Gondolatok a könyvtárból a magánkönyvkiadásról

"Aki rühes vakarozzék, akinek nem inge, ne vegye magára" 

Hamlet

Az elmúlt hat év során volt "szerencsém" vagy inkább alkalmam több szerző(baj)társammal együtt belülről is megtapasztalni a magánkönyvkiadás rejtelmeit.

Az elején minden szépen indult, mert részesei lehettünk "a saját könyvem itt a polcon" érzésnek. Bár olyan volt, mint a magyar narancs, kicsit savanyú - a megvásárolt szolgáltatás nem mindig olyan produktumot szült, mint amire vártunk -, de a "miénk"! Abban az illúzióban ringathattuk magunkat, hogy lesz tán egy idegen, aki elolvassa, még tetszik is neki, és meg sem állunk az eladási lista csúcsáig. Aztán bilibe ért a kezünk, mert egyszer csak rá kellett döbbennünk: rajtunk kívül még több ezer szerző gondolja ugyanezt, és olyan mennyiségben ömlenek a hagyományos kiadók és magánkönyvkiadású könyvek az olvasók fejére, hogy legény legyen a talpán, aki követni tudja.

Ó! De hiszen ez magánkönyvkiadás! Itt bizony a szerző dolga a márketing! Hoppá! Vagyis nem elég, ha tető alá hozzuk művünk kinyomtatását, talpalni, kilincselni is kell, de főleg perkálni - megjegyzem ennél a szakasznál már minden szerző több tucat elutasításon és megaláztatáson esett át, igazi erőpróba. Vagyis ez az egész lassan egy költséges kis hobbihoz kezd hasonlítani, csak itt valahogy sosem látszik a végeredmény, mert folyton egy lyukas köpenyt foltozgatunk. Két dolgot tehetünk, vagy belemegyünk a játékba, és úgy teszünk, mintha iszonyatosan élveznék, vagy a "én művész vagyok, nem marketinges" jelmondattal és felhúzott orral fordítjuk el a fejünket. Bevallom én ez utóbbi táborba tartozom, és hiszek az olyan klisékben, mint "a mennyiség, a minőség rovására mehet", "az ember azt csinálja jól, amihez ért, ne kontárkodjon bele mások dolgába" etc. Ezzel a konzervatív és divatja múlt hozzáállással nyilván nem is lehetek piacképes - és már rég a nagyérdeműről, művészi értékekről, stílusról beszélünk, csupán gazdasági megközelítésről -, ezt jobb, ha belátjuk. Mellesleg idővel ismerszik meg az ember, így a magánkönyvkiadásra szakosodott brigádok is, melyek egyre erőlteljesebben a "szerző fizess" elvet vallják magukénak. Kicsit olyan, mintha egy éhezőnek megmutatnák, hogyan néz ki a sült csirke, de enni már nem adnak belőle, csak ha tejelsz, és akkor se túl sokat. Így jutottunk el Maecenas nemes elgondolásától az opportunizmusig.

Persze mindannyian megértjük, hogy ezek nem jótékonysági intézmények, vannak költségek - olykor igen faramuci néven és indoklással -, még is furcsa, hogy a könyvkiadást, ami a legtöbb esetben művészeti alkotást jelent, úgy kezelik, mintha zöldség lenne a nagybanin. Valószínű bennem van a hiba, hogy ezzel a szemlélettel nem tudok azonosulni, és nem maradt más vigasz, minthogy elképzelem, mi történne, ha valaki, történetesen Hannibal Lecter, komolyan venné az olyan szlogeneket, mint "szívünket a szerzőnkért".

Sovány ebéd, de víg lakoma

Utóirat: ha valaki azt hinné, hogy a magánkönyvkiadás financiálisan megterhelő, annak javaslom kipróbálásra a szellemi tulajdon visszaszerzése alias szerződés felbontása című játékot, amit nyugodtan nevezhetünk tartásdíjnak, és amiben sokkal többet veszíthetünk a pénztárcánk tartalmánál - az önbecsülésünket például, mert garantáltan mindent elkövetnek majd, hogy komplett hülyének érezzük magunkat.