Előző este (2015. 08. 29.) került adásba a Hannibal-sorozat utolsó epizódja. Bryan Fuller bár sokan zseniálisnak mondják - alapjában véve abban zseniális, hogy megtalálja a megfelelő (szak)embert az adott munkára -, mégis sikerült bebizonyítania, hogy minden művészi allűrje ellenére bizony behódol, ha a helyzet úgy kívánja. A sorozat lezárását később elemezném - ha már kiéleztem a sógun késkészlet minden darabját -, ezúttal pedig inkább bemutatnék egy ellenpéldát. A Hannibal enyhén sablonos befejezése után kifejezetten üdítő lesz a zöld hentesek társasága, húsgombócok dán recept alapján.
Ártatlannak tűnő dán borító;
a néző mit sem sejtve ül a képernyő elé, aztán...
A zöld hentesek avagy Hannibal előszobája
Eredeti címen De grønne slagtere (2003) avagy A zöld hentesek a dán filmművészet egy remekbe szabott fekete komédiája; esetünkben két apropója is van. Kezdetben kevésbé zöld - vagyis környezet- és emberbarát - henteseink ugyanis félig-meddig önhibájukon kívül ismeretséget kötnek a kannibalizmussal. Ők maguk ugyan nem fogyasztanak ezekből a termékekből - legalábbis a történetből ez nem derül ki -, de bárkit szívesen kiszolgálnak. A második - talán fontosabb - indok, hogy a főszerepet Mads Mikkelsen játssza, bár elsőre nem biztos, hogy ráismerünk.
Az amerikai borító: ahogyan kinyílik a hűtőkamra ajtaja,
megdöbbentő tények tárulnak elénk: igen, az ott egy emberi lábszár
Mikkelsen gyakran alakít sármos gengsztert, ugyanakkor kevésbé esztétikus, de annál heroikusabb hőst is. Jelen esetben egy kevésbé sármos, kevésbé heroikus alkattal van dolgunk, egy olykor hétköznapinak, olykor teljesen őrültnek tűnő figurával. Svend megformálása éppolyan könnyedén megy Mikkelsen számára, mint az igen határozott Hannibal vagy bizonytalan Jacob. Újratervezett arcszerkezetével - mindössze a magasított homlokról van szó - kissé Frankensein szörnyét jutatja eszünkbe, de abban biztosak vagyunk, hogy valami nincs rendben körülötte.
A német változat: kendőzetlen valóság
A történet nem csupán az abszurd szituációkban és morbid fordulatokban bővelkedik, de lépten-nyomon jelen van benne dráma és melodráma egyaránt. Míg Svend hétköznapi problémákkal küszködik (boldogtalan házasság, munkahelyi gondok, meg nem értettség otthon és a szakmában egyaránt), társa, Bjarne sokkal mélyebb kell, hogy ásson: halott állatok csontvázai és a saját kísérteti veszik közre nap mint nap, ráadásul a látszólag normális szereplők sem egészen normálisak.
A film nagy erénye, túl a zseniális színészi játékon, hátborzongató képi és zenei világon, hogy hőseink a maguk módján megtérve, zavartalanul folytatják tovább enyhén neurotikus életüket. A néző még szinte aggódik is értük, és megkönnyebbül, hogy az igazságszolgáltatás végül nem csap le rájuk könyörtelen pallosával.
Vegetáriánusoknak és állatbarátoknak, valamint gyengébb idegzetű nézőknek nem ajánlott, Mikkelsen- és Hannibal-rajongóknak kötelező!
A Hannibal ébredésében hangsúlyos szerepet kapott - nevezzük most így - a japán kultúra. Nem csupán lady Murasaki figurája, de a szamurájok ősök szelleme némi foghagyma olajjal vegyítve teljesen átitatták a művet. Ezek után nem túl meglepő, hogy ezek az elemek a sorozatban is helyet kaptak, bár nem minden esetben úgy, ahogyan gondolnánk.
Beverly Katz
A Will Graham munkáját segítő csapat egyik - és egyetlen női - tagja a kínai származású Hettienne Park által megformált Beverly Katz ügynök, kiváló patológus, mint az egyik részben kiderül muzikális múlttal - a team két másik tagja, akik az ügyeletes humorherold szerepét töltik be, oly annyira jellegtelenek, hogy több mondatot nem is szánnék rájuk. Katz ügynöknő figurája azonban több szemszögből is érdekes. Akárcsak Hannibal és Will Graham karaktere, Katz is igazodik az általános megállapításhoz: "Egy jó megfigyelő, kétszer annyit hallgat, mint amennyit beszél. Ezért van két fülünk, de csak egy szánk."
Semmi sem marad rejtve a hálószobában,
de még a pincében sem...
A történet során Katz magánéletéről - már ha van - nem tudunk meg semmit, de annál többet a gyermekkoráról. Jómódú, kiegyensúlyozott családban nőtt fel, ahol már egy cifra káromkodás is furcsa eseménynek számít. A balettórákat sikerült elkerülnie, de helyette hegedülni tanult, aminek még így több évtized távlatából is gyakorlati hasznát veszi. Kiváló megfigyelő és elemző, következtetései logikusak, gyors az asszociatív képessége, és nem utolsó sorban jó meglátásai mellett tud "gondolkodni" is. Mindez nagy adag határozottsággal, önállósággal és vakmerőséggel párosul - és sajnos ebből már sejteni lehet, hogy nem éri meg a sorozat végét. Katz igyekszik megérteni Will Graham "őrületét", ugyanakkor belátja, hogy normális vagy abnormális állapotában Graham szaktudása nélkülözhetetlen. Ez kissé előrevetíti Hannibal későbbi sorsát azzal az apró különbséggel, hogy Graham nem próbál meg manipulálni - szimpla egyezséget köt olykor életre-halálra, vagyis életről-halálról.
Beverly Katz elvesztése igazi katarzis a szereplők és a nézők számára egyaránt, amelyet még érzekletesebbé tesz a Hannibal által létrehozott igen morbid performance, arról nem is szólva, hogy Will Graham után, a team az egyetlen igazán használható emberét veszti el.
Lady Murasaki nyomában
A második szezon elején Hannibal tesz némi, a maga módján egyértelműen kétértelmű utalást a lady Murasakival történő "elválásukra" - a néző fantáziájára lesz bízva a hogyan. Ez akkor csendes felütésnek hat, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, valójában azonban csak finom jelzés, hogy elevenítsük fel újra ezt a szálat.
Miután a második szezon végén Hannibal fenekestül felforgatva maga után hagyja az Államokat, Európában megy, hogy "hódoljon a művészeteknek" - ahogy egy hasonló elme, Joker mondaná. Míg látszólag gondtalan napjait tölti Firenzében, Will Graham igyekszik fel- meg kissé újraépíteni saját magát, és mivel jelenleg megállítani nem tudja, megpróbálja kiismerni ellenfelét. Graham is ismeri a Mulder ügynök által felvázolt aranyszabályt: "Hogyan ismerheted meg a jelent? A múlt által" (A gumiember), így útja a Lecter-birtokra vezet, ahol egy eléggé szürreális világ fogadja, amely azonban tökéletesen igazodik a nyitó epizód háttérzenéjeként hallható Debussy Egy faun délutánja hangulatához. Graham ott ismerkedik meg a titokzatos, kiszámíthatatlan és nem éppen barátságos Chiyoh-val.
Mindössze egyetlen közös "duett",
de az előjáték lehengerlő
A Hannibál ébredése filmváltozatából az idő rövidsége miatt kimaradt, de a könyvben folyamatosan jelen van Chiyoh figurája, akit családja azért küldött lady Murasakihoz, hogy megtanítsa mindarra, amit egy ifjú japán hölgynek tudnia illik - ugye, hogy érdemes olvasni! Chiyoh tehát régóta ismeri Hannibal Lectert, és mint később kiderül jobban, mint bármely más szereplő. Látszat szövetséget köt Grahammal, majd távcsöves puskájával aktívan szaporítja a sorozatban elhunytak számát. Bár úgy tűnik, szeretné lakat alá zárni Hannibalt, végül mégis egyszerűen magára hagyja - talán már sejti Hannibal miféle rögeszme fogja lett. Épp annyira bájos, mint amennyire könyörtelen, tökéletesen idézi fel előttünk a japán drámai hősnők jellemvonásait, és talán később újra láttuk volna kevésbé nőies arzenálja kíséretében, ha a sorozat nem ér véget az NBC részéről egyetlen gyors katanavágással.
A Lecter-birtok képi és zenei világa kissé meseszerű, de méltó párja a Hannibal által sajátos ízléssel kialakított művészi képeknek. Néha olyan érzésünk van, mintha egy japán filmbe csöppentünk volna - A homokasszony Hannibal-verziójába -, máskor Az elveszett gyermekek városának egy eddig ismeretlen színhelyén találjuk magunkat, és kissé nem is bánjuk, amikor végre elhagyhatjuk ezt a helyet.
Chiyoh a Távol-Kelet titokzatosságát, a szépség mögött rejlő kíméletlen kegyetlenséget testesíti meg, mindazt, amire a nyugati ember úgy véli, hogy Japánra jellemző volt egykoron, bár kétségtelen, hogy a magyarázat nem ennyire egyszerű. Chiyoh egy fajta harcos-vadász szerepet ölt magára, meglehet azonban, hogy ezzel csak meg akar téveszteni bennünket - többet vártam ettől a karaktertől, mint amire végül futotta, de erről később.
Következik: Hannibal-sorozat: Hannibal avagy egy személyiség profilból
Az eredeti történetben Jack Crawford figurája oly annyira sablon volt, hogy még Harvey Keitelnek sem sikerült életet lehelnie belé - azt azért tegyük hozzá, hogy a forgatókönyv erre nem is nagyon adott lehetőséget. Ezek után igazán üdítően hatott az újraformált Crawford megjelenése Laurence Fishburne alakjában. Nem csupán Crawford bőre kapott új színezetet, de a témához méltó drámai személyiség vált belőle.
Fishburne Tim Roth és Andy García oldalán bemutatja,
hogy egy jó gengszterfilmben
a kilőtt töltények és a színészi játék aránya legalább fele-fele
Laurence Fishburne-re sokan a Mátrix (1999) Morpheusaként emlékeznek, holott pont ez az a szerep, amelyben nem igazán tudott domborítani. Filmográfiájában olyan címeket jegyez, mint Az apokalipszis most (Apocalypse Now 1979), The Cotton Club (1984), The King of New York (1990 Christopher Walken és Wesley Snipes mellett), Gengszeterek (Hoodlum 1997) vagy az előbb említett Mátrix-trilógia. Lehetősége volt azonban klasszikusabb oldalról is bizonyítani például Kenneth Branagh Othello-adaptációjában (1995).
Testalkatra nem éppen törékeny, új Jack Crawfordunk lelkében vadviharok dúlnak. Nemcsak kollégái miatt van szüntelen lelkiismeret-furdalása - hiszen félig-meddig barátjának tekinti Will Grahamat is, akinek személyisége látszólag az ő döntései nyomán hullik darabjaira -, de családi élete sem felhőtlen: felesége végstádiumban levő rákos beteg. Majd lassan kirajzolódik az emlékek ködéből Miriam Lass alakja: egy gyakornok, akinek feltételezhető halála szintén Crawford lelkiismeretét terheli. Hannibal Lecter nem csupán Graham agyhúrjain játszik mesterien, de Crawford érzelmi világának billentyűin is. Bella, a beteg feleség, Miriam Lass - last vagy lost, de mindképpen elveszett - mind csak eszközök Hannibal kezében arra, hogy Crawford józan ítélőképességét befolyásolja; az aranyfrank szimbolikája tökéletesen ábrázolja Hannibal Lecter abszurditását és érzéketlenségét - mégis azt kell, hogy mondjam: zseniális megoldás. Végül pedig, miután Crawford megjárja a maga poklát, túlnő a szürke, engedelmes FBI-ügynök szerepen, a maga módján igyekszik revansot venni. Mindehhez Rossini szolgáltatja a háttérzenét a 3. szezon 5. epizódjának záró jelenetében. A történet ezzel még nem ér véget, de Crawford és Hannibal Lecter viszonylatában - egyelőre úgy tűnik - sok újat nem tartogat.
Frankenstein menyasszonya
Az X-aktákban gyakran idegesített Scully ügynök alias Gillian Anderson, mert állandóan akadékoskodott és féltékenykedett, ráadásul eredetiben kissé sipákoló hangja is volt. A sorozat lezárása után azonban szinte eltűnt, bár feltűnt pár filmben, mint a Szeress, ha tudsz! (Playing by Heart 1998), a Dickens regény alapján készült Bleak House (2005) című tv-sorozatban, majd 2011-ben a Johnny English második részében. Így alkalma nyílt a skót-brit színészet színe-java mellett csiszolódni, mert olyan partnerei akadtak, mint Sean Conerry, Charles Dance és Rowan Atkinson - valamint Dominic West, akivel a Hannibal ébredésében is találkozhatunk. Talán a drámai szerepek változatossága, az idő vagy az új lehetőségek hatására forrt ki tehetsége, nem tudni, de mára érett drámai színésznővé vált, aki döbbenetesen árnyalt alakításra képes.
Először nem ismertem fel szőke frizurával, de jellegzetes orra, és csontos arca végül nyomra vezetett - enyhén Marlene Dietriches design. Bedelia du Maurierként szerencsére elhagyta sipákoló hanghordozását, lágy, mély tónusban beszél - a magyar szinkron elég felejtős, főként, ha felismerjük benne A rém rendes család bosszantó szomszédját: Marcy Dancyt - és nemcsak külsejében, de mozgásában, viselkedésében is a film noir szabályaihoz igazodik. Nem véletlen, hogy elsősorban őt tekinthetjük Hannibal Lecter méltó "párjának", hiszen már kezdetben átlát a "gondosan szabott személyiség öltönyön", bár azt még nem sejti, a valóság minden képzeletét felülmúlja.
A 3. szezonban talán kétségek merülhetnek fel a nézőben, mert nem igazán értjük, hogy mi motiválja az olykor törékenynek máskor oly erélyesnek látszó doktornőt: Hannibalt akarja megtéríteni vagy csak a túlélésre játszik, vagy egyszerűen megszédült, mint lepke az erős lámpafénytől. Mielőtt azonban elítélnék, vegyünk számba azt, hogy Hannibalnak nemet mondani nem könnyű feladat. Du Maurier meglehet, hogy a saját tudomány kíváncsiságának csapdájába esett vagy egyszerűen győzött benne a méltó társ utáni vágyakozás - ez egyébként a sorozat egyik központi problémája is. Du Maurier szerény lehetőségeihez mérten igyekszik az áldozatok számát csökkenteni, de némely esetben ez lehetetlen vállalkozásnak tűnik, főként, ha maga az áldozat provokálja ki a gyilkosságot, mint az önelégült professor Soriato esetében.
Külön bekezdést érdemel az állítólag gyilkosság, amit du Maurier követett el. Csak a 3. szezonban lehetünk tanúi, mi nézők, a valós eseményeknek, de már az eset első említésekor gyanakodni kezdünk. Akkor pedig végképp eloszlik minden kétségünk, amikor Hannibal szájából elhangzik a bűvös mondat: "Segíthetek, ha arra kér" - ugyanezt az ajánlatot teszi Abigail Hobbsnak is. Mint később megtudjuk, a támadó valójában a saját nyelvét nyelte le. Ekkor a szemfüles néző felkiált: "Ez volt A bárányok hallgatnakban is!". És valóban. Ott Hannibal egyik "cellatársa" vet véget az életének ily módon, aki előzőleg obszcén megjegyzést tett Clarice Starling FBI-ügynökkezdeményre.
A menyasszony nem túl boldog,
bár ő sem tudja, hol és hogyan lehetne boldogabb
Miután Hannibal rács, pontosabban üvegfal mögé kerül, du Maurier doktornő gyötrődései még nem érnek véget. Immár nem Hannibal személyisége, hanem saját pszichéje kínozza. Éles látását azonban továbbra sem homályosítják el az érzelmek, így amikor Will Graham nem éppen fair módon a fejére olvassa, hogy Frankestein menyasszonya, du Maurier rögtön visszapasszolja a labdát: "Mindketten" - maga is.
Az utolsó rész fényében azonban kénytelen vagyok egy plusz bekezdést betoldani. Nehéz eldönteni, és talán nem is lehet, hogy du Maurier a félelembe vagy a várakozásba - esetleg vágyakozásba - őrült-e bele. Hannibaltól vagy saját magától félt inkább? És vajon engesztelésül tálalta fel egy végtagját vagy csupán azért, mert úgy ítélte meg, elkerülhetetlen. Pontosabb diagnózist talán később kaphatunk, most igyekszünk magunkat felmosni a padlóról a sorozat lezárása után és az értelmetlenség okozta sokktól.
Ps: Közben újra indul az X-akták és már műsoron a Hajsza (The Fall), de kérdés: lesz-e lehetősége Andersonnak egy du Maurier-hez hasonló karaktert eljátszani.
Mostanában eléggé rá vagyok "kattanva" a témára, ezért ahogy megláttam, rögtön lecsaptam erre a könyvre. Ígéretesnek tűnt a borító, a szerző nevéről nem is szólva. A szép, spanyol családnév olvasásakor hajlamos voltam azonnal bizalmat szavazni, a Joe-ról pedig rögtön beugrott Joe Pistone alias Donnie Brasco. Aztán kiderült, hogy gyanútlanul sétáltam be a ravasz módon felállított csapdába.
Tözsdecápák és hasonló ragadozók markában
a védtelen olvasó csak tehetetlenül vergődik a sorok közé zárva
Joe Navarro, egykori FBI-ügynök azt ígéri számunkra a hátsóborítón, hogy segítséget nyújt a veszélyes személyiségek felismerésével kapcsolatban - a kezelésüket szakemberre vagy végső esetben saját szerszámos kamránk tartalmának egyedi felhasználása által ránk bízza. Négy alap típust tárgyal: a narcisztikus, az érzelmileg labilis (borderline), a paranoid és a ragadozó (pszichopata) alapeseteit.
Eddig rendben volnánk, akad azonban néhány gyenge pont.
Kezdjük talán azzal, hogy a szövegben elég sok a visszajátszás. Olykor teljes szakaszok, sőt oldalak ismétlődnek - mondjuk ettől elég pörgősen haladhat az olvasó, mégis kicsit bosszantó, hiszen az egész könyvet max két óra alatt ki lehet végezni, és ennyi idő alatt ritkán felejtjük el, mit olvastunk korábban. És ott vannak azok a csodálatos tesztek, amelyek kissé a Cosmopilitanhez teszik hasonlatossá a könyvet. Igaz, az amerikaiak imádják a teszteket, mert ott csak x-elni kell, és így nem fárasztják magukat bonyolult betűkapcsolatokkal. Részben tehát érthető a dolog, de kissé komolytalanná teszi ezt a féltudományos szakmunkát. Számomra különben is életszerűtlen a szituáció, ahogy a tesztet töltögetem egy szobában, miközben Jack Nickolson éppen kis baltával aprítja az ajtót - az ötödik pontig, ha eljutnék. Arról nem is szólva, hogy a kérdések javarészt ismétlődnek - megint -; a 120 helyett valójában 50-60 pontban rövidre zárható lenne az egész. Aztán eszembe villant az is, ahogyan Franklin doktor Lecternek éppen arról számol be, hogy letöltött több ilyen tesztet és kitöltötte Tobias barátjára vonatkozóan - reméltem, hogy csak viccel. Ezek szerint Amerikában mindenki ilyen tesztkönyvekkel járkál, és szabadidejében, netalán munka közben a saját biztonsága érdekében ezeket töltögeti?
A különböző típusok tárgyalása közben, néhány igencsak elhamarkodott és leegyszerűsített következtetést sugall számunkra a szerző. Például, hogy az összes terrorista paranoid, a bűnözök általában narcisztikus pszichopaták, és amelyik érzelmileg labilis személyiség nem áldozat az ragadozó, vagy ragadozóvá váló áldozat. Gondosan kerülte például a morális elmezavar kérdését vagy a behaviorista iskolák okfejtéseit, ami azért is furcsa, mert az Egyesült Államok volna az irányzat bölcsője és fellegvára.
Aztán jöttek a példák!
Az amerikai bűnüldözés hírhedt (Bundy, Manson, Bonnie és Clyde, Al Capone, Jesse James, Butch Cassidy meg a Sundance kölyök) és kevésbé ismert bűnügyei - szintén gyakran ismételgetve -, aztán elérkezett az a pont, ahol az egész hitelét vesztette. A felsorolt példák között néhány oda nem illő név is felbukkant, és megtudhattuk, hogy Josef Sztálin és Adolf Hitler is narcisztikus borderline paranoid pszichopata volt, hiszen több millió ember haláláért felelősek, míg Hermann Göring mindössze egy pszichopata megnevezéssel kénytelen megelégedni - pedig ha volt valaki a III. Birodalomban, aki gondot fordított a megjelenésére, aki halmozta a rangokat, címeket és kitüntetések meg a felbecsülhetetlen értékű műkincseket az ő; a jelek szerint ezt az amerikai pszichológusok azonban mégsem értékelték. Végül Szadam Husszein és Oszama bin Laden is megkapja a maga személyiségprofilját. Félreértések elkerülése végett nem azt állítom, hogy "normális" lett volna a viselkedésük, de nem keverjük össze a tudományt és a politikát - talán jobb lett volna, ha a magyar kiadásból ezt a szerkesztő egyszerűen kihúzza. Persze érthető a példasor egy olyan országban, ahol a pszichológia szinte vallás, és az az általános tévhit, hogy ha az ellenséget kianalizáltuk, már le is győztük - sotto voce jegyzem csak meg, hogy komoly szakemberek, mint Robert D. Hare, visszautasítják az ehhez hasonló felkéréséket.
Illusztrációként számos film is terítékre kerül, kezdve Hamupipőke narcisztikus mostohájával és mostohanővéreivel by Disney - kicsit az az érzésem, hogy túl alacsonyra tettük az olvasó értelmi szintjének mércéjét. Persze tudjuk, hogy a Grimm-mesék java része nem mese, és a Jancsi és Juliskában ábrázolt burkolt kannibalizmus is történelmi tény - bizonyos változatokban nem azért keverednek az erdőbe, mert eltévedtek, hanem mert a szüleik igyekeztek megóvni őket attól, hogy szerepeljenek a heti menüben. Az amerikai szépség, Az ördög Pradát visel és az ehhez hasonló populárisabb művek talán segítenek megvilágítani egy-egy típus lényegét, bár szerencsésebb lett volna példatárként Stephen King vagy Agatha Christie műveit felhasználni - egyedül A ragyogás kerül említésre, és nem igazán a megfelelő helyen. Hiányolom viszont Az amerikai pszichót - egy narcisztikus "skrizofén" története avagy a z olvasó-néző teljes őrületbe kergetése; a narcizmust persze tökéletesen jeleníti meg -, az örök visszatérőt: Rambót, mint az amerikai eszme kissé félresiklott, erősen paranoid és antiszociális végtermékét, és természetesen magát doktor Lectert - pedig Thomas Harris félig-meddig kolléga, és biztosan kisegítette volna pár eredeti gondolattal a szerzőt.
A könyv talán megnyugvást nyújthat a szürke hétköznapokban, bár kérdéses, hogy kis hazánkban, ahol a depresszió és a paranoia szinte nemzeti kincs, az ilyesfajta irodalomra mennyire lesz fogékony a közönség. A kishalakat kiszűrni józan paraszti ésszel sem túl nehéz, de Navarro saját maga is beismeri - áttétesen ugyan, de a felhozott példákból ez derül ki -, hogy akkor vesszük észre, nagy baj van, ha már doktor Lecter tányérján fekszünk - képletesen vagy ténylegesen. Akkor pedig nincs ok a pánikra, az esélytelenek nyugalmával hajthatjuk álomra a fejünket!
Achtung! Akik korábban doktor Lecter kurzusára jártak, azoknak ez a könyv még széljegyzetnek is kevés.
Hannibal Lecter ellenpontja történetünkben kétségtelenül Will Graham, akiből szám szerint hármat jegyzünk - eddig. Ha kronológiai sorrendben nézzük ismét a '86-os Embervadászhoz visszakanyarodva, manapság a Los Angeles-i helyszínelőkből Grissomként ismert William Petersen nyitja a sort. Klasszikus alakítás, semmi pszichózis, hiányzik belőle a későbbi "érzékeny" vonulat, az empátia. Összegezve: egy megszokott nyomozó karakterrel állunk szemben.
Másodszereposztásban Edward Norton kapta a lehetőséget, hogy szalmaszőkére festve, enyhe feminin vonásokkal vegye fel a harcot az éppen aktuális, kevésbé intelligens pszichopatával szemben. Norton segítségére van a kiváló operatőri munka és a megfelelő ritmusú vágások dramaturgiája, amelyek érzékletessé teszik empatikus, "beleérző" képességét. Edward Norton a Legbelső félelemmel (1996) és az American History X-szel (1998) írta be magát a filmtörténetbe - no meg azzal, hogy egy ideig Salma Hayek férje lehetett -, és bár tudjuk, hogy zseniális színész, azóta számos érdekes és érdektelen filmben kapott szerepet - ez utóbbira talán a legjobb példa a Hulk (2008), amelyben főszerep játszott ugyan, de nem nagyon vettük észre, hogy benne van.
A sorozatban Hugh Dancy ölthette magára Graham kissé neurotikus személyiségét, de számára ez nem okozott különösebb nehézséget, mert már korábban nagy rutinra tett szert hasonló karakterek megformálásában.
Vérfarkasok nyomában; valamivel könnyedebb téma, mint egy pszichopata:
csak a fizikai épségünk forog veszélyben, az elménk nem
- persze némi vallási színezetet azért kapott a történet -
Lányos arcvonásokkal, borostásan vagy rövid szakállal érzékeny "intellectuel" benyomást keltve gyakran külsejéhez igazodó szerepekben láthatjuk. Dancy is feltűnik a 2004-es Arthur királyban, mint Galahad - kicsi a világ. Mintha csak rá írták volna az Adam (2009) főszerepét is, amelyben egy aszperger szindrómában szenvedő fiatal férfit játszik. Ezek után már meg sem lepődünk a Savage Grace-ben (Vad hála vagy más ferdítésben Kegyetlen báj 2007) általa alakított félmeleg karakteren - eredetileg egészen az, de a történetben mégis rácáfol erre.
A legérdekesebb mégis a Blood and Chocolate (Vér és csokoládé 2007) című, mondjuk talán lightos horror - furcsa játéka a sorsnak, hogy ugyanezt a címet szánja doktor Chilton már soha el nem készülő könyvének, és hogy a Hannibal által elkészített közös desszertjükben is keveredik némi vér a csokoládé mellé. Dancy ezúttal "egyszerű" embert játszik, igaz művészlélek, akinek egyetlen bűne, hogy egy vérfarkaslányba szert bele. A falkaegysége szent, és amikor Dancy önvédelemből megöli a lány "bátyját" - kicsit olyan Tybald halott feeling a család részéről - finom szólva is elszabadul a pokol. Dancy alakítása előrevetíti a később megformált Will Graham-i gyötrődő hős figuráját, de mivel klasszikus szerkezetről van szó, a végén minden jóra fordul. A film további érdekessége, hogy Bukaresten játszódik - eredeti ötlet megint előhúzni Vlad Tepes hazáját -, és a vérfarkasok között feltűnik Dobó Kata is.
Ismerd meg a rács mindkét oldalát és megtudod, ki vagy...
"This is my design"
A technika ezúttal is fokozottan Graham hasznára van, de ez semmit sem vesz le a Dancy színészi képességéből. Sőt, a történet során alapos jellemformáláson-formálódáson keresztül vergődő karakter látásmódjához szinte már kötelezően hozzátartoznak a különböző effektek. Az új Will Graham penge élen táncol: még nem tudni, hogy a józanság vagy őrület győz-e az elméjében. Úgy tűnik, eléggé tanulékony, de túlságosan érzelgős. Hannibal Lecter mellett pedig néha olyan "kalandokat" is átél, amelyekről inkább lemondott volna. Kezdetben FBI-osnak túl bölcsész, a végére azonban - hála a lelkiismeretes oktatásnak - csak kitanulja a szakmát.
Következik: Hannibal-sorozat: Othello és Frankenstein menyasszonya
