Kávé a Callasban

 

Évek teltek el azóta, hogy itt járt. Még a járvány előtt egy esős novemberi estén egy szentpétervári ismerősével ült be kávézni. Órákig beszélgettek, közben végigkóstolták az üvegvitrinben sorakozó kínálatot. A kellemes társasághoz kiváló díszletet szolgáltatott az esti pest, a sárgás fényben úszó utca, az Opera pompázatos épülete és az a szélső asztal a Callasban. Nem túl gyakran járt ide, pedig a közelben dolgozott, de ingázó volt, munka után mindig sietett a Népligetre, hogy elérje a buszt. Évekig ment el az épület mellett anélkül, hogy belépett volna, pedig már a hely neve is igen csábító, volt benne stílus és elegancia. Azokat a régi kávéházakat jutatta eszébe, amelyek olyan népszerűek voltak a két háború között.

A járvány alatt a Callas is bezárt. Furcsa, de folyton arra kanyarodott, hogy megnézze, mikor nyit. Ez egyfajta szertartássá vált számára, és minden egyes alkalommal különös izgatottság lett rajta úrrá. Olykor úgy látszott az üvegablakon keresztül, mintha bent elmozdítottak volna ezt-azt, ez okot adhatott a reményre, hogy talán kinyit, de hosszú idő telt, mire ez végre meg is történt.

Ezen a nyáron egy másik ismerősével végre ismét betérhetett.

Egy külső asztalnál ültek le, hiszen verőfényes szombat délelőtt volt. Az éles napfényt hűvös szellő ellensúlyozta, árnyékban ülve igazán kellemes időnek tűnt. Kávét rendeltek, majd a pincér felé fordult.

– Még egy opera szeletet kérnék. Tudja, pár évvel ezelőtt, amikor itt jártam, akkor is azt ettem.

– Sajnálom, de nem tudunk ilyesmivel szolgálni – válaszolta udvariasan a pincér. – Néhány dolog azóta igencsak megváltozott. De fáradjon be, kérem, odabent megtekintheti a kínálatot.

– Köszönöm – válaszolta, majd követte a pincért.

Gasztronómiai szempontból alaposan végigtanulmányozta a vitrinben sorakozó süteményeket, majd egy gesztenyés, csokoládéval leöntött cukrászati műremek mellett döntött, aztán visszasétált az asztalához.

Hamarosan megjelent a pincér, letette elé az étcsokoládé színű desszertkölteményt, majd nem sokkal később megérkezett a melange fantázianévre keresztelt kávévaráció is.

Az árnyékos asztal mellől kiválóan rálátott az Opera felújított épületére. Olykor egy-egy turistacsoport haladt el mellettük, az idegenvezető lelkesen magyarázott, ez azonban csöppet sem zavarta őket, elmélyülten beszélgettek.

Mennyire más volt ez a valóságtól lopott idő, mint a hétköznapok szürkesége, melyet a fedélnélküli árusok, kéregetők és az utcán ténfergő hajléktalanok tarkítottak! Mintha valami rejtélyes oknál fogva még ők is tiszteletben tartották volna a beszélgetők békéjét.

Aztán elérkezettnek látta a pillanatot. Felemelte a desszertvillát és belemélyesztette a kör alakú süteménybe, majd az oldalával könnyedén kivágott egy vékony cikkelyt. Élvezettel ízlelgette a nem túl édes, gesztenyés tölteléket, melybe rafinált módon savanykás meggy lapult. A tökéletes ízharmónia, amely a falatba sűrűsödött, a napfényben úszó épület látványa, a hűvös szellő és az a végtelen nyugalom, amely ebben a pillanatban körülvette, kellemes érzéssel töltötte el. Lassan, apró falatokban ízlelgette, és amíg evett ez a nyugalom állandósulni látszott. Miután végzett, ivott egy kortyot a melange-ból; nem túl édes, gyengéden simult a gesztenyés költeményhez.

A következő pillanatban egy spanyol csoport állt meg nem mesze tőlük, az idegenvezető Francisco Joséról kezdett beszélni.

Egy darabig figyelt, majd elmosolyodott.

A pillanat elmúlt, de a kellemes érzés megmaradt.

– Lassan indulnunk kellene – szólalt meg az ismerős.

Intett a pincérnek.

– A számlát, kérem!

A pincér bólintott.

A mai fiatalok

 

– Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – kérdezte a lázcsillapító.

– Szörnyen hasogat a fejem, csúnyán megfáztam – szipogta az antidepresszáns, majd fülsüketítő trombitálás közepette kifújta az orrát. – Két napja történt, amikor betettek a hűtőbe. Sosem olvassák el rendesen a használati utasítást.

– Ahogy mondja! Pont így járt szegény végbélkúp is! Képzelje, szájon át vették be! Micsoda borzalom!... Teszem hozzá, kínaiból fordították a prospektusát valami számítógépes programmal.

– Egyre embertelenebb ez a világ! Egy végbélkúpot szájon át!... Persze a multivitaminoknak könnyű! Színes cukorkák! Felháborító!

– Igen, a mai fiatalok már csak ilyenek – csóválta meg a fejét a lázcsillapító. – Bezzeg a mi időnkben!