Rendszeres olvasók

2014. június 13., péntek

Ibn Hasszán kertje

- Nos, ez nem Japán, még csak nem is japános, de ízig-vérig Rebecca Blackhorse -





– Mi a neve, katona? – meredt rá a tiszt.
– Seoc McNeil, uram! – válaszolta.
– Jack?
– Nem, uram.
– Jacques?
– Nem, Seoc.
– Seoc? Jézusom! Ez meg miféle név?
– Skót, uram.
– És maga ezzel a névvel akar meghalni? – nézett rá a tiszt gúnyosan vigyorogva.
– Nem, uram. Úgy értem, nem áll szándékomban meghalni… uram – tette hozzá Seoc McNeil gyorsan.
– Maga csak azt hiszi… – mondta vészjóslóan a tiszt. – Maga csak azt hiszi – ismételte. – Tűnjön a szemem elől!
Seoc McNeil tisztelgett, majd futni kezdett a gép felé.
Miután elfoglalta a helyét a pilótafülkében, felcsatolta a sisakot.
„Ha az ember egy F–16-os pilótája, vannak pillanatok, amikor halhatatlannak képzeli magát – gondolta, miközben a gép lassan emelkedni kezdett. – Na persze ez csak addig tart, amíg az ellenség néhány lövéssel meg nem nyírbálja a farktollait.”
Először minden csendesnek és nyugodtnak tűnt. Talán túl csendesnek is. De pár mérfölddel a kijelölt célpont előtt váratlan látogatóik akadtak, akik örömükben gyorsan tüzet nyitottak az újonnan érkezőkre. McNeilnek eleinte szerencséje volt, de mialatt egy sajátos manőverbe kezdett, furcsa érzés kerítette hatalmába. Ez az érzés abból a felismerésből fakadt, hogy az üzemanyagtartály valamilyen rejtélyes módon kiürült, és a hangokból ítélve a motor lassan leállni készült. Aztán a gép zuhanni kezdett egyenesen a föld felé, és egy oldalra vetett pillantásból a pilótának azt is sikerült megállapítania, hogy az ellenség már rég nem fecséreli rá az idejét. Seoc McNeil megpróbált katapultálni, de a gép mintha csak a tisztet akarta volna igazolni, akivel nem olyan régen az udvaron futott össze, ez valóban csak próbálkozás maradt. Egyre gyorsulva közeledett az előtte meredő sziklaszirt felé, aztán egyetlen hatalmas lökést érzett, majd minden elsötétült előtte.
Seoc McNeil hirtelen kinyitotta a szemét, és felsóhajtott.
„Furcsa – állapította meg –, már több éve nem jött elő. Miért pont ma? – méregette az ébresztőórát, mintha az tudná a választ. – Pedig direkt vigyáztam arra, hogy ne egyek túl sokat Ahmed fűszeres keftájából.”
Seoc rövid töprengés után meggyőzte magát arról, hogy valójában még aludni szeretne, de épphogy újra elszenderedett, valaki finoman megrázta a vállát.
– Jó reggelt!
Seoc ismét kinyitotta a szemét; egy tíz év körüli arab fiú állt az ágya mellett mosolyogva: Tamír.
– Nincs még túl korán? – kérdezte Seoc, majd ásított egyet.
– Ma kedd van – jelentette ki a fiú.
– Kedd? – kérdezett vissza Seoc; először nem értette, ez miért is olyan fontos. – Á, szóval, kedd van! – csillant fel a szeme pár másodperccel később. – De a gép csak dél körül érkezik.
– Igen, de azt mondtad, hogy ébresszelek fel, mert reggeli után ellenőrizni akarod a szobákat, és még a konyhában is van dolgod – magyarázta Tamír.
– Igaz – bólintott Seoc. – Első a zuhany, aztán a kávé, és utána jöhetnek a szobák – állapította meg.
– A kávé már kész van – jegyezte meg Tamír. – Ahmed is rád vár.
„Ma mindenki gyorsabb nálam – gondolta Seoc. – Talán csak ennyit jelent ez a különös zuhanás” – nyugtatta magát.
– Szólj Ahmednek, hogy pár perc és lemegyek! – mondta, aztán egy barackot nyomott a fiú fejére. – Menj!
Tamír bólintott, és már el is viharzott.
Seoc kiszállt az ágyból. Ez a kedd valahogy csöppet sem volt az ínyére. Ebben a pillanatban ezt a rosszkedvet az előbbi rémálomra fogta, de közrejátszhatott a bal térdében egyre erősödő fájdalom is. A platina, amivel kipótolták a gránátrepesz okozta hiányt, nem volt túl barátságos, sőt, gyakran határozottan ellenségesen viselkedett. De lehet, hogy nem is a platina volt a hibás, hanem az a hentes, aki a műtétet végezte. Kilóra vágta fel és varrta össze az embereket, katonákat és civileket egyaránt, és a betegei közt eluralkodó igen magas halálozási arány ellenére is elégedett volt a munkájával. Seoc McNeil gyakran gondolt doktor Gyorsszikére, egészen pontosan minden egyes időjárási front alkalmával, és ezekre a gondolatokra a legkevésbé sem illett volna a keresztényi jelző, holott Seoc annak idején szigorú katolikus neveltetést kapott.
Seoc felállt, és kisántikált a szobából egyenesen a folyosó végén álló fürdőszoba felé. Pár lépést követően megállt – nem árt egy kis pihenés, a hosszú út után –, majd összeszedte magát, és továbbindult.
„Az első méterek mindig sokkal nehezebbnek tűnnek, de a nap végére már fel sem tűnik, ha belenyilall a fájdalom a térdedbe. És járhattam volna rosszabbul is – vigasztalta magát ilyenkor –, például ha a gránát a fejemet találja el, azt ugyanis nehéz lett volna platinával kipótolni.”
Behúzta maga után a fürdőszoba ajtaját.
„Itt sem ártana egy gyors takarítás” – nézett körbe, majd levette a pólót, az alsónadrágtól megszabadulni viszont már sokkal bonyolultabb volt.
Seoc a zuhanyfülkéhez lépett. Megnyitotta a meleg víz csapját, majd adagolt a zuhanyhoz némi hideget is, és amint úgy vélte, hogy a kettő elegye megfelelő hőmérsékletű, belépett a fülkébe.
Huszonhárom évesen, amikor belépett a Brit Légierő kötelékébe, biztosra vette, hogy élete legjobb döntését hozta meg. Ugyanilyen határozottan gondolta három évvel később ennek az ellenkezőjét, és titkon még hálás is volt annak az ellenséges szakasznak, amelyik rábukkant a kényszerleszállás közben félig a homokba fúródott gépe mellett. Igaz, hogy akkor ezek a fickók akkor éppen meg akarták ölni, és feltehetően a kézigránát robbanása után úgy hitték, ez sikerült is, de Seoc nem érzett haragot irántuk, mert később kiderült, hogy ez a lehető legjobb dolog volt, ami történhetett. Az Allah nevét kiáltozó katonák nem is sejthették, hogy Seoc McNeil ismeretlenül is a szívébe zárta őket, amikor az orvos szakértőkből álló vizsgálóbizottság harcképtelennek nyilvánította.
Ezután persze hazaküldték, és annak ellenére, hogy otthon hősként fogadták, valahogy csak nem találta a helyét. Ez a katonásdi egyáltalán nem úgy sült el, ahogy Seoc tervezte, és nem csak járnia kellett újra megtanulni, de az emberi kapcsolatok terén is volt mit bepótolnia. Ráadásul roppantmód idegesítette, hogy állandóan azért nyüstölték, meséljen arról, hány embert ölt meg, milyen érzés volt, és hogy élvezte-e. Egyszer megpróbálta elmagyarázni ezeknek az embereknek, hogy milyen is hosszú napokig egyszerre fosni és hányni valamilyen, az orvosok által sem ismert betegségtől, és gyógyszer helyett be kellett érnie azzal a jó tanáccsal, „majd elmúlik, ezen túl kell esni”. Vagy, hogy milyen érzés eltemetni megmaradt végtagokat, csonkokat és holttesteket, miután a levegőből valami barom – történetesen ő maga – egy meggondolatlanul kiadott parancsra elegánsan végigbombázta a környéket. De nem értették meg, és csak egy átlagos meccs utáni, kocsmai verekedés lett a végeredmény. No meg persze az, hogy az éjszakát a rendőrőrs egyik cellájában töltötte. Ott viszont legalább csend volt, és senki sem nyaggatta ostoba kérdésekkel.
Végül úgy döntött, a világ egy ismeretlen pontján vett horgonyt, és épp kapóra jött az egyik volt bajtárs ajánlata, aki egészen más okokból ugyan, de szintén búcsút intett a Királyi Légerő vasmadarainak. Seoc McNeil így kötött ki Marrakesben, abban a városban, amiről eddig nem túl sokat tudott. Azóta persze ezt a hiányosságot volt alkalma korrigálni, és felfejleszthette az arab nyelvtudását is.
Seoc a zuhanyzás végeztével kénytelen volt szembenéznie azzal a negyven felé közeledő fickóval, aki valaha istennek vagy valami nagyon ahhoz hasonlónak képzelte magát. A múlandóság felismerése fájdalmas volt fizikailag és pszichésen egyaránt, el is telt pár hónap, amíg beletörődött, cserébe azonban olyan bölcsességre tett szert, amely keveseknek adatik meg – győzködte magát Seoc, ha olykor kétségei támadtak.
Rövid, vizes haját hátrafésülte – a szárítással egyébként teljesen felesleges bajlódni –, aztán pedig álljon, ahogy akar, illetve ahogy a légmozgások akarják. Ezután következett a borotválkozás, ami szigorúan a napi rutin része volt. Azóta ragaszkodott kíméletlenül ehhez a szokáshoz, amióta egy kéthetes intenzív sivatagi rejtőzködés után meglátta magát a tükörben. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem teszi ki az emberiséget annak a borzalmas látványnak, bár lennének olyanok, akik megérdemelnék.
Borotválkozás közben azonban egy gyanakvó, rideg, kék szempár méregette a tükörben.
„Ez a nap is elkezdődött, nincs mit tenni” – mondta gondolatban a tükörképének.
Mialatt Seoc McNeil a felső szinten elsántikált a zuhanyig, aztán vissza a szobájába, Tamír odalent az egyik asztal mellett üldögélt, és a sátor alakú hálóval letakart reggelit őrizte, amely egy nagy bögre kávéból, némi gyümölcsből, és pár húsos pitából állt. Az őrzés pontosan annyit jelentett, hogy egy összetekert újsággal minden repülő rovart elhessegetett, ami csak a háló közelébe merészkedett.
Korábban az alsó szinten étteremként működő helyiség egy szőnyeggel teleaggatott bazár volt. Most azonban a falak csupaszon fehérlettek, csak néhol lehetett látni egy-egy festett mintát. Nyolcszög alakú, intarziával díszített asztalok és székek sorakoztak egymás mellett a vendégeket várva. Az utca felőli hatalmas ablakokat fedő faragott táblák már hajnal óta nyitva voltak, akárcsak maga az ajtó. A majdnem a bejárattal szemben állólépcső mellett, helyezték el a pultot, amelynek két fontos funkciója volt: azon kattogott a kassza, és mögötte rejtőztek az ásványvizes palackok. A bejárattól jobbra lehetett bejutni Ahmed birodalmába, vagyis a konyhába. A jobb saroknál pedig két diszkrét ajtó rejtett az illemhelyeket, amelyet főként a turisták használtak.
Tamír türelmesen várt a gazdájára, és még akkor is folytatta a szárnyas rovarok rémisztgetését, amikor Seoc McNeil lesétált a fából épített, egyszerű vaskorláttal ellátott csigalépcsőn.
Seoc könyékig feltűrt, világoskék ingben és fekete nadrágban pont úgy festett, akár egy helyi kifőzde pincére, főként, ha még a fehér kötényt is felkötötte volna a derekára. Mindent elkövetett ugyanis, hogy a legkevésbé se hasonlítson egy katonaviselt fickóra, ezért igyekezett például olyan nagy gonddal a bakancsot a nadrág szára alá rejteni.
Tamír szemében mégis Seoc McNeil volt a háborút megjárt eszménykép. Nem is csoda, hiszen Seoc magas volt, legalábbis jóval magasabb, mint az itteni férfiak; széles váll, világos barna haj – ami lehet, hogy csak a sok ősz hajszáltól tűnik világosnak, és valaha jóval sötétebb volt – és az errefelé nem túl gyakori kék szem. Ráadásul valami különös oknál fogva az arca ugyanolyan sápadt maradt, mint tíz éve, amikor megérkezett, és ez még inkább fokozta a személyét körüllengő misztikumot. Tamír számára mindenképpen. Bár a sápadtságra doktor Roberts szerint az anémia és a napfénytől való beteges tartózkodás volt a legkézenfekvőbb magyarázat.
– Szólok Ahmednek! – ajánlkozott Tamír.
– Ráérünk még arra! – legyintett Seoc, miközben az asztalhoz sántikált. – Farkaséhes vagyok! Mellesleg az emeleti fürdőszobára ráférne egy kis súrolás – tette hozzá.
– Még be sem fejezed a reggelit, és ragyogni fog minden – vágta rá Tamír, és már a csigalépcső felé tartott.
– Rendben, és köszönöm – válaszolta Seoc, majd leült a székre.
Felemelte a hálót, majd kihúzta alóla a húsos pitákkal megrakott tányért, és hatalmas falatokat harapva elkezdte magába tömni. Aztán a kávé következett, lassan kortyolgatva, és végül néhány gerezd narancs. Jó tíz évvel ezelőtt egy ilyen összetételű reggeli elfogyasztását elképzelhetetlennek tartotta volna, de az éhség és egy jó szakács sok mindenre képes, még arra is, hogy Seoc McNeilt leszoktassa a hagyományos skót étkezési szokásokról.
Ahmed a konyha ajtajában állt, és onnan figyelte, ahogy a sánta vezír, ahogy a helybeliek maguk közt Seoc McNeilt nevezték, befejezi az étkezést. Ahmed sűrű, fekete szakállával és fehér turbánnal a fején semmiben sem különbözött egy átlagos marrakesi polgártól, de fehér szakácsöltözéket viselt egy kék kendővel – amire igen büszke volt, és amelyet nagy gonddal igyekezett tisztán tartani –, mintha egy előkelő európai étterem séfje lenne. Továbbra is az általában csendes sánta vezírt nézte. Várt néhány percet, majd az asztalhoz sétált, és leült Seoc McNeillel szembe.
– Lenni egy kis gond – kezdte –, a szekrény zörög.
– Melyik szekrény? – kérdezte Seoc, miközben összeráncolta a homlokát, és a válaszon töprengett; általában nem okozott különösebb agytornát Ahmed kódrendszerét megfejteni, de ezen a napon valahogy ez sem ment úgy, mint máskor.
– A hideg szekrény – felelte Ahmed.
– Á! A hűtő! – simultak ki a ráncok Seoc homlokán. – És hogy zörög?
– Zörög – vágta rá Ahmed, aki úgy vélte, a zörgés természete kevésbé lényeges, mint maga tény, hogy a hideg szekrény igencsak zörög.
– Jobb, ha megnézem! – állt fel a sánta vezír. – Legalább ezt a pár napot kibírhatná! – sóhajtott fel.
– Az lenni jó! Az jó! – vigyorgott Ahmed, és előresietett, hogy kinyithassa a konyha ajtaját.
A hátsó bejárat mellett álldogált a szerkezet, amelyet Ahmed csökevényes angoltudásából fakadóan hideg szekrénynek nevezett. Méreteiből adódóan ezt a valamit valóban szekrénynek lehetett volna nevezni, mert majdnem két méter magas és egy méter széles volt, ráadásul olyan mély, hogy kényelmesen elfért volna benne egy felnőtt ember. A hűtőszekrény fehér burkolatán egészen fent egy cirill betűkkel írt felirat díszelgett: Szaratov. A szovjet ipar remekműve plusz és mínusz negyven fokban egyaránt jól teljesített, de ennek egyik alapfeltétele volt a megfelelő szaktudás, amelyet egyedül Seoc birtokolt a környéken.
Ahmed izgatottan figyelte a hideg szekrényt vizsgálgató sánta vezírt. Seoc finoman megérintette a hűtő jobb és bal oldalát, majd bekukucskált a fal mögé. Aztán visszalépett, kinyitotta, néhány másodpercig hallgatózott, és várt.
– Hm – állapította meg, és visszacsukta az ajtót.
Kellemes borzongás futott végig rajta, ahogy a hűtőből áradó hideg megcsapta.
– Nincs nagyobb baj – jelentette ki, majd szembe állt a hűtő bal oldalával, megragadta a tetejét, és elkezdte maga felé rángatni.
A Szaratov szörcsögni, majd erősen zúgni kezdett.
Seoc elengedte a szerkezetet, ököllel kettőt vágott a tetejére, majd karban font kézzel a zúgást hallgatta.
– Most jó! – nézett Ahmedre, aki felsóhajtott. – Túl közel került a falhoz – magyarázta.
Ahmed hosszú hálálkodásba kezdett arabul.
– Mennem kell – szabadkozott mosolyogva Seoc, akinek az elmúlt két év kevés volt ahhoz, hogy kiismerje magát Ahmed sajátos dialektusát, de mivel ezt mégsem vallhatta be, inkább csendesen elsomfordált.
Tamír még a fürdőszobát csinosítgatta, amikor Seoc felért az emeletre.
– Mindjárt készen vagyok! – kiáltotta a fiú.
– Rendben – bólintott Seoc. – Addig becsukom az ablaktáblákat.
Az emeleti szobákban, szám szerint mind az ötben, valaha a volt tulajdonos, vagyis a szőnyegkereskedő és a feleségei laktak. A kereskedő azonban a feleségeit túl hangosnak, a fenti lakrészt pedig már túl szűkösnek találta, ezért is adott túl ezen a „viskón”. Seoc egyformán rendezte be a szobákat, habár az általa választott helyiség valamivel kisebb volt a többinél. Egy kényelmes ágy a falhoz tolva, egy kisebb komód, egy éjjeliszekrény, az ablaknál egy asztal és egy szék, nagyjából ennyiből állt a berendezés. Egyszerű, de praktikus. A falakat kissé megfakult szőnyegek díszítették, és az ablak melletti sarokban egy nyolcszögletű kis asztalkán minden szobában egy-egy törpepálma árválkodott. Az ablakok északnyugatra néztek, de az emeleti teraszról tisztán lehetett látni az Atlasz hegyvonulatát.
Seoc szobája mellett lakott Tamír. A másik három helyiség általában üresen állt, de olykor megszállt bennük egy-egy vendég, például olyan turisták, akik túlköltekeztek vagy valahol sikeresen elhagyták a sátrukat.
Seoc belépett, lassan végigsétált a szobán, egyenesen az ablakhoz. Behajtotta a táblát, majd az utcát fürkészte. Szemben néhány árus vert sátrat, az úton pedig éppen a vén, fogatlan Abdul sántikált át.
„Majd együtt indulunk váltófutásban” – futott át Seocon.
A következő ablakhoz lépett, és behajtotta azt a táblát is. Ekkor három katonai terepjáró tűnt fel. Az első dudálni kezdett, mire Abdul felemelte a görbe botját, és megrázta feléjük, majd, ha lehet, még lassabban húzta maga után a lábát.
– Gyerünk, te vén szamár! Mi lesz? Mozogj már! – kiáltotta a sofőr ingerülten, de már volt annyi hely az úton, hogy megkerülje a vén koldust.
„Ebben a hónapban már harmadszor” – állapította meg magában Seoc.
A porfelhő, amit a terepjárók hagytak maguk mögött, elült. Az árusok már kipakolták a portékájukat, és a vén, fogatlan Abdul a szemközti ház falához húzódva üldögélt a földön. Legalábbis ezt látta Seoc, amikor a második szoba ablakához ért.
Mire a sajátja következett, Tamír már az emeleti terasz székeit igazgatta.
– Igazán szép lett – mondta Seoc.
– Köszönöm! Nagyon igyekeztem – válaszolta Tamír.
– Minden tökéletes – bólintott Seoc. – Menj le! Hátha Ahmednek szüksége van rád!
Seoc tisztán hallotta, miközben a fürdőszoba felé indult, ahogy a fiú léptei lefelé dübörögnek a lépcsőn, amit Tamír alaposan kitakarított és egyúttal át is rendezett, hogy a vendégek holmija is elférjen. Seoc pár percig az ajtófélfának támaszkodva bámult maga elé, majd visszaballagott a csigalépcsőhöz.
„Kellene egy lift vagy egy csúszda, bár az a felfelé haladást csak nehezítené” – húzta el a száját, és elindult lefelé.
– Megérkezett doktor Roberts! – futott be Tamír. – Kaptam tőle egy igazi puskagolyót! – kiáltotta lelkesen, majd kinyitotta a tenyerét. – Nézd csak!
– Ez igen! – bólintott elismerően Seoc, miután sikeresen vette az utolsó lépcsőfokot is. – Ez aztán a kincs.
– Igen! Egy amerikai katonából operálta ki, és most nekem adta – magyarázta Tamír, majd felrohant.
– Jó napot! – jelent meg egy árnyék az ajtóban, vagyis doktor Anthony Roberts.
Fehér, rövid ujjú inget és egy drapp színű, vékony szövetből készült nadrágot, egy jó állapotban lévő, de már sokat megjárt, rövid szárú bakancsot viselt. No meg egy speciális szemüveget, amelyet egyenesen Londonból hozatott, és amely számos, az egyszerű laikusok által nem ismert sugárzástól is védte a szemét. Cingár termete ellenére már többször bebizonyosodott, hogy igen szívós, és olykor emberfeletti erő lakozik benne, de első látásra inkább olyannak tűnt, akit egy erősebb szélvihar könnyedén arrébb söpör. Rövid sötét haja mindig borzas volt, de nem hanyagságból, hanem a zselétől, mert az volt a fixa ideája, hogy ez a divat a marrakesi éghajlaton éppúgy megállja a helyét, mint Európa nagyvárosaiban.
– Jó napot! – biccentett Seoc. – Indulásra készen?
– Abszolúte. De hol van Tamír?
– Elrejti a magától kapott golyót, de szerintem mindjárt itt lesz. – Seoc egy pillanatra elgondolkodott. – Köszönöm a segítséget – mondta végül.
– Ugyan, kérem! – legyintett doktor Roberts. – Igazán szívesen. Mostanában, szerencsére, teszem hozzá, elég kevés a betegem. Egyébként is örülök, hogy megismerkedhetem a professzorral. Legalább ez a látogatás kizökkent minket a szürke hétköznapokból.
Azt persze doktor Anthony Roberts már nem tette hozzá, hogy ez az élénk érdeklődés inkább a professzor asszisztensének szólt, aki Seoc McNeil leírása alapján spanyol akcentussal beszélt, és a keresztneve Juanita.
Seoc bólintott.
– Ma Ahmed kecskesajtos tekercset is készít – mondta.
– Azt meg kell kóstolnom, és talán akad egy üveg whiskyje is később, ha nem tévedek.
– Akad – mosolygott Seoc.
Tamír eközben gondosan becsukta maga mögött az emeleti szoba ajtaját, lehasalt a földre, és bekúszott az ágy alá, majd felemelte az egyik kisebb deszkát, amely alatt egy régi cukorkásdoboz rejtőzött. A festék néhol lekopott róla, de a szélmalmokat ábrázoló tájkép a fedelén még jól kivehető volt. Tamír két éve az utcán találta a tenyérnyi nagyságú dobozt, természetesen rögtön felmérte a lelet fontosságát és különlegességét. Már a doboz tetejére festett kép is roppant értékes volt számára, mert még sohasem látott hasonlót, így nem volt kérdéses, hogy csak ebbe rejtheti a kincseit. Ezúttal azonban sietnie kellett, mert tudta, hogy doktor Roberts várja, így nem szórta ki a doboz tartalmát, hogy elgyönyörködhessen bennük, csak felnyitotta, és elhelyezte a puskagolyót a Seoctól kapott katonai kitüntetés és a sivatagban talált pénzérmék közé. A másik oldalon pár különleges formájú kavics és egy megkövesedett csigaház kapott helyet. Tamír bezárta a dobozt, a helyére tette, visszaillesztette a deszkát, majd előmászott az ágy alól.

www.undergroundbolt.hu
www.bookline.hu