Webber zenéje új életre kelti a fantomot

„Music of the Night”

Egyetlen feldolgozás sem volt olyan hatással a közönségre, mint Andrew Lloyd Webber 1986-ben bemutatott Az operaház fantomja című musicalje, amiről még az elfogulatlan kritikusok is csak szuperlativuszokban beszélnek. Webber leghíresebb és legtöbbet játszott műve keltette ugyanis valóban életre a fantom figuráját, szellemiségét, lelkületét, és öntötte kézzel fogható – pontosabban füllel is hallható – formába a nagy művet, A diadalmas Don Juant.

"Be my guest, Sir!"

A kép forrása: pixshark.com

Hogy mi lehet a siker kulcsa; mi lehet az oka annak, hogy még ma is nézők ezrei tódulnak szerte a világon a színházba, hogy megnézhessék a fantom zenébe öntött történetét, ki tudja? Tény azonban, hogy Webber darabjában a téma és a kidolgozás tökéletes összhangban van egymással.

Webber minden használható ötletet átmentett Leroux regényéből, és kiváló érzékkel illesztette bele a darab szerkezetébe – gondoljunk csak a lagúnában tett látogatásra, a csillár lezuhanására, a lasszóra vagy a tükörszobára. A zene segítségével a szereplők színesebbé, élettelibbé váltak, ugyanakkor az érzelmek kifejezésére vagy éppen a drámai hatás fokozására is mesterien alkalmazta azt. A mára már klasszikussá vált „The Phantom of the Opera” vagy a „Music of the Night” számos énekes, zenész repertoárján szerepel, több változatban is hallgatható – izgalmas zenei kirándulás megismerkedni a Nightwish-feldolgozással –, teljesen egybe forrt a fantom alakjával, akárcsak a fehér álarc és a vörös rózsa.

Az 1990-ben kiadott magyar fordítás kísértetiesen hasonlít Webber borítójához

Az operaház fantomja, a Jézus Krisztus szupersztár (1970), az Evita (1976) és a Sunset Boulevard (1993) ugyanazzal a központi kérdéssel foglalkozik: hogyan lesz valaki híres és sikeres, vagyis sztár. A válasz korántsem olyan egyértelmű, mint gondolnánk; a történetek során más-más karakterek drámájának lehetünk tanúi. Ezért a „sikerért” minden főhős és főhősnő hatalmas árat a fizet: a boldogságát, az életét, éppen ezért mindannyiuk sorsa kezdettől fogva magában hordozza a pusztulást. Miközben Webber feltárja előttünk a társadalom és az emberi természet legsötétebb oldalát, rólunk, a nagy közönségről sem fest túl pozitív képet. Hőseit gyakran közvetlen vagy közvetett formában a „népakarat”, a szeszélyes és könnyen befolyásolható tömeg kényszeríti bűnre, kergeti a halálba, vagy éppen a közönség elismerése utáni vágyakozás miatt kénytelen elbukni – ez alól a fantom és Christine sem kivétel. Zárójeles megjegyzés: a Love Never Dies pontosan illeszkedik ebbe a sorba.

Crawford a Madame Tussauds viaszmúzeumban álarccal a kezében

- a kép '94-ben készült, így elképzelhető, hogy már nem látható -

Az első fantom, aki Webber nyelvén dalra fakadt Michael Crawford volt - élelmesebbek már a Gene Kelly rendezte Helló, Dolly!-ban is felfedezték. Utánozhatatlan, eredeti hangja egybe forrt a karakterre - CD-n még beszerezhető az ősbemutató. Egy gála műsorban pedig Antonio Banderas - a későbbi Evita-film Ché Guevarája - énekelte a fantom szerepét Sarah Brightman oldalán. Mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, másik kedvencem John Barrowman sem maradhat ki a felsorolásból, aki több Webber-darabban játszott főszerepet (Sunset Boulvard - Joe Gillis, Evita - szinté Ché), és '92 kettőben kezdte Webberes karrierjét Raoulként - titkon arra várok, mikor lesz végre fantom.

A musicallel ellentétben az abból 2004-ben kissé megkésve készült filmet a kritikusok és a közönség is eléggé vegyes lelkesedéssel fogadta, azonban mind egyetértenek abban, hogy legnagyobb erénye – Webber zenéjén kívül – a címszerepet játszó Gerard Butler alakítása. Webber törekvését, hogy a film hangulata ne legyen túl sötét, Joel Schumachernek, a rendezőnek, sikerült megvalósítania, sőt, talán kissé még túl is lőtt a célon a szín- és humorkavalkáddal, ami sajnos nem igazán tett jót a filmváltozatnak – bár Schumacher már a Mindörökké Batmanben (Batman Forever 1995) is megmutatta, hogy nem sok érzéke van a gótikához. Az sem igazán érthető, miért nőtte ki magát a Mimi Rogers által megszemélyesített Carlotta félig-meddig főszereplővé, miközben a fantom számára írt betétdalt végül kivágták a filmből és csak az extrák között található meg - pedig lett volna más hely is, ahol rövidíthettek volna a terjedelmen.

Nem volna teljes a felsorolás, ha kihagynánk a magyar fantomokat. Először egy újévi koncerten Mikó István előadásában hallottam a címadó dalt. Az első turnusban, még a '90-es évek elején Sasvári Sándor visszafogott és Varga Miklós valamivel rockosabb interpretálásában élvezhettük Webber muzsikáját. Aztán egy hosszabb szünet következett, de pár éve a Madách Színházban műsorra tűzték a musicalt. A fantom szerepében Sasvári Sándor, Csengeri Attila és Posta Viktor persze nem egyszerre.

Bonusként az "All I Ask of You" Placido Domingo tolmácsolásában,

aki Webber Requiemje révén is kötődik mesterünkhöz

Love Never Dies – tíz évvel később

2010-ben mutatták be Londonban a fantom folytatását Love Never Dies címmel, és idén (2012) került a boltokba a Melbourne-ben készült eladást tartalmazó DVD. A folytatás története nagy vonalakban Frederick Forsyth Manhattan fantomja (The Phantom of Manhattan 1999) című regényére alapul, de aki veszi magának a bátorságot, hogy el is olvassa a könyvet, igencsak csodálkozni fog azon, hogyan sikerült Webbernek egy újabb zseniális musicalt alkotni ebből a logikai és dramaturgiai hibáktól hemzsegő, eléggé nehézkesre sikeredett szövegből – Forsyth kémregényei vitathatatlanul briliánsak, ez a regény viszont nem ebbe a kategóriába tartozik.

A szövegkönyv mellett feltűnik Ben Elton neve is, ami bizonyára ismerősen cseng a Fekete Vipera-rajongók számára (Blackadder) – ha mégsem, nem ártana átböngészni gyorsan a stáblistát –, aki tehetségével nagyban hozzájárult a művet mindvégig uraló feszültséghez és drámai hatáshoz.

Egy remekmű folytatása legtöbbször elsüllyed az előítéletek mocsarában; a másodikat az elsőhöz hasonlítjuk, majd legyintünk, mert nyilván nem lehet olyan „jó”. Ez a vélekedés azonban teljesen alaptalan, és aki ilyen nézőpontból kezdi méregetni az új Webber-opuszt, kénytelen gyorsan szemléletet váltani. Az eltelt évtizedek ugyanis jótékony hatással voltak a jellemekre és a történetre egyaránt, ennek eredményeként némely szereplő alaposan megváltozott, új zenei karaktert kapott.

A cselekmény háttere ezúttal a századforduló Amerikája, pontosabban Manhattan, bár a hangulat olyan Tim Burton klasszikusokat juttat eszünkbe, mint a Batman visszatér (Batman Returns 1992) vagy a Karácsonyi lidércnyomás (Nightmare Before Christmas 1993) vagy a Halott menyasszonyt....

 A fantom tíz évet várt, a nézők több mint húszat, de megérte

A két musical története között tíz év telt el. A Love Never Dies kevésbé monumentális, mint elődei, sokkal kisebb térbe sűríti össze a drámai cselekményt, de ez csak növeli az izgalmat és az egyedi atmoszférát. A színházi miliő helyett a cirkusz bizarr világába nyerhetünk betekintést, ahol a fantom különösebbnél különösebb alakokat maga köré gyűjtve építi újjá saját kis birodalmát. A zene, a látvány is komorabb, jóval érettebb, mint a korábbi Webber-musicalek, és sokkal hangsúlyosabb az Evitára is jellemző irónia, kesernyés hangvétel. A művészet, a zene fontos szerepet játszik, és mindvégig fölényesen megtartja elsőbbségét a váratlan fordulatok sodrásában is.

A zenében felcsendülnek a már jól ismert dallamok – nem árt feleleveníteni az előzményeket –, de a Love Never Dies maga is több „slágergyanús” dalt tartogat, amelyek közül a legeredetibb és legváratlanabb a fantom és Raoul „párbaja” (Devil Takes the Hindmost). A fantom karakteréhez állandó kíséretéül szolgáló elektromos hangzás itt is meghatározó, de külön gyöngyszemnek számít Raoul jelenetében a Sunset Boulevard hangulatát idéző szaxofon.

 

Hogy Webber a teljes idegösszeomlás szélére kergesse rajongóit a londoni és melbourne-i változat nem egyforma. A londoni inkább tűnik az első rész folytatásának hangulatát és szerkezetét tekintve. A melbourne-i ezzel szemben kissé dark-gótik. A dalok sorrendje és bizonyos párbeszédrészek sem azonosak. A melbourne-i fantom vitathatatlanul karakteresebb és az öltözéke is eredetibb - kissé elfogultan magyaros motívumok fedezhetünk fel benne. A rendezés mesterien operál a fénytechnikával a kosztümök színével, a hosszú köpenyek és ruhák szinte légiessé, megfoghatatlanná teszik az alakokat. Külön dicséret illetné a díszlettervezőt a szecessziós színpadi elemekért.

 Zenéről beszélni azonban puszta időpazarlás, azt hallgatni kell!

Következik: Gabryel Flynt:  Erik - Tony Richardson 1990-ben készült filmjének, Az Operaház Fantomjának folytatása