Rendszeres olvasók

2023. szeptember 29., péntek

Félprofil

 

Nóri tíz percet késett. Elvira elővette a mobilt, nem akart lemaradni a buszról. Ha Nóri nem ér rá, kimegy egyedül. Mielőtt azonban felhívhatta volna barátnőjét, egy ismerős, rózsaszín dzseki jelent meg a sarkon.

– Na végre! Siess! – intett.

Nóri szőke copfját lóbálva, jellegzetes fenékriszálással, de ütemes tempóban közeledett, pedig pillanatnyilag nem volt közönség, akinek érdemes lenne felkelteni a figyelmét, hacsak nem az a hajléktalan, aki a megállóban hortyogott.

– Mindjárt jön a busz! – vágta oda sértődötten Elvira, a pontosság mintaképe.

– Jól van! Én is tudom, hány óra! De volt egy folt a pólómon és át kellett öltöznöm – magyarázta, és barátnője pontosan tudta, hogy ez mit jelent: teljes garnitúracsere.

– A lényeg, hogy itt vagy! – jelentette ki végül Elvira kissé megkönnyebbülten. – Remélem, találunk valami jó darabot az új lakásba. Sajnálom, hogy múltkor azokat a tusrajzokat elhappolták az orrunk elől. Jól mutattak volna vastag fehér paszpartuval, vékony fekete keretben.

– Tutira kamu volt az egész! – legyintett Nóri, közben meglehetősen szűk leggingjét igazgatta. – Szerintem összejátszottak. Azért csinálták, hogy felverjék az árat.

– Gondolod?

– Egészen biztos vagyok.

– Itt a busz! – kiáltott izgatottan Elvira.

Lassan begurult eléjük a 294E.

– Nagyon fel vagy dobva – jegyezte meg Nóri, miután leültek egy páros ülésre.

– Ami azt illeti, igen. Fogalmam sincs, miért, de úgy érzem, ma valami különös fog történni… különösen jó, úgy értem.

– Értem én! Abban reménykedsz, hogy megint összefutunk azzal a művtöris sráccal. Misinek hívták, ha jól emlékszem. Bejött neked, mi?

Elvira elpirult, és mivel Nórival ellentétben nem fedte az arcát gondosan felvitt alapozó, ez eléggé látszott is.

– Tudtam! – ujjongott Nóri diadalmasan. – Tudtam! Tudtam! Tudtam!

– Jól van, elég lesz! Beismerem. Tetszett a srác.

– Én azonnal láttam… és ami azt illeti, ezért nem is nyomultam rá. Remélem, észrevetted! Hát ennyire jó és önzetlen barátnő vagyok – játszott tovább.

Valóban jó barátnő volt és Elvira számára az egyetlen.

Az Ecseri ezen a reggelen se festett máshogy, mint általában: bár az újdonság varázsával kecsegtetett, mégis porosnak és szürkének látszott.

– Először nézzünk körbe! – javasolta Elvira.

– Helyes! Minél hosszabb ideig lófrálunk itt, annál nagyobb esélyünk van Misibe botlani – kuncogott Nóri.

Belevetették magukat az első „butiksorba”. Használt, régi ócskaságok tömkelege feküdt kiterítve. Poros, törött porcelánok, csipketerítők, alpakka gyertyatartók és megannyi kacat. Aztán Nóri megpillantotta azt az árust, akinél múltkor olyan hosszú ideig válogattak. Igaz, nem vettek semmit, mert elég drágán mérte a lomjait, de nála volt a legtöbb, esztétikailag is elfogadható festmény.

– Gyere! – vonszolta maga után barátnőjét.

– Napot! – biccentett az árust, lopva végigmérte a csinos kis copfost és az átlagos másikat.

– Szétnézhetünk? Elsősorban a festmények érdekelnének – kezdte Elvira kissé körülményesen.

A fickó megvonta a vállát, majd a bodega falához támasztott képekre mutatott. Elvira válogatni kezdett, közben Nóri a haját igazgatta egy felfüggesztett velencei tükörben.

– Ezt nézd! – kiáltott fel Elvira pár másodperccel később.

Nóri kíváncsian megfordult.

Elvira kiemelt egy nagyobb vásznat, egy fiatal férfi portréját. Inkább csak az arc félprofilból és a váll volt rajta látható, öltözéke és a frizura alapján ’30-as évek lehetett. Borongós, olíva zöld háttér, drapp öltöny, fehér ing, nyakkendőjén széles, világos csíkok. A szőkésbarna férfi tekintete a távolba meredt, mintha a jövőt fürkészné. Finom, kissé lányos vonásai voltak, kellemesen vastag alsó ajka, határozott, de nem túl markáns álla.


– Nem csak a festővásznát töltötte be – jegyezte meg Nóri. – Érted, hogy mire gondolok?

– És akkor mi van? A kép akkor is jó! – vágta rá Elvira. Minél tovább nézegette a festményt, annál jobban tetszett neki.

– Kilencvenezer – vetette oda az eladó.

– Kilencven? Ezért? Harminc! – Nóri rendszeres piaclátogatóként pontosan tudta, hogy kell az effajta népséggel alkudozni.

Elvira nem mert szólni, pedig ezért a képért simán és gondolkodás nélkül kifizette volna a kilencvenezret.

– Nyolcvanöt – folytatta az árus.

– Harminckettő!

Pár perccel később közös megegyezéssel és ötvenezerért a kép új tulajdonosra lelt.

– Ezt állati jól csináltad – súgta Elvira a papírba csomagolt festménnyel a hóna alatt.

– A nagyitól tanultam – húzta ki magát büszkén Nóri.

– Maradt egy csomó pénzem. Mire költsük?

– Menjünk a Starbucksba! Imádom a sajttortájukat!

– Igazad van, egyre nagyobb a tömeg, lépjünk le!

Egy koffeinmentes kávéval, egy cappuccinóval és két sajttortával később a festmény megérkezett a bérelt lakásba.

– A tulaj azt mondta, hogy nyugodtan kitehetem, csak vigyázzak a tapétára – helyezte szertartáson Elvira a képet egy kis asztalkára.

– Hová akarod?

– Az ágy fölé, mert ott mindig látom.

– Jó választás… azt kell, hogy mondjam, igazad volt, egész helyes pasi.

– Nekem is tetszik. Kicsit hasonlít azokra a képeslapokra…

– Én a művtöris srácról beszélek, de látom, te máris dobtad egy festményre pingált pali miatt, aki már rég halott, és amikor élt, akkor se érdekelte volna nagyon, mi van a bugyidban – jegyezte meg Nóri. – Neked egy kézzel fogható pasira van szükséged, nem egy légvárra. Szerintem a művtöris srác ideális alany lenne a kísérletezéshez.

– Nóri!

– Ugyan! Mindketten tudjuk, hogy örök szerelem nem létezik, csak azokban az idióta sorozatokban, amiket anyám néz a tévében. Ha tetszik neked, kapd el! Az élet tapasztalás… Ezt egy filmben hallottam, már nem tudom, melyikben, de megjegyeztem.

– Először tegyük fel a képet, aztán jöhet a tapasztalás.

Nóri helyeslés gyanánt meglóbálta a copfját.

– Egyébként, ha jobban megnézem, tényleg egész helyes, kár, hogy homár…

Elvira nem ütötte le a labdát. Úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

– Itt jó lesz? – kérdezte az ágyon állva, a festménnyel a kezében.

– Nem. Tedd egy kicsit feljebb! Várj! Cseréljünk!

– Igazad van – állapította meg Elvira később – a legjobb helyre került.

Aztán egymás mellett álltak csípőre tett kézzel és a portrét méregették.

– Bekereteztethetnéd, de így se rossz…

– Nem is tudom… Most, hogy itt van, nem akarok tőle megválni. Keret nélkül is jól néz ki.

– Kerettel jobb lenne…

– Talán… Még gondolkodom rajta.

– Tudok egy keretezőt a közelben. Gyorsan dolgozik.

Elvira egy pillanatra elgondolkodott.

– Egyelőre így marad.

– Te tudod!

Igen, Elvira tudta, hogy a kép marad. A képnek maradnia kell, nem engedheti meg, hogy valami közönséges keretező összetapogassa a zsíros ujjaival. Mert hirtelen az a tévképzete támadt, hogy a fent említett keretezőnek vastag, hurkaszerű, zsíros ujjai vannak.

Délután mozi, valami szirupos limonádét néztek meg a Westendben, aztán boltról boltra végigzarándokolták az egész helyet, végül a Mekiben kötöttek ki, ahol kávés shake-kel koronázták meg a napot.

– Az ember nem is gondolná, milyen fárasztó lehet a semmittevés – lóbálta Nóri a lábait a magasított széken ülve.

– Sajog a talpam – vallotta be Elvira, mert ő sem volt hozzászokva az efféle túrákhoz. Általában, ha meg akart venni valamit, az sorbaállással együtt se tartott öt-tíz percnél tovább.

– De néha jó, ha nem csinálsz semmit se, vagy ha semmit se csinálsz – magyarázta tovább Nóri.

– Egyetértek – szürcsölte helyeslően Elvira. – Bár nem nevezném semminek, hogy lényegében kifosztottunk három ruhaüzletet meg a Librit.

– Pontosítsunk! A ruhákat vállalom, de a könyvesboltba te akartál bemenni.

– Közösen csináltuk.

– Közösen! – helyeselt Nóri. – Nem nézünk meg még egy filmet?

– Fáradt vagyok, inkább hazamennék.

– Persze! Vár az új barátod!

– Ahogy mondod!

– Akkor nem is tartóztatlak tovább! Jó éjt! Szép álmokat! – nevetett kajánul Nóri.

 

A metró a szokásosnál is lassabban döcögött Kőbánya felé, Elvira mégis majdnem rajta maradt, annyira elbambult, csak az utolsó pillanatban kapott észbe, hogy le kellene szállnia. Éppenhogy sikerült kiugrania a szerelvényből, mielőtt rázáródtak volna az ajtók.

A kép valóban várta, ott függött a falon hűségesen, pont, ahol hagyta.

– Helló! – intett Elvira a festménynek, majd bevettette magát a fürdőszobába.

Szinte leragadt a szeme az álmosságtól, de amikor párnára hajtotta a fejét, hirtelen bevillant valami. A szignó! Felkapcsolta az éjjeli lámpát, majd felállt és a festmény jobb sarkába firkált aláírást kezdte méregetni. Jól olvasható betűk sorakoztak egymás után, bár a Google szerint ez az Endrődy Zsigmond nem lehetett valami híres. Elvira egyetlen bejegyzést talált róla: egy akkoriban népszerű ruhatervező barátja volt, így említésre került egy divattörténeti blogban. Fénykép sehol.

„Endrődy Zsigmond – ízlelgette magában Elvira a nevet. A festőhöz bizonyára illett, de a modellhez semmiképp. – Inkább Vilmos… vagy Miklós…” – morfondírozott magában, a következő perceket pedig azzal töltötte, hogy nevet találjon a férfinak.

Hosszú ideig hezitált a Pál – Jávor Pál után szabadon – és az Ernő között, de aztán eszébe jutott Teknőc Ernő a Doktor Bubóból, és Ernő így kiesett, Pál mégsem állt nyerésre.

„Kálmán” – kúszott szelíd hangon a gondolatai közé.

Elvira hirtelen a kép felé fordult. Valahogy az volt az érzése, hogy maga a festmény sugalmazta ezt a nevet.

– Kálmán – suttogta, majd felállt, finoman végigsimított a férfi arcán. A félhomályban úgy tetszett, hogy a férfi elmosolyodott, de Elvira pontosan tudta, hogy ez csupán érzéki csalódás, reggel pedig már biztos volt abban, hogy az egészet csak álmodta.

– Jó reggelt, Kálmán! – intett kacéran a képnek.

A férfi tekintete azonban továbbra is a távolba meredt.

Vasárnap volt, így Elvira egész délelőtt pizsamában lustálkodott. Klipeket nézett a mobilján, ágyban reggelizett, és hosszú ideig eszébe sem jutott, hogy a hétfő feltartózhatatlan ütemben közeledik felé. Lassan eltelt a nap, jött az este, a készülődés a munkás hétköznapokra. Ebéd az ételhordókban, ruhák kikészítve, csak még egy epizód az aktuális sorozatból, aztán szigorú takarodó.

Váratlanul felriadt. Határozottan olyan érzése volt, mintha lenne még valaki a lakásban, de nem mert megmoccanni, inkább óvatosan feljebb húzta a takarót, hogy teljesen eltakarja az arcát. A szíve egyre hevesebben dobogott, úgy vert, akár egy óriási légkalapács, pedig szinte lélegzet visszafojtva feküdt, teljesen mozdulatlan. Hiába figyelt, semmilyen gyanús zajt sem hallott, mégis teljesen magával ragadta az az abszurd gondolat, hogy az illető az ágya mellett áll, és őt figyeli. Becsukta a szemét, mintha attól, hogy nem lát, ő maga is láthatatlanná válna. Majd ez az illető, aki eddig csak figyelte, leült az ágyra. Szinte érezte, hogy elhelyezkedik mellette a matracon, majd fölé hajol, megragadja a takarót és lassan elkezdi lefelé húzni. Érezte, hogy hűvös levegő simogatja az arcát, de nem merte kinyitni a szemét. Az illető gyengéden hozzá ért a karjához.

Elvira felsikított.

Egyedül találta magát az üres szobában. A takaró a padlón feküdt, lecsúszott az ágyról. Felsóhajtott. Az egész nem volt más, csak képzelgés!

Megfordult, a festmény arcát fürkészte az utcáról beszűrődő fényben, de nem látszott rajta semmi rendkívüli. Felszedte a takarót, eligazgatta az ágyon, és kiment konyhába, hogy egy pohár vizet igyon. Ez gyakran bevált az álmatlansággal szemben, talán ezúttal is hatni fog. Amikor visszajött, tekintete ismét a festményre tévedt. Egy pillanatra a félhomályban úgy látta, hogy a férfi elmosolyodott. De amikor felkapcsolta a lámpát, a kép pont olyan volt, mint amikor először megpillantotta az Ecserin.

„Nem kellett volna megnézni azt a pár részt a Mesék a kriptából – állapította meg magában. – Egész éjjel ezzel fogok álmodni, az tuti.”

Az éjjeliszekrényen árválkodó ébresztőóra fél tizenkettőt mutatott. Elvira úgy döntött, bevesz két nyugibogyót. Semmi kemikália, abszolút természetes, valeriána van benne. Aztán teljes lelki nyugalommal visszacsomagolta magát a takaróba és várt. De hiába, mert csak összevissza forgolódott, közben a laptopon nézett horrorfilmek keveredtek a tudatalattijában rejtőző rémálmokkal. Valerián herceg végül mégis megkönyörült rajta, és rövid, de mély álomba ringatta hajnali három körül.

Az illető óvatosan leült az ágyra. Felhajtotta a takarót és az alvó fiatal nőt figyelte. Finoman végigsimított az arcán, majd homlokon csókolta.

Elvira kinyitotta a szemét. Nem félt, mert tudta, hogy ez csak egy álom.

– Kálmán? – nézett zavartan a férfira, majd gyorsan felült és a képre pillantott, ahol a portré helyén csak az üres vászon tátongott. – Kálmán… – ismételte, de a férfi a szája elé tette a mutatóujját.

Elvira azonnal megértette, hogy a szavak csak széttörnék ezt a varázslatot. Bólintott. A férfi egészen közel hajolt, meleg tekintetével Elvira arcát fürkészte, finoman két kezébe zárva. Az idő mintha megállt volna. Még közelebb hajolt, talán azért, hogy megcsókolja, de az ébresztőóra kérlelhetetlenül porrá zúzott mindent.

Elvira kikecmergett a takaró alól. Nehéznek érezte minden porcikáját, a konyhába vánszorgott, főzött egy kávét. Amikor a képre nézett, kellemes melegség áradt szét benne, de sejtette, hogy ez a lelkesedés a buszmegállóig, ha kitart.

– Jó reggelt! – intett a festménynek a fürdőszobába menet, és fogmosás közben elhatározta, hogy az éjszakáról részletesen beszámol Nórinak.

 

– Én megmondtam! Beférkőzött az álmaidba és kitúrta szegény Misit – állapította meg Nóri. – A srácnak nem sok esélye maradt.

– Azért lenne esélye, ha itt lenne – vágta rá Elvira, miközben a folyosó végére beállított kávéautomata felé sétáltak. Ez volt ugyanis a hivatalos indok egy kis szünetre, csevegésre.

– Na, majd meglátjuk!... Tudod mit? Adjunk fel hirdetést! Keresem azt a szemüveges, kötött pulcsis, művtöris fiút, aki folyó hó negyedikén, szombaton, az Ecseri piacon egy csorba, kék vázát vásárolt… Na mit szólsz? Tutira írni fog vagy ő vagy más.

– Nem is tudom… inkább passzolom.

– És maradsz a festett barátodnál?

– Jó, ez így egy kicsit perverz.

– Nem! Ez nagyon perverz. Le kell állítani még az elején.

– Te meg mi a fenéről beszélsz?

– Arról, hogy be fogsz csavarodni, ha így folytatod. Emberek közé kell menned! És nincs ellenvetés. Estére szervezek is neked egy jó kis programot!

Elvira nem ellenkezett, mert ismerte már jól a barátnőjét. Ha programszervezésről volt szó, Nóri nem ismert könyörületet.

 

Vili, a diákigazolvány szerint Szabó Vilmos, afféle örök bölcsész, aki négy szak között lavírozott mesteri tehetséggel, de mindig kidumálta magát valahogy. Szakmáját tekintve inkább életművész, mint irodalmár vagy nyelvész, de bármikor rittyentett egy, a laikus hallgatóságot ámulatba ejtő előadást, ha a helyzet úgy kívánta. Sajnos azonban jelenlegi oldalbordája kezdte unni, hogy folyton ő fizeti a számlákat, így Vilire a nem is olyan távoli jövőben drámai szakítás, de ami anyagi szempontból sokkal tragikusabb, költözés várt. Még nem tudta, hogy hidalja át ezt a problémát, viszont annyit már megtanult, hogy többre megy azzal, ha csendben marad és figyel, mintha óbégatna, akár a fába szorult féreg.

Véletlenül keveredett ebbe a házibuliba, igazából az ingyen pia és kaja miatt jött, ami jelen esetben pár szelet potya pizzát és boros kólát – esetleg némi Unicumot – jelentett. Hogy ne tűnjön túl falánknak, lassan majszolta a kezében levő sajtos-sonkást, és ezt olyan mesterien művelte, hogy senki se vette észre, ez már a harmadik. A pohara is valahogy mindig tele volt, jelenleg éppen csak kólával. A nappali és konyha közötti boltívnél ácsorgott ráérősen, amikor a következő mondat ütötte meg a fülét:

– Nincs miért aggódnod – mondta egy copfos szöszi a mellette álló barnának –, csinos vagy és saját kis kuckód van! Ez igazán vonzó termékkapcsolás.

Vili egyből lefordította magában: a csaj egyedül van, nincs palija, viszont van egy kérója, ahol egy ideig el lehetne csövezni. Óvatosan megnézte magának az illetőt. Volt már rondább barátnője is, ez nem lehet akadály. A szájába tömte a pizza maradékát, utána küldte a kólát, majd öntött a poharába egy kis vörösbort, és mintegy véletlenül nekihátrált a kiszemelt áldozatnak a nő felsőjére borítva az italt.

– Te jó ég! Annyira sajnálom… – kezdte, és innen már sínen volt minden. Először a bemutatkozás, aztán pár elejtett mondat a modern magyar líra hanyatlásáról. Radnóti, az igen! Pilinszky…

A fiatal nőt, akinek lakása volt, Elvirának hívták. Radnóti említésekor felcsillant a tekintete, így Vili ezen a vonalon haladt tovább. Vagy két órát beszélgettek, aztán volt egy kis smárolás a lépcsőházban, majd lent az utcán, és mivel Vili elég szorgalmasan töltötte a vörösboros kólát a papírpoharakba, mindez Elvira ágyában végződött egy nem túl szenvedélyes, inkább közép kategóriás menetben.

Hajnal kettő körül lehetett. Elvira szelíd mosollyal az arcán aludt oldalra fordulva. Vili csak pár perce ébredt fel. Miután megállapította, hogy ez az ágy sokkal kényelmesebb, mint az előző, óvatosan felkelt, majd kisétált a fürdőszobába. Úgy számolta, hogy párszor még jól megdöngeti a csajt, aztán felveti az ötletet, mi volna, ha összeköltöznének. Elsőre nem tűnt túl rafináltnak szegény teremtés, és mivel nem volt jártas az egyetemi berkekben, nem valószínű, hogy összefutna Vili bármelyik exével. Ezen morfondírozott, miközben megpróbált beletalálni a WC-csészébe, aztán váratlanul úgy döntött, hogy lezuhanyozik. Ha a csaj felébred, akkor kénytelen lesz valamiféle erotikus töltetet adni a dolognak, de amilyen mélyen alszik, nem valószínű, hogy ez megtörténne.

Vili gyorsan ledobálta a ruháit a mosógép tetejére, majd belépett a kádba. Épp el akarta húzni a zuhanyzófüggönyt, amikor megpillantotta a másik férfit.

– Te meg mi a francot keresel itt? – förmedt rá.

Eléggé meglepődött, mert ilyesmire nem számított, és nem is nagyon nézte ki a csajból.

– Azt ajánlom, takarodj innen! Kurvára nincs kedvem az édes hármashoz.

A férfi nem szólt egyetlen szót sem. Arcán gúnyos mosoly futott át, majd végigsimított szőkésbarna, hátrazselézett haján.

 

– És csak úgy lelépett? – faggatózott tovább Nóri.

– Nem is tudom… azt hiszem, én engedhettem ki, mert a kulcs belülről volt a zárban.

– Ez furcsa… Olyan aranyosak voltatok együtt! Úgy szorítottam, hogy összejöjjön!

– Hát összejött, de nem tartott soká – állapította meg Elvira. Nem érzett fájdalmat, szíve sem tört apró darabokra, inkább furcsa, kissé kellemetlen érzése volt a dologgal kapcsolatban. – Nem volt valami nagy szám – jegyezte meg végül.

– Akkor lehet, hogy szégyenében lépett le – nevetett fel Nóri.

– Lehet – grimaszolt Elvira.

– Kutyaharapást szőrivel?

– Nem, inkább ma este rendesen kialszom magam.

– Jó… de ha meggondolnád magad…

– Azonnal szólok – bólintott Elvira, de nem vágyott másra, csak egy csendes estére.

Egész nap ásítozott, alig bírta nyitva tartani a szemét. Hazafelé beugrott a sarki boltba, de csak üres tekintettel kóválygott a sorok között, végül azt is elfelejtette, hogy mit akart venni, akkor jutott eszébe, amikor kipakolt a konyhapultra.

„Rizstej és kenyér!”

Mielőtt azonban felmérhette volna a gondatlan vásárlás okozta károkat, csengettek.

„Tuti, hogy Nóri az!” – gondolta, de a küszöb előtt a ház gondnoka, Imre bá’ ácsorgott.

– Jó estét, Elvirácska! – vigyorgott nyilván a sörtől és pálinkától, amit megivott, és amit egy kis fokhagymával igyekezett palástolni.

Nóri ki nem állhatta, szerinte folyton őket lesi. És ez az Elvirácska! Brrr!

– Jó estét, Imre bá’! Megint csőtörés volt? – tárta ki az ajtót, mert a gondos gondnok fél lábbal már úgyis a lakásban volt.

– Dehogy, dehogy, Elvirácska! Csak egy kicsit aggódtam magácskáért – súgta. – Láttam tegnap este… – tette hozzá sokat sejtetően.

– Csak egy ismerősöm – szabadkozott Elvira, miközben behajtotta az ajtót. Nem kell minden öreglánynak hallani, miről beszélgetnek. – Felugrott egy kávéra.

– Igen, azt hallottam – vigyorgott a gondnok. – Legyen óvatos, mert ha az asszony megneszeli, lesz haddelhadd!

– Nincs miért aggódni, nem fog visszajönni.

Imre bá’, aki mindig a fiatalok – főként a fiatal lányok – pártját fogta azzal a házsártos némberrel szemben, akit egy részeg pillanatban, harminchét évvel ezelőtt, feleségül vett, gyengéden megfogta a fiatal nő karját.

– Tudja, Elvirácska, hogy rám bármikor és bármiben számíthat.

– Köszönöm – jött a zavart válasz.

– Na, csak tolja ide a képét az a csirkefogó, jól ellátom a baját a szeneslapáttal, meglátja! – vigyorgott Imre bá’. – Ha húsz évvel fiatalabb volnék, csak magának udvarolnék – csapta hozzá a szokásos szöveget. Amúgy egész rendes ember volt az öreg. – De ezek a mai fiatalok nem becsülnek semmit! Csak a telefon, mindig a telefon! – Kezdett bele kedvenc témájába, de akkor a saját mobilja csörögni kezdett. – Biztos az asszony. Jobb, ha megyek! Ne feledje, Elvirácska, ha kellenék, csak hívjon bátran! – intett, majd eltűnt az ajtó mögött.

Elvira titkon fellélegzett. Végre egyedül volt. Még a festménynek sem köszönt, csak gyorsan elpakolt, irány a fürdőszoba, ébresztőt felhúzni, aztán jó éjt!

Abban a pózban ébredt, ahogy lefeküdt, egész éjjel meg se moccant.

Nem az ébresztőórára kelt, hanem arra a kiabálásra, ami a folyosó felől jött.

– Jézus Úristen! Halott!

Elvira kikecmergett az ágyból, majd a paplant magára tekerve – nehogy az öreglányok megszólják – kilépett a folyosóra.

– Mi történt? – kérdezte álmosan a szembe szomszéd Tóthnétól.

– Az a vén iszákos Imre, hát nem kitörte a nyakát! – újságolta Tóthné. – Lefogadom, megint alaposan betintázott! Leesett a pincelépcsőn, és Juhászék találták meg, a földszintről. A biciklik miatt mentek le, tudja, Vargáné mesélte az előbb. Az öreg meg ott feküdt a lépcső alján kiterülve, mint egy rongybaba, de csak most értek ki a rendőrök.

Elvira döbbenten hallgatta Tóthné szaftos beszámolóját.

– Szegény Imre bácsi! – nyögte ki, miközben a könnyeivel küszködött, majd visszasietett a lakásba és bőgni kezdett.

Bevackolta magát az ágyba, patakokban folytak a könnyei. Eszébe se jutott, hogy felnézzen a festményre, pedig ha megtette volna, talán észreveszi azt a két vékony, bordó csíkot, ami a férfi nyakkendőjén a vastag színátmenetek között megjelent.

 

– Te jó ég! Ez szörnyű! – kiáltott fel Nóri. Nem merte mondani, hogy szerinte ez várható volt, mert az öreg fazon csak úgy döntötte magába a szeszt, és az is kész csoda, hogy eddig húzta. – Sajnálom – tette hozzá, és jobbnak látta, ha nem említi meg azt sem, mit olvasott reggel az újságban.

Elvira letörölte a könnyeit, majd elővett egy zsebkendőt és kifújta az orrát.

– Te vettél egy Blikket? – kérdezte kíváncsian, miközben a használt zsebkendőt begyömöszölte a vékony kabát bal zsebébe, a többi közé.

– Ja, de nincs benne semmi extra – hazudta Nóri. Hangja kissé hamisan csengett, ami a barátnőjének egyből feltűnt.

– Tényleg?

– Aha!

– Mutasd csak!

– Na jó! De ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni – húzta elő a gondosan összehajtogatott napilapot, majd lapozni kezdett.

– Ez Vili! – kiáltott fel Elvira döbbenten, majd mohón olvasni kezdett.

„Tegnap délelőtt húzták ki a Dunából annak az egyetemistának a holttestét, aki a rendőrség szerint öngyilkos lett. A harmincegy éves Sz. Vilmos bölcsész az évfolyamtársai szerint kirobbanó tehetség volt. A család és a barátok értetlenül állnak a tragédia előtt. A hajnali órákban két horgász bukkant Sz. Vilmos meztelen holttestére. A rendőrség kéri…”

– Istenem! Ez nem lehet! – nézett Elvira a barátnőjére.

Nóri szomorú arccal bólintott.

– Egyszerű a képlet, akart egy jó estét, mielőtt… Tudod.

Elvira zavartan nézett hol az újságra, hol barátnőjére. Nem értette az egészet, de hirtelen nagyon rossz érzése támadt.

– Ez olyan szörnyű! – fakadt ki és sírni kezdett.

Lényegében ebből állt a napja: folytak a könnyei, fújta az orrát, vagy szomorú arccal bámult maga elé. Nóri nem akarta ilyen állapotban magára hagyni, hazakísérte, majd megpróbált belé erőltetni egy kis kínait, valami üvegtésztás, szójás trutymót. Végül persze neki kellett megenni majdnem az egészet.

– Jobb lesz, ha itt maradok éjszakára.

– Nem, nincs semmi bajom. Menj csak nyugodtan!

– Biztos?

– Biztos.

– Ha hazaérek, felhívlak. Rendicsek?

Elvira bólintott.

Nóri valóban telefonált, csak egy kicsit később, mert összefutott egy lánnyal a lépcsőházban és eldumálták az időt.

– Hogy vagy? Minden okés? – kérdezte ásítozva, majd’ leragadt a szeme a fáradtságtól.

– Azt hiszem – válaszolta Elvira. – Arra gondoltam, hogy kidobom a képet.

– A helyes pasit keret nélkül?

– Igen. Ahányszor csak ránézek, Vili jut az eszembe. Szegény srác!

– Értem. De azért kár volna kidobni. Inkább adjuk el a neten – javasolta Nóri.

– Már bedugtam a szekrény mögé.

– Akkor elég nagy a baj!... Figyú! Hozd be holnap, majd nálam lesz. Ez így jó?

Elvira nem válaszolt azonnal.

– Jó – mondta végül, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. – Jó lesz – ismételte.

– Oké. Most már én is nyugodtabban alszom. Holnap reggel találkozunk! Jó éjt!

– Jó éjt!

 

Nóri várt, de Elvira nem jött, sőt, a telefont se vette fel. Tizenegykor, mikor már az irodavezető kábé tizedszerre kérdezte meg, hogy nem tudja-e hol van a barátnője, Nóri újra próbálkozott.

– Hol a fenében vagy? Halálra aggódtam magam! Miért nem vetted fel eddig? – zúdította egy szuszra barátnője fejére a kérdésáradatot.

– Fekete őrmester vagyok a kerületi rendőrségtől. Maga kicsoda?

Nóri lába remegni kezdett.

– Pintér Nóra.

– Milyen viszonyban állt Deák Elvirával?

– Jó barátok vagyunk. Miért? Beszélhetnék, kérem, Elvirával?

Nem jött azonnal válasz.

– Sajnálattal közlöm, hogy az éjszaka folyamán baleset érte, meghalt.

Nóri kezéből kiesett a mobil.

– Meghalt? – motyogta. – Az lehetetlen. – Pár másodperccel később sikerült összeszednie magát, visszasietett a táskájáért az irodába, aztán elrohant.

A tömbház előtt egy mentő parkolt és három rendőrautó. Nóri túl ideges volt ahhoz, hogy a liftre várjon, azonnal rohant felfelé a harmadikra. Amikor felért, két vénségbe ütközött.

– Tegnap az a részeges, most meg ez a nebáncsvirág! Egyre rosszabb ez a környék – mondta az egyik, de Nóri nem igazán figyelt rá, sietett Elvira ajtajához, ahol egy egyenruhás rendőr és két civil beszélgetett.

– Nem mehet be! – intett az egyik, az öltönyös.

– Pintér Nóra vagyok… – kezdte volna a magyarázkodást a lány.

– Ja, magával beszéltem telefonon! Akkor maga jól ismerte az elhunytat – mondta inkább csak magának. Majd oldalra húzta a lányt, hogy a hordággyal elférjenek. – Éppen akkor hozták ugyanis a halottat.

Nóri a letakart testet bámulta.

– Nem lehet! Az nem lehet!

– Sajnálom… gyógyszer-túladagolás… altató – magyarázta az öltönyös.

– Az nem lehet! Csak valeriána volt benne! – fordult döbbent tekintettel Nóri a férfi felé.

– Majd a vizsgálat eldönti, mi volt benne – jegyezte meg kimérten a férfi.

 

Hegedűsné elfordította a kulcsot a zárban, aztán belépett az üres lakásba. A bútorok nagy része még megvolt, a halott lány családja csak azt vitte el, ami a lány sajátja. Hegedűsné ezt onnan tudta, mert ő is ott volt, amikor összepakoltak – persze csak a biztonság kedvéért. Ingerülten levágta a kézitáskáját a konyhapultra, majd átsétált a nappaliként is funkcionáló hálószobába, ahol az ágy is árválkodott.

„Ki fogja kivenni így ezt a lakást? – bosszankodott magában. – Az ágyat ki kell dobni, nem maradhat. Ízléstelen volna megtartani, hiszen feküdt már benne halott. És kell egy tisztasági festés… Igen! Az sem fog ártani. – Alaposan körbenézett. – Át kell rendezni a bútorokat is” – állapította meg, aztán az ablakhoz sétált, nekidőlt a párkánynak és úgy méregette a helyiséget.

Akkor vette észre azt az olíva zöld vásznat, ami gondosan be volt bújtatva a ruhásszekrény mögé.

– Ez meg mi? – A szekrényhez sietett, majd előhúzta a festmény.

Pontosan tudta, hogy nem tartozott az eredeti berendezéshez, bizonyára a halott lányé lehetett… de a család nem kereste, így most már az övé. Hegedűsné alaposan megvizsgálta a festményt. Nem nagyon értett a műtárgyakhoz, de szerencsére volt egy ismerőse, aki korábban a Kieselbach Galériában dolgozott. A hóna alá csapta hát a képet és elviharzott.

– Hm – jegyezte meg a szakértő, majd nagyítóján keresztül hosszasan vizsgálgatta a festményt. – Ez egy korai Endrődy Zsigmond, kétségtelen, talán a ’30-as évek közepe. Az ecsetkezelés egyértelműen Endrődyre vall… és ez az olíva zöld… mindig ezt a színt használta a portréknál háttérként – magyarázta, majd egy pillanatra elgondolkodott. – Ismerek valakit, aki ilyesmiket gyűjt.

– Mennyit érhet? – kérdezte mohón Hegedűsné.

– Nem tudom, Gizike. Pár százezret biztosan. Endrődy nem a keresettebb festő, nem is túl ismert, de azért van neve.

Hegedűsné tekintete felcsillant. Ha már a festés és az új ágy kijön a kép árából, nem volt rossz bolt.

– Nem merek árat mondani, csak ha már beszéltem vele.

Hegedűsné bólintott.

– Természetesen a szokásos tíz százalék.

– Köszönöm, Gizike. Maga egy igazi úri nő!

Négy nap múlva Hegedűsné kilenc millióval lett gazdagabb – mínusz tíz százalék. Számára az a kellemetlen incidens, hogy az albérlője öngyilkos lett, végül is elég kellemesen záródott.

 

– Megjött az eredmény – gyújtott Baross doktor egy újabb cigarettára, mivel láncdohányos volt. Korábban próbálkozott e-cigivel is, de egyáltalán nem jött be, hamar visszatért a hagyományosan dohánylevelekből aprított, füstszűrős változathoz. – Diethilbarbitursav, közismertebb nevén Veronál, egy altatóféle.

– Szóval, öngyilkosság, ahogy sejtettük – jegyezte meg Fekete őrmester.

– Nem egészen – pöfékelte Baross. – Ez a gyógyszer az ’50-es évekig volt forgalomban, ilyen összetételben pedig csak a háború előtt használták.

– Vagyis?

– Vagyis az emberünk egy kísérletező kedvű gyógyszerészhallgató, aki előásott valami ősrégi jegyzetet, és abból gyártott valamit. Jó volna elkapni, mielőtt tele lesz hullával a frigó.

Fekete megvakarta a fejét.

– Gyilkosság?

– Nem hinném. Szerintem egyszerűen fogalma sem volt arról, milyen hatása lesz, ha ilyen mennyiségben adagolja a páciensnek. Lehet, hogy azt hitte, sikerült valami olcsó drogot kotyvasztania – magyarázta Baross, majd mélyet szívott a cigarettából.

– De hogy került a cucc a lányhoz?

– Ez már a te dolgod, nem az enyém – jegyezte meg szárazon Baross, és elnyomta a csikket a hulla mellkasára helyezett porcelán hamutartóban.

Fekete elgondolkodva baktatott felfelé a lépcsőn, majd elsétált a főbejáratnál hagyott autóig. A lány barátnője talán tud valamit – ugrott be, és már vette is elő a mobilját.

– Talán megnyugvást jelenthet a maga számára, ha tudja, hogy Deák Elvira mégsem lett öngyilkos… Arra gyanakszunk, hogy valami illegális gyógyszer okozhatta a halálát – magyarázta Fekete, mialatt a nem egészen hagyományos kihallgatás keretében a fiatal nő felé nyújtott egy kávéspoharat. – Igazából ezzel kapcsolatban akartam beszélni magával. Nincs olyan személy, akivel mostanában ismerkedett meg és gyanús lehet?

Nóri átvette a poharat, melyben zsírszegény tejjel készült cappuccino gőzölgött, majd szinte ugyanazzal a lendülettel vissza is nyomta a férfi kezébe, aztán előhúzott egy agyongyűrt újságot a táskájából. Maga sem tudta, miért, de még mindig nála volt az a Blikk, egyszerűen nem bírt tőle megszabadulni. Ahányszor kitette, mindig visszarakta, mert arra gondolt, még fontos lehet. És tessék! Igaza is volt!

– Vili – mondta jelentőségteljesen, majd odahajtotta az újságot. – Összejöttek Vilivel egy házibulin. A srác éjszaka lelépett, de másnap a Dunából húzták ki.

Fekete összeráncolta a homlokát. Hirtelen számtalan elmélet futott benne végig.

– Ez érdekes. Megtarthatom?

– Igen – bólintott Nóri. Számára az újság beteljesítette sorsát.

– Akkor cseréljünk – javasolta Fekete, aztán ismét átnyújtotta a poharat, majd zsebre vágta az újságot.

Három órával később már Novák századossal együtt rágódott az ügyön, és ki-ki a maga gyros szendvicsén.

– Így már van értelme – jegyezte meg Novák, miután lenyelte a hevenyészve megrágott falatot, ugyanis szörnyen éhes volt, reggel óta nem evett. Mellesleg ő vezette a hivatalos nyomozást Szabó Vilmos különös öngyilkosságának ügyében. – A srác vitte a cuccot a lánynak. Ebben egészen biztos vagyok – harapott egy hatalmasat a szendvicsből.

– Ez még semmi! – folytatta Fekete, aki jóval komótosabban fogyasztotta a maga adagját. Az evés egyáltalán nem érdekelte, az új fejlemények teljesen felvillanyozták. Ahogy mondani szokás, szagot fogott, akár egy vadászkopó. – Kiderült, hogy a két haláleset között volt egy harmadik is. A ház gondnoka, ahol a lány lakott, leesett ittasan a pincelépcsőn. Mit gondolsz?

Hogy mit gondolt Novák? Éppen azt, hogy egy hatalmas gyros tálat kellett volna rendelni dupla adag sült krumplival és nem egy vézna kis szendvicset, de azt azért sejtette, nem egészen ezt a választ várják tőle.

– Nézd – kezdte megválaszolni a saját kérdését Fekete –, szerintem a következő történt. A srác terítette a cuccot, és valószínű, hogy saját zsebre is dolgozott. Kérdezősködtem utána egy kicsit az egyetemen, messze nem volt olyan ma született bárány, ahogy az újságok írták. Volt pár gyanús ügye, persze semmi komoly. Szóval, a srác terített, lebukott, és kicsinálták. Hogy ő adta-e a lánynak az anyagot és az önként vette-e be, vagy mások segítettek neki, ezt már sosem fogjuk megtudni. De mivel vele töltötte az éjszakát, és attól féltek, hogy a srác valamit elfecsegett neki, egyszerűbb volt elvarrni ezt a szálat. A gondnok pedig megláthatott valamit, talán amikor a srácot elkapták a kapualjban. Innentől pedig már tiszta sor: az öregnek is menni kellett.

Novák rábólintott, mert elfogyott a gyros.

– Szerintem az egyetemen kellene tovább keresgélnünk. Valahol ott lesz a kapocs a srác és az anyag között – összegezte Fekete a gondolatmenetét.

– Igazad lehet – hagyta rá Novák. – Ha nem kéred, én szívesen megeszem – mutatott aztán az őrmester megkezdett szendvicsére.

Fekete válasz helyett áttolta a fóliába tekert gyrost a százados elé.

– Javaslom – csámcsogta Novák elégedetten –, osszuk meg a feladatokat. – Jobban megy az agymunka, ha tele a has. – Tiéd az egyetem, én pedig szétnézek az archívumban, hogy mostanában voltak-e hasonló, gyanús öngyilkosságok, amik összefüggésben lehetnek az üggyel.

Mivel Fekete is valami hasonlóra gondolt, nem ellenkezett.

 

Az egyetlen és legnagyobb Endrődy Zsigmond-gyűjtemény büszke tulajdonosa, Somogyi Máté bankigazgató, külön termet építtetett a Velencei-tó melletti villájában. A hatalmas kiállítóteremnek saját biztonsági rendszere és klímája volt, hiszen ezek a ritkaságok állandó hőmérsékletet és páratartalmat igényelnek. Az ízlésesen elhelyezett, szerény gyűjtemény hat portréból, két tájképből és több tucat vázlatból állt. Az új szerzemény azonban csak az augusztus 20-án rendezett kis ünnepségen kerül bemutatásra, addig átesett egy rutin restauráláson – inkább csak tisztításon –, és vastag, aranyozott, szecessziós keretet is kapott, hogy méltó darabja legyen e különleges kiállításnak. Külön falrészen helyezték el középtájt, mert mellette a képhez készült három vázlat, és néhány korabeli újságkivágás is bemutatásra kerül majd.

Somogyi bepréselte magát a tavalyi operabálra vett szmokingba – akkor még passzolt rá, azóta kissé kihízta –, közben folyton az óráját figyelte, mert szerette volna, ha minden pontosan, a tervei szerint zajlik. Harmadik felesége, Ilona, mályvaszín estélyiben virított – felül mutat, alul inkább takar –, frizurája gondosan megkomponálva, akárcsak a smink, mindehhez pedig tökéletesen passzolt a gyémánt ékszerkollekció – születésnapi meglepetés. Ilona egy késői húszas, a fiatalságot jelentette a középkorú Máté számára, aki egyből beleszeretett, ahogy megpillantotta. Somogyiné született Faragó Ilona, akkoriban, mint afféle Miss Univer – vagyis nem Universal Pictures, hanem kecskeméti konzervgyár – köszöntötte a prominens látogatókat, pálinkával és friss kenyérrel kínálta őket, majd örökre elrabolta Máté szívét. Azóta egész jól megvoltak, ezt a villát is együtt választották. Ilona nem értette ugyan, de elfogadta férje hóbortját, hogy ezeket a régi képeket oly nagy becsben tartja. Cserébe viszont Somogyi kénytelen volt áldozni a szerelem oltárán, és fél tucatszor végigülni az Elisabethet, Az operaház fantomját meg a Macskákat nemcsak Pesten, de Bécsben is.

Ilona tudta, hogy férje számára nagyon fontos ez az este. Máté annyira örült az új festménynek, mint egy gyerek! És ezen a napon, amikor bemutatja a barátainak, büszke pávaként járkált fel-alá.

Az ünnepség svédasztallal kezdődött a kertben, hozzá élőzene, de mivel az Operettből egyetlen művész sem ért rá, kénytelenek voltak beérni egy megasztárral, aki Máté Péter-számokat énekelt. A tűzijátékot tizenegyre tervezték – mert egy ilyen villához saját tűzijáték dukál, nem is kérdés –, így a kiállítótermi látogatás tízre lett beütemezve.

– Íme! – vezette vendégeit Somogyi a festményhez. – A portré Zerendai Kálmánt ábrázolja, aki színész és férfimodell volt. A ’30-as évek elején Berlinben élt, de ’37-ben hazaköltözött. Zerendai több német zenésfilmben is szerepelt, általában kisebb szerepekben, de az akkoriban népszerű Hänsel-Echo című divatmagazinban is többször megjelentek a fotói. Endrődy 1937 őszén készítette ezt a portrét Zerendai kérésére. A félprofil beállítás és ez az olíva zöld, mind jellegzetes, hogy úgy mondjam, Endrődy kézjegye. De a fennmaradt vázlatokból látszik, hogy eredetileg szemből akarta ábrázolni a modelljét. Egyébként meséltem már, hogy egy szemetesből lomiztam a vázlatokat még ’93-ban? – Persze, hogy mesélte, minden jelenlevő fejből fújta ezt a sztorit. – De! – emelte fel mutatóujját, hogy hangsúlyozza mondandója jelentőségét. – De ami igazán érdekessé teszi ezt az embert, hogy többszörös gyilkos – jelentette ki diadalmasan. – Pesten feltételezhetően öt embert ölt meg, főként szakmabeli riválisait, és mint később kiderült, a berlini rendőrség is vezetett róla aktát. Amikor a detektívek le akarták tartóztatni klotildligeti villájában, bezárkózott a hálószobába. Betörték az ajtót, de addigra már halott volt. Valami veronika nevű altatót vett be, azzal mérgezte meg az áldozatait is. Ez a festmény pedig ott feküdt mellette az ágyon. Nézzétek csak meg azt az újságkivágást! Jól látható ott, a holttest mellett a kép is.

– Ó!

– Á!

– Ne mondd!

– Iszonyatos!

Tolongtak a vendégek, hogy megtekinthessék a gyilkosról készült festményt, a vázlatokat és a megfakult újságkivágásokat.

– Kiráz a hideg! – jegyezte meg egy pezsgő színű szaténruhát viselő asszonyság, és még közelebb hajolt.

Az ámulat és rettenet azonban tíz percig se tartott, aztán visszazarándokoltak a svédasztalhoz. A megasztár is eleget pihent, folytathatja a műsort!

Ilona úgy érezte, igazán jól sikerült ez a kis bemutató, még Franciska – a nagyellenfél – szava is elállt. Ezt überelje, ha tudja! A következő napirendi pont a tűzijáték. Igen, a tűzijáték… A mobil! Ilona akkor vette észre, hogy a mobil nincs nála, pedig akart egy közös szelfit Mátéval háttérben a tűzijátékkal. Gyorsan visszapörgette az időt gondolatban, aztán egyből beugrott, hogy a teremben hagyta. Pontosan emlékezett, hogy letette egy fal melletti kis asztalkára.

Visszatipegett a kiállítóterem bejáratához, beütötte a kódot, majd átvágott a termen. A festményeket egy-egy hosszú led világította meg. Ilona szándékosan nem kapcsolta be a teljes világítást, mert ahhoz, hogy kihozzon egy mobilt, nem kell fényárban úsznia az egész háznak. Ugyanakkor ez a fényhatás sajátos hangulatot kölcsönzött a teremnek. Ilona felkapta a mobilt az asztalkáról, majd sarkon fordult és elindult kifelé. Az új festmény előtt egy pillanatra megállt, aztán földbe gyökerezett a lába. A férfi a festményen ugyanis félprofilból egyenesen felé fordult, ránézett és elmosolyodott.

– Jó estét, Ilona!