Bevallom, nem túl sok Agatha Christie-regényt olvastam. De miután átrágtam magam a Granada teljes Poirot-sorozatán (1989-2013), és a Marple java részén (2004-2013), gondoltam teszek egy kísérletet, és ha már lúd, legyen kövér elv alapján, A Sittaford-rejtélyt vettem célba. Korábban volt egy próbálkozásom A kristálytükör meghasadt-tal, de ez motiváció hiányában korai véget ért.
Geraldine McEwan, Miss Marple ravasz, olykor sajátos humorú énje
Míg a Poirot több évtizeden és alkotói elképzelésen is átvonult - lásd bővebben David Suchet Poirot és én című könyvében - a Marple-nak ezt jóval drasztikusabban és jóval rövidebb idő alatt "sikerült" elérnie. A sorozat a harmadik szezon után ugyanis rejtélyes oknál fogva főhősnőt cserélt, és búcsút vett az addig kiváló teljesítményt nyújtó Geraldine McEwantől. Hogy milyen megfontolás késztette a művésznőt vagy a producereket a váltásra, nem tudni, de az kétségtelen, hogy ezzel a sorozat visszazuhant a korábbi Marple-ök kevésbé kiemelkedő sorába, elvesztette lényegét és sajátos hangulatát. A McEwan által megformált izgága, ravasz Marple például gyakran engedett meg magának kétértelmű kiszólásokat, amit vagy megértett a nagyérdemű, vagy nem, és pont a gyilkos "orra előtt" - csak hogy még izgalmasabb legyen a játék. McEwan nem csupán egy kiváló detektívet keltett életre, de a sorozatban fel-felbukkanó drámaiság megformálását is tökélyre vitte. Ez az új széria ugyanis érdekes magánéleti adalékokkal szolgált Miss Marple jellemével kapcsolatban. Három szezon, illetve 12 epizód készült McEwan főszereplésével, és mind valódi műremek, muszáj többször látni őket.
Geraldeni McEwan után Julia McKenzie felbukkanása valóságos sokk volt, de mintha a forgatókönyvírók is elvesztették volna a fonalat, a sorozat visszasüllyedt a BBC által készített sorozat (Joan Hickson főszereplésével 1984-1992) alá, sőt, gyakran olyan érzése támad a nézőnek, mintha fogalmazásgátlót szedtek volna. A McKenzie által megformált Miss Marple-ból ugyanis hiányzik az az élénkség, humor és élet, ami elődjét jellemezte. A történetek kevés kivétellel (A kristálytükör meghasadt) a szódával elmegy kategóriába sorolhatók, és ha kiemelkednek, az inkább az olyan mellékszereplők érdeme, mint Brian Cox (I. Hannibal Lecter) vagy Edward Fox, bár sok arc feltűnik a Poirot-stábból.
"Még egy kis meleg vizet?"
E kis kitérő után lássuk A Sittaford-rejtély névre hallgató Christie-regényt (1931).
A Sittaford-rejtély (2006) ezért is érdekes darabja a sorozatnak, mert eredetileg nem Miss Marple-történet. Ha valaki a regény ismeretében kezdett neki a filmnek olyan érzése támadhatott, mintha egy furcsa örvénybe került volna: minden részlet megvan, de még sincs a helyén. Számomra ez pont fordítva történt, mert először ismerkedtem meg az adaptációval, csak utána olvastam az eredeti művet, mintha a regényt a végéről kezdenénk. Az alkotók ugyanis elemeire szedték Sittafordot és egy egészen új történetet hoztak ki belőle. Ez csak hasznára vált, mert az alaposan átszerkesztett forgatókönyv jóval több fordulatot tartogat, kiváló dramaturgiával dolgozik, drámaiság jeles, és a Christie-fanoknak számos apró morzsát szór szét, hogy kibogozhassák a rejtélyt - a jóval ésszerűbb végkifejletről már nem is szólva. A közönséges földi halandók is elcsíphetnek olykor egy-egy rejtett célzást, ha résen vannak. Bár A Sittaford-rejtély nem a legismertebb Christie-regény, de izgalmas, pofás kis epizód kerekedett belőle.
Geraldine McEwan mellett Timothy Dalton a húzóágazat, bár sok szerepe nem igazán akad, és a cselekmény lényegi részét sem ő viszi. A stáblistában felbukkan még Mel Smith, szintén vén róka, annak idején együtt kezdett komikusi karrierjét Rowan Atkinsonnal a Not the Nine O'Clock News című show-ban, Michael brandon a Dempsey és Makepeace-ből (1985) - ha valaki még emlékszik erre a sorozatra - és Patricia Hodge, akit annak idején A másik folt című Holmes-epizódban (1986) egy igen visszafogott dámának ismerhettünk meg, itt viszont annál harsányabb valójában van jelen. Az ifjú titánok közül pedig A halál a Níluson Poirot-epizódból (2004) már ismert Zoe Telfordot és James Murray-t érdemes kiemelni.
Cselekményünk idősíkjában is lényeges változás történt, az eredetileg a két világháború között játszódó események átkerültek a '60-as évekbe, bár erre vonatkozóan Winston Churchill személye ad egyedül támpontot. Furcsa azonban, hogy a politikai karrierről ábrándozó kiváló hazafi, Trevelyan mindössze kapitányi (századosi) rangig jutott a Nagy háborúban és egyetlen szó sem esik a II. világháborúban nyújtott teljesítményéről - leszámítva kétes ügyleteit a hadianyag gyártásban. Trevelyan személye mellesleg nem egyértelműen pozitív vagyis egyértelműen nem az, hiszen a nézővel kötött rövid ismeretsége alatt egy gyilkosság, sírfosztás és csalás vádja is beárnyékolja hírnevét.
"Apácák neveltek fel.
Ők tanították meg, hogyan szálljak szembe a gonosszal.
Pokol volt az életük."
Charles Burnaby alias Charles Enderby alias James Murray
A könyvváltozatban Charles Enderby egy talpraesett, minden hájjal megkent, ravasz, de kissé hiú újságíró, aki a véletlennek köszönhetően csöppent a gyilkosság sűrűjébe, majd engedve a sztori és a főhősnő csábításának vesz részt a nyomozásban. A történet végén esik némi csorba ugyan azon a bizonyos hiúságon, de Enderby ízig-vérig újságíró, és láthatóan hamar túlteszi magát a dolgon.
A filmváltozatban Charles Burnaby azonban a pszichopata gyilkos jóképű és igen udvarias mintapéldája, akit lehet gyűlölni vagy szeretni, de azt el kell ismerni, igazán jól sikerült. Kezdetben úgy tűnik, mintha csupán véletlenül keveredett volna a történetbe, persze a végén kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy az események javarészt az ő mesterkedésének köszönhetően történtek. Részemről ez utóbbi személyiség-verzió sokkal vonzóbb, és igazán kár, hogy olyan gyorsan véget ér.
Ártatlannak tűnő játék
