Kriegsweihnacht

1943 karácsonyán a parancsnokság szerencsére nem ragaszkodott a nagy közös ünnepléshez, így a magunk szerény módján tarthattuk meg jóval kevesebb Sieg Heil! kíséretében. A mi éjszakaivadász-társulatunk jelenleg négy főből állt, úgy mint Erich Meissen őrnagy, Johann Götz százados, Hans Petersen százados, és jómagam, Hermann Müller hadnagy – a többiek vagy meghaltak vagy eltávot kaptak.

Már napokkal korábban nekiláttunk az előkészületeknek, de a vacsora alapját az a termetes vadnyúl képezte, amelyet Götz lőtt előző nap. Az egyik falubeli a bundájáért – amiből állítólag sapkát akart készíteni -, belsőségekért és a fejért cserébe hajlandó volt megnyúzni. Ez az üzlet számunkra abszolút méltányosnak tűnt, mert pont azon részeitől szabadított meg, aminek nem sok hasznát vettük volna, bár a májat zsírban sütve magam is szívesen befalnám.

Krumplit meg hagymát szerezni nem volt túl nehéz, és sárgarépa is akadt néhány szál cigarettáért cserébe. Az ital viszont már nehezebb ügynek bizonyult. Számításaink szerint két-három üveg bor, konyak vagy pezsgő elegendő lett volna – legrosszabb esetben marad a sör –, de mintha egy furcsa szellem minden üveget eltüntetett volna a földszínéről, fél napos vadászat után még egy eldobott duót sem sikerült szereznünk, és lassan kezdtünk megbarátkozni a gondolattal, hogy Meissen újévre tartogatott palackjával kell majd beérnünk, szilveszter éjjel pedig a kocsmából rekvirált sör maradékával. Végül mégiscsak csak sikerült megvesztegetnem a kocsmárost két a berlini operába szóló jeggyel – páholyülés! –, a nagynénémtől kapott karácsonyi ajándék volt, amiket végső kétségbeesésemben ajánlottam fel. A kocsmáros viselkedése hirtelen megváltozott, gyanúsan nyájasan bánt velem, de mint később megtudtam ezzel a berlini kirándulással jócskán lekörözte riválisa nürnbergi útját. A két jegyért cserébe két üveg pezsgőt vághattam a hónom alá, és mindketten elmondhattuk, hogy jól jártunk: én megszabadultam Wagnertől, a kocsmáros feleségének pedig lesz mivel eldicsekednie a női egyetlen újévi gyűlésén.

Megvolt tehát a nyúlraguhoz szükséges minden hozzávaló, a kellemes bódultságról gondoskodó alkohol, de a legfontosabb azonban, ami mintegy megkoronázta az ünnepet a kuglóf volt. Másfél hete álmodoztunk róla, de fogadalmat tettünk, hogy csak Szenteste vágjuk fel. Abban a másfél hétben ez a gondolat tartotta bennünk a lelket.

Fát persze nem sikerült szereznünk, mert a közeli fenyők javarészt öt-tíz méter magasak voltak, de pár nagyobb ágból fabrikáltunk egy koszorút. Nem igazán lett kör, sokkal inkább négyzet – pontosabban négyszög, mert az oldalai aligha mondhatók egyenlőnek -, de a miénk, és igen büszkén méregettük, miután az asztal közepére helyeztük. Johann pár színes szalaggal és négy gyertyával igazi csodát művelt, és miután meggyújtottuk őket, már senkinek sem volt kétsége afelől, hogy ez egy adventi koszorú. A közepére helyeztük, mintegy főhelyre a kuglófot, majd szépen mellé a terítékeket: tányért, evőeszközöket, fémbögréket, és azt az alumínium lábast, amit tálnak szántunk.

A terített asztal mellett állva könnyes szemmel énekeltük az O Tannenbaum és a Stille Nacht sorait. Mindannyian a szeretteinkre gondoltunk – legalábbis én igen, így felteszem mindannyian. Először az otthoniakra, aztán a szőke Mariára, aki azóta a sápkóros Franz felesége, majd arra a feslett barnára, akivel pár kellemes napot töltöttem Berlinben. A Stille Nacht valóban csendet hozott. Néhány másodpercig némán bámultunk egymásra, majd tekintetünk az asztalra tévedt. A nyúlragu illata hirtelen csiklandozni kezdte az orrunkat, muszáj volt nekikezdeni az evésnek. Az utóbbi időben az ételeket az alábbi kategóriákba soroltuk: étel, ami ehető; étel, ami meleg és ehető; étel, ami meleg, ehető és nem a tábori konyhán készült. Vacsoránk, legnagyobb megelégedésünkre ez utóbbiak közé tartozott, és Hans Petersen szakácstudományát dicsérte.

Miután befaltuk e pompás eledelt, és elcuppogta ki-ki a maga a csontját – akár egy falka kóbor kutya -, figyelmünket egyetlen dolognak szenteltünk: a kuglófnak. Természetesen Erich Meissen előjoga volt a felvágása, hiszen ő szerezte, pontosabban csomagban kapta, de nagylelkűen felajánlotta közös elfogyasztásra.

Erich felemelte a kést, mi pedig szent áhítattal néztük, hogyan vágja fel szeletekre, hogyan hasít a valódi tojásból – semmi tojáspor – és vajból készült sárgás tésztába a penge, és hogyan szeli ketté ellentmondást nem tűrve a kövérre dagadt mazsolaszemeket. Miután mind kaptunk egy-egy formás darabot, elégedett, csendes majszolással adtuk át magunkat az otthoni ízek hangulatának.

Ezen az éjszakán egyetlen gépünk sem szállt fel, egyetlen lövés vagy bombarobbanás sem törte meg az éj nyugalmát. Karácsony volt. Sebaj! Majd bepótoljuk!