Ibn Hasszán kertje

- Nos, ez nem Japán, még csak nem is japános, de ízig-vérig Rebecca Blackhorse -

– Mi a neve, katona? – meredt rá a tiszt.

– Seoc McNeil, uram! – válaszolta.

– Jack?

– Nem, uram.

– Jacques?

– Nem, Seoc.

– Seoc? Jézusom! Ez meg miféle név?

– Skót, uram.

– És maga ezzel a névvel akar meghalni? – nézett rá a tiszt gúnyosan vigyorogva.

– Nem, uram. Úgy értem, nem áll szándékomban meghalni… uram – tette hozzá Seoc McNeil gyorsan.

– Maga csak azt hiszi… – mondta vészjóslóan a tiszt. – Maga csak azt hiszi – ismételte. – Tűnjön a szemem elől!

Seoc McNeil tisztelgett, majd futni kezdett a gép felé.

Miután elfoglalta a helyét a pilótafülkében, felcsatolta a sisakot.

„Ha az ember egy F–16-os pilótája, vannak pillanatok, amikor halhatatlannak képzeli magát – gondolta, miközben a gép lassan emelkedni kezdett. – Na persze ez csak addig tart, amíg az ellenség néhány lövéssel meg nem nyírbálja a farktollait.”

Először minden csendesnek és nyugodtnak tűnt. Talán túl csendesnek is. De pár mérfölddel a kijelölt célpont előtt váratlan látogatóik akadtak, akik örömükben gyorsan tüzet nyitottak az újonnan érkezőkre. McNeilnek eleinte szerencséje volt, de mialatt egy sajátos manőverbe kezdett, furcsa érzés kerítette hatalmába. Ez az érzés abból a felismerésből fakadt, hogy az üzemanyagtartály valamilyen rejtélyes módon kiürült, és a hangokból ítélve a motor lassan leállni készült. Aztán a gép zuhanni kezdett egyenesen a föld felé, és egy oldalra vetett pillantásból a pilótának azt is sikerült megállapítania, hogy az ellenség már rég nem fecséreli rá az idejét. Seoc McNeil megpróbált katapultálni, de a gép mintha csak a tisztet akarta volna igazolni, akivel nem olyan régen az udvaron futott össze, ez valóban csak próbálkozás maradt. Egyre gyorsulva közeledett az előtte meredő sziklaszirt felé, aztán egyetlen hatalmas lökést érzett, majd minden elsötétült előtte.

Seoc McNeil hirtelen kinyitotta a szemét, és felsóhajtott.

„Furcsa – állapította meg –, már több éve nem jött elő. Miért pont ma? – méregette az ébresztőórát, mintha az tudná a választ. – Pedig direkt vigyáztam arra, hogy ne egyek túl sokat Ahmed fűszeres keftájából.”

Seoc rövid töprengés után meggyőzte magát arról, hogy valójában még aludni szeretne, de épphogy újra elszenderedett, valaki finoman megrázta a vállát.

– Jó reggelt!

Seoc ismét kinyitotta a szemét; egy tíz év körüli arab fiú állt az ágya mellett mosolyogva: Tamír.

– Nincs még túl korán? – kérdezte Seoc, majd ásított egyet.

– Ma kedd van – jelentette ki a fiú.

– Kedd? – kérdezett vissza Seoc; először nem értette, ez miért is olyan fontos. – Á, szóval, kedd van! – csillant fel a szeme pár másodperccel később. – De a gép csak dél körül érkezik.

– Igen, de azt mondtad, hogy ébresszelek fel, mert reggeli után ellenőrizni akarod a szobákat, és még a konyhában is van dolgod – magyarázta Tamír.

– Igaz – bólintott Seoc. – Első a zuhany, aztán a kávé, és utána jöhetnek a szobák – állapította meg.

– A kávé már kész van – jegyezte meg Tamír. – Ahmed is rád vár.

„Ma mindenki gyorsabb nálam – gondolta Seoc. – Talán csak ennyit jelent ez a különös zuhanás” – nyugtatta magát.

– Szólj Ahmednek, hogy pár perc és lemegyek! – mondta, aztán egy barackot nyomott a fiú fejére. – Menj!

Tamír bólintott, és már el is viharzott.

Seoc kiszállt az ágyból. Ez a kedd valahogy csöppet sem volt az ínyére. Ebben a pillanatban ezt a rosszkedvet az előbbi rémálomra fogta, de közrejátszhatott a bal térdében egyre erősödő fájdalom is. A platina, amivel kipótolták a gránátrepesz okozta hiányt, nem volt túl barátságos, sőt, gyakran határozottan ellenségesen viselkedett. De lehet, hogy nem is a platina volt a hibás, hanem az a hentes, aki a műtétet végezte. Kilóra vágta fel és varrta össze az embereket, katonákat és civileket egyaránt, és a betegei közt eluralkodó igen magas halálozási arány ellenére is elégedett volt a munkájával. Seoc McNeil gyakran gondolt doktor Gyorsszikére, egészen pontosan minden egyes időjárási front alkalmával, és ezekre a gondolatokra a legkevésbé sem illett volna a keresztényi jelző, holott Seoc annak idején szigorú katolikus neveltetést kapott.

Seoc felállt, és kisántikált a szobából egyenesen a folyosó végén álló fürdőszoba felé. Pár lépést követően megállt – nem árt egy kis pihenés, a hosszú út után –, majd összeszedte magát, és továbbindult.

„Az első méterek mindig sokkal nehezebbnek tűnnek, de a nap végére már fel sem tűnik, ha belenyilall a fájdalom a térdedbe. És járhattam volna rosszabbul is – vigasztalta magát ilyenkor –, például ha a gránát a fejemet találja el, azt ugyanis nehéz lett volna platinával kipótolni.”

Behúzta maga után a fürdőszoba ajtaját.

„Itt sem ártana egy gyors takarítás” – nézett körbe, majd levette a pólót, az alsónadrágtól megszabadulni viszont már sokkal bonyolultabb volt.

Seoc a zuhanyfülkéhez lépett. Megnyitotta a meleg víz csapját, majd adagolt a zuhanyhoz némi hideget is, és amint úgy vélte, hogy a kettő elegye megfelelő hőmérsékletű, belépett a fülkébe.

Huszonhárom évesen, amikor belépett a Brit Légierő kötelékébe, biztosra vette, hogy élete legjobb döntését hozta meg. Ugyanilyen határozottan gondolta három évvel később ennek az ellenkezőjét, és titkon még hálás is volt annak az ellenséges szakasznak, amelyik rábukkant a kényszerleszállás közben félig a homokba fúródott gépe mellett. Igaz, hogy akkor ezek a fickók akkor éppen meg akarták ölni, és feltehetően a kézigránát robbanása után úgy hitték, ez sikerült is, de Seoc nem érzett haragot irántuk, mert később kiderült, hogy ez a lehető legjobb dolog volt, ami történhetett. Az Allah nevét kiáltozó katonák nem is sejthették, hogy Seoc McNeil ismeretlenül is a szívébe zárta őket, amikor az orvos szakértőkből álló vizsgálóbizottság harcképtelennek nyilvánította.

Ezután persze hazaküldték, és annak ellenére, hogy otthon hősként fogadták, valahogy csak nem találta a helyét. Ez a katonásdi egyáltalán nem úgy sült el, ahogy Seoc tervezte, és nem csak járnia kellett újra megtanulni, de az emberi kapcsolatok terén is volt mit bepótolnia. Ráadásul roppantmód idegesítette, hogy állandóan azért nyüstölték, meséljen arról, hány embert ölt meg, milyen érzés volt, és hogy élvezte-e. Egyszer megpróbálta elmagyarázni ezeknek az embereknek, hogy milyen is hosszú napokig egyszerre fosni és hányni valamilyen, az orvosok által sem ismert betegségtől, és gyógyszer helyett be kellett érnie azzal a jó tanáccsal, „majd elmúlik, ezen túl kell esni”. Vagy, hogy milyen érzés eltemetni megmaradt végtagokat, csonkokat és holttesteket, miután a levegőből valami barom – történetesen ő maga – egy meggondolatlanul kiadott parancsra elegánsan végigbombázta a környéket. De nem értették meg, és csak egy átlagos meccs utáni, kocsmai verekedés lett a végeredmény. No meg persze az, hogy az éjszakát a rendőrőrs egyik cellájában töltötte. Ott viszont legalább csend volt, és senki sem nyaggatta ostoba kérdésekkel.

Végül úgy döntött, a világ egy ismeretlen pontján vett horgonyt, és épp kapóra jött az egyik volt bajtárs ajánlata, aki egészen más okokból ugyan, de szintén búcsút intett a Királyi Légerő vasmadarainak. Seoc McNeil így kötött ki Marrakesben, abban a városban, amiről eddig nem túl sokat tudott. Azóta persze ezt a hiányosságot volt alkalma korrigálni, és felfejleszthette az arab nyelvtudását is.

Seoc a zuhanyzás végeztével kénytelen volt szembenéznie azzal a negyven felé közeledő fickóval, aki valaha istennek vagy valami nagyon ahhoz hasonlónak képzelte magát. A múlandóság felismerése fájdalmas volt fizikailag és pszichésen egyaránt, el is telt pár hónap, amíg beletörődött, cserébe azonban olyan bölcsességre tett szert, amely keveseknek adatik meg – győzködte magát Seoc, ha olykor kétségei támadtak.

Rövid, vizes haját hátrafésülte – a szárítással egyébként teljesen felesleges bajlódni –, aztán pedig álljon, ahogy akar, illetve ahogy a légmozgások akarják. Ezután következett a borotválkozás, ami szigorúan a napi rutin része volt. Azóta ragaszkodott kíméletlenül ehhez a szokáshoz, amióta egy kéthetes intenzív sivatagi rejtőzködés után meglátta magát a tükörben. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem teszi ki az emberiséget annak a borzalmas látványnak, bár lennének olyanok, akik megérdemelnék.

Borotválkozás közben azonban egy gyanakvó, rideg, kék szempár méregette a tükörben.

„Ez a nap is elkezdődött, nincs mit tenni” – mondta gondolatban a tükörképének.

Mialatt Seoc McNeil a felső szinten elsántikált a zuhanyig, aztán vissza a szobájába, Tamír odalent az egyik asztal mellett üldögélt, és a sátor alakú hálóval letakart reggelit őrizte, amely egy nagy bögre kávéból, némi gyümölcsből, és pár húsos pitából állt. Az őrzés pontosan annyit jelentett, hogy egy összetekert újsággal minden repülő rovart elhessegetett, ami csak a háló közelébe merészkedett.

Korábban az alsó szinten étteremként működő helyiség egy szőnyeggel teleaggatott bazár volt. Most azonban a falak csupaszon fehérlettek, csak néhol lehetett látni egy-egy festett mintát. Nyolcszög alakú, intarziával díszített asztalok és székek sorakoztak egymás mellett a vendégeket várva. Az utca felőli hatalmas ablakokat fedő faragott táblák már hajnal óta nyitva voltak, akárcsak maga az ajtó. A majdnem a bejárattal szemben állólépcső mellett, helyezték el a pultot, amelynek két fontos funkciója volt: azon kattogott a kassza, és mögötte rejtőztek az ásványvizes palackok. A bejárattól jobbra lehetett bejutni Ahmed birodalmába, vagyis a konyhába. A jobb saroknál pedig két diszkrét ajtó rejtett az illemhelyeket, amelyet főként a turisták használtak.

Tamír türelmesen várt a gazdájára, és még akkor is folytatta a szárnyas rovarok rémisztgetését, amikor Seoc McNeil lesétált a fából épített, egyszerű vaskorláttal ellátott csigalépcsőn.

Seoc könyékig feltűrt, világoskék ingben és fekete nadrágban pont úgy festett, akár egy helyi kifőzde pincére, főként, ha még a fehér kötényt is felkötötte volna a derekára. Mindent elkövetett ugyanis, hogy a legkevésbé se hasonlítson egy katonaviselt fickóra, ezért igyekezett például olyan nagy gonddal a bakancsot a nadrág szára alá rejteni.

Tamír szemében mégis Seoc McNeil volt a háborút megjárt eszménykép. Nem is csoda, hiszen Seoc magas volt, legalábbis jóval magasabb, mint az itteni férfiak; széles váll, világos barna haj – ami lehet, hogy csak a sok ősz hajszáltól tűnik világosnak, és valaha jóval sötétebb volt – és az errefelé nem túl gyakori kék szem. Ráadásul valami különös oknál fogva az arca ugyanolyan sápadt maradt, mint tíz éve, amikor megérkezett, és ez még inkább fokozta a személyét körüllengő misztikumot. Tamír számára mindenképpen. Bár a sápadtságra doktor Roberts szerint az anémia és a napfénytől való beteges tartózkodás volt a legkézenfekvőbb magyarázat.

– Szólok Ahmednek! – ajánlkozott Tamír.

– Ráérünk még arra! – legyintett Seoc, miközben az asztalhoz sántikált. – Farkaséhes vagyok! Mellesleg az emeleti fürdőszobára ráférne egy kis súrolás – tette hozzá.

– Még be sem fejezed a reggelit, és ragyogni fog minden – vágta rá Tamír, és már a csigalépcső felé tartott.

– Rendben, és köszönöm – válaszolta Seoc, majd leült a székre.

Felemelte a hálót, majd kihúzta alóla a húsos pitákkal megrakott tányért, és hatalmas falatokat harapva elkezdte magába tömni. Aztán a kávé következett, lassan kortyolgatva, és végül néhány gerezd narancs. Jó tíz évvel ezelőtt egy ilyen összetételű reggeli elfogyasztását elképzelhetetlennek tartotta volna, de az éhség és egy jó szakács sok mindenre képes, még arra is, hogy Seoc McNeilt leszoktassa a hagyományos skót étkezési szokásokról.

Ahmed a konyha ajtajában állt, és onnan figyelte, ahogy a sánta vezír, ahogy a helybeliek maguk közt Seoc McNeilt nevezték, befejezi az étkezést. Ahmed sűrű, fekete szakállával és fehér turbánnal a fején semmiben sem különbözött egy átlagos marrakesi polgártól, de fehér szakácsöltözéket viselt egy kék kendővel – amire igen büszke volt, és amelyet nagy gonddal igyekezett tisztán tartani –, mintha egy előkelő európai étterem séfje lenne. Továbbra is az általában csendes sánta vezírt nézte. Várt néhány percet, majd az asztalhoz sétált, és leült Seoc McNeillel szembe.

– Lenni egy kis gond – kezdte –, a szekrény zörög.

– Melyik szekrény? – kérdezte Seoc, miközben összeráncolta a homlokát, és a válaszon töprengett; általában nem okozott különösebb agytornát Ahmed kódrendszerét megfejteni, de ezen a napon valahogy ez sem ment úgy, mint máskor.

– A hideg szekrény – felelte Ahmed.

– Á! A hűtő! – simultak ki a ráncok Seoc homlokán. – És hogy zörög?

– Zörög – vágta rá Ahmed, aki úgy vélte, a zörgés természete kevésbé lényeges, mint maga tény, hogy a hideg szekrény igencsak zörög.

– Jobb, ha megnézem! – állt fel a sánta vezír. – Legalább ezt a pár napot kibírhatná! – sóhajtott fel.

– Az lenni jó! Az jó! – vigyorgott Ahmed, és előresietett, hogy kinyithassa a konyha ajtaját.

A hátsó bejárat mellett álldogált a szerkezet, amelyet Ahmed csökevényes angoltudásából fakadóan hideg szekrénynek nevezett. Méreteiből adódóan ezt a valamit valóban szekrénynek lehetett volna nevezni, mert majdnem két méter magas és egy méter széles volt, ráadásul olyan mély, hogy kényelmesen elfért volna benne egy felnőtt ember. A hűtőszekrény fehér burkolatán egészen fent egy cirill betűkkel írt felirat díszelgett: Szaratov. A szovjet ipar remekműve plusz és mínusz negyven fokban egyaránt jól teljesített, de ennek egyik alapfeltétele volt a megfelelő szaktudás, amelyet egyedül Seoc birtokolt a környéken.

Ahmed izgatottan figyelte a hideg szekrényt vizsgálgató sánta vezírt. Seoc finoman megérintette a hűtő jobb és bal oldalát, majd bekukucskált a fal mögé. Aztán visszalépett, kinyitotta, néhány másodpercig hallgatózott, és várt.

– Hm – állapította meg, és visszacsukta az ajtót.

Kellemes borzongás futott végig rajta, ahogy a hűtőből áradó hideg megcsapta.

– Nincs nagyobb baj – jelentette ki, majd szembe állt a hűtő bal oldalával, megragadta a tetejét, és elkezdte maga felé rángatni.

A Szaratov szörcsögni, majd erősen zúgni kezdett.

Seoc elengedte a szerkezetet, ököllel kettőt vágott a tetejére, majd karban font kézzel a zúgást hallgatta.

– Most jó! – nézett Ahmedre, aki felsóhajtott. – Túl közel került a falhoz – magyarázta.

Ahmed hosszú hálálkodásba kezdett arabul.

– Mennem kell – szabadkozott mosolyogva Seoc, akinek az elmúlt két év kevés volt ahhoz, hogy kiismerje magát Ahmed sajátos dialektusát, de mivel ezt mégsem vallhatta be, inkább csendesen elsomfordált.

Tamír még a fürdőszobát csinosítgatta, amikor Seoc felért az emeletre.

– Mindjárt készen vagyok! – kiáltotta a fiú.

– Rendben – bólintott Seoc. – Addig becsukom az ablaktáblákat.

Az emeleti szobákban, szám szerint mind az ötben, valaha a volt tulajdonos, vagyis a szőnyegkereskedő és a feleségei laktak. A kereskedő azonban a feleségeit túl hangosnak, a fenti lakrészt pedig már túl szűkösnek találta, ezért is adott túl ezen a „viskón”. Seoc egyformán rendezte be a szobákat, habár az általa választott helyiség valamivel kisebb volt a többinél. Egy kényelmes ágy a falhoz tolva, egy kisebb komód, egy éjjeliszekrény, az ablaknál egy asztal és egy szék, nagyjából ennyiből állt a berendezés. Egyszerű, de praktikus. A falakat kissé megfakult szőnyegek díszítették, és az ablak melletti sarokban egy nyolcszögletű kis asztalkán minden szobában egy-egy törpepálma árválkodott. Az ablakok északnyugatra néztek, de az emeleti teraszról tisztán lehetett látni az Atlasz hegyvonulatát.

Seoc szobája mellett lakott Tamír. A másik három helyiség általában üresen állt, de olykor megszállt bennük egy-egy vendég, például olyan turisták, akik túlköltekeztek vagy valahol sikeresen elhagyták a sátrukat.

Seoc belépett, lassan végigsétált a szobán, egyenesen az ablakhoz. Behajtotta a táblát, majd az utcát fürkészte. Szemben néhány árus vert sátrat, az úton pedig éppen a vén, fogatlan Abdul sántikált át.

„Majd együtt indulunk váltófutásban” – futott át Seocon.

A következő ablakhoz lépett, és behajtotta azt a táblát is. Ekkor három katonai terepjáró tűnt fel. Az első dudálni kezdett, mire Abdul felemelte a görbe botját, és megrázta feléjük, majd, ha lehet, még lassabban húzta maga után a lábát.

– Gyerünk, te vén szamár! Mi lesz? Mozogj már! – kiáltotta a sofőr ingerülten, de már volt annyi hely az úton, hogy megkerülje a vén koldust.

„Ebben a hónapban már harmadszor” – állapította meg magában Seoc.

A porfelhő, amit a terepjárók hagytak maguk mögött, elült. Az árusok már kipakolták a portékájukat, és a vén, fogatlan Abdul a szemközti ház falához húzódva üldögélt a földön. Legalábbis ezt látta Seoc, amikor a második szoba ablakához ért.

Mire a sajátja következett, Tamír már az emeleti terasz székeit igazgatta.

– Igazán szép lett – mondta Seoc.

– Köszönöm! Nagyon igyekeztem – válaszolta Tamír.

– Minden tökéletes – bólintott Seoc. – Menj le! Hátha Ahmednek szüksége van rád!

Seoc tisztán hallotta, miközben a fürdőszoba felé indult, ahogy a fiú léptei lefelé dübörögnek a lépcsőn, amit Tamír alaposan kitakarított és egyúttal át is rendezett, hogy a vendégek holmija is elférjen. Seoc pár percig az ajtófélfának támaszkodva bámult maga elé, majd visszaballagott a csigalépcsőhöz.

„Kellene egy lift vagy egy csúszda, bár az a felfelé haladást csak nehezítené” – húzta el a száját, és elindult lefelé.

– Megérkezett doktor Roberts! – futott be Tamír. – Kaptam tőle egy igazi puskagolyót! – kiáltotta lelkesen, majd kinyitotta a tenyerét. – Nézd csak!

– Ez igen! – bólintott elismerően Seoc, miután sikeresen vette az utolsó lépcsőfokot is. – Ez aztán a kincs.

– Igen! Egy amerikai katonából operálta ki, és most nekem adta – magyarázta Tamír, majd felrohant.

– Jó napot! – jelent meg egy árnyék az ajtóban, vagyis doktor Anthony Roberts.

Fehér, rövid ujjú inget és egy drapp színű, vékony szövetből készült nadrágot, egy jó állapotban lévő, de már sokat megjárt, rövid szárú bakancsot viselt. No meg egy speciális szemüveget, amelyet egyenesen Londonból hozatott, és amely számos, az egyszerű laikusok által nem ismert sugárzástól is védte a szemét. Cingár termete ellenére már többször bebizonyosodott, hogy igen szívós, és olykor emberfeletti erő lakozik benne, de első látásra inkább olyannak tűnt, akit egy erősebb szélvihar könnyedén arrébb söpör. Rövid sötét haja mindig borzas volt, de nem hanyagságból, hanem a zselétől, mert az volt a fixa ideája, hogy ez a divat a marrakesi éghajlaton éppúgy megállja a helyét, mint Európa nagyvárosaiban.

– Jó napot! – biccentett Seoc. – Indulásra készen?

– Abszolúte. De hol van Tamír?

– Elrejti a magától kapott golyót, de szerintem mindjárt itt lesz. – Seoc egy pillanatra elgondolkodott. – Köszönöm a segítséget – mondta végül.

– Ugyan, kérem! – legyintett doktor Roberts. – Igazán szívesen. Mostanában, szerencsére, teszem hozzá, elég kevés a betegem. Egyébként is örülök, hogy megismerkedhetem a professzorral. Legalább ez a látogatás kizökkent minket a szürke hétköznapokból.

Azt persze doktor Anthony Roberts már nem tette hozzá, hogy ez az élénk érdeklődés inkább a professzor asszisztensének szólt, aki Seoc McNeil leírása alapján spanyol akcentussal beszélt, és a keresztneve Juanita.

Seoc bólintott.

– Ma Ahmed kecskesajtos tekercset is készít – mondta.

– Azt meg kell kóstolnom, és talán akad egy üveg whiskyje is később, ha nem tévedek.

– Akad – mosolygott Seoc.

Tamír eközben gondosan becsukta maga mögött az emeleti szoba ajtaját, lehasalt a földre, és bekúszott az ágy alá, majd felemelte az egyik kisebb deszkát, amely alatt egy régi cukorkásdoboz rejtőzött. A festék néhol lekopott róla, de a szélmalmokat ábrázoló tájkép a fedelén még jól kivehető volt. Tamír két éve az utcán találta a tenyérnyi nagyságú dobozt, természetesen rögtön felmérte a lelet fontosságát és különlegességét. Már a doboz tetejére festett kép is roppant értékes volt számára, mert még sohasem látott hasonlót, így nem volt kérdéses, hogy csak ebbe rejtheti a kincseit. Ezúttal azonban sietnie kellett, mert tudta, hogy doktor Roberts várja, így nem szórta ki a doboz tartalmát, hogy elgyönyörködhessen bennük, csak felnyitotta, és elhelyezte a puskagolyót a Seoctól kapott katonai kitüntetés és a sivatagban talált pénzérmék közé. A másik oldalon pár különleges formájú kavics és egy megkövesedett csigaház kapott helyet. Tamír bezárta a dobozt, a helyére tette, visszaillesztette a deszkát, majd előmászott az ágy alól.

www.undergroundbolt.hu

www.bookline.hu

Yakuza in Jacuzzi

Ez persze jelen esetben nem igaz, bár a jakuzák biztosan jól éreznék magukat a jakuzziban, főként, ha lenne mellettük pár hostesscica is, de én a jakuzzit az óriás plakátokon mindig jakuzának olvasom magamban.

Egy falat "Bonszai"

Sean O’Brien hosszú évek óta már „törzsvendége” a Kiotó fényének, persze merőben másként, mint Seattle átlagpolgárai. Amikor ebbe a városba került, rögtön a szervezett bűnözéssel foglalkozó osztályra helyezték, egészen pontosan megkapta az ázsiai részleget, a jakuzákat. Ami annyit jelentett, hogy közelebbi ismeretséget köthetett a Tecuba családdal. Ő a saját maga részéről bármennyire is igyekezett „elmélyíteni” ezt a barátságot, Kiotó fényének asztalainál és a doktor Tagava Simóval, a család jogi képviselőjével folytatott „beszélgetéseknél” nem jutott közelebb a Tecuba Sokúhoz, a családfőhöz.

Egyébként is O’Brien úgy vélte, ez a küzdelem elég egyenlőtlen. Az egyik oldalon a II. világháború után áttelepült Tecuba család „csekély” befolyással és vagyonnal, amelyhez három étterem, egy tucat kis üzlet, pár night-club, karaoke bár és játékterem tartozott, hivatalosan persze. A másik oldalon Sean O’Brien különleges ügynök, aki maga mögött tudhatta az FBI teljes apparátusát, főként, ha a papírmunkáról volt szó. O’Brien egyszer tréfából megjegyezte, hogy a maffia azért jóval hatékonyabb, mert nem kell mindenhez írásban kérvényt benyújtani. Az igazgató ezen nem nevetett, sőt, felajánlotta az azonnali nyugdíjazás lehetőségét.

Kiotó fénye déltől éjfélig változatlan pompában ragyogott a hét minden napján, de sosem tülekedtek a vendégek az ajtóban. A hatalmas üvegfalakon keresztül bárki beleshetett az utcáról. A bejáratnál díszes lampionok invitálták az arra járókat Japán varázsával kecsegtetve, de ezt sajnos ellensúlyozták az ízlésesen, angolul és japánul kifüggesztett étlap borsos árai. Hiába, aki Kiotó fényében akar megmártózni, annak nagy árat kell fizetnie. Azok pedig, akik beléptek az impozáns bejáraton, igencsak meglepődtek. A megszokott japán éttermek látványa helyett ugyanis merőben más kép fogadta őket. A falakat díszítő tusrajzokon kívül csak néhány kör alakú asztal emlékeztette a látogatót arra, hogy hol jár. Gyékények és alacsony asztalok helyett egy előkelő hotel ázsiai stílusban berendezett étterme várta a vendégeket.

Az étterem előtti parkolóban egyetlen sötétbarna Jaguár XK parkolt. Egy kétüléses, villámgyors és vakítóan ragyogó álom.

„Tagava itt van” – jegyezte meg magában O’Brien, miközben a bérelt, kissé poros Ford Mondeo lassan begurult az autócsoda mellé.

– Mi a terv? – kérdezte Mackenzie.

– Mi a terv? – ismételte meg a kérdést O’Brien kissé bosszankodva, mert nem értette, ehhez az önmagában is értelmetlen feladathoz miért is kellene külön stratégiát kidolgozni. – Értelmetlen kérdéseket teszünk fel, amire a szokásos értelmetlen válaszokat kapjuk. Röviden ez a terv – magyarázta. – Aztán írunk egy értelmetlen jelentést.

– Ne legyen ennyire borúlátó! – vágta rá a fiatalabb, és megigazította a nyakkendőjét.

– Maga meg ne legyen olyan optimista! Mi van abban az állítólag koffeinmentes kávéban, amit inni szokott?

– A vitaminok és ásványi anyagok hiánya miatt olyan ingerült, pedig… – kezdte volna Mackenzie.

– Oké, hazafelé majd beugrom a zöldséghez! – vágott közbe O’Brien, nem volt kedve végighallgatni a soron következő kiselőadást.

Kiszálltak a kocsiból.

Mackenzie gondosan bezárta az ajtót, majd beriasztotta az autót.

O’Brien elmosolyodott.

„Ugyan már, kinek kellene ez a kopott tragacs? – gondolta. – Különben is ez a város egyik legbiztonságosabb parkolója.”

O’Brien csöppet sem lepődött meg, amikor belépett, hogy az emeletről levezető lépcsőn doktor Tagava Simo közeledett felé. Szigorú tekintetű, merev arcú japán férfi, méretre szabott, elegáns öltönyben. Bármely akciófilmben sikerrel alakítaná a fő gonosz jobb kezét, vagy magát a fő gonoszt.

Egy vérbeli Tagava: A Leszámolás Kis-Tokióban című filmből jól ismert arc,

Cary-Hiroyuki Tagawa, aki általában rossz fiúkat alakít, kivéve, ha nem...

A kép forrása:

http://jamesbond.wikia.com/wiki/Kwang

 

Azt persze kevesen tudták doktor Tagava Simóról, hogy különös neve egy szándékos elírásból származott. Az anyakönyvi hivatal lelkes munkatársa ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy az ázsiai gyermek semmiképpen sem kaphatta a Simon nevet, így levágta azt a feleslegesnek tűnő n betűt, hogy megőrizze a keleties hangzást, majd elégedetten hátradőlt a széken. Később persze beigazolódott, hogy mégiscsak neki volt igaza, mert Tagava valóban nem egy hétköznapi fickó, így a megszólítása sem lehet szokványos, és hogy nincs keresztneve, az se akkora tragédia, úgy se merne vele senki bizalmaskodni, mert már első pillantásra sem az barátkozós fajta. Amióta pedig Tecubának dolgozott, nem nagyon akadt volna olyan, aki elvitatná a Tagava Simo névhez való jogát, vagy ha akadt is, nem volt túl sok ideje ezt hangoztatni.

– Konnicsi va! Jó napot! – köszönt O’Brien jól nevelten. – O-genki desz ka? Hogy van? – és, mivel japán nyelvismeretének jelentős részét már előadta, várakozón nézett a jakuza-ügyvédre.

Tagava csak meghajolt.

– Régen láttam magukat. Már azt hittem munka hiányában feloszlatták az Irodát – mondta szúrósan.

– Nem járt tegnap a reptér közelében? – vágott vissza O’Brien.

Tagava összeráncolta a homlokát.

– Ne itt, a vendégek előtt. Menjünk fel! – mutatott a lépcsőre.

– Miért, vannak vendégek? – kérdezte őszinte meglepődéssel O’Brien, és körbenézett.

Egy távoli asztalnál valóban ültek, két fiatal nő.

„Az egyik talán olasz lehet. Az ilyesmi ruhákra szokták azt mondani, hogy kis semmiség? Legalábbis, ami a ruha felső részét illeti – állapította meg magában O’Brien. – A másik latin, talán kubai. Vajon Tagavához tartoznak, vagy tényleg vendégek?”

– Buongiorno! – köszönt kedélyesen a két nő felé.

– Buongiorno! – válaszolt az olasz, a kubai csak zavartan nézett.

– Ugye nem akar felbosszantani, Sean szan? – kérdezte atyáskodó hangon Tagava.

O’Brien nem válaszolt, csak vigyorgott. Ugyanis imádta bosszantani doktor Tagavát. Ha már nem zárhatta rács mögé sem őt, sem a tetovált barátait, legalább ennyi öröme legyen.

Tagava az egyik emeleti irodába vezette őket.

Mint a másod- vagy harmadgenerációs japán emigránsok általában, úgy a Tecubák is épp annyira ragaszkodtak a hagyományokhoz, amennyire rajongtak az újdonságokért. A tágas, világos irodában sajátosan keveredett Japán és az Egyesült Államok. A tojáshéj színű falakat haikuk borították, de a bútorok mind az amerikai ipar termékei voltak. Egy elegáns fekete kanapé, két kényelmes, buján hívogató fotellel, egy ébenfa dohányzóasztallal, aminek üvegből készült a lapja; ez volt az a sarok, ahová Sean O’Brien bejáratos volt.

Tagava megvárta, amíg a két ügynök leül a kanapéra, majd helyet foglalt az egyik fotelben.

– Kérnek valamit? – kérdezte ridegen.

– Egy beismerő vallomást két cukorral – válaszolta mosolyogva O’Brien.

Tagava arcán valami halvány mosolyféle futott át.

– Ha jól vettem ki a szavaiból, azzal vádol minket, hogy közünk van a két etruszk váza eltűnéséhez – nézett kérdően O’Brienre.

– Maga mondta, nem én – vonta meg a vállát az ügynök.

– Vannak bizonyítékai? Vagy ez is csak feltételezés, mint a többi?

– A madarak csiripelték – válaszolta O’Brien némi gúnnyal szándékosan használva az igazgató szófordulatát.

– A helyében nem sokat adnék az efféle csiripelésre – szólt közömbösen Tagava, és megvetően végigmérte Mackenzie-t. – Ennyi? – fordult ismét a másik felé. – Vagy van valami más is, amivel az időmet akarják rabolni?

– Ha már szóba hozta – kezdte kedélyesen O’Brien –, mi újság azzal a húsfeldolgozó üzemmel?

– Miféle húsüzem? – nézett rá Tagava érdeklődve. – Nincs semmiféle húsüzem a család tulajdonában, sőt még tulajdonrésze sincs ehhez hasonló cégben.

– Sejtettem, hogy ezt fogja mondani – sóhajtott fel az ügynök. – Pókereznie kellene!

Tagava arca megrándult.

„Ez megint egy mosoly” – gondolta O’Brien.

Mackenzie csak néma statisztája volt ennek a párbeszédnek, már rég feladta, hogy közbeszóljon.

– Ez esetben, uraim, örültem a szerencsének – állt fel Tagava, udvariasan meghajolt, és kiment.

– Ennyit a nemzetek közötti együttműködésről – mondta O’Brien Mackenzie felé fordulva. – Menjünk! Még meg kell írnunk a jelentést.

Ahogy lefelé ment, oldalra pillantott. A két nő még mindig ott ült. De ez már annyira nem érdekelte. Máshol jártak a gondolatai. Hogyan lehet több oldalt írni a semmiről?

Bonszai a balkonon - megjelenés

A Bonszai a balkonon története majdnem olyan izgalmas és fordulatokban bővelkedő, mint maga a regény, bár a szerző csöppet sem vette volna rossz néven, ha ennél valamivel egyszerűbben mennek a dolgok. Négy év leforgása alatt három különböző borítóval jelent meg, de talán a harmadik a leginkább találó - nem is szólva arról, hogy a borítónak kellemes csokoládé színe van, igaz, a műben a csokoládé nem nagyon játszik főszerepet, talán majd később.

A Publio Kiadó gondozásában a folytatáshoz méltó köntösben jelent meg

a Made in Japan sorozat nyitó kötete: a Bonszai a balkonon.

www.bookline.hu

www.publioboox.com

Japán szimbólumok - Bonszai a balkonon o-z

ojabun – családfő, vagyis a japán maffia vezére egy családon (gumin) belül. A szó jelentése: oja: szülő – bun: rész, vagyis főnök. A Tosima család a Szumijosi család befolyása alá tartozik, ennek vezére Szumijosi Sokoku, Szakura apja.

okurimono – ajándék. Meidzsi no okurimono, vagyis Meidzsi ajándéka. Ezen a néven emlegetik a császár által adományozott porcelántálat, amely a Tosimák társadalmi rangját biztosítja. Az ovális alakú tál külső oldalán szemből és a hátoldalon is ugyanaz a jelenet látható: egy démonnal küzdő szamuráj. A szamuráj a Tosima családot jelképezi, a démon pedig a császár ellenségeit, akivel a szamurájnak kell megküzdenie.

Tosima Szakura vitte el az okurimonót a családi szentélyből, hogy ezzel biztosítsa szabadságát. Átadta kedvesének, Ralph Stevensonnak, aki továbbküldik az Egyesült Államokba egy régi barátjának, Bill Whitemannek. Whiteman, miután értesült Stevenson haláláról, eladja a tálat, mert fél megtartani. A műkereskedőtől ez a tárgy Seattle legbefolyásosabb üzletemberéhez kerül, Thomas Leroy-hoz. Tosima Icsiro amikor felkereste Stevensont, – mint Aszuhara Kaiitól később megtudjuk – a gaidzsin már halott volt. Tosima később visszaküldi a férfi lakásába Korekara Hirotót, aki ráakad a gondosan elrejtett feladóvevényre. Tosima így jut el Seattle-be, de későn érkezik, és Whitemantől csak LaFayette nevét sikerül megtudnia. Tosima Icsiro egy ügyetlen baleset révén összetalálkozik Lucia Palermóval, aki előző nap történetesen tanúja annak, hogyan talál új gazdára az okurimono. Tosima, miután a nő nyomára bukkan, megtudja tőle, hol találja a családi ereklyét. A tálért cserébe Leroy párbajra kényszeríti Tosima Icsirót, amiért az életével fizet, így az okurimono végül visszakerül eredeti tulajdonosához. Tosima Icsiro azzal, hogy az okurimonót visszavisz, és átadja testvérének, Izónak, lemond a család vezetéséről.

Szumijosi Nakamaro pontosan tudja, hogy a két család egyesítéséhez nem elegendő, ha a jelenlegi családfőt, Tosima Izót megöli, és az özvegyet feleségül veszi, hanem magával kell vinnie a Tosima ház tekintélyét jelképező okurimonót is. Nakamaro szándéka ugyanis az, hogy a házasság révén egyesítse a Szumijosi és Tosima klán erejét és vagyonát.

on – a családon belüli kötelezettségek rendszere, ilyen a gyermek szülő iránti kötelezettsége, konfuciánus gyökerekre vezethető vissza. Tosima Szakura egy gaidzsinhoz fűződő szerelmi viszonya sértette az ont.

onyigiri – rizsgombóc, amelybe apróra vágott lazacot, gombaféléket vagy más adalékot kevernek. Magában, de különböző szószokkal együtt is fogyasztják. A norilevélbe göngyölt vagy a szezámmaggal megszórt változata is igen népszerű.

ozeki – a szumó birkózók által elérhető második legmagasabb rang. Szaito Hirojuki számára az ozeki elérése annyit jelentett, hogy visszavonulhatott a versenyektől, életét a művészetnek szentelve, ennek ellenére elfogadta Tecuba felkérését, aki testőrként kívánta alkalmazni. Szaito Hirojuki ahelyett, hogy őrizte volna Tecuba lányát, udvarolni kezdett neki ezzel egyszerre hívva ki a zord atyja és a könyörtelen jogtanácsos haragját. Feltételezhetően a szakács gúnynevet viselő bérgyilkos végzett vele, aki feldarabolta, illetve szakszerűen feldolgozta az így létre hozott részeket.

rónin – a szó eredeti jelentése a földet elhagyó, zsoldosnak állt paraszt, a XVI. századtól azonban a gazdátlan szamurájt nevezték így. Napjainkban azokra a diákokra használják ezt a kifejezést, akiknek nem sikerült az egyetemi felvételijük, és a következő évi felvételi vizsgára készülnek.

samiszen – háromhúrú pengetős hangszer, lantféle, szólóban és zenekarban is játszanak rajta. A Ryukyu szigetekről került a XVI. században Japánba.

sikoku – középméretű japán kutyafajta, nevét Sikoku szigetéről kapta. Vadászkutya, de házőrzésre is alkalmas. Hűsége legendás, ugyanakkor igen ravasz.

sinai – a kendóban használt, bambuszból készült kard.

sinkanszen – japán gyorsvonat, átlagsebessége 280 km/óra.

sógun – a szeii tai sógun kifejezés eredetileg a barbárokat legyőző nagy hadvezért jelent. Később a katonai vezetőket hívták így. A XII. és a XIX. század között a sógunok voltak az ország teljhatalmú urai.

Alan Duchat egy rejtjeles üzenetében Ogivara Harukit sógunnak, Aszuharát pedig nindzsának nevezi. O’Brien válaszában a Tövismadarak című TV-sorozatra utal, amelyben Richard Chamberlain játszott az egyik főszerepet, aki a James Clavell A sógun című könyvéből készült TV-film szereplője is volt. A két sorozat a színész révén kötődik össze, és az asszociációs láncolat így jut el a sógun tisztségtől egy romantikus filmsorozatig.

suriken – dobócsillag, a nindzsák fegyvertárának egyik darabja. Fémből készült, három vagy több, mindkét oldalán élezett tüskével, illetve ággal rendelkező lapos tárgy. A végtagok lebénítására, sérülés okozására egyaránt alkalmas, gyors és hangtalan eszköz. A csillag ágaival a pengéknek köszönhetően súlyos sebeket ejthetünk a kiszemelt áldozaton.

szaké – vagyis rizsbor, japán nemzeti italnak számító alkoholtartalmú, kellemes aromájú ital. Finomítatlan változata 40 fokos, az általános kereskedelmi forgalomban levő italok 32 fokosak. Létezik külön a főzéshez használt édes változata is, a mirin. A szakét általában felmelegítve isszák. Eredetileg csak szakrális jelentőséggel bírt, mivel a császári udvarban, templomokban és szentélyekben főzték, így a köznép számára a fogyasztása tiltott volt. A szaké azonban ma már bárki – még ha gaidzsin is – számára elérhető. A japánok általánosságban véve nem nagyon bírják az alkoholt, számukra a szaké már egy erős ital, ezért is kedvelik jobban a sört, készüljön bár rizsből vagy bármi másból.

szakura – jelentése cseresznyevirág, összetett jelkép a japán kultúrában. Az ország nemzeti virága, ugyanakkor a törékeny szépség és a mulandóság jelképe. A szamurájok életét gyakran hasonlították a cseresznyevirághoz, vagyis a lehulló cseresznyevirághoz, mivel életük rövid, kiszolgáltatott, de halálukkal nemes célt szolgálnak, ahogyan a virág halálából a gyümölcs születése következik.
A japán cseresznyefa termése egyáltalán nem hasonlít a hazánkban ismeretes ropogós, zamatos gyümölcshöz, a növény inkább virágja, mint termése miatt kedvelt.

Tosima Szakura a törékeny szépség megtestesítője, akinek halála isteni szándékokat sejtet. Amikor a Tosima ház kertjének cseresznyefái nyár végén hirtelen virágba borulnak, Szumijosi Nakamaro okkal feltételezi, hogy mindez Tosima Szakura miatt történt, mivel a halott asszony kamivá változott.

szamuráj – vagyis busi, azaz katonanemes. A szó eredeti jelentése: akik szolgálnak. A szamurájok harcosok, akik egy nemes, a császár, később a sógun szolgálatában harcoltak. Szigorú neveltetést és kiképzést kaptak. Nemcsak kitartásuk, önfeláldozásuk, de túlzott büszkeségük és kegyetlenségük is legendás volt (a szamurájokról mintázta George Lucas a jedi-lovagokat, akiknek szintén a büszkeség volt az egyik fő „bűnük”). A korabeli források szerint, ha nem volt elítélt a közelben, de a szamuráj ki akarta próbálni új pengéjét, kiállt az út szélére, és levágta az első szembe jövő parasztot. Ugyanakkor gondolkodás nélkül a halálba rohant, ha ura úgy kívánta.

A szamurájok viselkedéskódexe a Hagakure, vallása a zen-buddizmus. A szamurájok rendjét Meidzsi császár hivatalosan feloszlatta, de eszménye a mai napig áthatja a japán szellemiséget.

A szamurájok képzésében a harcművészeteknek éppolyan fontosságot tulajdonítottak, mint a művészetek elsajátításának. Az ikebanakészítésben vagy versírásban éppannyira jeleskedtek, mint a kardforgatásban – bár ez a kifejezés a japán kardvívó technika esetén nem egészen helytálló, itt ugyanis az volt a cél, hogy a lehető leggyorsabban lefegyverezze és megölje ellenfelét; Bokuden Cukahara például az egyvágásos kardművészet mestere volt, ami annyit jelentett, hogy egyetlen vágással képes volt megállítani bárkit.

szan – megszólítás nemtől függetlenül minden felnőtt korú személyre.

szeppuku – rituális öngyilkosság, amit akkor köteles elkövetni valaki, ha az on vagy a giri kényszeríti erre. A szertartás szerint a szeppukut végző férfinak saját hasát kell felvágnia, a nőnek a nyaki ütőeret, de arra az eshetőségre, ha ez nem sikerült, a szeppukura készülő férfi megkéri az egyik barátját, hogy álljon mögötte, és vágja le a fejét, hogy ne maradjon szégyenben. Szeppukut kellett elkövetniük a meggyalázott asszonyoknak is.

Tosima Icsirónak kötelessége lett volna az okurimono visszaszerzése után szeppukut elkövetni, de nem tette meg. Tecuba Homani hasonló elvárásokban engedelmeskedve végzett magával, miután betegsége a végső stádiumba ért.

szumó – japán birkózás, gyökerei a VIII. századra nyúlnak vissza. Mai változata ötvözi a cselgáncs, az aikidó elemeit. A szumó birkózók szintén a szamurájok leszármazottainak vallják magukat. A szumó birkózókat nagy tisztelet és megbecsülés övezi Japánban, hiszen szigorú lelki és fizikai felkészülést megkövetelő sportról van szó. Tecuba Nanami ezért is fogadta el Szaito Hirojuki közeledését.

szusi – a legismertebb japán étel, amelyet főtt rizsből és nyers halfélékből, mint például lazacból, vajhalból, de akár tojásból és készítenek, vaszabival és vékony szeletekre vágott, ecetbe áztatott gyömbérrel tálalják (lehet halványsárgás vagy rózsaszínes színű). Leggyakrabban a norilevelekbe – tengeri algából készített lapokba – göngyölt változat látható, ez a maki.

Ogivara Haruki invitálja Sean O’Brient a Seattle-i szusibár nevű étterembe, ahol az ügynök megismerkedik a hagyományos és leginkább ismert szusifajtákkal: a maki-szusival és a nigiri-szusival, valamint a mellé tálalt gyömbérrel (gari) és vaszabival. O’Briennek a szusi csöppet sincs ellenére, a vaszabit pedig a rossz emlékek elűzésének céljából csak úgy önmagában fogyasztja el.

vakizasi – rövid pengéjű a szamurájok által használt kardfajta, a katana párja.

vaszabi – japán tormából készített csípős, jellegzetesen zöld színű massza.

Zero vadászgép – a II. világháború alatt bevetett japán, a Mitsubishi és a Nakajima cégek által gyártott vadászgéptípus. Az első modell 1939-ben került bevetésre, 1941 és 1942 között pedig verhetett volt. A háború vége felé a kamikazék is Zerókat használtak.
Zero vadászgép, japánul Zero-szen, Rei (0) – szen, vagyis Zero-harcos.

Az idősebb Tosima Icsiro egy Zero A6M2 pilótája volt, amely az utolsó ’43-as fejlesztésű széria volt.

Zero vadészgép

zori – fonott gyékényből, de általában inkább bőrből vagy műbőrrből készült lábbeli, formája és a pántok elhelyezkedése megegyezik a getával, de a talpa jóval vékonyabb.