Először is nem árt hozzávetőleges vázlat készítése, ami segít néhány fontos kérdés eldöntésében.
Mivel még sosem dolgoztam ezzel az anyaggal, nem tudtam, száradás után mennyire törékeny, például a kéz- és lábfej milyen részletességgel dolgozható ki, egyáltalán, mennyire könnyen formázható. Ennek fényében praktikusabbnak látszott az egész figurát egyben egy drótvázra elkészíteni elkerülve, hogy az illesztésnél esetleg itt-ott leváljon egy-egy darab.
A marionett végtelenül egyszerű, mozgató kereszttel "működő" típusnak lett tervezve, öt függesztési ponttal (fej, lábfejek, kézfejek), ez megkönnyíti majd később az öltöztetést, mert nem kell a csípőnél külön részt kialakítani a ruhán.
Sarkalatos kérdés volt továbbá a fej mozgathatósága, vagy illesztése, amit nemes egyszerűséggel ebben az esetben úgy oldottam meg, hogy a fej és a törzs egy elemként lett kialakítva.
Lényeges eldönteni, hány elemből álljon a bábú,
és hogyan kapcsolódjanak egymáshoz
Ezután következett a drótváz megalkotása. A váznak több funkciója is van. Először is csontvázként szolgál, amire felépíthető az anyag - a száradás után derül ki, mennyire válik el a már megszáradt gyurma és a fémdrót. Másodszor drótból készülnek az illesztékek, jelen esetben egybe kulcsolódó zárt körök - illetve körszerű alakzatok. Harmadszor ebből készül a mozgatáshoz szükséges damil rögzítésére szánt karika is.
Drótváz,
ami egyenlőre még kissé eklektikus képet mutat
Nem volt más hátra, elő a gyurmával!
Gipsszel, anyaggal és - mint mindannyian - gyurmával már dolgoztam, ezért bevallom, azt reméltem, ez a levegőn száradó gyurma valahol az agyag és a gyurma között van: formálhatósága a gyurmához hasonlít, későbbi szilárdsága pedig az anyagra. Ami azt illeti, a valóság ettől igencsak eltér. Nehezen formálható, és ha nem egy tömbből dolgozunk, az összegyúrt részek látványra nem nyújtanak homogén felszínt. Tegyük hozzá, hogy nem talapzaton, vagyis stabil pontra helyezett anyaggal dolgoztam, hanem egy levegőben lógó vázra igyekeztem ráilleszteni az elemeket.
Ez a pozíció nem igazán kedvez a részletgazdag kidolgozásnak, vagy az egyenletesen sima felszín kialakításának. Mint a következő képen jól látható, a figura, hosszas küzdelem ellenére is kissé szekrénymesés lett. Egyedül a fej megformálásával nem akadt gond, bár az anyagfelszín elsimítása a rendelkezésre álló eszközök segítségével sem lett igazán hiba nélkül való.
Elég hamar kiderült, hogy a kézfej esetében a hüvelykujj külön megformálása egyszerűen lehetetlen, már formázás közben szétmorzsolódott. A lógatás következtében a lábfej kialakítása sem volt túl egyszerű, folyton igazgatni kellett: harc a gravitációval. Ennek következtében végül is a két láb hossza nem tökéletesen egyforma, de a felöltöztetett bábúnál nem fog látszani.
A közel fél kilónyi gyurmából elkészült báb 35 cm magasságú lett.
A szaktársak tapasztalataira hagyatkozva - a gyártó ugyanis nagyvonalúan lefelejtette a csomagolásról a száradási időt - a bábú több napos száradás előtt áll. Kisebb figuráknál javasolnak min. 24 órát, és mivel a törzs és a fej igen vastag, nyilván esetünkben a 2-3 nap sem biztos, hogy elegendő. A száradás első jelei több órával később jelentkeztek, akkor kezdett el kifehéredni az anyag.
Azonban a száradás alatt sem unatkozik a bábkészítő, hiszen ez az idő alkalmas az öltözék és egyéb kellékek elkészítésére.
A valóságban szerencsére ennél azért jobban fest
A paróka kialakítása nem okozott különösebb nehézséget,
az orr, az áll és a szemöldökcsont pedig megadja az arc karakterét
A különböző marionett bábokat tanulmányozva általánosságban megállapíthatjuk, hogy a leggyakoribb alapanyaguk a fa. Bár Pinocchio története nem nevezhető kifejezetten szakirodalomnak, de áttétesen több érdekes háttérinformációt rejt magában. A fa megfelelő szaktudás és felszerelés birtokában jól megmunkálható, tartós és strapabíró alapanyag. Nos, sajnos a megfelelő szaktudás és felszerelés kitétel az, ami miatt kénytelen voltam lemondani erről a megoldásról, mert nyilvánvaló, hogy belátható időn belül nemigen teszek szert e két feltételre. Vagyis más irányba kellett tovább indul. De merre is?
A Salzburgi Marionett Múzeum fából készült darabjai:
Wolfgang Amadeus Mozart és Constanze
Népszerű megoldás a papírmasé, és ehhez több videó is található. De maga az anyag eléggé determinálja a kidolgozást, és a végeredmény kevésbé elegáns. A papírmasé technikával készült bábok engem a Szekrénymesék kevésbé felemelő hangulatára emlékeztet, vagyis gyorsan lebeszéltem magam erről.
Papírmasé bábú szerkezete és a kidolgozás
Szekrénymesék - pszichés rémségek
A következő gondolatom a gipsz volt. Ami rögtön több problémát is felvetett. Ahhoz ugyanis, hogy a különböző elemeket gipszből készítsük el, mindezt először meg kell formázni gyurmából, majd elkészíteni a negatívot, aztán magukat a darabokat. Az elemek kiöntése során a kapcsolódási pontokra, melyeket az anyagba ágyazott drót segítségével lenne legcélszerűbb kialakítani, különös hangsúlyt kell fektetni. Ez a végtagok esetén nem is túl nehéz, de a mellkas és a fej során már jól komplikáltabb lehet. És ha már a fej szóba került, azt is el kell dönteni, hogy külön álló elem legyen vagy a mellkashoz rögzített. A gipsz persze jól alakítható, az esetleges egyenetlenségek, kis simításokkal eltüntethetők, és színtelen lakkal rögzíteni lehet a felületet, illetve a festet mintázatot - arc, cipő, kézfej. A "gyártás" során azonban óhatatlanul keletkezhet selejt, szemét, és ezzel mindenképpen számolnunk kell. A hosszas előkészület és selejt fényében végül ezt is elvetettem - persze ez nem jelenti azt, hogy később ne próbálnám ki.
Gipszből készült bábú
Az agyag, akárcsak a gipsz formába is önthető - gondoljunk csak Huang-ti császár cseréphadseregére -, de önmagában is formázható, vagyis akár két módozata is van annak, hogy a részeket elkészítsük. Az agyag esetében viszont ott van a kiégetés problémája, amit a gázsütőben csak úgy nem tudunk megejteni.
Az agyag megmunkálásánál talán a formázás a praktikusabb megoldás, azonban az amatőr bábkészítők mégsem favorizálják annyira, viszont modern rokonát a süthető gyurmát (polymer clay) már annál inkább. Ez a könnyen formázható anyag kiválóan alkalmas bábkészítésre. A süthető gyurma esetében azonban a színezés nem korlátlanul alkalmazható, anyagában kell az alaptónust megadni.
A süthető gyurmát használatának lehetőségét egyelőre kihagyom, de később talán visszatérek hozzá.
Süthető gyurma segítségével részletgazdag karakterek készíthetők
A technikai fejlődésnek köszönhető a levegőn száradó gyurma (modeling clay/modelliermasse) egy olyan megoldást nyújt, amihez nem szükséges égető kemence. A levegőn száradó gyurma azonban messze nem olyan jól kezelhető, mint az égethető gyurma - ezt később személyesen is megtapasztalhattam. Tömör, kevésbé alakítható anyag, ami inkább alkalmas kisméretű, vagy talpazatra rögzített mű készítésére.
Levegőn száradó gyurmából készült marionett fejek és szobor
Az interneten számos videó található arról, hogyan is készíthetünk egyszerűbb vagy előre gyártott sablonokból álló marionetteket. Viszont, ha valami komolyabb munkába szeretnénk kezdeni, akkor kissé gondban leszünk, illetve marad a hagyományos megoldás: a könyv.
Alapnak kiváló, bár kissé már avítt
Mind a kivitel, mind a kiadó (Népművelési Propaganda Iroda 1971.) azt sejteti, hogy nem napra kész darabbal van dolgunk, ám szűkös lehetőségeinkhez mérten még sem érdemes csak úgy kihajítani ezt a füzetnek inkább, mint könyvnek nevezhető kiadványt. Alapvető technikai ismeretekre tehetünk szert belőle egyszerűbb és bonyolultabb figurákra vonatkozóan is, bár elsősorban a báb "működtetése", és nem maga a megtervezés, elkészítés a vezérfonal. A könyv kész elemekkel operál, így rakja össze a báb testét, így igazából a lényegi részbe nem nyerünk betekintést - tény, a cím sem ígért mást. Hátránya továbbá, hogy kétharmada lényegében felesleges és használhatatlan, és bosszantó, hogy ezt az oldal mennyiséget mennyivel hasznosabban ki lehetett volna tölteni.
Mindazonáltal Balogh Beatrix: Bábjátékos oktatás című munkáját ajánlom mindazoknak, akik szeretnének jobban megismerkedni a bábozás fortélyaival, de még nem adták saját tervezésű báb készítésére a fejüket.
Lehull a lepel: munkára fel!
Lellei Pál Bábkészítés című, 2014-ben megjelent könyve azonban kifejezetten a báb "teremtés" művészetéről szól. Mind kivitelére, mind tartalmára a teljes profizmus jellemző, és minden tisztelet a szerzőnek, hogy ezt a csöppet sem egyszerű feladatot felvállalta, és ilyen kiválóan oldotta meg. E szakmunkából nem csupán műfaji és módszertani ismeretekre tehet szert az olvasó, de részletes, ábrákkal gazdagon illusztrált leírások segítségével a tervezés és kivitelezés fázisaiban is eligazítást nyer. A szerző bemutatja továbbá a különböző alapanyagokat, eszközöket, melyekre szükségünk lehet. Bár számomra kissé keserédes volt a felismerés, hogy jelenlegi technikai felkészültségem kevés, mert egy komplett asztalos műhely és a mesebeli Gepetto tudása volna szükséges ahhoz, hogy összehozzak egy Pinocchiót - vagy legalább valami ahhoz hasonlót.
A szerző egyébként korábban az Állami Bábszínház, jelenleg Budapesti Bábszínház munkatársa, és e kötetet hatvanöt éves gyakorlata és szakmai tapasztalatai alapján állította össze.
Lellei Pál könyvét mindenkinek ajánlom, akit érdeklődnek a marionett bábok iránt.
Lellei Pál: Bábkészítés című könyve megrendelhető: eszme@eszme.hu.
Lellei Pál, a szerző, teremtményei és Balla Margit társaságában
A babák és bábok kissé félelmetes, ugyanakkor varázslatos világa sok gyermek - és felnőtt - fantáziáját ragadja meg. Manapság talán nem annyira trendi, de gyermekkoromban engem is elvarázsolt annak a horror hangjátéknak az ellenére, melyben egy fiatal házaspárt egy gyűjteménnyi baba gyilkol meg - Chucky akkor még a fasorban se volt. A bábszakkörben sajna csak egy mellékszerepre futotta, ám a kesztyűs bábok helyett egyből a marionettek világa kezdett hívogatni. Ebben döntő szerep jutott a Salzburgi Marionett Színháznak, melynek bábjait akkor csak a Múzsák magazin lapjairól ismertem.
A cél tehát adott, bár még nem tudom, hogyan jutok el oda.
Mozart: Don Giovanni a Salzburgi Marionett Színház előadásában
- minden operához más, az adott témához illő stílusú bábok készülnek
Mozart Figaró házassága című operájának karakterei
Akkoriban a könyvtárak szűkös kínálata mián az ember kénytelen volt egyedül neki vágni a dolognak, így ezt az időszakot bátran nevezhetjük a kísérletezés időszakának. És mivel az ember azzal dolgozik, amit ismer, hát anyagból álltam neki varrni. Persze az rögtön kiderült, hogy a báb teste jelentéktelen súly képvisel, ami a mozgást finoman szólva is nehezíti. Így, bár a végeredmény látványos lett, marionettként kevésbé használható.
A két figura eredetileg más karakternek készült, de egy hirtelen elhatározás következtében Armand és Drusilla lett belőle - elsősorban a hajzat kidolgozása és a köpeny helyetti házikabát billentette át a mérleg oldalát, a női karakternél pedig az, hogy sokkal több fekete fonalam volt, mint aranysárga.
"And remember my name: Armand!"
Drusilla
Mint a képen is jól látható, a súly elosztás, vagyis a súlypontok problémája mellett, mely esetleges súlyok bevarrásával bizonyos szinten orvosolható lett volna, ennek a technikának még egy hátránya van: az arc kidolgozása.
Az első - közben kutyajátékká avanzsált - modellnél megpróbáltam szemet, szájat és bajuszt varrni, rajzolni, ragasztani - orr kialakítására nem sok esély lett volna. Már akkor kiderült, hogy a végeredmény nem lenne túl esztétikus, így színházi hangulathoz igazodva, a bábok a következő verzióban álarcot kaptak.
Marionettként nem működtek túl sokáig, de mint szobadísz, a mai napig kiválóan funkcionálnak, a kérdés azonban nyitott maradt, a megoldás pedig hosszú évekig váratott magára, vagyis egészen pontosan mostanáig. Ebben persze az is közre játszott, hogy a "projekt" parkoló pályára került, és nemrégiben került elő abból a képzeletbeli fiókból.
Mindehhez a löketet egy szicíliai marionett bábú adta, mely olasz származása ellenére az "El Conquistador" - felfedező, hódító, mint Hernán Cortés - spanyol nevet viseli.
El Conquistador - díszes kivitel, egyszerű szerkezet
Az ilyen típusú figurák szerkezete végtelenül egyszerű, nem szükséges a mozgatásához kereszt, amihez a báb testének különböző pontjairól felfelé futó damilokat rögzítik így keltve életre a karaktert. A szicíliai báb mozgatásához két merev drót (1. és. 2.), valamint egy vastag zsinór (3.) kell csupán. Az első kettő a fejet és a jobb kezet, a másik a bal kezet tatja, teszi mozgathatóvá. A speciális színházi előadásmódhoz ez a mozgathatóság bőségesen elég.
Ennek fényében, az ember azt gondolhatná, nem is olyan nehéz egy marionett készítése, de az kétségtelen, hogy szakirodalom mindenképpen szükséges hozzá.
Visszatérés Mozarthoz és a salzburgi marionettekhez
Frederick Forsyth (1938-) angol író, maga is megjárta a II. világháborút a RAF pilótájaként. A krimijeiről és kémregényeiről ismert szerző számos neves irodalmi díjat tudhat magáénak, mint például az Edgar Allan Poe-díj. Munkájára tudományos igényesség jellemző, így regényeinek száma épphogy húsz fölé csúszott, ötből készült mozifilm - az első a sorban A Sakál napja -, néhányból tévéfilm és egyből musical (Manhattan fantomja - Webber: Love Never Dies). Egyik talán legismertebb regény A Sakál napja (The Day of the Jackal) 1971-ben jelent meg, és 1973-ban mutatták be az ebből készült filmet.
Frederick Forsyth
A Sakál napja egy de Gaulle elleni merénylet, egy névtelen, arctalan bérgyilkos elleni hajsza története. Az e téren hiányos műveltségű olvasó is megnyugodhat, mert Forsyth minden fontos információval ellát bennünket, kezdve de Gaulle karakterétől, az algír válságon át egészen az OAS-ig, de bepillantást nyerhetünk a Scotland Yard és a Sureté működésébe is. Kedvenc idegenlégiósaim sajnos nem a legpozitívabb szerepben tündökölnek, de azért még tartják magukat, bár kénytelenek lesznek felvenni a ritmus az új gyarmatpolitikával.
Talán csak véletlen, hogy a merénylet időpontja és a szerző születésnapja egybe esik - mind kettő augusztus 25. -, vagy pusztán egy jó poén? A magam részéről inkább választottam volna július 14-ét, bár de Gaulle jellemének ismeretében az előbbi is kitűnő választás lehet - de megeshet, hogy az angol szerző nem akart egy pusztán nemzeti ünnepel előrukkolni, inkább egy II. világháborúhoz köthető ünnepséget húzott elő a kalapból.
Mi a közös egy jó krimiíróban és egy jó bérgyilkosban?
Mindkettő egyformán sok időt tölt információszerzéssel,
például a könyvtárban.
Furcsa mód a negatív karakter, a Sakál a főszereplő, bár a jó oldalon több egyéniség is akad, de akárcsak a történetben, úgy jellemábrázolás szempontjából is a szőke angol viszi prímet - a pálmát, mint várható, már nem. Forsyth ezúttal is remekelt, és pillanatfelvételei segítségével oly mesterein rajzolta meg Sakál alakját , hogy a filmkészítőinek sok dolguk már nem akadt, elég volt a mesterre bízniuk magukat:
"A Sakál megállt, rágyújtott, és miközben a lángot cigarettájához tartotta, oldalvást bepislantott a sikátorba. A postahivatal hátsó bejáratához vezetett, és a telefonközpont éjszakai váltása használta. A sikátor alagútjának végében napsütötte udvart látott, amelynek túlsó falán még az előbb szemrevételezett sarokház vészlépcsője utolsó fokainak árnyékát is ki tudta venni. Hosszan megszívta cigarettáját, aztán továbbsétált."*
Néhány borítóvariáns A Sakál napjához:
célkereszt, London és a Notre Dame
Célkereszt és de Gaulle
Minimal art sakállal
Semmit mondó
Egyetlen apróság róható fel a szerző hibájának, a gyakran használt kiszólások, melyek vagy a későbbi cselekményekre vagy későbbi, a műben már nem tárgyalt történelmi eseményekre vonatkoznak. Ezek a delphoi jóslatok teljességgel feleslegesek, és a szerkesztő bátran kihúzhatta volna őket, nélkülük is jól meglennénk, köszönjük. Forsyth stílusán egyébként érezhető, hogy inkább újságíró, mint író, a bonyolult jellemábrázolás valahogy nem az ő szakterülete, de az események forgatagában ezt firtatni nem is nagyon van időnk.
Ezt azonban ellensúlya a helyenként felbukkanó irónia, amely főként az olyan karakterek jellemzésénél ütközik ki, mint az önelégült Saint-Clair, vagy az egyjelenetes Sir Jasper, akinek éleslátását a következőképpen festi elénk Forsyth:
"Ennek köszönhető, hogy végül is hajlandók voltak szemet hunyni egy 1937-ben, Berlinben kelt kissé balkezes jelentés fölött, mely szerint a német újrafegyverkezésnek nem lesz számottevő politikai hatása Nyugat-Európa jövőjére.
A háború alatt ismét Londonban, egy darabig a Balkáni Osztályon volt, s azt a nyomatékos tanácsot adta a kormánynak, hogy Jugoszláviában Mihajlovics csetnikjeit támogassa... (aztán) áthelyezték a Francia Osztályra.
Itt azzal tüntette ki magát, hogy ő állt ki legbátrabbam az algériai Giraud tábornoknak nyújtandó brit támogatás mellett. Nagyszerű politikai irányvonal volt, azaz lett volna, ha az a másik, s alacsonyabb rangú francia tábornok (de Gaulle) meg nem fúrja. Az illető egész idő alatt Londonban tartózkodott és valami hadsereg megszervezésén fáradozott, amit Szabad Francia Erőknek nevezett. A külügyminisztérium hivatásos diplomatái soha fel nem foghatták, hogy egyáltalán miért is állt vele szóba Churchill."**
Az első magyar kiadás 1976-ból.
Naná, hogy Albatrosz Könyvek!
Szép, trendi borító az Alexandrától
Nos, ez inkább elrettentő példa
- van szerző, aki ilyen borító után ölni tudna
A film viszonylag gyorsan, két évvel a könyv megjelenése után került a mozikba, a forgatást már 1972-ben megkezdték. A főszerepet Edward Fox kapta, akire, mintha ráöntötték volna ezt a karaktert - vagy belőle faragták, ki tudja. Edward Fox színészi karrierje A Sakál napja után kezdett felfelé ívelni, előtte csupán mellékszerepeket kapott. Számára nagy lehetőség, kiugrás volt ez a film, és tökéletesen meg is felelt a kívánalmaknak. Fox katonai múltja révén - egy skót ezredben szolgált hadnagyi rangban mielőtt úgy döntött, hogy a családi hagyományokat követve színésznek áll - igazán élethűen formálta a kíméletlen, kaméleonszerű bérgyilkos figuráját, aki civilben kedves, udvarias, elegáns angol úriembernek látszik. A filmet egyértelműen a Fox által megformált Sakál viszi a vállán, a többi szereplő csupán statisztál a drámához.
A Sakál szerepére Michael Caine és Roger Moore is esélyes volt, de Fred Zinnemann, a rendező végül Edward Foxot választotta - ezért külön köszönet.
A színészek között számos ismert bukkan fel, de külön kiemelném az általában mellékszerepeket játszó Cyril Cusackot - itt Gozzi, a fegyverkészítő -, a film végén betoppanó Calthropot megszemélyesítő Edward Hardwicke-et, akit a Jeremy Brett-féle Sherlock Holmes-sorozat Watsonjaként ismerhetünk, illetve Phillippe Léotard-ot, aki számtalan francia krimiben láthattunk verőlegényként.
Elbűvölő mosoly a hölgyeknek
Meg egy kis románc
Szúrós tekintet
Végtelen profizmus - és balance
Hol barnán
Hol őszbe hajlón
A mozifilm pontosan követi a könyv cselekményét, csupán néhány apróbb változtatást eszközöltek a forgatókönyvírók a játék idő "rövidsége" miatt - mellesleg a film így is két és fél órásra sikeredett. Néhány kevésbé valószerű dramaturgia megoldás is jóval fogyaszthatóbb köntösbe került - mint Mme Montpellier figurája -, ugyanakkor a film megtekintésekor az emberben itt-ott hiányérzet alakul ki, amit később a könyv orvosol. A film természetesen önmagában is megállja a helyét, de igazán a könyv olvasása után kerül a helyére minden apró kis részlet.
A rendező és a főszereplő: Zinnemann és Fox
A nagy finálé
Fred Zinnemann (1907-1997), a négyszeres Oscar-díjas, Golden Globe- és BAFTA-díjas rendező ezúttal is kihozta a maximumot mind a történetből, mind a szereplőkből. Két és fél órányi izgalom kis történelem órával keverve. Finom utalások, feszültség, minimalizált vérmennyiség, csekély számú kilőtt töltényhüvely, elmék harca elegáns öltönybe bújtatva.
Georges Delerue (1925-1992), francia zeneszerző, A Sakál napja mellett olyan klasszikusokat jegyez, mint a Cartouche (1962), vagy A szakasz (1986), de nevét ott találjuk az Alain Delon vagy Michael Keaton fémjelezte mozik stáblistáján is.
Az eredeti trailerek nem lettek túl érdekfeszítők, de a fanok szerencsére ezt a problémát is megoldották.
A történethez még hozzá tartozik, hogy 1997-ben készítették el a film erősen amerikailag háziasított remake-jét Bruce Willis főszereplésével, A Sakál címmel, és bár a stáblistán ott szerepel Richard Gere és Sidney Poitier neve is, a vállalkozás nem aratott osztatlan sikert.
1999-ben a Pinguin Readers sorozatában is megjelent A Sakál napja, mint egyszerűsített (4-es szintű) házi olvasmány. Az azóta több újrakiadást is megért kötet illusztrációi azonban igencsak figyelemre méltóak. Bár a történet mindenben követi a regény cselekményét, még is érezhető, hogy Ron Timerre, az illusztrátorra a film is nagy hatással lehetett, hiszen bármennyire is igyekezett a karaktereket másként megjeleníteni, végül mégsem tudott elszakadni a vásznon megjelenítettektől.
Részben úgy tűnik, a Sakál más arcot kapott
Valójában persze szó sincs erről, főként,
hogy ezen a képen a filmben is látható,
és nem a könyvben leírt kitüntetéssort viseli
- bár a katonakabát már onnan van
A korábban kissé tömörebb fejszerkezetű főhősünk
immár egyértelmű hosszúkás arccal rendelkezik
A Reader's Digest rövidített, 1972-es kiadásának illusztrációja,
És ismét - vagy megint - a jó öreg Julian Szemjonov, ezúttal azonban valami egészen érdekes sült ki ebből a kémregénynek is beillő művészettörténet kis szösszenetből, ami Az aukció címen került kalapács alá - a magyar cím az eredeti címmel azonos.
A magyar kiadás borítója 1988
Az új orosz kiadás borítója
Történetünk ezúttal a II. világháború során eltulajdonított orosz (szovjet) műkincsek visszaszerzéséről szól, pontosabban egy Vrubel-festmény megszerzéséről.
Vrubel önarcképe 1885
Mihail Alexandrovics Vrubel (1856-1910) a cári Oroszország számkivetett művészei közé tartozott, munkásságának jelentőségét az utókor értékelte igazán. Egyéni ábrázolás módjához mentális betegsége is hozzájárult. Vallásos témájú képei mellett könyvillusztrációkat is készített, később pedig, hogy saját démonaival könnyebben megküzdhessen, elkészítette démon-sorozatát. Belsőépítészként moszkvai palotákban dolgozott, majd színházaknak díszletet és jelmezt tervezett többek között Rimszkij-Korszakov számára.
Vrubel egyik legismertebb festménye: Ülő démon a kertben 1890;
ez a kép a regényben is fontos szerepet játszik
A festmény természetesen csak ürügy egy ki-kicsoda az orosz irodalomban, zenében és művészettörténetben, és bizony az olvasónak fel kell kötni a harci alsót, ha fel akarja venni a tempót a szerzővel - vagy bújhatja percenként a lexikonokat. Ennek ellenére - vagy ezzel együtt - a történet egyáltalán nem sablanos, lassú vagy lapos. Érdekes karakterek jelennek meg az igazság mindkét oldalán, bár kétségtelen, hogy a szerzői én, a szovjet író, Sztyepanov figurájában bontakozik ki, akit mindenki KGB-ügynöknek vél, de hogy valójában mi is, azt az olvasónak magának kell eldöntenie. Persze beszáll a ringbe a CIA és az MI-5/6 is, bár változó sikerrel. James Bond és Ian Flemming pedig valószínűleg gyakran csuklott, mert párszor ők is említésre kerülnek.
Számomra azonban sokkal izgalmasabb karakter Rosztopcsin herceg, a cári világ utolsó bástyája, aki arisztokrata mivolta ellenére továbbra is szereti Oroszanyácskát, és tekintélyes összegekkel támogatja a műkincsek visszajuttatását. A háború alatt persze az ellenállásnak dolgozott, de sosem tért vissza Moszkvába. Egy kissé piperkőc világpolgár benyomását kelti, pedig kíméletlen ellenfél.
Szemjonov: egy szovjet szerző, aki kémekről írt
A könyvben persze találunk némi finoman belecsempészett propagandát, ugyanakkor az utánozhatatlan Szemjonov-humor sem maradhat el:
"Nekem is vannak emlékeim Párizs német megszállásának első napjaiból, csak én illegálitásban voltam, nem az Operaházban."*
Monomah sapkája,
a kihagyhatatlan Kozmosz Könyvek darabja
Külön köszönet a Monomah sapkájáért**, ami gimnáziumi éveim meghatározó osztály-kirándulás túlélő olvasmánya volt. Vlagyimir Szavcsenko Monomah sapkája című sci-fije a teremtés egyik speciális módozatát a mesterséges reprodukciót veszi górcső alá, amit a főhős egy Monomah sapjákára keresztelt, fejre illeszthető gépezettel visz véghez. Monomah sapkája valójában egy a XIII-XIV. századból származó koronázási jelkép, a hatalom szimbóluma.
*Julian Szemjonov: Az aukció, Kossuth Kiadó 1988. ford: Hangay Sándor, 111. o.
