Nemrégen lett közkincsé az internet segítségével egy kevésbé hízelgő "rajongói" levél - az angol szakirodalom az antifan megnevezéssel illeti -, melyet Scott Fitzgerald kapott 1922-ben.
"Sir – I have read your story, "Benjamin Button"* in Collier's,
and I want to say that as a writer you are a good lunatic. I have seen many big
pieces of cheese in my time, but you are the biggest, and I don't know why I
waste this paper and my time on you, but I will.
Sincerely, Your Friend and Constant Reader"
"Uram - olvastam írását, a Benjamin Buttont a Collier's-ben, és azt szeretném mondani vagyis írni, hogy maga teljesen megőrült. Sok tökfilkót láttam már életemben, de maga a legnagyobb, és nem tudom miért pazaroltam ezt a papírt meg az időmet magára, de megteszem.
Tisztelettel barátja és állandó olvasója"
A levél olvastán az egyik szemem sír, a másik nevet. Én magam sem értem, az illető miért pazarolta értékes papírját és idejét, mások idegsejtjeiről már nem is szólva. Ugyanakkor kissé megnyugtató, hogy ehhez hasonló "barátok" és "olvasók" mindig is léteztek, így talán könnyebben vesszük, ha mi kapunk hasonlót.
Arról sajnos már nem készült feljegyzés, hogy mit válaszolt erre Scott Fitzgerald, talán valami ilyesmit:
"Uram - olvastam levelét, melyet köszönettel tudomásul vettem. Javaslom a továbbiakban, hogy kizárólag az újságok friss hírek rovatát olvassa, mert ott biztosan nem találkozik hozzám hasonló tökfejekkel. Mellékelve küldöm a levélpapír, a boríték és a bélyeg árát, rám pazarolt idejét pedig e levél megírásával törlesztettem.
Tisztelettel:"
Scott Fitzgerald aláírása
*Benjamin Button amolyan kafkás történet, melynek főhőse öreg emberként születik és csecsemőként hal meg. Életkora így visszafelé halad, ami kezdetben számtalan mulatságos helyzethez vezet később azonban tragikussá válik: miközben egyre fiatalabb és fiatalabb lesz elveszti szerelmét, gyermekei tiszteletét, és a tisztes öregkor helyett egy egészen másfajta állapotba kerül.
Forrás: Conversations With F. Scott Fitzgerald, szerk.: Matthew J.
Bruccoli és Judith S. Baughman
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy kissé messziről kezdem, de ígérem, a végére biztosan célba érkezünk. Lássuk tehát mit rejteget Scott Fitzgerald A nagy Gatsbyn (The Great Gatsby) túl!
Scott Fitzgerald borítóra szánt zsánerképe,
melyben ott rejtőzik az éj szelíd sötétsége is
Előjáték egy drámához
Korábban többször hallottam Scott és Zelda Fitzgeraldról, de nem éreztem úgy, hogy közelebbről meg kellene ismerkedünk egészen addig, amíg nem láttam a Last Party - Scott Fiztgerald's Last Day (2004) című takarazuka-musicalt. Ez a kis színpadon, kiváló dramaturgiával és zongorakísérettel előadott darab ugyanis tökéletesen tükrözte a siker csillogását az elhagyatottság sötét magányával némi magánéleti és művészi válsággal fűszerezve.
A két Scott: két különböző hangulat, egyetlen dráma
A Last Party két szereposztásban került bemutatásra, Oozora Yuuhi (Casablanca - Rick Blain, Trafalgar - Lord Nelson) és Yuuga Yamato (Singing in the Rain - Don Lockwood, A Morning Breeze - Douglas McArthur) játszották Scott Fitzgerald szerepét, de a két előadás rendezésében is eltért. A Yuuga-féle előadásban sokkal erősebb a komikum, míg az Oozora-félében a drámaiság, ami valójában a két otokojaku stílusa közti különbségnek is köszönhető. Furcsamód azonban Ernest Hemingway alakja pont az Oozora-féle változatban tűnik nevetségesnek, míg a másikban jóval félelmetesebb. A szövegkönyvben nem csupán a jól ismert művek részletei, de Fitzgerald és Perkins levelezésének részletei is fellelhetők. A szavak hatalmán kívül azt is megtapasztalhatjuk, hogy a zene és a tánc milyen kiváló eszköz az őrület vagy az alkohol okozta mámor kifejezésére.
Barátból ellenség: Fitzgerald és Hemingway jó barátok voltak,
sőt, Fitzgerald támogatta Hemingway írói karrierjét, segítette át magánélete válságain is,
Fitzgerald később úgy vágott vissza, hogy Hemingway héroszaira
megalkotta a roppant találó "bátorkodó hősök" elnevezést
- a jelenetben az alkotói válságban szenvedő Fitzgeraldot
Hemingway kioktató árnya kísérti
A darab mind két szereposztásban megtalálható a neten, és a japán nyelv ismerete nélkül is élvezhető, persze némi életrajzi előképzés nem árt, hogy az ember tudja pl. ki az az előbb említett Maxwell Perkins.
Fitzgerald alakja egyébként számos más alkotásban is felbukkan. Aki szeretne némi impressziót szerezni a korszakról, annak Woody Allen Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris 2011) című filmjét ajánlom, melyben viszonylag reális képet kaphatunk Scott és Zelda Fitzgeraldról. Tipikusnak mondható viszont az, ahogyan Fitzgerald szelleme megjelenik előttünk az Anonim Szerzők Klubjában (Authors Anonymous 2014). Henry Obert, kezdő író és nagy Fitzgerald-rajongó is. Ahogy kedvenc szerzője, úgy ő is kitűzi a falára a visszautasító leveleket, de szó sincs arról, hogy a végletekig majmolná a mestert. Félig-meddig ez a figura mégis az amerikai olvasó A nagy Gatsby iránti fanatikus lelkesedése elé tartott görbetükör. Persze nem véletlen, hogy minden gyengesége ellenére Henry Obert a legszerethetőbb figura a történetben, aki végül megtalálja a maga Zeldáját is és Maxwell Perkinsszel is sikerül összefutnia.
Korabeli borító Az Édentől messzéhez
Találkozások
Miután teljesen a darab hatása alá kerültem, rögtön belevettem magam a Fitzgerald-életmű tanulmányozásába. Pontosabban belevettem volna, ha mindez nem a karácsinyi ünnepek és a szilveszteri mámor között történik. Akkor ugyanis kénytelen voltam beérni a Világirodalom Remekei sorozat egy kötetében megtalálható: Május 1 New Yorkban (May Day) című kisregénnyel, amit a rezsim még szocialista szempontból is fogyaszthatónak ítélt, bár nem éppen a legérdekesebb darab. A stílusa tetszett, így nem volt kérdés, hogy az új év első napjaiban - a nagy könyvesbolti leltárok után - be kell spájzolnom Fitzgeraldból.
Egy életrajzzal kezdtem és az Emlékek a jazzkorszakból (Gondolat, Bp., 1970) című válogatással, amit minden kezdő Fitzgerald-rajongónak ajánlok. Jó pár regénnyel és novellával később pedig kezdet kirajzolódni előttem Scott Fitzgerald valódi alakja.
Dorothy Parker egyszer megjegyezte Fitzgeraldról, hogy rosszul tud írni, de rosszat soha. És ez valóban igaz. Még a kevésbé érdekes novellák is úgy vetette papírra, hogy élvezettel olvassuk - számomra ilyenek az akkoriban népszerű flapper-történeket, könnyelmű, fiatal lányok körül bonyolódó olykor banális szerelmi epizódok.
Bizonyára megvan minden rajongónak a maga Scott Fitzgeraldja, engem leginkább a Basil- és Pat Hobby-történetek varázsoltak el. Basil, a tinédzser fiú szeméből nézve az élet apró rezdülései sokkal izgalmasabbak, mint elsőre gondolnánk, és Pat Hobby önironizáló, kissé esetlen figurája - Fitzgerald saját hollywoodi élményeit örökítette meg ezekben a novellákban - pedig kesernyés humorral ábrázolja a Sunset Boulvardból már jól ismert álomvilágot.
Visszatérés Babilonba
Leginkább azonban a Visszatérés Babilonbához (Babylon Revisited) hasonló írásai nyűgöznek le, mint például a Vigyázat, törékeny! (Caution: Fragile!), ami végső leképezése Fitzgerald "törött tányér" lelki állapotának - a semmiből váratlanul az Olümposz csúcsára emelte fiatal szerző, akinek miután sütkérezett kissé a népszerűségben, arc nélküli jóakarói megsúgják, mit és hogyan kell tennie, ha ott is akar maradni, ezzel mintegy rögtön a mélységbe is taszítják, mert igyekszik ugyan megfelelni, de valójában képtelen. Fitzgeraldnak gyakran akadt gondja a '30-as évek ítészeivel, akik vidám, könnyed történetekkel kívánták szórakoztatni az olvasókat, és ebbe a kategóriába Fitzgerald filozofáló, kesergő írásai már nemigen fértek be.
Akadnak persze vidám írások is, mint a Hogyan kell élni évi 36 000 dollárból (How to Live on 36 000$ a Year), ami kiváló példája annak, hogyan képes Fitzgerald hétköznapi dolgokról a maga sajátos humorában, "érdekesen" írni.. Fitzgerald novelláiban persze az abszurd (Benjamin Button különös élete - The Curious Case of Benjamin Button) és a misztikum is helyet kap (Az ólomkristály - The Cut-Glass Bowl).
A Quattrocento Kiadó érdekes vállalkozásba kezdett,
2013-tól Scott Fitzgerald műveit a '30-as éveket idéző eredeti designe-nal,
igényes kivitelben nyújtották át az olvasóknak
Scott Fitzgerald több tucat novellája és levelei mellett négy befejezett és egy csonkán maradt regényt hagyott az utókor számára, valamint néhány kevésbé ismert színdarabot. A drámaírás nem tartozott az erősségei közé, bár ezek a darabok messze nem annyira borzalmasak, mint a kritikusok állítják. A Fehér és rózsaszín - Vénusz a fürdőkádban (Porcelain and Pink) például igazán kellemes kis egyfelvonásos, mégis a Saláta avagy az elnöktől a postásig (Vegetable, or From President to Postman) című háromfelvonásos vígjátékát szokás kiemelni.
Az éj szelíd trónján
Fitzgerald elsősorban az olyan regényeiről ismert, mint Az Édentől messze (This Side of Paradise) vagy A nagy Gatsby - ez utóbbiból több
filmfeldolgozás is készült -, vagy a szintén megfilmesített, ám befejezetlen Az utolsó
filmcézár (The Last Tycoon), és a Szépek és átkozottak (The Beautiful
and Damned), amely színpadi változata még manapság is felkerül a
Braodway műsorára - Fitzgerald igen népszerű, novelláiból is számos adaptáció készült, műveit folyamatosan adják ki újra és újra.
Az éj szelíd trónján (Tender Is The Night) kissé igazságtalanul, igaz némileg érthető módon szorult háttérbe e csillogó ékkövek mögött - persze filmet ebből is készítettek. Története nagy vonalaiban nem sokban különbözik a korábbiaktól: egy fiatal pszichiáter beleszeret szép, fiatal és gazdag páciensébe, akit feleségül is vesz. A házasság azonban mindkét fél személyiségét alaposan megváltoztatja. A férj kénytelen szembesülni saját gyengeségeivel, szigorú értelemben véve morális hanyatlásával, és lassan ráébred, inkább szakmai és anyagai érvek vezérelték a házasság megkötésekor. A felesége, aki kezdetben passzív és szinte érdektelen, lassan kezd önálló, tudatos lénnyé változni, melynek végső megnyilvánulása, hogy elszánja magát a válásra.
Az éj szelíd trónján korabeli borító -
Fitzgerald kiadója angol nyelvterületen a mai napig a Scribner,
ahol első munkái is megjelentek
Fitzgerald ebben a regényben saját életéből merít, és a Zelda "betegsége" által megismert világot tárja elénk: egy magánklinika kívülállók számára talán idillikusnak tűnő világát. Ez a regény inkább pszicho, mint romantikus, talán ezért sem tartozik a könnyű olvasmányok közé. Természetesen nem egy korai pszicho thrillerről van szó, csupán az emberi lélek és elme kevésbé rózsaszín bugyraiban tett furcsa utazásról, amelyet, mint betegkísérő-hozzátartozó és férj, maga a szerző is végigjárt. Zárójeles megjegyzés, hasonló "betegségben" szenvedett Vivien Leigh is, melyről Laurence Olivier önéletírásában igen érzékletesen számol be. Érdemes összevetni a kettőt.
A mű a kor elvárásaival ellentétben egyáltalán nem mondható vidámnak, és a happy endet is messze kerüli. Ráadásként a regény kétharmadánál a történet furcsa metamorfózison esik át: főszereplőnk kezdetben a férj, de a cselekmény előrehaladtával személye lassan lényegtelenné válik, és új főszereplőnk lesz: a feleség. Akkor értjük a mű valódi lényegét, ha észrevesszük ezt a dramaturgiai csavart - vagy ha úgy tetszik hibát -, bár a férj karaktere már kezdettől semmilyennek hat. A valódi főhősünk tehát a feleség, nyilvánvalóan Zelda Fitzgerald - egyfajta tiszteletadás a volt kedvesnek.
Scott és Zelda Fitzgerald
Még egy zárójeles megjegyzés: az irodalomtörténet korábban hajlamos volt elfogadni az Ernest Hemingway által hangoztatott véleményt Zelda Fitzgeraldról: üres fejű liba, aki romlásba hajszolta férjét. Mára ez a kép szerencsére megváltozott (lásd: Éjfélkor Párizsban), és Zelda Fitzgerald regényei, novellái is publikálásra kerültek.
Puma (fordított grafika) - az 1/3., majd 2/2. vadászszázad, az 5/1. vadászosztály, később 101. honi légvédelmi vadászosztály, végül a 101. vadászrepülő ezred I., II. és III. osztályainak jelvénye; Tobak Mihálynak köszönhetően a legismertebb, több színváltozata is létezik;
Dongó - az 1/1. és 1/5. vadászszázad jelvénye;
Kőr Ász - az 1/6., majd 1/3. vadászszázad jelvénye;
Mackó - a 2/1. vadászszázad jelvénye;
Nyíl - a 2/4. vadászszázad jelvénye;
Ricsi - a 2/3., majd 102/2. vadászszázad jelvénye;
Forrás: Sallay Gergely Pál: Seregszemle fémben, zománcban - A Magyar Királyi honvédség és leventemozgalom jelvényei 1938-1945
A sorozat hangulatához jelentősen hozzájárult a drámai hatást megalapozó zenei anyag, amely Ben Fosternek és Murray Goldnak köszönhető - mindkét név megtalálható a Doctor Who-stáblistán is. Az X-aktákat idéző főcímzene, Jack Harkness lendületes témája, Toshiko disszonáns hangzatokkal távol-keletire varázsolt szomorkás dallamvilága vagy a korábban már említett Owenhez tartozó haláltánc motívum csak néhány példa. Némiképp Webber nyomdokain haladva az elektronikus és szimfonikus zene dinamikus, de kissé sötét egyvelege tökéletesen tükrözi a történetekben rejlő tragikumot. Az első két szezon zenéje megtalálható a neten.
A sorozathoz nem csupán CD készült, de hangjátékok is, amelyeket a BBC Radio 4 sugárzott. Öt rész (Lost Souls, Asylum, Golden Age, The Dead Line, The Lost Files) hét epizódban került bemutatásra, és a rajongók nyomásának engedve újabb epizódok felvételét is tervbe vették a készítők. Így a BBC rádiójáték-hagyományait követve tovább izgulhatunk a Torchwood 3 tagjaiért. Dramaturgiailag és hangulatában pontosan illeszkedik az első két szezonhoz, gyermekkorom magyar hangjátékait idézi. Nyelvvizsgára készülőknek laborgyakorlatnak melegen ajánlom.
A sorozat sikerét meglovagoló könyvsorozatból is készültek hangoskönyvek, melyek közül az elsőt emelném ki (Peter Anghelides: Another Life), azt is csupán azért, mert John Barrowman tolmácsolásában hallgathatjuk az amúgy teljesen érdektelen történetet - persze a sorozat többi szereplője is megtalálható a felolvasók között.
A Torchwoodra egész iparág épült - mint az manapság szokás -, így a rajongók mindenféle Torchwoodos ketyeréket gyűjthetnek, persze az sosem árt, ha van otthon a polcon egy Jack Harkness-figura - mint e cikk szerzőjének is. A sorozatból természetesen képregény is készült - a rajzok ígéretesnek tűnnek.
A Torchwood mindenütt ott van: a képernyőn, a rádióban,
a könyvespolcon, sőt az újságos standokon is
Készült egy úgynevezett Torchwood Babiez sorozat is, de a félreértések elkerülése végett, bármennyire is cukik a karakterek, valószínű, hogy csak a felnőtt olvasók értik meg igazán.
A kemény mag: amikor a Torchwood és Doctor Who egyesítik erőiket
De megannyi alkotást ihletett ez a sorozat a manga-stílustól
a fajsúlyosabb darabokig
És most essék szó arról a bizonyos könyvsorozatról!
Ez idáig 19 könyv és 17 hangoskönyv készült a sorozat mellékvizein. Külföldön viszonylagos sikerrel fogadták, nálunk viszont sajnálatos okokból megbukott. Részben azért, mert hazánkban a Torchwood-rajongók - sőt még a Doctor Who-fanok - száma igen csekély, de ennél nagyobb súllyal esett a latba a tény, hogy ezek a könyvek az olcsó ponyva szintjét sem ütötték meg. Magyarul csak két rész jelent meg: Esős napok Cardiffban (a semmitmondó Another Life helyett) és James Mayer (a könyv elolvasása után is nehezen értelmezhető Border Princes helyett).
Ezen a ponton pedig egy vallomással tartozom, mert jó magam propagáltam a könyvsorozat megjelenését, és ugyanabba a hibába estem, mint a legtöbben: a borító alapján ítéltem meg a beltartalmat - egy rajongó úgy fogalmazott, hogy a könyv (Another Life) egyetlen értéke a borító, és ezzel kénytelen vagyok egyetérteni. Ki gondolná, hogy Jack Harkness nemes arcéle egy fércművet takar? Azóta persze keserű megnyugvással tapasztaltam, hogy ez nem egyedi eset, mert a Columbo-könyvsorozat még silányabb, bár ettől nem lettem vidámabb.
Engem azonban hajtott a (becs)vágy és a szenvedély, és mindenképpen én akartam lenni, az aki lefordítja - kérd és megadatik; kértem és jól megkaptam. Kénytelen voltam azonban rájönni, hogy ezt a könyvet úgymond kilóra írták, és legalább két szerzője volt, ha nem több. A leírásoknak és a cselekményes-párbeszédes részeknek egészen más stílusa volt, amit igyekeztünk összeboronálni, de mégsem írhattuk újra, ráadásul időnk se nagyon volt, kötött a nyomdába adás határideje. Aztán megpróbáltam menteni, ami menthető, kissé feljavítani a szöveget - a szépirodalomban a fordítót az esztétikum és a sajátos nyelvi környezet feljogosítja az ilyesmire, remek példák a magyar Karl May-adaptációk. Számomra ez kissé tudathasadásos állapot volt: mint Harkness-fan
teljesen megdöbbentem és elkeseredtem, fordító-szerkesztőként viszont
gyorsan fel kellett magam mosni, hogy valami elfogadható megoldást
találjak. Így öt év távlatából azonban be kell látnom, hiba volt; ezt a lyukas teknőt hiába is foltoztuk.
A magyar olvasóközönség szerencsére még mindig igényesebb, mint az angol vagy az amerikai, és rögtön kiszúrták a hibákat. Kaptunk hideget-meleget, vagyis inkább csak hideget. A legtöbben a leírások és cselekmények közti különbséget nehezményezték, néhány okkult rajongó pedig a fordítási hibákat szedte össze - pedig, ha tudták volna mi munkánk volt abban, hogy élvezhetővé tegyük ezt a könyvet. Mellesleg ezek nem fordítási hibák, hanem tudatos átírások voltak. Egy túlságosan lelkes és sok szabadidővel rendelkező olvasó még listát is küldött nekem a különbségekről - megjegyzem elég hiányos listát.
Összegezve a keserű tapasztalatokat, be kell vallanom, hiba volt érzés és nem ráció alapján választani, de sokat tanultam belőle, és félig-meddig ez serkentett arra, hogy elkezdjem a Made In Japan-sorozatot - az "ennél bármikor jobbat írok" érzés alapján. Azt azonban Jack Harkness nevében is súlyos sértésnek veszem, hogy valaki(k) ilyen munkát adott ki tapadókorongós csápjai közül.
A Torchwoodhoz, vagyis pontosabban Jack Harknesshez kötődő szenvedélyes vonzódásom itt persze nem ért véget, a cikksorozat viszont igen.
Elsőre úgy tűnhet, Jack Harkness a tipikus amerikai háborús hős reinkarnációja, de szerencsére ennél sokkal több rejlik benne. A legenda szerint amerikai önkéntesként csatlakozott a RAF pilótáihoz, ezért is visel az Empty Childban angol egyenruhát. A Torchwoodban azonban már amerikai katonakabátot és bakancsot láthatunk rajta, de mindez csak kellék.
Jack Harkness személyiségének két fő vonulata van. Egyrészt rideg, könyörtelen és a "Small Worlds"-ben akár a kegyetlen jelzőt is ráaggathatnánk, kemény és határozott parancsnok, a nemes cél érdekében nincs tekintettel a saját életére - vagyis jó katona -, ilyenkor úgy tűnhet, lelketlen. Valójában azonban számtalan érzés kering benne, amelyeket néha nem könnyű elfojtani - lásd a "Meat" zárójelenete Gwen Cooperrel, vagy a "Something Borrowed" melankólikus befejezése. Számára ugyanis a létezés időtlen, és mindaz, ami körül veszi, amit szeret, mulandó.
Jack Harkness lényegi része azonban egyértelműen John Barrowman, aki még a legzordabb körülmények között is - lásd az Államokban forgatott, felejthető utolsó szezon - igyekezett életben tartani a karaktert. Barrowmant elsősorban a musical-rajongók (Webber) ismerhetik, de több tv-sorozatban is feltűnt. Ezek közül a nálunk sajnos beszerezhetetlen Central Park West (1995-1996) és a Titánok (Titans 2000-2001) viszi a pálmát. Ez utóbbiban egy fiatal Jockey Ewingot alakít, de már keményen készült a Harkness-féle mimikaarzenál kialakítására. Korábban nálunk is kapható volt önéletrajza (Anything Goes - egy Cole Porter darab és dal címe, amiben Barrowman is játszott), ebben számtalan érdekességet megtudhattunk a Doctor Who és a Torchwood-sorozat forgatásáról.
Inkább komoly és megfontolt, de olykor nevetni is tud
Toshiko Sato
Minden csapatban van egy informatikus, a legjobb, ha távol-keleti, mondjuk japán. A Torchwood 3-ban Toshika Sato kezeli a gépparkot méghozzá igen hatékonyan. Toshiko karakterében tipikus japán vonásokat találhatunk: munkamániás, csendes, aláveti magát a parancsnak - egyedül az "Adam" című részben száll szembe Jack Harknesss-szel, akkor is külső behatásra. Az epizódok többségében szinte semmilyen lényegi információt nem tudunk meg róla, hiszen nem az a fecsegős fajta, és éppolyan tartózkodó és visszafogott, ahogyan ezt japán hölgytől elvárnánk. Olykor persze őt is magával ragadják az érzelmek, de minden kapcsolatában ott rejtőzik a tragédia.
Szerelmein túl Jack Harknesshez fűződő kapcsolata a legmeghatározóbb. Jack úgy óvja, védelmezi mintha a bátyja lenne - csak a második szezon végén tudjuk meg, miért. A köztük lezajló nem túl gyakori párbeszédekre furcsa szertartásosság ugyanakkor bensőséges hangnem jellemző.
Néha akár egy ötéves, de ha feltűnik egy űrízé,
rögtön előjön belőle a tudós
Owen Harper
Doktor Owen Harper - bocsánat. Először nem igazán kedveltem, mert idegesített a hedonista, enyhén egocentrikus, fennhéjázó viselkedése, de később rájöttem, valójában csak egy frusztrált kisfiú. Mindannyiuk közül talán ő a leghiúbb, ez mind frizuráján mind a elegáns sportkocsiján látszik. Igyekszik trendi, fiatal cuccokban feszíteni, mint a srácok a gimiben. Szaktudása azonban megkérdőjelezhetetlen, ezért is került a csapatba, és ha szakmai kérdésekről van szó, sikerül túllépnie saját egóján is. Gyors lefutású afférja Gwen Cooperrel csupán közjáték, és a második szezontól egyértelmű, hogy Toshiko Sato felé húz a szíve, miután már nem ver, akkor is.
Érdekes dramaturgiai fordulat az előhalott orvos figurája, ahogyan a racionális és irracionális gondolatok küzdenek egymással Owen Harper elméjében, és ez teszi fel a koronát doktorunk Torchwood-karrierjére, no meg persze a halállal vívott párharca, amit emberként és orvosként is kötelessége megnyerni.
Nem ruha teszi az elszántságot,
és a férfikollégák örülnek a lazább öltözéknek is
Gwen Elisabeth Cooper
Korábban rendőrként tartotta kordában a gyanús elemeket, és akkor még nem is sejtette, hogy ez csak a kezdet, és nem a részeg szurkoló a legvadabb ellenfél. Gwen Cooper ambiciózus, tettre kész ugyanakkor nem titkolja az érzéseit. Szókimondó a maga walesi módján, és ha kell még Jack Harknesszel is szembe száll az igazáért, de John Hartot is kiüti, ha alkalom adódik. Persze gyengéd és érzékeny is tud lenni, amit főként vőlegénye, illetve később férje, Rhys tanúsíthat, és Owen, akivel a sors rövid időre összehozta. Lebeg a levegőben némi feszültség Gwen Cooper és Jack Harkness között is néhány túl hosszú ölelés, féltékeny pillantás keretében - vagy elég ha speciális lőgyakorlatra gondolunk -, de ez a vibrálás mindössze ezekben az apró jelekben mutatkozik meg. Gwen Cooper a csapatban a nagyszájú, de jófej csajszi, Toshiko Sato tökéletes ellenpárja.
Gwen Cooper számára kezdetben nem csak az új "munkakörülmények" okoznak némi problémát, de az is, mit füllentsen Rhysnak, ha például a játékos kedvű elfek átrendezik a lakásukat. Idővel természetesen Rhys is beavatottá válik, sőt, tevékeny részese lesz az események. A sorozat ezen a ponton kezd túl családiassá válni, ami nem igazán tett jót az összképnek - akárcsak Robin felbukkanása Batman oldalán.
Ugyanaz a mosoly a reggeli kávéhoz
és az űrlénybél feltakarításánál
Ianto Jones
Ianto Jones bizonyos értelemben kakukktojás, hiszen nem meghívták a Torchwoodhoz, hanem felvetette magát - később az is kiderül, hogy miért. Amolyan mindenes, akinek szakterülete a kávéfőzés, pizzarendelés, rendrakás meg minden egyéb háttérmunka - például Jack Harkness ruhatárának folyamatos felújítása. Bár a "Cyberwoman"-ben eljátssza a belé vetett bizalmat, a későbbiekben többször is kivívja a többiek tiszteletét, mint például a "Captain Jack Harkness" című részben, ahol Owennek kell szembeszállnia, aki csöppet sem burkoltan hatalomátvételre készül.
Ianto Jones erénye a csendesség, és mindig ott van, ahol kell, akár egy jó inas, bár néha szinte láthatatlan. Nem rendelkezik olyan határozott egyéniséggel, mint Gwen Cooper, nem is annyira hangos, mint Owen Harper, és inkább Jack Harknesshez fűződő viszonya az, ami személyiségét meghatározza.
Szenvedély, intrika, hatalom
- az ideális ellenfél kelléktára
John Hart kapitány
John Hart a második szezon aduásza, bár lényegében mindössze két részben tevékenykedik: az elsőben és az utolsóban. Némi újdonságot hoz a nézők és a Torchwood-tagok életébe, sőt, olykor még arra is lehetőséget ad, hogy nevessünk. Hart egy klasszikus pszichopata karakter: önző, kíméletlen, kiszámíthatatlan. Felbukkanásának első pillanatától kezdve biztosak lehetünk benne, hogy vége a szürke hétköznapoknak, a szimpla időörvényeknek és a simán vérszomjas földönkívüliek látogatásainak, mégis az a fajta fickó, akinek hajlamosak vagyunk elnézni, ha magával ránt a veszélybe, persze csak módjával. Öltözéke sem hétköznapi, a napóleoni háborúkat idéző zubbony és a katanára hajazó koreai kardremek önmagában is figyelmet érdemel. Egyszer sem okoz csalódást, és igazán sajnálatos, hogy nem kapott több lehetőséget intrikusi vénája kibontakoztatására.
John Hart szerepét mintha James Marstersre öntötték volna, és gyanítható, hogy születésekor a karakterbe gyúrtak egy nagy adag korai Spike-variációt is, ami csak jót tett az anyagnak.
Igazán kár volt ezt a jó társaságot szétültetni, felmelegített amerikai karaktereink a nyomukba sem érnek.
Történetünk a Torchwood 3 heroikus küzdelmeit követi nyomon erős drámai behatással. A Torchwood 3 vagyis Cardiff parancsnoka Jack Harkness kapitány, aki valójában egy timeagent (időügynök), de hogy lényegében mi és ki, azt nemigen tudjuk meg. A különböző problémák (időörvények, más dimenzióból érkezett káros vagy ártalmatlan lények és egyéb katasztrófa közeli állapotok) megoldása közben a háttérben egyre pontosabb képet kapunk a csapat tagjainak múltjáról, jelleméről és vágyairól.
Felütésként azzal kezdünk, hogy a régi kollégák közé egy új kolléga érkezik, szinte rajta keresztül, az ő szemszögéből ismerjük meg a Torchwood egyszerű brit alattvalók által eddig ismeretlen világát. Kerettörténetünkben drámai viszonyok szövődnek, miközben hőseink számtalan fantasztikus lénnyel találják szembe magukat.
- Milyen évet írunk? - 1953.
- Azt hiszem, kissé eltévedtek... az időben
Variációk időutazásra mollban
Jack Harkness számára az időutazás nagyjából olyan, mint nekünk felülni a 3-as metróra - minden veszélyfaktort beszámítva. Nem meglepő tehát, hogy több epizód központi témája ez, persze különböző változatba: van, hogy Jack Harkness kerül időörvénybe, máskor váratlan időutazók toppan be hozzá.
"Ghost Machine" S01E03 - egy klasszikus történet torchwoodos változata. Egy elkobzott időgép segítségével derül fény egy korábbi gyilkosságra. Ám, aki azt hiszi, hogy ez ennyire egyszerű, az igencsak meglepődik.
"Out of Time" S01E10 - bármely kezdő drámaíró elégedett lehetne, ha ilyesmit sikerülne összehoznia. Az 1953-ban felszálló gép utasai 2006-ban érnek földet, amiért természetesen egy időörvény a felelős. Az epizód lényegében azt boncolgatja - igen fájdalmasan -, hogyan képesek vagy képtelenek beilleszkedni a múltból érkezettek a jövőbe. Három különböző karakter, három különböző megoldás, három dráma. Egy amerikai nézőnek talán túl vontatott vagy szentimentális volna, számomra egyszerűen emberi ugyanakkor zseniális mind a színészi játék, mind a forgatókönyv tekintetében.
"Jack Harknessek! Tessék mosolyogni!"
"Captain Jack Harkness" S01E12 - mint korábban említettem, Jack Harkness személyazonossága eléggé bizonytalan. Az viszont nyilvánvaló, hogy a Jack Harkness, még ha jól hangzik is, de csak egy felvett név. Ebben az epizódban Jack akaratán kívül kényszerül egy múltbéli utazásra, 1941-be, ahol összefut Jack Harkness kapitánnyal, aki másnap halálos bevetésre indul, és akitől nevét kölcsönözte. És ha mindez nem volna elég, még arra is kell némi időt szakítania, hogy valahogy visszakeveredjen a saját idősíkjába. Mindezt pedig még azzal fokozzuk, hogy útitársa Toshiko Sato, akit a '41-es Cardiff lakói nem fogadnak töretlen lelkesedéssel lévén, hogy japán.
"To the Last Man" S02E03 - még egy csavar az időcsavaron. A múlt és jelen eseményei összefüggésben vannak a jövővel - bár Yodának erről kissé más véleménye van, de ez most nem tartozik ide. Jelen esetben a múltban (1918) hibernált fiatal katona kezébe a jövő. Ezúttal időörvényünket a múltból érkező, kísértetszerű alakok tarkítják, akik számára mi látszunk kísértetnek. Erősen kivilágított szobában nézendő epizód!
Öveket becsatolni! Teleportálás indul!
Lények az űrből vagy más dimenziókból
A Torchwoodnál idegenekből sincs hiány, gonoszokból és ártalmatlanokból egyaránt.
Kezdetnek ott vannak kedvenceink a weevilek - szójáték az angol evil szóra, ami gonoszt jelent -, akik folyamatosan jelen vannak kisebb-nagyobb intenzitással. Már az első részben felbukkannak ("Everything Change" S01E01), de igazán érdekessé a "Combat" S01E11 című epizódban válnak, ahol egy sajátos Mortal Combat keretében megtudhatjuk, hogy a weevilek gonoszsága, eltörpül az emberi gonoszság mellett. A weevilek egyébként gyakran amolyan gonoszmérőként használnak, mint a "Sleeper" S02E02, melyben egy idegen faj a Föld leigázására készül.
Míg a weevilek a rossz külsejű gonoszt testesítik meg, akikről más az első pillanatban tudjuk, hogy futni kell előlük, számos külsőre tetszetős gonosszal is találkozhatunk. Ezek a lények javarészt, szép, fiatal lányok testébe bújnak, mint a "One Day" S01E02 vagy a "Greeks Bearing Gift" S01E07 esetében, vagy őket használják béranyának, mint a Gwen Cooper igen viharos esküvőjét bemutató "Something Borrowed" S02E09 epizódban, ahol a boldog násznép egy boldogtalan vámpírlénnyel is megismerkedhet.
Alakváltó vámpírlény,
és még a tükörben is látszik a kis hamis
Egészen más kérdést dolgoz fel a "Meat" S02E04, ahol az idegen civilizációból érkező lényt néhány kevésbé empatikus földlakó élve feldarabolja, szétporciózza és kilóra árulja olcsó hús gyanánt. Akinek füle van, hallja meg - a földlakóknak még van mit tanulniuk.
"Dead Man Walking" S02E07 - mint a címe is mutatja halottakban bővelkedő rész, sőt, szembenézhetünk magával a jó öreg csontival is. A halált minden logikai paradoxon ellenére egy halott győzi le, megtekintése azonban erősen kivilágított szobában javallott. Külön figyelmet érdemel az epizód zenei anyaga, ami tökéletesen tükrözi a képernyőn zajló drámát.
Természetesen az események viharában felbukkan egy másik timeagent is, bár nehéz meghatározni, hogy barát vagy ellenség: John Hart kapitány (Hart a heartból, vagyis szív szóból, de ez ne tévesszen meg senkit sem), aki rendesen összekuszálja a szálakat úgy az első részben "Kiss,Kiss, Bang-bang" S02E01 mint a szezon végén a "Fragment" S02E12 és az "Exit Wound" S0213. Karakteréről később bővebben.
Haláltánc
Azok a fránya kesztyűk
A lovagkort idéző fémkesztyűk, melyek egy időörvény során kerültek Cardiffba, kezdetben hasznos kis holminak tűnnek például a halottak rövidtávú feltámasztásával kapcsolatban. Már az első részben találkozhatunk az egyik darabbal, ahol Suzie Costello használja, majd a "They Keep Killing Suzie" S01E08 című epizódban meg is semmisül. Az események előrehaladtával Suzie Costello kezdetben ellentmondásos karaktere lassan minden kétséget szétoszlat, és semmi sem állhat útjába, hogy ördögi tervét véghez vigye. Semmi emberi, csak Jack Harkness. Aggodalomra azonban semmi ok, mert a kesztyűnek van egy párja, amit weevilek őriznek, de a "Dead Man Walking" című epizódban sikerül Jacknek elcsennie, hogy egy újabb minivilágvégét rittyentsenek össze. Akinek némi déja vu érzése van az epizód láttán, és úgy érzi, hogy valami hasonlót látott már, az nem téved, mert a stáb jó része az Angel-sorozatból (félreértések elkerülése végett egy misztikus vámpír-sorozatról van szó) ugrott át, innen a hasonlóság.
Engedd, hogy hozzád érjek, és megmondom, ki vagy...
Egy kis pszicho
Bár az előző kategóriába is sorolhatnánk, de "Adam" S02E05 külön figyelmet igényel. Ki ez? Hogy kerül ide? Kérdezzük, aztán kezdjük kapizsgálni. Adam a saját maga által létrehozott emlékképek révén létezik, amelybe mesterien építi be a valóság elemeit. Sikerült teljesen kifordítani a körülötte levőket korábbi karakterükből, és még Jack Harknesst is a markában tartja a múltjából előkapart emlékfoszlányokkal. Jack, aki máskor rideg és kegyetlen, éppen a benne kavargó furcsa érzések révén derít fényt a rejtélyre. A kulcs, hogy mindenre emlékszik, de semmit sem érez, amikor Adamra néz. Egy újabb remekmű a Torchwood-drámasorozatban.
Modern Frankenstein
"Cyberwoman" S01E04 - avagy hogyan ne keltsük életre halott kedvesünk: egy robot nő szerelmi civódásai. Szintén klasszikus horror történettel állunk szemben modern köntösben, hiszen ezúttal egy félig ember félig robot amazont kell megfékezni törött csontok és szívek árán.
Vigyázat! Elfek!
"Small Words" S01E05 - tündérmese horrorváltozatban, amikor a tündék nem is annyira tündériek. Jók vagy rosszak, nem tudni, de tény, hogy gyilkosok. A tét egy kislány, aki furcsa mód inkább kevésbé megnyerő külsejű, új barátait választja. A rész dilemmája nem csupán a jó és rossz kérdésköre, de az egyén kontra világmindenség sorsa. Jacknek sikerül ugyan elnapolnia a világvégét, de a társai valahogy ennek csöppet sem örülnek.
Cirkusz - az örök visszatérő
"From out of Rain" S02E10 több jól ismert elemet ötvöz esővel, bizarr, cirkuszi környezetben. Fő motívumunk: a lejátszott film szereplői életre kelnek, de mivel a cirkusznak közönség is kell, így bolondítsuk meg az egészet némi lélekrablással is. Egyszerűen muszáj többször megnézni, annyira "varázslatos". És a vándorcirkuszban találkozhatunk a halhatatlan emberrel, akit Jack Harkness alakít.
Életre kel a filmvászon... ez nem vicc!
Futottak még - epizódok, amelyeket csak egyszer nézünk végig
"Countryside" S01E06 - amolyan kannibálos rész a texasi láncfűrészes dallamára. Igazából csak azért néztem végig, hogy kipipáljam, de igyekszem felejteni. A cselekmény teljes diadala a karakterek felett, és vegyük úgy, mintha nem is létezne.
Ide sorolnám az "End of Days" S01E13 szezonzáró epizódot, ami a korábbi részekhez képest egy klisékkel teletűzdelt fércmunka. Egyetlen értékelhető jelenete Jack Harkness feltámadása.
2010 nálam a Torchwood (2006-2011) éve volt. Úgy kezdődött, hogy láttam egy fanvideot James Marstersszel (alis Spike a Buffy, a vámpírokréméből), aztán belevetettem magam a sorozatba. Rögtön a 2. szezonnal kezdtem - in medias res -, de később igyekeztem pótolni hiányos műveltségemet. Az első alkalommal egyből 4 részt néztem végig, és igen nehéz volt magam rábeszélni, hogy ott meg is álljak - csupán a hajnali időpont és a vészesen közelgő munkanap vehetett rá. A sorozat stílusa, a karakterek és legfőképpen Jack Harkness kapitány személyisége oly annyira rabul ejtett, hogy képtelen lennék elfogultság nélkül írni - bár ezúttal nem is igen törekszem az objektivitásra.
Torchwood Cardiff - az álomcsapat garantálja, hogy rémálmaid lesznek
Történetünk a Doctor Who (magyarul Ki vagy doki, 1963 óta fut a filmtörténet leghosszabb tv-sorozata, a paródiában Rowan Atkinson is alakítja a Doktort) Empty Child (2005) című dupla epizódjával kezdődik. Aki látta, egyhamar nem felejte a gázálarcban rohangáló, mami után kesergő gyerekeket és felnőtteket. A BBC ezúttal is megmutatta, hogy minimál special effectek segítségével is lehetséges olyan pszicho horrort létrehozni, amihez Hollywoodban legalább két Lucas Ranch szükséges. A drámai hatáson túl azonban az epizód jelentősége Jack Harkness kapitány felbukkanása volt.
Kezdetben nem igazán tudtuk hova tenni a karaktert, hiszen olykor könyörtelen, és mint jó katona, véghez viszi a parancsot, olykor viszont szeretnivalóan könnyelmű. Jack Harkness jellemét legérzékletesebb talán a ketyegő bomba mellett elfogyasztott martini-jelenet szimbolizálja, ami a nézők megkönnyebbülésére azért happy enddel végződik - mint ahogyan jellegzetesen a Jack Harkness szájából elsőként elhangzó "Excellent bottom!" felkiáltás is. Ezután Jack Harkness többször feltűnik a sorozatban, majd - ahogy az a népszerű mellékszereplőkkel gyakran megesik - saját sorozatot kap, és színre lép a Torchwood. Ez némileg kölcsönös, mert nem csupán Jack Harkness vendégeskedik a Doctor Whoban de az "anyasorozat" szereplői is fel-felbukkannak a Torchwoodban.
Az új sorozat BBC Wales produkció, ami nem véletlen, hiszen helyszínünk Cardiff - az öböl minden mólóját megismerhetjük, ahogyan barátságot köthetünk a Millenium Center impozáns épületével, de egy kék telefonfülke ideiglenes felbukkanása is várható. A gondosan kidolgozott háttér - mint a főhadiszállás - tökéletesen hozzásimul izgalmas karaktereinkhez.
Három szezon készült Wales-ben és egy negyedik az Egyesült Államokban - mondanom sem kell ez utóbbi igencsak felejtős, akárcsak a túl apokaliptikusra sikeredett harmadik szezon a Children of the Earth. A sorozat fénykora az első és második szezon, megtekintésre is ezt javasolnám kizárólag eredeti nyelven - esetleg németül, spanyolul, olaszul vagy japánul -, mert a magyar szinkron csapnivaló.
1935-ben került bemutatásra A holló (The Raven) című horror film,
amelyben a korszak két legendás alakja Lugosi Béla (doktor Richard Vollin) és
Boris Karloff (Edmund Bateman) játszották a főszerepet. Lugosi kapta – mint az már
megszokott volt – a művészetek iránt élénken érdeklődő, őrült tudóst, aki
„civilben” egy szadista gyilkos, és ilyen minőségében egy Poe ihlette
kínzókamrát (inga, mozgó falak, kínzószerszámok, fegyverek) rejteget háza
pincéjében. A filmen végig vonul a Poe azonos című verséhez kapcsolódó
szimbolika (a hősnő például hollójelmezben táncol, Lugosi asztalán egy kitömött
holló díszeleg, és gyakran elhangzanak a gyászos külsejű madár vészjósló
szavai). Zárójeles megjegyzés: a vájt fülű hallgatok a háttérben néhány
magyaros dallamfoszlányt is felfedezhetnek.
A klasszikus gonosz, zenerajongó,
őrült tudós szerepében Lugosi Béla
Lugosi Béla a már bevált elemekkel – mint a hosszú ujjak igéző
mozgása, a delejes tekintet és a sátáni kacaj – kelti életre a figurát, és
valóban életre is kelti. Szerelme, szenvedélye és gonoszsága egyaránt magával
ragad és megbabonáz. Karloff az önvádtól gyötrődő farkasemberhez igen
hasonlatos megesett bűnöző szerepében látható, akiből végül egy Quasimodo-szerű figura
válik, viszont ezzel nem igazán tud kitünni, és erről nem a
maszk tehet, amelyet a film jelentős részében visel. A történet kettőjük
karakterére épül, de valószínű, hogy sokkal inkább a két színész közti
rivalizálás ihlette meg a készítőket, és töltötte meg akkoriban a mozikat. A
Karloff-rajongók szerint Karloff, a Lugosi-rajongók szerint azonban maga Lugosi
a film sztárja, de ezt csak egyféleképpen lehet eldönteni, ha megnézzük mi
magunk, hogyan is tesz néhány kört ez a különös holló a filmtörténet egén.
Egy újabb holló ezúttal John Cusack vállán
A ’35-ös A hollóval ellentétben, a 2012-ben készült film, nem
csupán műveit, de magát a szerzőt elénk idézi. Főhősünk így Edgar Allan Poe személyesen, aki John Cusack a rá
jellemző zseniális egyszerűséggel ábrázol. Poe-Cusack egy olyan gyilkos nyomába
ered némi rendőri rábeszélés után, aki a közismert, de már kissé megkopott
hírnevű, finoman szólva is lezüllött szerző műveiből merít ihletett ezzel
alaposan feladva a leckét a helyi bűnüldöző szerveknek. A rettegés, az izgalom
és szenvedély sajátos keverékéből a modern technika segítségével egy sajátos
nézőpontú, de hátborzongatóan lenyűgöző világ tárul elénk, amelyben a néző
egyetlen pillanatra sincs „biztonságban”. A film drámai hangulatát a sötét
tónusú képi világ, az éjszakába burkolózó épületek és utcák, illetve az
elmaradhatatlan a köd teszi még komorabbá. Poe és Fields felügyelő (Luke Evans)
különös szövetsége csak egy az összetett és ellentmondásoktól hemzsegő
viszonyok közül, és még a műben felvázolt szerelemre is amolyan poe-i gótikus
romantika a jellemző.
Itt is találkozhatunk a szinte már kötelező elemekkel, mint az
inga, a Vörös halál álarca, az élve eltemetés vagy a Morgue utcai kettős
gyilkosságból merített motívumok. A tragikus végkifejleten túl azonban a
cselekmény számos nem várt fordulatot tartogat, és egész az utolsó pillanatig
nem lehetünk biztosak abban, hogyan is zárul ez az utazás Poe világában.
