Leroux fantom-figurája egyaránt merít a zene és az irodalom
világából, éppen ezért a későbbi változatok is a szerző kedve szerint szabadon válogattak
az operák, rémregények motívumai közül. Akad azonban néhány, amelyeket érdemes külön
kiemelni.
Hoffmann meséi
A francia operák – aki esetleg barátságtalanul tekint erre a
szóra, gondoljon arra, hogy a ma igen népszerű műfaj, a musical elődjéről van
szó – közül talán nem a legismertebb, de kétségtelenül a legizgalmasabb
Offenbach Hoffmann meséi (Les contes d’ Hoffmann, 1881), hiszen felbukkan benne
egy robotlány, árnyék vagy tükörkép nélküli alakok, sőt, egy éneklő szellem is.
A főhős alakját E. T. A. Hoffmann karaktere és művei ihlették, és az alkotó
művész egyik, ugyanakkor már jól ismert alapproblémáját dolgozza fel: mi a
fontosabb, a szerelem vagy a művészet.
Az Offenbach-féle Hoffmann alakja sokban hasonlít Erichez, bár
vele inkább csak megtörténnek az események, nem alakítja őket. Egy
kerettörténetbe ágyazva Hoffmann felidézi múltbéli szerelmeit, amelyek közül a
mi szempontunkból különösen a harmadik érdekes, ebben ugyanis a drámai hősnő szó
szerint halálba énekli magát, megmutatva, hogy a zene hatalma nem csupán
építeni, de rombolni is képes.
A Hoffmann meséiből 1984-ben magyarul operafilm is készült Szinetár
Miklós rendezésében, de a Salzburg Marionettentheaterben is játszották, és
talán a bábok által életre keltett misztikus légkör jobban vissza tudta adni az
eredeti mű hangulatát.
Aki csak teheti, nézze meg Hoffmann meséit Placido Domingóval a főszerepben!
Faust
Goethe Faustja is egy olyan irodalomtörténeti alak, aki képes
mindig új és időszerű köntösben felbukkanni. Megihlette Charles Gounod-t,
francia zeneszerzőt is, akinek azonos című műve (Faust, 1859) szinte nemzeti
operának számít, éppen ezért nem maradhatott ki Leroux regényéből sem. Gounod
műve azonban nem csupán zenetörténeti jelentősége miatt kapott helyet, de a
főszereplő, az ördög által megkísértett Faust, alakja is erősen kötődik a sötét
mélységben rejtőző rémhez.
A legtöbb fantomváltozat szerint Christine a Faustban Margitként
debütál a nagyközönség előtt hol több, hol kevesebb sikerrel attól függően,
hogy riválisa, Carlotta, a forgatókönyv szellemében éppen mennyire kreatív. Margit
szerepe elsősorban a nehézségét tekintve fontos, amely ígéretes kezdete lehetne
egy ifjú tehetség „karrierjének”, másrészt a Margit által szimbolizált
tisztaság Christine-re is éppen úgy igaz, mint az opera hősnőjére, és
kísértésekből is jut bőven a léha vicomte és a zene angyala részéről egyaránt.
Ahogyan Margit és Christine alakja összefonódik, úgy Faust is sajátos
metaforája a fantomnak, aki a tudóshoz hasonlóan magányos és kitaszított,
ugyanakkor a szerelemtől maga is új életre kel, „megfiatalodik”, az ördögi
szövetség pedig magyarázatként szolgálhat arra, hogyan birtokolhat valaki ilyen
mértékű, már-már emberfelettinek tűnő tehetséget – a későbbiekben
megismerkedünk majd egy olyan feldolgozással is, amely teljes mértékben erre az
elgondolásra épül.
E két karakter mellett azonban Gounod muzsikája is végigkíséri a
fantom útját, és a Faustból készült balett zenéje már az első némafilmváltozatban
is megjelenik.
Az a bizonyos ékszer ária
- olykor valakinek az életébe kerülhet, ha hamisan éneklik -
- olykor valakinek az életébe kerülhet, ha hamisan éneklik -
Don Juan
A diadalmas Don Juan Eric operája, a tökéletes mű, mégis
befejezetlen és sosem játszott. A mű Mozart Don Giovannijának (1787) inverze,
amelyben a főhős a hagyományos befejezéssel ellentétben végül győzedelmeskedik.
Don Juan-Don Giovanni általában lelketlen csábítóként jelenik meg számtalan
negatív tulajdonsággal ellátva. Eric Don Juanja azonban egyáltalán nem azonos ezzel
az igencsak leegyszerűsített figurával, sokkal inkább Kierkegaard Don Juanjához
hasonlít (Om Mozarts Don Juan, 1843), aki a létezés esztétikai szintjét
képviseli.
Már az eredeti Mozart-opera is több kérdést vet fel a vájt fülű
hallgatóságban, és bár a szerkezetileg tökéletesen illeszkedik a többi da Ponte-Mozart-féle
operához, a Don Juan halálát követő zárójelenet mégis idegenül hat, mintha csak
a formához való hűség miatt íródott volna – valahogy nem érezzük úgy, hogy a
hős bukása után sok okunk lenne a vigasságra. Mozart operájában Don Juan valójában
Mozart maga, aki lázad, szemben száll a konvenciókat megtestesítő kormányzóval
(Kierkegaard értelmezésében a saját apjával), sorsa azonban pusztulás. Ebben a
megvilágításban nyer valódi értelmet Eric diadalmas Don Juanja, akinek – az
opera cselekménye ugyan mindvégig ismeretlen marad előttünk – végül mégiscsak
sikerül győznie.
A be nem fejezett mű azonban előrevetíti a szerzője sorsát, és
ahogyan Mozart Don Juanja, úgy Eric is bukásra ítéltetett.*
Don Giovanni halála a salzburgi Marionett Színház előadásában
A vörös halál álarca
Poe hatása elég erőteljesen érezhető Leroux regényeiben. Az őrült
művész figurája tökéletes alanynak bizonyult a démoni kínzóeszközök és gyilkos
fegyverek bemutatásához. Eric kínzókamrája, a tükörszoba, mintha csak egy Poe
novella alapján készült volna, de ennél is szemléletesebb az álarcosbálon
megjelenő kosztüm, a Vörös Halál.
1842-ben íródott Poe novellája A Vörös Halál álarca (The Mask of
the Red Death), amelynek főhőse a fiatal, gazdag és léha Prospero herceg - megint egy léha nemes - a
pestis elől társaival bezárkózik kastélyába, ahol álarcosbállal múlatják az
időt. Ám a mulatság kellős közepén feltűnik egy furcsa jelmezt viselő
teremtmény, a Vörös Halál, akinek épp úgy pusztulás jár a nyomában, mint a
fantomnak. Keresve sem lehetne kifejezőbb jelmezt találni egy olyan arc
tulajdonosának, melynek megpillantása egyet jelent a halállal. Leroux művében
éppen ezért Ericnek nem is kell álarcot viselnie, a filmvásznon megjelenő
fantomok többsége mégis maszk mögé bújik egyedi dramaturgiai megoldásokkal
sokkolva a szereplőket és persze a gyanútlan nézőket. A végső tanulság pedig az, hogy sem a halál sem a fantom elől nincs menekvés.
Webber designe: Vörös Halál a musical színpadán, civilben mint fantom...
...majd a filmvásznon karcsúsított fazonnal...
...végül igazán rémisztő, de szellemes az Englund-féle horror változatban
Faust, Don Juan, a Vörös Halál mind egy sajátos ars poetica
része, de hogy mi mindent rejt még a fantom álarca, arra hamarosan fény derül.
*Guy Ritchie második Holmes filmjében szintén találkozhatunk ezzel a jelenettel. Külön figyelmet érdemel, ahogyan Hans Zimmer összekomponálta az eredeti operát a film zenéjével, mint ahogyan az is, hogy a Don Juan szerepét a jelenetben Moriarty professzor Sherlock Holmes-nak szánta - akkor úgy tűnt, Juan-Sherlock valóban bukásra kárhoztatott. A háttérben pedig az Opera Garnier, a tetőjelenetben pedig a híres Apollón-szobor is látható.
Következik: A fantom megjelenik a filmvásznon – dermesztő
tekintet és sikoly
Ajánlott irodalom:
Søren Kierkegaard: Mozart Don Juanja, Európa Könyvkiadó, Budapest
1993.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése