Rendszeres olvasók

2015. november 21., szombat

Tangó az ördöggel - Felütés



Valahogy így kezdődött:

A színpad melletti asztalnál maga Fjodor Uljanov ült, akinek, ha már a nevét nem vesszük alapul, tetemes súlya akkor is tisztelet parancsol. A legutóbbi méredzkedéskor a szokásos két sikertelen fitnesszkúra között nagyjából százhúsz kilót nyomott a maga százhatvan centiméteres magasságához képest, de mivel a mérleg is csak 120-ig tudott számolni, elképzelhető, hogy néhány apró kilóval talán többet. Fjodor Uljanov a megboldogult Szergej halálakor vette át a Los Flamencost meg a kevésbé virágzó családi üzletet, és az elmúlt hónapokban igyekezett népszerűvé és nyereségessé tenni. Szergej ugyanis, akinek ezt a bizonyos megboldogulását a pimasz viet, Vu Xuan Ben ténykedése idézte elő, eléggé elhanyagolta a helyet, így Fjodornak számos változtatást kellett végrehajtania. Először is kulturálisabbá tette a ruhában fellépő vendégművészekkel, másodszor a flamingólányokat is felöltöztette, persze csak módjával.
Szinte minden estét ennél az asztalnál töltött, hogy ellenőrizze, minden rendben zajlik-e: a flamingók elég magasra emelik a szárnyaikat meg kecses lábukat, a pincérek elég serények, no meg udvariasak, valamint az italt se hígítják fel jobban, mint kellene. Kövérkés termetével és rosszul szabott, olcsó szövetből készült öltönyeivel azonban inkább egy nagylelkűen megtűrt, folyton adósságokba keveredő törzsvendégre emlékeztetett, akit csak hajlott kora meg az átlagot jóval meghaladó tömege miatt nem dobtak még ki. Rövid, őszes haját gyakran összevissza borzolta a légkondicionáló és a táncoslányok ujjai, akik már azzal őrült vágyakozásba tudták hajszolni, ha csak megsimogatták az arcát vagy ezüstös bajuszát.


Ezen az estén is ugyanazon a széken ült, mint általában, egy pohár vodkával, illetve a háttérbe olvadó két testőrrel együtt, azonban egy igen illusztris vendég társaságában. Miután a Jang Hong halála körüli vihar elült és a kedélyek lecsillapodtak, Uljanov óvatosan felvette a kapcsolatot Mr. Tagava Simóval, akit ez alkalommal sikerült elcsábítania a Los Flamencosba. A vén Fjodor Uljanovot sem ejtették persze a fejére, ő is pontosan tudta, hogy odaát, a rizsevők klubjában a japcsi a vezér, a többi csak hajbókol, így, ha akar valamit, vele kell megegyezni. A Vu Xuan Bennel való személyes találkozást különben is szerette volna elkerülni, mert könnyen elveszthetné az emberei bizalmát, ha Szergej gyilkosával kezd el koccintgatni. Mindezt előtte azért megerősítette számára Valentyin, az unokaöccse, akinek fiatal kora ellenére igen jó meglátásai voltak, és olykor talán túl merész tervei.
Azt viszont Fjodor Uljanov sosem gondolta volna, hogy ez az átkozott japcsi ilyen szótlan pofa. Már egy órája ültek egymás mellett, és két mondatot, ha szólt, sőt, a vele érkezett szemüveges ügyvéd sem volt sokkal bőbeszédűbb. Persze eléggé furcsán is festett egymás mellett a terebélyes, de hanyag eleganciával öltözött Uljanov meg Tagava, akit ezúttal is egy skatulyából húztak ki, és aki Genszai Kondzsival együtt sem tett ki annyit sem súlyban, sem átmérőben, mint a házigazda.
– Hallott már Juan Duartéról? – hajolt közelebb Uljanov, aki ezen az estén igyekezett kitenni magáért, hogy valamennyire lenyűgözze a komor képű japcsikat, és ezért a legkülönlegesebb műsorszámokat válogatta össze.
– Sajnos nem – válaszolta Tagava udvariasan.
– Ó, pedig Duarte az egyik legnevesebb tangótáncos! – vágta rá Uljanov, aki jó kereskedőhöz híven rögtön dicsérni is kezdte a saját portékáját. – Argentin a fickó, de már évek óta az Államokban él. Folyton úton van, mindig máshol lép fel, ezért nagyon nehéz megszerezni. Tudja, azért utazik annyit, mert mindig új tehetségeket keres – magyarázta. – Ma este a bájos Margaritával lép fel, utána pedig egy másik fickóval, valami félvérrel… a neve most nem jut eszembe.
Mivel azonban a színpadra éppen akkor sétált be az imént említett hölgy egy elegáns, kombinéra emlékeztető fekete ruhában, formás lábait neccharisnyába bújtatva – aminek a látványától Fjodor Uljanov szinte azonnal elvesztette a társalgás fonalfoszlányait –, egy vékony, latin férfi társaságában, a házigazda elhallgatott.
A nő szorosan kontyba tűzött hajában egy hatalmas, vörös selyemvirág volt, ahogy az illik, és pont úgy festett, ahogy minden táncosnő ebben a műfajban, bár olykor jóval erélyesebbnek tűntek a mozdulatai, mint a férfipartneré. Inkább kubainak látszott, és nem sokkal lehetett több húsznál. Juan Duartéról azonban nehéz lett volna megállapítani a korát, de úgy a harmincas éveiben járhatott, vagy annak a vége felé, bár mindkét halántékán egy-egy ősz tincs volt látható. Nemcsak a mozgása, de a testalkata is elég nőies volt, a kezéről nem is szólva. Lágy arcvonásairól is hasonló finomság tükröződött, hiába is igyekezett mindezt közömbösséggel álcázni a tánc közben. Duarte egy elegáns, sötétszürke, háromrészes öltönyt viselt a nő hajában levő virággal megegyező színű, vörös nyakkendővel, hozzá vakítóan fehér inget.
Tagava arcán nem látszott különösebben, hogy érdekli vagy sem ez az egész, de udvarias figyelemmel kísérte a valóban bájos és igen temperamentumos mozgású Margaritát és azt a másikat is. Uljanov viszont olyan izgatottan meredt a nőre, mintha még sosem látott volna ehhez hasonlót, pedig a próbákat is mind végignézte, pontosabban végigbámulta kocsányon lógó szemekkel.
Néhány perccel később Juan Duarte alaposan megforgatta a partnernőjét, akit a záróakkord végeztével magához ölelt. Az utolsó taktus is elcsendesedett, majd hirtelen sötét lett a színpad. A vendégek lelkesedése a taps hangerejében volt elsősorban mérhető, amihez még Tagava is csatlakozott a maga visszafogott módján. Aztán Margarita egyedül maradt, és a következő pár percben teljesen be is táncolta a teret, közben kivette a hajából a selyemvirágot, és egy váratlan pillanatban Fjodor UIjanovnak dobta, aki gyorsan kitűzte a gomblyukába, így most már egy kiöregedett dzsigolóra emlékezetett, aki utolsó románca emlékéül hordja magánál azt a méretes rózsát. Tagava magában mindezt úgy definiálta, hogy Uljanov komoly maffiózóimage-e végleg szertefoszlott, de különben szórakozató egy figura.
Margarita váratlanul pózba vágta magát, két karja egy kecses ívet zárva megállt a levegőben, jobb lábát kissé előrecsúsztatva spiccben tartotta. Minden porcikája megmerevedett. Csend lett.
– Most figyeljen! – fordult kissé oldalra Uljanov, miközben élénk tapssal jutalmazta Margaritát, aki éppen akkor hajolt meg. – Nem árulok el nagy titkot, de a félvér tangótáncos is meleg, akárcsak Duarte – vigyorgott, mert még élénken élt benne a kép, ami a motelszobában fogadta, ahol az argentin táncost a félvér karjaiban találta.
Tagava érdeklődve nézett az oroszra, hogy ezt miért is osztja meg vele.
– De a gazdag hölgy vendégek kedvelik az ilyesmit – magyarázta Uljanov.
Tagava bólintott, mert végül is ezt a gazdasági érvet elég hihetőnek tartotta.
A két táncos a színpad két oldala felől közelített egymáshoz. Duarte vékony alakja egész törékenynek tűnt a másiké mellett, akit először csak hátulról lehetett látni. Aztán a félvér megfordult, és egy szenvedélyes mozdulattal magához vonta Duartét. A félvér hasonló öltözéket viselt, mint a partnere, nyilván a tangótáncos-konfekcióosztályon vásárolt ő is, bár fekete nyakkendőjével komorabbnak látszott, amit rideg vonásai is csak fokoztak.
A következő lépések nem sokban különböztek az előbb látottaktól, de aztán a két táncos között valamiféle párbaj kezdett kialakulni, vagy inkább amolyan szerelmes civódás, ki tudja. A félvér ellökte magától Duartét, majd gőgösen felszegte a fejét, és ettől kezdve az argentin hiába igyekezett visszanyerni a másik kegyeit. Majd néhány forgással később a szeszélyes félvér meggondolta magát, és egy lágy mozdulattal végigsimított Duarte arcán, de a következő pillanatban a kezében megvillant egy kés. Beledöfte a partnerébe, majd a már látszólag halott férfival táncolt tovább, végül finoman leengedte az élettelen testet a padlóra, aztán elegánsan átlépett felette. A zene zaklatott ritmusára mozogva, a kés pengéjét megtörölte egy zsebkendőbe, majd elrejtette a zsebébe, megigazította a nyakkendőjét és a zakója gallérját, majd néhány elegáns tánclépés kíséretében eltűnt a színpad sötétjében. Közben metsző pillantást vetett az Uljanov mellett ülő japán férfira.
Tagava arcizma sem rándult, még a kés megvillanásakor sem, igaz, onnan, ahol ő ült, pontosan látni lehetett, hogy ez csak egy kellék, és ahogy Duarte gyomrához ért a penge, engedelmesen visszacsúszott a nyélbe. Tisztán értette azt is, hogy miért szegezte rá a fickó a tekintetét. Abban azonban már az első pillanatban biztos volt doktor Tagava Simo, hogy a másik férfi pont annyira félvér, meleg, és pont annyira tangótáncos, mint ő maga. A rossz nyelvek híreszteléseivel ellentétben azonban mégiscsak fejlődik az FBI-os képzés, és már kiterjedt a művészetek beható tanulmányozására is, ami semmiképpen sem árthat az új ügynökök nemzedékének, és a kissé erős smink meg a különös fülgyűrű dacára határozottan előnyére vált a jelen nemzedék eme képviselőjének. Egyúttal fény derült arra a furcsa rejtélyre is, hogy miféle küldetésre távozott olyan hirtelen állítólag New Yorkba kedvenc különleges ügynöke. Az óvatos Tagavának ezeket a felismeréseket azonban esze ágában sem volt megosztani Fjodor Uljanovval, mert nem akarta felzaklatni az amúgy is izgatott házigazdát.
A félvér igen előzékenyen felsegítette Duartét a padlóról, majd együtt meghajoltak.
– Na, mit szól? – fordult ismét a vendég felé Uljanov.
– Érdekes – válaszolta Tagava közömbös hangon.
A terebélyes orosz intett az egyik testőrnek, majd megparancsolta neki, hogy vezesse az asztalhoz a két táncost...

2015. november 1., vasárnap

Fizikai füzet - Tudomány és honvédelem 1930

Bevallom a fizika sosem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Ha olykor éreztem is némi lelkesedést, az a tanítói módszereknek köszönhetően gyorsan alább hagyott. Viszont ha ebből a füzetből tanultunk volna, lehet, hogy én is jobban figyelek.

Hadi fizikai a két háború között

A Tudomány és Honvédelem sorozat égisze alatt megjelent Fizikai füzet I. 1930-ban látott napvilágot - jobban megnézve inkább van köze a hadászathoz, mint a fizikához. A különböző tárgykörökben (távolságmeghatározás, barométer és magasságmérés, fénytan a honvédelem szolgálatában, a híradás eszközei és módjai, ballisztika) javarészt a Nagy háború tapasztalatait összegzik, éppen ezért kordokumentumként is izgalmas olvasmánynak számítanak, de még manapság is lenne mit tanulni belőle.

 Kezdjük kedvencemmel, a légierővel!
 

  Hogyan bukkanjunk az álcázott ellenséges harci lövegek nyomára?


Fényképezés, megfigyelés földön, vízen, levegőben





 Postagalambok és jelzőkutyák
- megemlítésre kerül a puli is -




 Végül egy csipetnyi ballisztika táblázatba szerkesztve



Térképeszeti példák - Magyar Királyi Honvéd Térképészeti Intézet 1941

Ha békét akarsz készülj a háborúra, de az semmiképpen sem árthat, ha rendelkezünk térképészeti alapismeretekkel. 1941-ben jelent meg egy szolid könyvecske formájában a Térképpészeti példák - a térképolvasáshoz és térképfelhasználáshoz című kiadvány a Magyar Királyi Honvéd Térképészeti Intézet kiadásában.

 Térképpel vagy anélkül

Mint az előszóból megtudhatjuk:
"A közreadással a honvéd térképészeti intézet a következő célt szolgálja:
1. Érdeklődés felkeltése a térképészeti kérdések iránt,
2. a térképolvasás fejlesztése, ápolása és a térképpel szemben bizalom támasztása gyakorlati példák útján s végül
3. oktatási segédlet nyújtása.
Fölösleges hangsúlyozni, vagy bizonyítani a térkép és az ezzel összefüggő kérdések fontosságát. A hadviselés minden ágában és részletében elengedhetetlen és állandó eszköz; nem csupán a katonai, hanem a polgári élet számtalan megnyilatkozásában is. A tudományos, ipari, mezőgazdasági munkálkodás eredményessége - sok esetben - nem nélkülözheti a térképet."

Sőt, a GPS korában sem árt, ha konyítunk valamicskét ehhez a tudományhoz, mert a technika ördöge sosem alszik.
Nézzünk néhány érdekes példát!