Rendszeres olvasók

2017. december 30., szombat

Korcsmáros Pál No 01

Korcsmáros Pál a magyar képregény-történet - mert van olyan - egyik legmeghatározóbb személyisége, Rejtő-figurái legendává váltak, rajzaival azonban nem csupán a Fülesben, de más újságokban és könyvillusztrációként is találkozhatunk. Íme néhány jellegzetes darab az életműből!

 1947. Pesti izé - az akkor igen népszerű Hárem-sorozatból

1947. Pesti izé -
a később jól ismert karakterek lassan kezdenek alakot ölteni

1958. Füles - egy oldal a Monte Cristoból,
melyben a szakvélemények szerint először
jelennek meg azok a bizonyos karakterek

Illusztrációk:
Dr. Várnai Ferenc: Amíg az orvos megérkezik, Medicina, 1961.
- Korcsmáros kikötői kocsmákat idéző figurája 

 Mintha már láttam volna ezt az orvost valahol

Jellegzetes női karakter

Illusztrációk:
Dr. Hárdi István: Lelki élet, lelki bajok, Medicina, 1962
- a háttérben lábat áztató figurát ajánlom mindenki figyelmébe

Nem túl fiatal maga orvosnak?

1968. Lobogó - Rejtő: Az elveszett cirkáló első megjelenése

Pesti izé

A Pesti izé egy rövid életű szatirikus hetilap, mely 1946 és 1948 között jelent meg. A háború utáni átmeneti időszakra jellemző hangvételű, karikatúrában gazdag újságot Gál György alapította - az újság főszerkesztője-, aki később, 1957-ben a Füles nevű, napjainkban is közismert rejtvényújság megalapítója is volt. A Pesti izében többek között, az akkor már ismert Korcsmáros Pál rajzai is megjelentek, aki később a Fülesben, folytatásokban megjelent Dumas-, majd Rejtő-képregényeivel lopta be magát az olvasók szívébe. A Pesti izé megszűnése előre jelezte a politikai irányvonalak megszilárdulását, de alkotói szerencsésen túl élték ezt a korszakot.

Rákosi elvtárs biztosan nem örült,
amikor meglátta magát a címlapon 

 Elegancia

Kissé pikáns Korcsmáros-rajz

Árnyalt rendszer kritika

A múmiákról - csak mesterségesen

Az első lépés a halhatatlanság felé

Egyiptom
Ha múmiákról van szó, az első, ami eszünkbe jut, az az ókori Egyiptom, ami nem véletlen, hiszen az egyiptomi múmiák a legismertebbek mind a tudományos kutatások, mind a horrorfilmek tükrében. Maga a mumifikálás szertartása azonban nem volt állandó, korszakonként változott például a belsőszervek el-, illetve visszahelyezése, a gyomorüreg feltöltésének módja és anyaga. Az eljárás alapját természetesen mindig is a lágy részek eltávolítása (belsőszervek, agy) és az intenzív sófürdő alkotta, melyet a balzsamozás, az egymásra kerülő gyolcsrétegek követtek. A balzsamolajok használata sem volt mindig egyforma mértékű, Tuthankamon teste köztudottan a túlzott olajhasználat miatt került ilyen rossz állapotba.
Az egyiptomi eljárás lényege a test formájának megőrzése volt.

Klasszikus egyiptomi múmia: Teje,
Tuthankamon anyja

Feltételezhető, hogy egyiptomi hajósok eljutottak a Kanári-szigetek partjaira, ahová magukkal vitték ezt a szokást, a későbbi leletek legalább is erre utalnak. A Kanári-szigeteken a mumifikálás szertartását és hagyományát a spanyol hódítók szüntették be a XVI. században.

Guancse múmia egyiptomi mintára

Az emberi testek mellett állati tetemeket, macskákat, különböző madarakat és krokodilokat is mumifikáltak az egyiptomiak.

 Madármúmiák

Krokodilmúmia 

 Halmúmiák

Macskamúmiák

A csincsorrók földjén
A csincsorrók i. e. 7000 és 1500 között Dél-Amerikában, a Csendes-óceán partvidékén, a mai Észak-Chile és Észak-Peru területén éltek.  Az egyiptomiakkal szemben a csincsorrók pusztán a csontozatot tartották meg, és arra építették fel az embert. A vázat egy úgynevezett gerincbot alkotta, kötöző anyagként nádat használtak, ha szükséges volt a kiálló részeket levágták, pótlásként pedig nádat, ágakat, füvet, állati szőrzetet, illetve oroszlánfóka bőrt is használtak, fedőréteg gyanánt a lenyúzott, újraformázott bőrt, hamukenőcsöt és fekete festéket használtak. Szerkezetüket és összetételüket tekintve ezek a testek igen törékenyek voltak. A csincsorrók i. e. 5000 körül alkalmazták ezt az eljárást, és a mumifikálásnak több változata is volt, volt hogy vörös festéket használtak a fekete helyett, sőt, olykor anyaggal pótolták ki a húst a testen. 

Klasszikus csincsorró múmia 

Anyagból újraformázott arc

Latin-amerikai batyu múmiák
A batyu múmia, mint fogalom általában Peruhoz köthető, de egész Latin-Amerikában találkozhatunk bizonyítékokat az alkalmazására. Az inka és azték kultúrából például a spanyol szereztesek által készített feljegyzései és illusztráció szolgálnak bizonyítékul. Ez a módszer kevésbé drasztikus beavatkozás, inkább a természetben lezajlott folyamatok megfigyelésén és szelíd befolyásán alapszik - Szicíliában is hasonló mechanizmust figyelhetünk meg. A batyu múmia is rendelkezik sírmelléklettel, melyet a testtel együtt maga a batyu rejt, viszont a testen nem történik különösebb beavatkozás leszámítva a belső szervek eltávolítását, a testhelyzetet és a testből szivárgó nedvesség felszívására alkalmazott "párnát". A múmiák némelyike emberáldozat volt, másokat az ősök iránti tiszteletből került konzerválásra. Az inkák és az aztékok közt is szokás volt a tiszteletreméltó ős - uralkodó és/vagy főpap - tartósított és felöltöztetett maradványait a vallási ünnepek alkalmával közbehordozni.

Juanita, az inka jéglány 1450 és 1480 között halhatott meg,
az isteneknek szánt emberáldozat lehetett

Hagyományos batyu múmia kívülről... 

...és belülről

Ülő pózban elhelyezett inka múmiák

Inka múmia ábrázolása egy XVI. századi metszeten

Önmumifikálás
Az önmumifikálás folyamata az egyetlen, mely semmiféle orvosi jellegű beavatkozást nem igényel. Ez a jelenség a buddhista szerzetesek között terjedt el Kínában és Japánban a XI. és XIX. század között. A szerzetes ezzel bizonyítva a tökéletes önuralmat lényegét tekintve kiszárítja magát, egy kis odúba zárkózva csupán fenyőmaggal táplálkozik, míg lassan át nem lép a tökéletes mozdulatlanságba. Persze előfordul, hogy a szerzetes nem bírja meg tenni a végső lépéseket vagy megpróbálja az ellenőrzésre kirendelt szerzetes társakat kijátszani. Gyakran egyszerűen kiállítják a felöltöztetett testet, de Kínában szokás volt vékony gipszréteggel bevonni a testet, amit aranyszínűre festettek, így mondhatni szobrot készítettek belőle.

Japánban látható önmumifikált buddhista szerzetes 

Szoborrá munkált szerzetes

A múmiák azonban nem csupán az írók és filmesek fantáziáját indították be, de számos áltudományos elmélet is szárnyra kapott velük kapcsolatban.

Ehnaton, akinek múmiája ugyan nem került elő,
de személyét homályos legendák keringenek,
isteni származását sokan földönkívülinek titulálták

A Peruban "talált" háromujjú múmia nyilván csak földönkívüli lehet

De jobb, ha nem rugaszkodunk el annyira a valóságtól!

 Múmiahétköznapok

A tizennyolc körös múmialány 

Múmiahumor

2017. december 29., péntek

A múmiákról - természetes úton létrejött múmiák

"- A régészek azok, akik folyton keresik a mamájukat?
-Múmiájukat."

A fenti idézet a ma már klasszikusnak számító Indiana Jones 2-ből származik, és rögtön rávilágít egy tévhitre is, mert a valóságban kevés régész rohangál múmiákkal. Sokakban viszolygást keltenek a mumifikálódott emberi vagy állati tetemek, testrészek vagy egyéb maradványok, holott olykor azzal a céllal készültek, hogy felkészítsék a testet az örök életre - máskor pedig azért, hogy a test mulandóságára emlékeztessenek. Aki úgy érzi, hogy tudományos érdeklődése ezen a ponton inkább visszafordul, az bátran lapozzon tovább, akit viszont a horrorfilmeken túl is érdekelnek a múmiák, az egy rövid betekintést nyerhet.

Múmia ABC

Természetes úton
Keletkezésük tekintetében a múmiák lehetnek természetes vagy mesterséges úton létrejöttek. Az első múmiák Egyiptom földjén i. e. 3000 körül a sivatagos, száraz éghajlatnak köszönhetően természetes úton mumifikálódtak, innen vették később az ötletet a mesterséges módszerek kifejlesztéséhez.

Az első egyiptomi múmiák egyike

De nem csupán a Szahara mentén találhatóak ilyen típusú múmiák, a Kína területén található Takla-Makán sivatagban hasonló testekre bukkantak, bár némelyiken már az emberi beavatkozás nyomai is láthatók. Koruk közel 4000 évesre tehető, érdekességük továbbá, hogy arcvonásaik, ruházatuk és használati tárgyaik egyértelműen nem ázsiai eredetre utalnak.

A Csipkerózsika - angolul Alvószépség -
névre keresztelt lány múmiája

Az egyik legismertebb természetesen úton keletkezett múmia Ötzi, a jégember, akit az észak-olaszországi Alpokban találtak, és i. e. 3300 körül kerülhetett a jég csapdájában (több mint 5000 éves!).

 Ötzi, a jégember, ahogy ma ismerjük

Ötzi, a jégember egykor

Szibériában viszont számos mamutra bukkantak, melyek valószínűleg i. e. 40 000 körül fagyhattak meg.

Több tízezer éves mamutbébi

Jóval későbbi, de szintén a száraz, fagyos környezetnek köszönhető az a leletegyüttes, ami 1927-ben került elő Grönland nyugati partján, ahol nyolc inuit tetemre bukkantak, mely az éghajlatnak köszönhetően épségben került elő feltételezhetően i. e. 1475-ből.

 A legmegdöbbentőbb talán ebben a leletben
a hathónapos csecsemő múmiája

Olykor barlangrendszerek vagy katakombák is megfelelő helyszínül szolgálhatnak a mumifikálódáshoz. Kiváló példa erre a palermói kapucinus kolostor alatt található temetkezési hely, ahol több mint ezer test várja a feltámadást, eléggé bizarr látványt nyújtva. Mindez inkább tűnik az emberi mulandóság görbetükrének, mint békés temetőnek, és mint annyiszor, ezúttal is a túlzott érdeklődés veszélyezteti a múmiák állapotát. Az első testek az 1500-as évek végén kerültek ide, java részük mesterséges úton mumifikálódott, de később a mesterségesen konzervált testek száma egyre gyarapodott. Szicíliában számos helyen maradtak fenn hasonló leletek, hiszen a sziget éghajlata kedvez az ehhez szükséges folyamatoknak.

Porból lettél, porrá leszel!

Palermo Csipkerózsikája, a két éves
Rosalia Lombardo, aki kilencven éve alszik,
ő már a mesterséges mumifikálásnak köszönhetően
maradt meg ilyen állapotban

1994-ben került elő Vácott az a leletegyüttes, amely szinte egyedülálló a világon. Összesen 265 természetes módon mumifikálódott testre bukkantak, melyek kora 150-250 évre tehető. A kripta klímája mellett a testek elhelyezésének is fontos szerepe volt a konzerválódásban, mert a fenyőfakoporsók és a testek mellé szórt fenyőfaforgács nagyban segítette a testek kiszáradását.

Borsodi Teréz, a váci múmiák egyike

A természetes módon mumifikálódott testek talán legkülönlegesebb változata a lápi múmia, mely Észak-Európa mocsaras vidékein bukkan elő (Írország, Északkelet-Anglia, Holandia, Németország, Dánia). A csersavakban gazdag lápos közeg sajátos módon őrzi meg a bőrt és hajat - a bőr szinte elfeketedik, de az arcvonások megmaradnak, míg a haj kivilágosodik. Az első lelet 1950-ben került elő Tollundban, és azóta már számos testre bukkantak. A lápimúmiák egyedi külsejük mellett mással is felhívták magukra a figyelmet, feltételezhető ugyanis, hogy egy részük hármas szakrális gyilkosság áldozata volt - erre utal az a tény, hogy átvágták a torkukat, felakasztották, majd a mocsárba dobták, ami az említett vidékeken a halálos ítélet egyik formája volt.

 A tollundi férfi i. e. 400-ból

A tollundi férfi - arcrekonstrukció

Lápi múmia - jellegzes bőr- és hajszín

Ajánlott irodalom:
Colin Renfrew - Paul Bahn: Régészet, Osiris Kiadó, 1998
Howard Reis: Halhatatlanok nyomában, Gold Book, 1999

Benyovszky Krisztián: Bevezetés a krimi olvasásába

A krimiirodalom irodalmának újabb állomása Benyovszky Krisztián: Bevezetés a krimi olvasásába. A szerző civilben irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő, számos műve kapható hazánkban.

Sejtelmes borító az érdekes témához

A könyv 2007-ben jelent meg, vagyis nem éppen frissnek mondható, de egyedülálló betekintést nyújt a témában. A sajátos, és számomra nem mindig logikus szerkezeten kívül azonban néhány apró hibára is akadtam. Túl azon, hogy ízlésünk merőben eltér mind Philip Marlowe megitélésében, mind a Poirot karakterét megszemélyesítő színészek tekintetében - Chandler nem elég irodalmi, David Suchet pedig túl piperkőc - valahogy nem sikerült egy hullámhosszra vergődnünk, talán a számos cseh és szlovák példa miatt is, melyek közül több inkább szépirodalom, mint krimi, és melyeket igen valószínű, hogy a szerzőn kívül kis hazánkban más nemigen olvasott. Az ízlésre persze nincs magyarázat, de az 57. oldalon a "gyöngyház nyelű kis revolver" kiverte nálam a biztosítékot. A revolvernek ugyanis markolata van, nyele meg a sodrófának.
Kissé úgy érzem, a szerző túl sok mindent akart. A könyv történeti áttekintésnek felszínes, és néhány hosszabbra nyúlt elemző részt is tartalmaz, melyek nem igazán illeszkednek szervesen a vázhoz. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, és nincs azzal semmi gond, ha valaki a kedvenceket fűzi csokorba, de egy jó szerkesztő nem ártott volna, aki helyre pofozza a kikandikáló részeket. Így a mű egy vezérfonal nélküli céltalan kalandozás a téma körül.
Mindazonáltal ajánlom mindenkinek, akik a krimik iránt érdeklődnek, mert egyedi nézőpontja révén sok érdekes párhuzamra rámutat.

Monsieur, a precizitás nagyon fontos!