Az operaház fantomja – rémisztő, mégis vonzó

2012-ben ez a cikksorozat egy mára megszűnt internetes magazinban jelent meg.

Mivel új, izgalmas apropója van, most ismét közzé teszem.

Függönyt fel! Színpadra! - de azért néha figyeljük az árnyékok mozgását is a függöny mögött -

Gaston Leroux vitathatatlanul maradandó alkotása, Az operaház fantomja (Le fantôm de l’opéra, 1911), az elmúlt száz év során filmrendezőket, regényírókat és zeneszerzőket ihletett meg újra és újra. Leroux írói hírnevét egyébként Joseph Rouletabille detektív figurájának köszönhette, akiben egy francia köntösbe öltöztette Sherlock Holmesra ismerhet rá az olvasó. A sárga szoba rejtélye (Le mystère de la chambre jaune, 1907), amely talán a legnépszerűbb a detektív kalandjai közül, magyar nyelven is megjelent.

Leroux fantomról szóló regényét elsősorban a zseniális témaválasztás és a főszereplő alakját körülövező misztikum tette halhatatlanná. Az operaház, egészen pontosan az Opéra Garnier, lagúnájában rejtőző rém jelleme azonban némi hasonlóságot mutat az Edmond Rostand által életre keltett Cyrano de Bergerackal – a XVII. században élt történelmi személy, aki az első sci-fi írók egyike is. Mivel a Bergeracról szóló drámát 1897-ben mutatták be először, nem alaptalan a feltételezés, hogy Leroux ihletett meríthetett a túlontúl nagy orral megáldott, ám sziporkázó szellemű párbajhős tragikus szerelemi históriájából, majd Drakulaszerű vonásokkal látta el, hogy a kor divatnak megfelelően a fantom kellően sötét köntösbe burkolózhasson – ne feledkezzünk meg ugyanis arról, hogy Bram Stoker vámpírja szintén 1897 óta rémisztgette az éjszakába merészkedőket, és örvendett ugyanakkor egyre nagyobb népszerűségnek.

Cyrano de Bergerac nem csak hírhedt párbajhős, de tudós és író is volt.

'Holdbéli utazás' című műve jóval megelőzte Jules Verne fantasztikus regényeit.

A kép forrása: www.britannica.com

 Visszatérve Bergerac alakjához, az egyik legalapvetőbb hasonlóság a karakterek között, hogy mindkét „szomorújáték” főhőse kivételes tehetséggel megáldott művész, amelyet a sors kevésbé vagy egyáltalán nem esztétikus arcvonásokkal ellensúlyozott. Cyrano a szavakkal bánik mesterien, míg Eric a zene birodalmát uralja, és a műben felbukkanó holtestek számából egyértelműen kiderül, hogy egyikük sem viseli valami jól a kritikát. A két drámai történet hősnőit is ugyanaz a dilemma nyomasztja: a külső szépséget vagy a belső értékeket, a művészetet válasszák-e. Zárójeles megjegyzésként megemlíteném, hogy Tim Burton mára már klasszikussá vált filmje, az Ollókezű Edward (Edward Scissorshands, 1990), is ehhez hasonló témát feszeget, de végül igen egyedi megoldással lepi meg a nézőt.

A fantom figurája viszont már Leroux regényében is jóval összetettebb, mint Stoker Drakulája. Egyfelől egy végtelenül gyengéd, kifinomult lélek, más felől egy kegyetlen gyilkos. Ezt a kettősséget támasztják alá a fel-felbukkanó ellentmondások, amelyek közül talán a leglátványosabb a zene angyalának mítosza, aki, mint az később Christine számára kiderül, egy a vámpírszokásokat idéző koporsóban alszik. A történetben furcsa mód azonban nem Raoul de Chagny, a fiatal és léha vicomte, a valódi ellenpont, hanem az operaház tetején díszelgő Apollón szobra – annak ellenére, hogy gondosan elrejtették a szemünk elől –, a tökéletesség szimbóluma, aki nem csupán a férfiszépség megtestesítője, de a zenében is rivális. A fantom és az ógörög istenség közt nemcsak a fizikai értelemben vett esztétikum a meghatározó különbség, de míg a lantján játszó Apollón az égben, addig a fantom odalent a mélyben lakik. Eric nem más, mint az istenség ördögi, alvilági tükörképe, amihez egy sajátos Faust-értelmezés és a diadalmas Don Juan alakja társul – ezekről a későbbiekben még bővebben is szót ejtünk. A szép a jó, és a csúnya a rossz idea, azonban egyáltalán nem állja meg a helyét ebben a műben, hiszen a vicomte-nak is akad jó néhány negatív vonása az előbb említett léhaságon kívül, amelyekről a romantikus lelkű közönség gyakran nagylelkűen megfeledkezik. De ezalatt lassacskán a fantom emberi énje is kibontakozik előttünk a Christine iránti szerelme és a Perzsához kötődő barátsága révén.

Garnier mellszobra az épület közelében az operaház alaprajzával

A legendához pár történelmi tény és megállapítás is hozzá járult, amelyeket Leroux sem mulasztott el felhasználni a regényben. Az Opéra Garnier eklektikus stílusban tervezett épülete – amelynek a párizsi Commune viharában induló története önmagában véve is igazán izgalmas – lenyűgöző látvány, és Charles Garnier építész legnevesebb munkája, amelyhez hasonlót nem tudott alkotni. Ez az első pont, ahol a fantom alakja felbukkan az operaház történetében. Sokan ugyanis úgy sejtik, hogy Garnier segítségére volt egy meg nem nevezett építészkolléga, aki éppen ezért kivételesen jól ismerte az épület minden rejtett folyosóját, csapóajtóit, és ezek segítségével kísértetként, szinte észrevétlenül járhatott-kelhetett. De vajon ki lehetett a titokzatos építész? Talán maga a fantom?

Ne feledkezzünk meg továbbá az 1896-os balesetről sem, amikor a hatalmas csillár több ember halálát okozva lezuhant a nézőtérre; ez a jelenet szinte minden fantom-történetben felbukkan.

 Fenséges díszlet egy hátborzongatóan csodálatos történethez

Az Opéra Garnier-val kapcsolatban még egy érdekességet érdemes megjegyezni: a nézőtér feletti mennyezetre 1964-ben Marc Chagall alkotása került. A festőre jellemző forma- és színvilág részben ugyan beleolvad a körülötte levő stíluskavalkádba, de hogy mennyire tükrözi Charles Garnier eredeti koncepcióját, az már egy másik kérdés.

Hogy az operaház fantomja valóban létezett vagy sem, nem bizonyítható, ugyanakkor nem is cáfolható, de legendája a mai napig él, és számos turistát vonz az Opéra Garnier épületéhez. Kétségtelen azonban, hogy az operaház egyedülálló művészeti remekműve Párizsnak, és a fantom alakjával összeforrva nem más, mint maga a zene.

U.i.: Személyes "sérelmem", hogy Thomas Harris a Hannibál ébredésének könyvváltozatában nem tesz utalást a nagy elődre abban a jelenetben, amikor a fiatal Hannibal és Lady Murasaki ellátogatnak az Opéra Garnier-ban. Szójátékok és számtalan poén tárháza kínálkozott volna abban a jelentbe, de ez érdektelenség miatt elmaradt.

Következik: A fantom kevésbé ismert arca – Susan Kay