Rendszeres olvasók

2016. május 29., vasárnap

Moscow Nights 1935

Évek óta vadászom a Moscow Nights - I Stend Condemned című 1935-ös Laurence Olivier-filmre, és végre sikerült hozzájutnom. A Moscow Nights Olivier első hollywoodi próbálkozásai közé tartozik, akárcsak a szintén orosz témájú The Yellow Ticket (1931). Annak idején nem lett közönség siker, ma mégis filmtörténeti csemegének számít.

Ha cári Oroszország, akkor tisztek a kászinóban

A film Pierre Benoit regénye alapján készült, aki a forgatókönyvíróval együtt sikeresen kombinálta össze Hemingway Akiért a harang szól regényét Tolsztoj Anna Karenyina és Dosztojevszki A játékos című orosz klasszikusaival plusz csempészett bele még egy kémnőt - hát nem egy Mata Hari. Az 1916-ban játszódó történet néhol naiv bájjal szőtt cselekménye mégis egész élvezhető, 70 perces szórakozást nyújt, a recept pedig szerelem, dráma, cselszövés és egy csöppnyi filozófia. Laurence Olivier, mint a léha, de szeretetre méltó, csábító hősszerelmes merőben más arcát mutatja, mint ahogyan a nagyvilág a Hamletből megismerte, zseniális színészi játéka miatt mindenképp érdemes végignézni a filmet. A rivális földesurat alakító Harry Baur is kihozta mindazt, amit egy ilyen figurából lehet - a búzakalászon való tolsztoji merengéstől a vad tivornyáig.
A film nyilván az amerikai piacra készül, és a történeti hitelességre csak nagy vonalakban törekszik - és pár korabeli híradófelvétellel igyekszik megtámogatni -, egy szakértő azonban mégis volt a csapatban aki az Olivier által megformált Ignatoff kapitányra - nálunk nemes egyszerűséggel Ignatyov lenne - a Szent György-kereszt aktuális fokozatát biggyesztette és ugyanakkor meglepően korhű egyenruhába bujtatta. A filmben azonban eredeti orosz dallamok egyáltalán szerepelnek, és számomra értelmezhetetlen módon az orosz katonák, parasztok és földesurak is franciául énekelnek - iszonyatos akcentussal. A készítők mentségére legyen mondva azonban, hogy valahonnan még cári rubeleket - vagy csak pár másolatot - is sikerült szerezniük, de a képminőség nem teszi lehetővé a címlet beazonosítását.

A Szent György-kereszt 3. fokozata
- a rossz minőségű felvételen pontosan nem kivehető,
de valószínűleg ez lehet az a fokozat -*

Azok a régi szép idők! Azok régi szép cári rubelek!

Érdekes továbbá azaz általános sztereotípia, amely a filmben mindkét főhőst jellemzi, miszerint érzelmeiket - örömöt és bánatot egyaránt - a kezük ügyében levő tárgyak vagy bútorok hirtelen felindulásból elkövetett vandalizmusával vezetik le vagy fejezik ki. A két férjjelölt közt ingadozó Natashát igencsak megrémíti vőlegénye törött üvegekben és felborított asztalokban mérhető szenvedélye. A forgatókönyvben azonban itt-ott megcsillan a humor, például a burkoltan Hemingwayt idéző kórházi jelenetben, amikor a lábadozó Ignatyov kapitány még egy kis cukrot vételezne a teájához, amiről kiderül, hogy valójában káposztaleves, azért olyan savanyú - arrafelé nem főzhettek túl jól, és a szerző sem evett túl sok káposztalevest.
A Moscow Nights az elfeledett, de nem felejthető filmek közé tartozik - az Amazonon DVD-n is beszerezhető. Vasárnap délutáni időtöltésnek ideális.

Moscow Nights 1935

*A kép forrása:
http://www.medals-orders.com/russia-empire-ussr-/russia-ww1-st-george-cross-3rd-class-military-medal-decoration-1916-1917-romanov-great-war.html

Kondor Vilmos - Budapest Noir

2008-ban jelent meg Kondor Vilmos Budapest Noir című regénye. A korábban már elemzésre került Magándetektívekben Varga Bálint hosszasan sajnálkozik azon, hogy a krimi, mint műfaj kis hazánkban nemigen létezik. Varga Bálint bizonyára örült, amikor végre kezébe vehette Kondor Vilmos könyvét, mely az angolul is megjelent (Harper Collins) kevés magyar kiadványok közé tartozik. Éppen ezért kissé félve kezdtem neki az olvasásnak, mert hirtelen rengeteg prekoncepcióm támadt.

A Budapest Noir stílusos magyar borítója

A wikipedia Dashiell Hammett Véres aratását emlegeti, az Origo Raymond Chandlert, de nekem inkább Philip Kerr jutott az eszembe. Gordon Zsigmond ugyanis sokkal inkább hasonlít Bernhard Güntherre, mint Philip Marlow-ra vagy Sam Spade-re. Igaz, a Budapest Noir Vörös Margójának felbukkanása (eredetileg egy Villon-balladából elhíresült hölgyemény) kísértetiesen hasonlít a Chandler Kedvesem, Isten veled! (Farewell, My Lovely) piszkos pongyolás női alakjára - és még bizonyára fél tucat másik hasonló karakterre.
Philip Kerr hatása egyértelműen érezhető, és ezt a szerző sem rejti véka alá, hiszen ő maga szövi bele a "kortárs" nyomozót a női főszereplő berlini kalandjaként.
"...Nos, találkozott ott egy Günther nevű emberrel, aki régen rendőr volt. Nyomozó. Ez a Günther egy eltűnt személy után nyomozott... Szóval ez a Günther fogta Krisztinát, és elvitte sétálni Berlinbe. Megmutatta neki, ahogy az Alexanderplatzon éppen a zsidógyűlölő plakátokat cserélik le az olimpiaiakra..." - egyértelmű utalás a Márciusi ibolyákra (alias Halálos március).*
De nyilván ez minden Berlin Noir-fannak feltűnt volna, bár nem vagyunk túl sokan. 

A kevésbé találó angolszász borító

Háttérkidolgozás, korrajz jeles, hangulat négyes, jellemábrázolás, stilisztika közepes, dramaturgia és humor elfogadható - kakaspörkölt nokedlivel és gasztronómia dicséretes. A szerző kétségtelenül otthonosan mozog az adott korszakban, bár az általa lefestett '30-as évek nem egyezik az általam kedvelttel, de ezt mégsem vethetem a szemére. A cselekmény kiválasztása lehetett volna kissé szerencsésebb, érződik rajta a Günther-hatás, és a "kárákterek" is kissé vérszegényre sikeredtek - leszámítva Mórt és az ő lekvárkompozícióit -, hiányzik a szinte már nélkülözhetetlen femme fatale, és a főgonoszunk se egy Michael Corleone. Az elődök által - főként Chandler és a Berlin Noir - képviselt sajátos humornak itt sajnos nyoma sincs, ezt némileg hiányoltam is, csupán az előbb említett Mór tata képez némi kivételt. Narrátorunk E/3-ban beszél, vagyis nem Gordon Zsigmond szájából halljuk az eseményeket. A cselekmény valóban pörgő, sőt, mondhatni sodró lendületű, így nehéz a könyvet nem egy szuszra kiolvasni. A pörgés ellenére hiányzik belőle az igazi furmány, és ez főként az utolsó - egyébként zseniális - húzás fényében tűnik furcsának, ahogyan az olvasó az egyik rosszfiú jól megérdemelt haláláról tudomást szerez - több ehhez hasonló megoldást szívesen vennék. Néhol pedig teljesen felesleges - karakterszaporító - jelenteket is találhatunk, mint Vörös Margó hosszú huzavona jelenet a nagy finálé előtt.
Mindent összevetve - ezek ellenére vagy velük együtt - az olvasó igazán sajnálja, amikor a könyv végére ér, mert élvezetes volt végre valami olyasmit olvasni, ami az Oktogon környékén játszódik és nem Los Angelesben vagy New Yorkban.

"Hiába menekülsz. Hiába futsz.
A sorsod elől futni úgy se tudsz..."

Stephen King filmes kalandjainak megismerése után némi részvéttel tekintek azokra a moziként kiherélt könyvekre, melyek teljes kafkai átváltozáson mentek keresztül a filmkészítés során, tisztelet a kivételnek ugyanis a legtöbb könyvadaptáció ilyen. Úgy tűnik, Gordon Zsigmondot is utolérte a végzet, így idén (2016) megkezdődtek a Budapest Noir filmváltozatának előkészületei, és a hírek szerint 2017-ben kerül majd a mozikba, bár a stáblista túl sok reményre nem ad okot. Így elsőre egy Szabadság, szerelem-noirváltozat rajzolódik ki előttünk, de várjuk ki a végét... - a magam részéről a méltatlanul mellőzött Nagy Ervint szívesebben láttam volna Gordon Zsigmond szerepében... vagy Jávor Pált...

PS: Sajnos A budapesti kém már nem sikerült ilyen eredetire, sokkal sablonszerűbb lett, mint elődje. Karády Katalint kár volt megjeleníteni, mert épp annyira nem sikerült, mint Cornwellnek a Sharpe Trafalgarjában Nelson karaktere. Főhősünket is inkább az érzelmei és nem ésszerűség irányítja, egyetlen szó kihozza a sodrából - rejtély, hogy megfontoltság és önuralom nélkül hogyan tudott egyáltalán eddig elevickélni ebben a feszült háborús világban -, a rosszfiúk pedig már említésre sem méltóak. A párbeszédek között is akad pár kihagyható, pl. amikor azon csodálkoznak az angol honfiak, hogy miféle módszereket használ a magyar rendőrség. Helyszínünk sem pusztán a főváros, vagy kis hazánk, hanem szinte fél Európa, de ettől sem lett érdekesebb. Lényegét tekintve "meg van írva", de a sodrólendületű vagy szellemes jelzőket nem aggathatnánk rá.

Kondor Vilmos: Budapest Noir, 63. old, Agave Kiadó.

2016. május 22., vasárnap

Stephen King - Danse Macabre

Stephen King nevét mindenki ismeri - horror-ranjongók és horrorellenzők egyaránt -, az 1981-ben megjelent Danse Macabre azonban nem egy újabb horror klasszikus, hanem sajátos elméleti munka. Nálunk kissé késve, csak 2009-ben jelent meg először az Európa Könyvkiadó gondozásában (a fordításért és egy-két ferdítésért felelős Müller Bernadett és Totth Benedek).

A magyar kiadás borítója

Most jöhetnének az olyan frázisok, hogy "ez egy hiánypótló munka, amely..." stb, de mivel ez mű- és önelemző könyv, szakmai áttekintés helyett inkább a saját reflexióimat osztanám meg.
Sajnos a könyv pont az az időszakot tárgyalja (1950-1980), ami számomra kevésbé izgalmas, így a boncasztalra kerülő művek java része hidegen hagy, és igazán sajnálom, hogy a '30-as, '40-es, de főként a '90-es évek meg ami utána jön már kimaradtak a szórásból, mert velük együtt kimaradt Lugosi Béla, a Rebecca, Coppola Draculája az Interjú a vámpírral és a '99-es Múmia és Hannibal Lecter teljes pályafutása - csak néhány példa a sok közül. Ennek ellenére érdekes olvasmány elsősorban a személyes gondolatok és az előbb említett önelemző részek miatt, valamint azért, mert az amerikai horror alkotások és az amerikai társadalmat ért hatások különös szimbiózisára is fény derül.
Hiányoltam továbbá, hogy míg terítékre kerül William Faulkner A hang és a téboly című regénye az elidegenedés tárgykörénél, kimarad Fitzgerald Benjamin Buttonja A zsugorodó férfi hosszas elemzésénél, holott hasonló problémát feszeget a kettő, csak az egyik esetben a fizikai méret csökken, míg a másik esetben a életkor halad visszafelé - mivel az elemzések során rendszerint a tárgyalt időszaknál korábban született alkotások és szerzők is gyakran szerepelnek az időrendiség erre nem lehet magyarázat. És míg Poe, sőt, Dickens is többször felbukkan, az abszurd és a horror összefüggéseinél olyan szerzők maradnak ki, mint Gogol vagy Kafka, pedig, ha valami valóban idetartozna, az Az átváltozás, és idesorolhatnánk Nexő Az üres helyek utasai című novelláját is - persze belátom, hogy e három szerző nem ékes angol nyelven írt és minden "szentnek" maga felé hajlik a keze, így vigye el a balhét a hiányos amerikai oktatás. Még egy zárójeles megjegyzés a Jancsi és Juliska és a kannibalizmus című részhez: ez nem mese, mert az adott időszakban valóban létező jelenség volt a kannibalizmus, és Jancsi és Juliska épen azért került az erdőbe, hogy lekerüljenek a családi étlapról - az egy másik kérdés, hogy így egy másik mágikus étlapra kerültek fel.

Lugosi Béla és Ed Wood Tim Burton filmjében (1994):
Martin Landau és Johnny Depp

Számomra az is furcsa, hogy milyen sótlan módon értelmezi Lugosi Béla utolsó filmjét, a kétségtelenül borzalmas 9-es terv a világűrből című Ed Wood-alkotást. Bár mentségére legyen szólva, hogy a könyv megírásakor még nem láthatta Tim Burton erről szóló moziját - ahhoz egy időgép kellett volna -, ami (már mint a film) némi magyarázattal szolgál, még hozzá olyan magyarázattal, amit az ember hajlamos elfogadni. Miért vállalta el Lugosi Béla Ed Wood filmjeiben ezeket a szerepeket? Egyszerűen azért, mert valaki hitt benne, és ez a hit azzal az illúzióval kecsegtette, hogy a régi szép napok visszatérnek. Másrészt ott van az, amit Laurence Olivier is leírt az önéletrajzában, idősebb korában azért vállalt el néha egy-egy kevésbé nívós munkát - mint Mengele vagy Van Helsing -, mert legalább dolgozhatott. És ha már Lugosi Béláról van szó, kaliberekkel jobb színész volt, mint Karloff - persze a Karloff-rajongók ennek az ellenkezőjét hangoztatják -, és akinek mégis kétsége lenne efelől, nézze meg A fehér zombit vagy A hollót.
A szuperhősök ledegradálásával sem értek egyet, és érzek benne némi prekoncepciót is. Bár igaz, hogy a Pókember népszerűségének egyik fő oka az emberi mivolta - meg az újításnak számító gondolatbuborékok -, de ez igaz Batmanra is - bár a Pókember tök csóró, míg Batman kőgazdag. Úgy érzem, itt a szuperhős megfogalmazás erősen Supermanre és a hozzá hasonló valószínűtlenül tökéletes és unalmas hősökre értendő.
Amiről viszont a szerző már nem tehet, az a magyar fordításban szereplő néhány apróság. John Wayne említésénél a "duke" szót például nyugodtan lefordíthatták volna hercegre, hiszen köztudott, hogy Wayne-t beceneve a "Herceg" volt, persze ehhez lehet, hogy egy nagyszótár kellett volna. A görög eredetű szavak átírása sem ment valami jól az angolból, így a püroszi győzelemből piroszi lett, Nárcisszuszból pedig valami egész érdekes dolog. Sotto voce jegyzem meg, hogy ezen szavak átírása már régóta egységes, és az Európa Kiadótól ennél többet várt volna az olvasó, mellesleg nyilvánvaló, hogy sem a fordítók sem a többi munkatárs nem figyelt a gimis töri órákon, mert akkor tutira nem tévesztik el.

Az Addams Family 2 óta tudja, milyen káros hatással van ránk a Disney;
Wednesday Addams Disney-mosolya

És most lássuk a pozitívumokat!
Az előbbi bekezdésekből talán úgy tűnhet, hogy ez a könyv nem a legsikerültebb művek egyike, de ezt rögtön megcáfolnám. A már kétszer hangsúlyozott személyes mivoltán túl, amelyből kezdő és már pályán levő írók egyaránt okulhatnak, és melyben némi betekintést nyerhetünk az amerikai könyvkiadók világába, valamint a regényből filmadaptációvá és átértelmezéssé válás bonyolult és küzdelmes folyamatába, a könyv eredeti humora és stílusa már önmagában elegendő indok.
Külön köszönet a szerzőnek a Disney-borzalmakról írt soraiért, melyben világosan rámutat arra az érzelmi alapú manipulációra, ami az egész rendszert működteti - a pszichés horror rejtett eszközeiről már nem is szóval. Úgy hogy csak óvatosan a Disney-vel!
Ami vitathatatlan érdeme a könyvnek - és amit sajnos nem tárgyal elég részletesen - az a horror pszichológiája - értendő ez a szerzőre és olvasóra egyaránt. Az utolsó, kissé hidegzuhany-szerű fejezetben azért találhatunk pár érdekességet, de helyszűke miatt erről bővebben már nem értekezik a szerző.
A könyvben mindazonáltal található jó pár magvas gondolat, melyből kettőt emelnék ki.
"Sajnálatot érzek, amikor olyasvalakivel hoz össze a sors, aki így vélekedik ezekről a dolgokról: 'Nem olvasok fantasyt (nem a magyar műfaji kategóriára gondol, inkább a fictionként definiált könyvekre), és nem nézek ilyen filmeket; mert nem igaziak.' Ezek az emberek egyszerűen képtelenek felemelni a fantasy súlyát. Képzeletük izmai valami oknál fogva elsorvadtak az évek során."* - nagyon szép, eufemisztikus megfogalmazás.
"A legtöbb kritikus nem foglalkozik a fantasy-irodalommal (értsd: fiction), mert fogalmuk sincs, mihez kezdjenek vele, hacsak nem egyértelmű allegóriáról van szó. 'Nem foglalkozom fantasyvel - közölte velem egyszer egy nem kisebb orgánum, mint a New York Times Book Review egykori kritikusa. - Nem érdekelnek az őrült hallucinációk.' Sosem árt jó kapcsolatot ápolni ilyen nyitott elmékkel. Szélesíti az ember látókörét."* - Köszönjük, Stephen King!

"Egész tűrhető kézirat, Mr. King,
de lenne néhány részlet, amin érdemes volna még csiszolni."


*Stephen King: Danse Macabre 172. old és 562. old

2016. május 20., péntek

Houdini & Doyle

Egy teljesen friss, idei (2016) szinte még ropogós amerikai-kanadai-angol sorozatról van szó, melyben mintha az X-aktákat keresztezték volna a Torchwooddal és a Doktor Bell és Mr. Doyle-lal. Nem csalás, nem ámítás! Vagyis inkább van benne csalás meg ámítás bőven...


A 10 epizódból álló Houdini and Doyle alapgondolata igencsak valóságos, Harry Houdini - vagyis Weiss Erik alias Ehrick Weiss, a magyar származású szabaduló művész - és Sir Arthur Conan Doyle ugyanis valóban ismerték egymást, sőt jóbarátok voltak, egészen addig míg Doyle a felesége halála után túlságosan bele nem merült a spiritizmusban, míg Houdini éppen abból űzött sportot, hogy ezeket a sarlatánokat leleplezze.

Sir Arthur Conan Doyle és Houdini

A történetben kettőjük ellentéte nem túl markáns, inkább visszafogottan van jelen, de akad egy-két pont, ahol erőteljesebben bukkan a felszínre - például az első részben, ahol Doyle megpróbálja Houdinit kizárni a helyszínről. Az epizódok mindegyike külön esettel foglalkozik, és bár elsőre mind természetfeletti megoldást sejtet, a végén mindig lehull a lepel. Van egy háttérben futó szálunk is, a harmadik főszereplőnő magánéletével kapcsolatban, amire a végén egy nem túl frappáns pont kerül - bár ez a kérdés nagyjából annyira izgalmas a nézők számára, mint Houdininek, aki annyit szeretne tudni, a hölgy foglalt vagy sem. Ezt leszámítva talán a nagy finálé hagy csak némi kivetnivalót, mert az amerikai elnök megmentése eléggé erőltetettnek hat, de érthető, hogy szükség volt rá a kellően grandiózus szezonzáráshoz. A két főszereplőn kívül más történelmi személyiségek is felbukkannak, például Edison, aki egy túlvilági hangokat rögzítő fonográfon dolgozik (nekrofón), valamint Bram Stroker, akire vámpírvadászok fenik a karójuk hegyét. Egyedül némi ektoplazmát hiányoltam.

Egy nő, egy piperkőc művész és egy ábrándozó orvos 
elsőre nem tűnnek túl veszélyesnek... csak másodikra...

A szereposztásban több ismerős névvel találkozhatunk. Doyle szerepében Stephen Mangan látható, Houdinit pedig a Those Who Killből Space Cowbayként ismert Michael Weston - kiváló belépő egy pazar alakításhoz. A csapat női tagja, az első angol rendőrnő, Adelaine Stratton szerepében Rebecca Lidiard. A mellékszereplők közül érdemes kiemelni a vaskalapos, viktoriánus rendőrfőnök szerepében Tim McInnernyt - akinek nem csengene ismerősen, sürgősen pótolja a Blackadderből és a Jeremy Brett-féle Sherlock Holmes sorozat A Rőt Liga című epizódból. Emily Carey, aki Doyle feleségét alakítja, egy Torchwood és egy Poirot epizódban is látható. Számomra azonban a kilencedik epizódban rövid időre felbukkanó Freddie Lounds, vagyis Lara Jean Corostecki voltnagy meglepetés, aki itt merőben más karaktert alakít, mint a Hannibalban.

Működésben a nekrofón: hogy mi sül ki ebből?... semmi jó...

A sorozat képi világát tekintve egyszerre harsány és komor, akárcsak egy nagy cirkuszi előadás, és bár nem szükségszerű teljesen kivilágított szobában nézni, azért nem árt ha tudjuk, párszor ránk jön majd a frász, és sose akkor, amikor várnánk. A Houdini and Doyle inkább thrillerszerű, sokkal inkább finom pszichológiai módszerekkel rémisztget bennünket, ritkán sokkol puszta vérrontással. Zenéje olykor drámai, máskor dinamikus és talán kissé modernebb annál, mint várnánk, de összességében passzol a sorozat hangulatához. A modernebb elemek - talán nem véletlenül - Houdini karakteréhez köthetők. Sajátos humor jellemzi a szereplőket és a forgatókönyvet egyaránt, amire kiváló példa, hogy míg Houdinit lépten-nyomon felismerik, Doyle-nak egyedül egy elmegyógyintézetben akad "rajongója", egy önjelölt Sherlock Holmes, aki rögtön meg is ragadja az alkalmat, hogy számon kérje a szerzőn, miért is ölte meg.

A Houdini and Doyle izgalmas időutazás, és remélem, hogy lesznek jegyek a következő szezonra is.

2016. május 18., szerda

Agent Carter

A napjainkban burjánzó szuperhős-mozik között igazán üdítően hat a Captain America: The First Avenger (2011). A film jócskán maga mögé szorította például a Hulkot, de még messze van a '89-es Batmantől, három fő erénnyel azonban mindenképpen rendelkezik. Az első Red Skull kissé Indiana Jonesra sikerült templomos belépője, amit talán éppen emiatt igen nagy élvezettel néztünk végig. A második az a csöppet sem burkolt önirónia, ami a II. világháborús propaganda bemutatását jellemezte, és amit vagy megért valaki vagy nem. A harmadik pedig Peggy Carter karaktere, akiről már az első pillanattól sejtjük, több rejtőzik benne annál, hogy pusztán Amerika kapitánya kedvesének szerepébe kényszerítsék.

Azért jobb vigyázni...

Peggy Carter több mozifilmben is felbukkant, és 2013-ban kapott egy 15 és fél perces próbajátékot Marvel One Shot: Agent Carter címmel, melyben párjelenet alatt több férfikollégát és ellenséget fosztott meg önbecsülésétől.


A karakter végül 2015-ben önálló sorozatban Agent Carter fedőnévvel folytathatta rettenthetetlen harcát, és immár nem csupán mint nő alázta porig férfi kollégáit, de mint brit nő egy brit komornyik segítségével csinált belőlük sült bolondot. A sorozat eddig két szezonnal büszkélkedhet, amelyből - nem túl meglepő módon - az első ugyan kicsit jobbra sikeredett, de a második is jóval magasan az amerikai átlag felett húzott el.


A sorozat sikerét javarészt a történet magvát adó karaktereknek köszönheti. A Peggy Cartert alakító Hayley Atwell neve nem csenghet túl ismerősnek, de azt el kell ismernünk, hogy ezt a szerepet rászabták - végre egy nem bulémiás, buta szőke főhősnő. Különös segítőtársa - amolyan Alfred a Wayne majorból - Edwin Jarvis alias James D'Arcy, akinek a külön köszönet azért, hogy Budapestet akcentus nélkül, hibátlanul mondta ki, és aki ezúttal is nagyszerű munkát végez, bár a karót nyelt, kissé komótos tempóban haladó komornyik egészen új szín a palettáján.
Igen sokat segített továbbá az is, hogy Amerika kapitány eléggé egyhangú, nem túl izgalmas karaktere mindössze csak pár filmkockányi visszaemlékezés erejéig kapott helyett, így nem kellett a továbbiakban hozzá igazodni.

Furcsa munkakapcsolat:
Mr. Jarvis leckéje a nézők felé a tiszteltről és megbecsülésről

Találkozhatunk még a kissé önelégült, szőke Jack Thompsonnal (Chad Michael Murray), a jóvágású, testi hibája miatt folyton gyötrődő Daniel Sousával is (Enver Gjokaj), és persze nem maradhat ki a szórásból az enyhén hímsoviniszta főnök sem - ne feledjük, ez a '40-es évek vége. A sötét oldalon többek között egy túlképzett orosz pszichiáter, egy magától gépelő írógép - az első szezon aduásza -, bérgyilkosok és bérgyilkosnők találhatók - és persze a kőkemény kommunizmus. Peggy Carter ellenpólusa, vagy ha úgy tetszik sötét énje, is helyet kap Dorothy Underwood (Bridget Regan) személyébe - a családnév vajon egy akkor népszerű írógépmárkától származik, vagy az underworld-alvilág mintájára készült. Dorothy Underwood a tökéletes pszichopata és borgkatona kereszteződése, igaz, általában már jól bevált sémákat másol - a 2. szezon elején éppen Peggy Cartert. Carterhez való viszonya inkább a rivalizáló testvér, mint ellenség. Mellesleg pont Underwood szájából hangzik el a 2. szezon egyik legjobb poénja, amikor Jarvist Jeevesnek nevezi - kérdés: vajon hány amerikai néző értette meg ezt a poént. A mellékszerepekben egyébként nálunk javarészt ismeretlen arcokat láthatunk, leszámítva néhány Twin Peakses és X-aktás figurát, köztük a többször is visszatérő Ray Wise - egykor Leland Palmer.

A lány először akkor tűnt furcsának, amikor rászegezték a spéci sorozatlövőt
és ahelyett, hogy felsikított volna,
elhatározta, megszerzi magának a fegyvert;
Underwood Carter stílusban

A szereplők mellett a forgatókönyv és a sorozat dramaturgiája is igen figyelemre méltó. Külön gyöngyszemnek számít az 1. szezon második része, ahol a rádióból csöpögő Captain America Show-val párhuzamosan zajlanak az események. Egy kifordított kínai doboz-technikával állunk szemben, a rádiójáték karakterei ugyanis a legkevésbé sem hasonlítanak a valóságos karakterekhez - mint az korábban már megtapasztaltuk - sokkal inkább az előbb említett propaganda ironikus értelmezése, így nem csoda, hogy Peggy Carter megkéri a pincérnőt, tekerje tovább a gombot.
A hagyományos történetvezetéssel szemben más érdekességekre is bukkanhatunk. Elgondolkodtató például, hogy Carter szűk látókörű főnöke saját ostobaságának köszönhető hal meg - annak ellenére, hogy ő a jófiúk vezére -, míg Dorothy Underwood mindkét szezonban megússza a dolgot és sikerül lelépnie.
Általában nem rajongóm a feminista felhanggal készült alkotásokért, de az első rész egyik utolsó jelenetében, amikor az udvariatlan vendéget Carter egy villával megregulázza, igazán jól sikerült - az ürge egy kéthetes német hadifogságra és tojásporra hivatkozik, ami lássuk be, elég karcsú. Ha a jelenetet nézem, nem az jut eszembe, hogy kissé túlzás, hanem az, hogy a fickó olcsón megúszta, mert sokkal rosszabbul is járhatott volna, például, ha a Macskanővel fut össze. A végjátszma csak egy az igazán jól megszerkesztett jelenetek közül, melyek közé Jarvis megmentése is tartozik, amikor a kihallgatás közben Carter úgy tesz, mintha nem lenne több, ostoba titkárnőnél és a legrosszabbkor szólja el magát ezzel magára vonva a felettese megvetését. Miután alapos fejmosást kapott, azt hihetnénk, veszített, pedig valójában nyert: sikerült kimentenie Jarvist a csávából.
A forgatókönyv nem nélkülözi a humort és a helyzetkomikumot sem, de akad drámai elem is bőven. A sorozat alaphangulatát azonban kétségtelenül a zene adja meg. A korszakot idéző és napjainkban született alkotásokban olyan slágerek dallamaira ismerhetünk, mint a Sandman vagy The Way You Look Tonight Bing Cosby-verziója. Az Agent Carter névjegye azonban kétségtelenül a That Man Caro Esmerald előadásába, ami az első rész főcímzenéjeként is szolgál.


Az ABC egy harmadik szezonnal is kecsegteti a nézőket, ami jogos, hiszen akad pár elvarratlan szál, és nem tehetünk más, csak türelmesen várjuk a folytatást.



2016. május 3., kedd

Steff Tibor: Játék az éggel

A Harc a levegőért sorozat első darabja Steff Tibor: Játék az éggel című kötete. Szilas Steff Tibor nevével  gyakran találkozhatunk a Magyar Szárnyak oldalain is (lásd Magyar Szárnyak bejegyzés), és érdemes beszerezni a 1941-es kiadású Repülők felszállni című munkáját.

Steff Tibor: Játék az éggel címlap

A Játék az éggel személyes hangvételű, naplószerű írás, mely a szerző tapasztalataiba enged bepillantást a motor nélküli gépektől egészen a vadászgépekig - a sportrepüléstől a háború időszakáig. A hazai helyszínek és a Steff olykor önironikus humora igen élvezetessé teszik a könyvet, ami történelmi forrás és szórakoztató olvasmány egyszerre. Steff igen érzékletesen ábrázolja égi kalandjait, olykor azaz érzésünk támad, hogy mi is ott ülünk mellette a gépen. Az egyébként nyilván propaganda céllal, a repülést népszerűsítő kiadványként megjelenő könyv azok számára is élvezetes lehet, akik álmodozva tekintenek az égen elsikló gépek után - bár manapság ritkán látni vadászgépeket odafönt, inkább csak utasszállítókat.

"...Ha a felhő idefent más, mint odalent, akkor talán a felhőbenrepülés tudományának is át kellene alakulnia, mire az ember a felhőbe jut. Én azonban még most is csak azt tudtam erről a mesterségről, amit indulásom előtt hallottam róla. Elsősorban azt, hogy a gomoly-felhőben bolondul megtáncoltatja a gépet a kavargó levegő.
Már egy szóval sem mondtam a felhőnek, hogy 'megvagy'. Úgy tűnt, hogy az előbb kissé túlbecsültem a saját méreteimet. Közelről akkora a felhő, mint a Svábhegy, ha valaki kivájná a belsejét és szétnézne benne. Körbefutó pereméről elmosódott körvonalú foszlányok csüngtek le, mint a polip testéről a karok. Láttam már az állatkertben polipot; ez a mennybéli polip annyival volt nagyobb a tengeri polipnál, amennyivel az égbolt nagyobb, mint a székesfőváros állatkertje. Kezdtem belátni, hogy nem annyira ő 'van meg' nekem, mint inkább én 'vagyok meg' neki. 
Eszembejutott barlangkutató multam. De ez a barlang, amelyben felfelé haladtam, nem a valóság térképén, hanem csak a mesevilágban szerepelhet. Kristályos alakzatú kőtömeg és szerves élőlény belseje volt egyidejűleg. Sok emelet magasságú jégcsapok erdeje nőtt benne felfelé. Mozgott, hullámzott, felém nyúlkált, közeledett, távolodott, bonyolultan és kifürkészhetetlenül. Minden valószínűnek és lehetségesnek látszott benne, akárcsak a rajzfilmek világában, hol élet költözik a fákba, folyókba, házakba, és minden holt anyagba..."
Részlet az Átmegyek az árnyéktalan világba című fejezetből

Szilas Steff Tibor (1913-2013) ezüstkoszorús pilóta, a Magyar Szárnyak munkatársa, az Icarus-vándordíj (1942) és később a Turul-vándordíj (2007) alapítója - ez utóbbit talán többen ismerhetik. Az Icarus-vándordíjat, repülőbalesetben elhunyt fivére, Simor Miklós emlékére alapított, míg a Turult a jövő nemzedékének biztatására.
Szilas Steff Tibor 1935-ben hazánkban harmadikként szerezte meg az ezüstkoszorús vitorlázó jelvényt. Az 1936 februárja között rendezett olimpiai csillagtúra repülésén Bánhidi Antallal az általuk elért 3600 km-es sebességgel, mostoha időjárási körülmények között - melyekben a könyvben is beszámol -  6. helyezést ért el. 1937-ben részt vett a Salzburgban tartott nemzetközi versenyen Tardos Bélával együtt, akivel a következő évben a Hármashatárhegy és Esztergom között újabb rekordot állítottak fel. Szilas egyébként mérnökként dolgozott a Weiss Manfréd (WM) Dunai Repülőgépgyárban, ahol 1937-ben létrehozták a Repülőkísérleti Intézetet (RKI). A sportrepülésben szerzett tapasztalatait is kamatoztatva az RKI tagjaként több izgalmas kísérletben is részt vett - az intézet mindössze 10 katonai és 11 polgári berepülőpilótát képzett ki, így érthető, ez milyen jelentőséggel bírt. Az RKI munkatársai dolgoztak többek között a hazai gyártású Messerschmitt Bf 109 és 210-es modelleken, valamint a MÁVAG Héja II zuhanóbombázók és a WM 21 Sólyom típusú közelfelderítőgépek tervein, tevékenyen részt vettek a pilótaképzésben és éjszakai célrepülések végeztek Budapest felett a légvédelem fényszórós alakulatai számára. 1939-től Szilas Tibor a BSZKRT (Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt.) Sportrepülők keretében oktatott.
A háború után nem volt olyan szerencsés helyzetben, mint néhány volt Luftwaffe pilóta, akiket szárnyai alá vett a RAF. Hazánk történelmére jellemző módon szaktudása ellenére mellőzték nem csupán a repülőgépgyártásban, de a sportrepülés területén is. 1956-ban családjával együtt emigrált, majd Kanadában telepedett le és ott is halt meg. Idegen hazába kényszerülve azonban továbbra is szemmel tartotta a magyar sportrepülés alakulását, járatta az Aero Magazint és az Arany Szárnyakat is. 2007-ben jutott arra a elhatározásra, hogy létrehozza a Turul-vándordíjat a hazánk felett legnagyobb magasságot elérő pilótának.

A 100 éves Szilas Steff Tibor

"Mint a magyar vitorlázó repülés egyik úttörője, úgy érzem hogy segiteni kell a magyar légtér felkutatásában és uj légjárások felfedezésében. Ezt szolgálja a 'Turul Vándordij'.
Legyen a regevilág turul madara, a magasságban törő repülő ifjúság jelképe. A vándordij megvédésére csak olyan repülés számithat, amely magyar földről indult..."
- részlet a Magyar Repülő Szövetséghez írt levélből -

Köszönet Matuz Istvánnak a segítségért és a fotóért!

2016. május 1., vasárnap

Riadó! - légvédelem

Egy újabb érdekes kiadvány a magyar háborús, illetve háború előtti sajtóban a Riadó! - kiadja a légoltalmi Liga az Országos Légvédelmi Parancsnokság irányítása mellett 1937-től vélhetőleg 1944-45-ig - pontos adatokat erre vonatkozóan nem találni. Mivel csak háborús számokhoz volt szerencsém, nem igazán tudom elképzelni, miről szólhatott egy '37-es Riadó!, hiszen elméletben békés évet írtunk, de az újságírói találékonyságot ismerve, biztosan nem okozott gondot kitölteni az oldalakat.

 Budapest lángokban?

Manapság talán csak a történészek tudják, mi az a légo pince,
de a Riadó!-ból teljes körű tájéktatást kaphatunk

A Riadó! külföldi és belföldi hírek mellett számos, a háború túléléséhez nélkülözhetetlen információval is szolgál, beavat többek között a légoltalmi jelzések titokzatos világába, de felvilágosítást kaphatunk a fénycsökkentő megoldásokról is, ami biztonságot nyújthat egy-egy éjszakai bombázás alkalmával. A hírek, hivatalos közlemények mellett azonban a szórakoztató irodalom és a humor jelen, már amennyire az újság szerény terjedelme azt lehetővé teszi.

Lectori salutem - és a designe se hétköznapi

London bombázásáról már szinte mindent tudunk hála a képes magazinoknak
- vajon a britek is ilyen naprakészek voltak
Hamburg, Budapest vagy Tokió állapotát illetően?

 A magyar légvédelemről...

...teljes két oldalon keresztül

A légvédelmi jelzéseken kívül nem árthat,
ha ismerjük a német rangjelzéseket is
Csak tiszta forrásból: német humor a Völkischer Beobachterből
Légoltalmi Zsebnaptár - "egy lépést se tégy nélküle"

 Milyen érdekes olvasnivaló várhat még ránk?
- sajnos az oldalt megcsonkították -

Magyar Szárnyak

Ami a Luftwaffénak a Der Adler, az volt a hazai légierőnek a Magyar Szárnyak. Az összehasonlítás persze nem egészen tökéletes, mert a Der Adler csak 1939-ben, míg a Magyar Szárnyak 1938-ban jelent meg először egészen 1944 végéig.

Magyar Szárnyak
- szerkesztik a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap támogatásával 
"színes" borító 1940-ből német gépekkel

 Magyar Szárnyak 1944
szerényebb kivitel, de ízig-vérig hazai

A magyar nyelven havilapként megjelenő újságot a források aviatikai magazinként definiálják - az újság saját magát pedig repülésügyi folyóiratnak -, ami félig-meddig igaz, hiszen a kiadvány tematikája nagyban hasonlít a külföldiekhez: haditudósítás, szak- és szépirodalom egyformán helyet kap a bőséges képanyaggal illusztrált hasábokon, akárcsak a reklám, a rejtvény és a humor. A Magyar Szárnyakra is igaz sajnos, hogy a háború előrehaladtával csökkent az oldalszám, a papírminőség és nyomdai kivitelezés színvonala egyaránt, ugyanakkor egyre több szakmai jellegű cikk és egyre kevesebb tudósítás jelent meg benne. A szerzők között találkozhatunk többek között Szilas Steff Tibor nevével is (Játék az éggel, Repülők felszállni).

 Események a nagyvilágból: Anglia bombázása

 Távol-keleti kitekintés egy kis promóciós felhanggal

Szakmázzunk: légi felderítés

 "Hazai" hírek

A Magyar Szárnyak kezdetektől nagy hangsúlyt fektetett
a modellezés és a motor nélküli repülés népszerűsítésére

Katonaélet

 Az a bizonyos humorfaktor
- jóval kevesebb helyet kapott, mint pl a Der Adlerben
vagy a Képes Vasárnapban

A Magyar Szárnyak illusztrációi semmivel sem maradnak le
a német vagy amerikai alkotások mögött 
- illusztráció a Végzetes jóslathoz

Rovatcímke

Fejléc

A Der Adler olykor teljes hátoldalt szentelt az ehhez hasonló tájékoztatóknak,
mert jó tudni, mi repül az ember feje felett

Ez nem egy sci-fi magazin borítója,
hanem a Magyar Szárnyak 1944-ben megjelent cikkében található képmelléklet

A pumaszallas.hu oldalon több szám is megtalálható és letölthető: