Rendszeres olvasók

2014. november 29., szombat

Időutazás No 5 - Japán

Az orosz-japán háború

Az orosz-japán háború (1904-1905) Japán gyarmati törekvéseinek korai állomása, amely a mai Mandzsúria (orosz megszállás alatt állt 1900 és 1905 között) és Korea területének fennhatóságáért zajlott, vagyis az orosz és japán érdekszféra határvonalainak megszilárdításáért. A Császári Japán Hadiflottával számos szárazföldi és tengeri győzelmet aratott, míg az orosz flotta végül súlyos vereséget szenvedett, így a háború a Felkelő Nap országának győzelmével ért véget. Oroszország kénytelen volt kivonulni Mandzsúriából, lemondani Szahalin déli részéről (az Amur-vidékhez közeli, hosszúkás sziget, déli része közel fekszik a japán partokhoz) és Port Arthurról (stratégiailag fontos kikötő a Sárga-tenger északi részénél), Japán pedig befolyása alá vonta Koreát, amit 1910-ben el is foglalt, az Amuri partvidéket beleértve Vlagyivosztok kikötőjét is, illetve Mandzsúria déli határait. Az I. világháborúban Japán a szövetségesek oldalán további területeket szerzett, amelyek korábban német fennhatóság alatt álltak.

Japán tüzérek a hóban Tél tábornok ellen Hsikou közelében 1905-ben.

Doitsu és Nihon

Aki ismeri a Hetalia című mangát, annak egészen más kép él az emlékeiben a két ország kapcsolatáról. A Hetalia azonban főként a II. világháborúról szól, és gyakran elfelejt említést tenni arról, hogy a Nagy háborúban bizony másként álltak a dolgok. A lenti karikatúra egy kevésbé baráti viszonyt ábrázol Doitsu (Németország) és Nihon (Japán) között. Japán ábrázolása nem túl kedvező, a századforduló kicsi sárga emberét juttatja eszünkbe - Németország az orosz-japán háborút is némi aggodalommal figyelte. Később ez azonban megváltozott, és a két militarista állam összefogott, hogy uralma alá hajtsa a világot.

"Jedem das Seine! - Mindenkinek ami jár (a magáét)!"
Ne feledjük: a nyugati és a keleti képregény is a karikatúrából született!

Egy újabb képeslap Japán és Németország 
nem túl baráti viszonyáról az I. világháborúban




2014. november 23., vasárnap

Éjszakai vadászok - Luftwaffe

Nachtjagdgeschwader, egy újabb szép német szó, jelentése éjszakai vadász alakulat, rövidítése NJG. Nachtjäger, vagyis éjszakai vadász, jelen esetben mint vadászpilóta, azaz Nachtjagdflieger. A II. világháború történetének talán egyik legizgalmasabb momentuma lehetne, és többen fel is dolgozták ezt a témát. Mivel csak ismételni tudnám őket, és nem szeretnék senkit sem felsorolásokkal untatni, inkább két vadászt vennék most a célkeresztbe, hogy nevet és arcot társíthassunk a fogalomhoz.


Oberst Helmut Lent (1918-1944) 110 győzelmet mondhatott magáénak, 
ebből 102-re éjszakai vadászként tett szert (NJG1). 
Meglepő módon az angol wikipédia hosszabban értekezik róla, mint a német,
de mindkét oldal képanyagát érdemes végigböngészni.
Győzelmeiről részletes listát olvashatunk az alábbi oldalon:
http://www.luftwaffe.cz/lent.html
A kép forrása: Dr. John Pimlott: A Luftwaffe, Hajja és Fiai, 1999, 121p.


Balról az első sírban nyugszik Helmut Lent.
A kép forrása: http://ww2gravestone.com/general/lent-helmut


Major Heinz-Wolfgang Schnaufer (1922-1950)
"a Luftwaffe legeredményesebb éjszakai vadászpilótája,
121 ellenséges gépet, főleg Lancaster és Halifax bombázókat lőtt le.
A RAF-pilóták egysége belgiumi támaszpontjának neve után csak
'St. Trond éjszakai szelleme'-ként emlegették."
Egy nyúlfarknyi magyar és jóval bőségesebb angol cikk található a wikipédián,
no meg egy szerényebb német. Érdemes azonban ellátogatni erre az oldalra is: http://www.luftwaffe.cz/schnaufer.html
Kép és szöveg: Dr. John Pimlott: A Luftwaffe, Hajja és Fiai, 1999, 121p.



Oberleutnant Heinz-Wolfgang Schnaufer (NJG1/12  Staffelkapitän)
a 47. győzelmét mutatja gépe, egy Messerschmitt Bf 110 G, oldalkormányán
St. Trondban 1944 februárjában.
A kép forrása: http://www.luftwaffe.cz/schnaufer.html

Ajánlott irodalom: Mike Spick: A Luftwaffe ászai, Hajja és Fiai Könyvkiadó

2014. november 15., szombat

A hadikerékpár nyomában No 2

És megint katonák a drótszamáron - ezúttal egy cigarettakártya sorozat darabjaként.

"Előrenyomulás északon
Dánia
Miután egy brit romboló, a (HMS) Cossack rajtaütött a norvég felségvizekre menekülő Altmarkon*, kritikus helyzet alakult ki a térségben, április 8-án körbeaknázták a norvég partvonalat, valamint szövetségi felderítőcsapatok szálltak hajóra, hogy megkezdjék a behatolást, ennek eredményeként 1940. április 9-én bátor erőteljes német előrenyomulás történt Dániában és Norvégiában. - Egy német kerékpáros egység  kel át a Seelandre vezető hídon."

*Az Altmark német szállítóhajó, a támadás 1940. február 16. történt, Altmark-incidensként is emlegetik.


Fokker C.XI-W akcióban


A Fokker C.XI-W úszótalpakkal felszerelt kétfedelű gép kétfős személyzettel.
1938-tól szolgált a holland haditengerészet kötelékében
és hajóvédelmi járőröző feladatkörben alkalmazták.
Két hajó, a Hr.N.M.S. Tromp és a De Ruyter rendelkezett a katapultáláshoz szükséges berendezéssel - a kép feltételezhető e kettő valamelyikén készülhetett.
A Fokker C.XI-W azonban képes volt közvetlenül a vízfelszínről,
normál starttal is felszállni.

Forrás: Kenneth Munson: A II. világháború repülőgépe, Műszaki Könyvkiadó, Bp, 1972, 351. old.

2014. november 14., péntek

Un peu de Légion Étrangere

A Francia Idegenlégióról szinte mindenkinek Rejtő Jenő (alias P. Howard) vagy Nagy Károly (alias Kockás Pierre) jut eszébe. Nem tagadom, nekem is. Persze később számos olyan könyv került a kezembe, amelyekből kiderült, hogy légiós élet sajna mégsem olyan vidám, de azért jól esik olykor egy kis nosztalgia. Korcsmáros Pál figuráit idézik az alábbi képeslapok még a Nagy háború idejéből - vagy nagyjából akörül.


Balra látható: "az algériai 1. ezred tisztje díszegyenruhába.
A mellén látható kitüntetések balról-jobbra: a francia Becsületrend keresztje,
a Croix de guerre és a Medaille colonial."
Jobbra pedig: "az 1. ezred lovasságának egy tisztje."

- szakavatott Bonszai olvasónak viszont rögtön doktor Alain Duchat fog beugrani a képek láttán -

A vámpír korszak vége - megjelenés



Vámpírok!
„Esetleg ha találkozna eggyel, szívesen venném, ha ideküldené, hogy megvizsgálhassam.
Ha a saját szemmel láthatnám, talán még el is hinném, hogy léteznek!”
Vámpírok!
„Rosszabb mindennél. Megmérgezi a tested és az elméd, hogy elérje a célját!”
Vámpírok!
„Vajon milyen lehet a nő íze?” – töprengett, de nem nagyon gyötörte magát ezzel a kérdéssel,
mert volt egy olyan érzése, hogy hamarosan úgy is megtudja.
Vámpírok!
„Te nem vagy vámpír!”
Mit mondhatnék?



Mindenkit másért vonzanak a vámpírok. Számomra az az igazán érdekes, hogy képesek túllépni az időn, és ha szerencséjük van bizonyos dolgokat többször is megélhetnek. Persze nem mindig döntenek jól, már ha egyáltalán van lehetőségük dönteni. Mindenesetre olyan bölcsességre tehetnek szert, amiről egyszerű földi halandó csak ábrándozhat.

Már kapható:
http://undergroundbolt.hu/a-vampir-korszak-vege
www.bookline.hu

2014. november 1., szombat

Berliner - Coming soon!





„…1941. március 4-én vezényeltek át az éjszakai vadászokhoz. A 6. Nachtjagdgeschwaderbe osztottak be, Gruppenkommandeure Hauptmann Gottfried Nachtwald parancsnoksága alá. Mint később megtudtam, a többiek számos viccet fabrikáltak Nachtwald nevéből az éjszakai erdőre faragott rímekkel.
Hauptmann Nachtwald pont úgy festett, mintha a Der Adler címlapjáról lépett volna le, de valószínű, hogy bármely más a Reichspropagandaministerium által készített képes újság szívesen ott szerepeltette volna. Magas volt, széles vállú, világos barna haj, kék szem kissé hideg, arisztokratikus arcvonásokkal. Senki sem tudta, hogy honnan jött, csak tippelni mertük, hogy porosz, és azt sem tudtuk, pontosan hány éves, talán a harmincas évei elején járhatott.
Először azt gondoltam, erős szigora miatt lett az élcelődések középpontja, de ahogy teltek a napok, lassan kezdtem rájönni, hogy valami egészen más áll a háttérben. A többiek, akárcsak én, tisztelettel adóztak mindannak a tudásnak, aminek a birtokában volt. A legnagyobb viharban is képes volt egy könnyed landolást végrehajtani. Több mint kétszáz bevetésen vett részt, és a találatainak száma is túl volt már az ötvenen. Ha célba vett egy ellenséges gépet, azt addig üldözte, amíg teljesen meg nem semmisítette. Ugyanakkor számos olyan történetet is keringett, amelyben tűzön-vízen át – értsd teljesen szó szerint, vagyis az égő gépből vagy a jeges tengervízből kihúzva – cipelte bajtársát a következő segélyállomásig.
Tiszteltük, de éreztük, hogy a benne lakó könyörtelenség az ellenséggel, vagy akár saját magával szemben, egyre közelebb sodorja végzetéhez. A bevetések során többször magam is tanúja voltam, milyen kíméletlen precizitással hajtja végre a támadást, hogyan vadássza, kergeti a halálba az áldozatait. De sosem esett abba a hibába, hogy alábecsülte volna az ellenfelet, pontosan ismerte a britek és a saját gyengeségeinket is.
Ami azt illeti, sosem láttam Hauptmann Nachtwaldot részegen, sőt, azt sem, hogy bármikor alkoholt fogyasztott volna. Igaz, olykor, teljesen váratlanul igen jó hangulatban jelent meg köztünk. Ilyenkor elővette a tangóharmonikáját és mindenféle dalokat játszott a szórakoztatásunkra.
Ha jól emlékszem, május első napjaiban történt, hogy tűzharcba keveredtünk a Spitfeuerökkel. A rossz időjárási viszonyok miatt elvesztettük a kommunikációt a bázissal, és néhányan elkeveredtünk. Hauptmann Nachtwald igyekezett minket összeterelni, és minden erőfeszítésével arra összpontosított, hogy mindannyiunkat épségben visszavigyen a bázisra, de a Spitfeuerök, mintha megérezték volna, hogy milyen különleges és soha vissza nem térő alkalom kínálkozik a számukra, újabb és újabb támadást indítottak. Két pilótát, Schmidtet és Bohrt már elvesztettünk. Egyszer csak leszakadt egy darab a balszárnyamból. Miközben rutinos igyekeztem kiszabadulni a gépből, oldalra pillantottam, és legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy Nachtwald gépe lángokban áll. Nem volt időm sokat töprengeni a dolgokon, ahogy kijutottam a gépből, néhány másodperccel később már a nyitott ejtőernyő végén himbálóztam. A Spitfeuerök megkímélték az életünk, ezek szerint megelégedtek azzal, hogy a gépeinket elpusztították.
A földet érésem viszont már nem volt ennyire zökkenőmentes. Végiggurultam egy dombon, közben bevertem a fejem egy nagyobb kőbe, szinte ájultan zuhantam a burjánzó növényzetbe. Nehézségeim fokozásaként az eső is esni kezdett. Hosszú ideig feküdtem mozdulatlanul, képtelen voltam még arra is, hogy felemeljem a fejem. Aztán hirtelen megragadott két kéz.
– Jó kis móka, nem igaz? – kérdezte egy hang. – Szerencséje volt – tette hozzá, aztán segített talpra állni.
– Szédülök – motyogtam; csak annyit sikerült megállapítanom a jótevőmről, hogy német, akárcsak én.
– Mire kivirrad, hozzászokik – nevetett fel.
Akkor ismertem fel Nachtwald hangját.
A lábam azonban felmondta a szolgálatot, és ha Nachtwald nem tartott volna olyan erősen, összeesem. Felkapott és a vállára fektetett, majd lassú léptekkel elindult.
– Átkozott eső, a cigarettám teljesen át fog ázni – szólt, de valószínű, csak azt akarta tudni, hogy eszméletemnél vagyok-e.
– Az enyém már csurom víz, uram – válaszoltam.
Nem sokkal hajnal előtt futottunk össze egy őrjárattal, addig több kilométeren keresztül a hátán cipelt.
Engem elszállítottak a kórházba, de pár nappal később már csatlakoztam is a többiekhez. Nachtwaldot néhány héttel később előléptették, majd egyre ritkábban láttam, aztán újra áthelyeztek, nem hallottam róla többé.
Vajon, túlélte a háborút? Mi történhetett vele? Attól tartok, hogy a béke legkevésbé sem neki való. Talán ő lehetett az utolsó német vadászpilóta, aki felszállt, hogy a jenkik ellen harcoljon, és inkább szétlövette magát, mintsem hogy átadja a gépét. Amennyire én tudom, nem volt családja, se barátnője, és barátai sem, akik emlékezhetnének rá.
1941 májusában azonban más fontos esemény is történt. Néhány nap szabadságot kaptam, és hazalátogattam Erikához…”
– Ezt a részt jelölje ki! – utasított az idősebb az asztalnál ülő fiatal férfit. – Ha túlfut az oldalszám, kivágjuk. Ez a fickó nem túl érdekfeszítő, és csak rontja a pályázati esélyeinket. Egy porosz őskövület, még ha muzikális is, akkor sem ösztönzi az uniós bizottságot.
A fiatal férfi bólintott. Kit érdekel, hogy ez a Nachtmicsoda túlélte-e a háborút vagy sem. Láthatólag nincs különösebb hatással az olvasókra és a könyv szerzőjére, Johann Grafra sem – akit mellesleg a kutya se ismerne, ha a dédunokája nem volna azonos az éppen aktuálisan futó tini metál banda énekesével.
Az idősebb tovább lapozott.
– Nocsak! A fickó szerepel az egyik fényképen – jegyezte meg. A fiatal férfi felé fordította a kezében levő oldalt. – A képaláírás szerint balról az első – magyarázta. – Jóformán semmi sem látszik belőle, szinte háttal áll.
„Még egy érv arra, hogy ki kell húzni.”
– Rendben. Nézzük tovább! A 126. oldalon… – folytatta a szerkesztő. Szeretett volna korán végezni a munkával, de ez nem igazán jött össze. Már tíz óra is elmúlt. Ahogy azonban oldalra pillantott, egy hatalmas fénylő korongot pillantott meg az égen.
Tényleg! Telihold van.
– 126. oldal – nézett fel a fiatal férfi, jó volna még éjfél előtt haza jutni.
– Igen…

„Telihold. Ha odafent repülsz, még jó szolgálatot is tehet, de most nem sok hasznát veszem. Sőt, határozottan idegesít. Ilyenkor egész éjjel rám világít, mintha rajtam mulatna” – gondolta Gottfried Nachtwald, miközben az eget fürkészte. Rossz hangulatban volt úgy hetven éve, és sehogyan sem tudta felvidítani magát, pedig számos módszert kipróbált. Végül persze be kellett látnia, hogy vele van a baj, és képtelen az új idők kihívásainak megfelelni.

http://bookline.hu/search/search.action?inner=true&searchfield=Rebecca+Blackhorse&tab=bookline.hu%2Fbook