Ezen kívül azonban sok minden nem változott. Félresikerült szerelmek és rafinált gyilkosok kavarognak a két szezonban egymással versenyezve. A 7. szezonban kissé úgy érzem, hogy túllőttünk a célon. A 6-osban olyan frappánsan végigvitt háttér történet mintájára itt is valami hasonló kezd kikerekedni, de eléggé erőltetett a mód, ahogyan a végén a kirakós elemei összeállnak. Az olasz operákat idéző melodramatikus vég a ti amo-val pedig egyenesen nyálas. Mondjuk, Morse az elején már megmondta, hogy olyan is lesz, mint egy opera, akkor pedig minden rendben. Morse egyébként a 7. szezonban még saját magához képest is hülyén viselkedik, de hát a szerelem sötét verem. A 8-as ehhez képest sima sétagalopp, semmi kiugró, de azért tartja a színvonalat. Ezek ellenére úgy érzem, a sorozat az 5. szezon táján kissé vesztett korábbi dinamikájából, de azért remélem, hogy magára talál.

Morse veszélyben! Csinos, magányos nő az operában!

A műveltségi vetélkedőn túl már Velence miatt is érdemes belevágni, hiszen a történet egy része ebben a mesés városban játszódik. Csodás zene, varázslatos helyszínek, tökéletes díszlet.

Dorian Gray bűnei 1983

 Egészen véletlenül bukkantam erre a filmre, bár bátran nevezhetjük inkább próbálkozásnak. A Dorian Gray bűnei (The Sins of Dorian Gray) modern köntösbe öltözteti jól ismert történetünket, ugyanakkor meglepően sablonos véget ér.

Dorian Gray bűnei - spanyol VHS-borító

Modern, de lényegében semmi sem változott

Történetünk ezúttal a 1960-as évek tájékán kezdődik - bár ezt nehéz pontosan belőni, mert a készítők mindvégig törekedtek az időtlenségre és B-kategóriás mozi lévén nem volt túl sok forgótőke, hogy pazar díszletekkel és jelmezekkel illusztrálják a korszakváltásokat. Főhősünk egy fiatal lány, aki előtt ígéretes filmes karrier áll - a próbafelvételen egy portréfestő is feltűnik. Ebből a filmes utalásból azonban sejthető, hogy ezúttal az új idők szelének köszönhetően nem egy festmény, hanem az a bizonyos próbafelvétel lesz a kulcs. Dorian Gray végül a szépségipart választja a film helyett, de szépen végigjárja a klasszikus létrát, elveszti ártatlanságát - minden tekintetben -, gyilkol is, ha kell, bűnre csábít másokat. Számomra ugyan nem igazán érthető, hogy a vége felé miért is akar vezekelni, miért próbálja elhitetni magával, hogy képes megváltozni, megőrizni örök fiatalságát és emberi mivoltát egyszerre. A történet vége azonban nem lehet más, mint a pusztulás. Mellesleg kissé olyan érzésem volt, hogy főhősnőnk olykor csak teng-leng a történetben, és amikor gonosz, akkor sem tudja mit csinál, még azt is "elbénázza". Amennyiben ez szándékos, újszerű rendezői koncepció, jobban is ki lehetett volna dolgozni, mert a törekvés sajnos megállt félúton, nem volt elég hangsúlyos, a karakter inkább kidolgozatlannak tűnik. "Ugye nem vagyok gonosz?"

Ismerős arc a háttérben és egyúttal húzóágazat is

A filmnek ezek ellenére vannak erényei is. Elsőként Anthony Perkinst említeném, aki félrevezető elemként és narrátorként van jelen, mert kivételesen nem ő gyilkolja a népeket, csak kommentál. Mindenesetre én örültem a viszontlátásnak, és igen valószínű, hogy nélküle ezt a filmet nem néztem volna végig. A maga visszafogott módján kissé csapodár és intrikus, mégis szimpatikus figura. Második erény gyanánt Michael Ironside mellékszerepére hívnám fel a figyelmet. Ironside-nak bár nincs lehetősége nagyot domborítani, de nem bánom, hogy beválogatták a stábba. A harmadik pedig a The Sins of Dorian Gray című dal lenne Lisa Dalbello előadásában, ami egész pofásra sikerült, még ha nem is lett listavezető. A divatfotókra tízpontot adnék, de a kosztümökre csak hatot, mert vélhetőleg az alacsony költségkeret miatt nagyjából a '80-as évekből kellett megoldani minden korszakot és ettől kissé hitelét vesztette.

Lisa Dabello - The Sins of Dorian Gray

Mindent összevetve érdekes kirándulás volt, és aki kedveli a témát, nézze meg, mert egy próbát megér.