Reménytelen szerelem – amit leginkább látni szeretnénk az álarc mögött

A fantom 1943 - a romantika hajnala

Véletlenül került hozzám, bár korábban már hallottam erről az amerikai változatról is. Történetünk a II. világháború alatt készült, így elsődleges célja a szórakoztatás visszafogott költségkeretből és a pozitív végkifejlet, ahogy az a kor szelleméhez illik. A film színes, nagyszabású, kevésbé maradandó alkotásnak tűnik, de akad néhány erénye, amely szót érdemel.

Impozáns díszletek, csodálatos zene, de fantomunkból ezúttal hiányzik valami,

és ez leginkább a forgatókönyv hibája

Főhősünk nem születésétől fogva visel álarcot, hanem egy gonosz intrika következtében kényszerül a rejtőzködésre. Tehetséges, de szegény és reménytelenül szerelmes figurája ezúttal friss amerikai ízesítést kapott. A történet is csupán nagy vonalakban hasonlít az eredetihez, bár van benne opera, színház, fantom, szerelem és zene bőven.

Amint feltűnik főhősünk a színen, rögtön felkiáltunk: "Ni csak, Renault kapitány a Casablancából!" És valóban. Erik szerepében ezúttal Claude Rains, aki itt is állja a sarat - érezhetően több évnyi színházi gyakorlat áll mögötte a filmezésen túl. A stáblistáról érdemes még megemlíteni Nelson Eddy (opera)énekest, aki zenei síkon viszi vállán az egész darabot, kissé olyan érzésünk is van, mint a forgatókönyvet neki írták volna. Ezt persze csöppet sem bánjuk, mert csodálatos hangja van, bár karaktere furcsa mód lett belecsempészve a fantom-sztoriba.

A történetet azt teszi számunkra igazán pikánssá, hogy felbukkan benne Liszt Ferenc figurája - eltévesztethetetlen hajzat és bibircsók -, aki végül segédkezik a fantom legyőzésében. Sajátos fordulat, és a mester ábrázolásában érzünk némi tengelyhatalmi felhangot is.

A '43-as fantom inkább érdekes, mint magával ragadó alkotás, de fantom-rajongóknak kötelező.

A vörös fantom – Charles Dance

1990-ben került bemutatásra az NBC gondozásában európai koprodukcióban az a két részes tv-sorozat, amely mesterien ötvözi a romantikus elemeket egy detektívregény izgalmával. A kosztümös filmekben igencsak járatos Tony Richardson kiválóan oldotta meg a rábízott feladatot. A moziváltozatokhoz képest nagyobb terjedelem lehetőséget nyújtott számára arra, hogy számos eddig elhanyagolt részletet kidolgozhasson, valamint arra is, hogy a karaktereket sokkal árnyaltabb jelenítse meg, amelyhez, többek között, a szellemes párbeszédek is hozzájárulnak. Ráadásul lényegesebben nagyobb hangsúlyt kap a zene, bár furcsa mód A diadalmas Don Juan ezúttal nem kerül műsorra.

 Érzékeny, finom és elegáns, ugyanakkor halálosan veszélyes

A szereposztás önmagáért beszél, és félig-meddig már szavatolja is a sikert. A fantom szerepében Charles Dance látható – az a magas, vöröses, rókaszemű fickó, aki általában gonosz figurákat játszik vagy angol nemest, vagy gonosz angol nemest –, Christine-t pedig az akkor még kevésbé ismert Teri Polo személyesíti meg. A mellékszerepekben olyan nevekkel találkozhatunk, mint Burt Lancester, Ian Richardson és a Ledoux-t alakító Jean-Pierre Cassel – ez a Ledoux azonban már egy klasszikus francia rendőrtiszt kacér bajusszal. Andréa Ferréol, mint Carlotta lép színre, aki drámai hősnőként éppen úgy megállja a helyét, mint komikaként – itt mindkettőre szüksége is lesz.

Bár ezúttal is halál jár Eric nyomában, véres látványelemekben nem nagyon van részünk, ez azonban nem jelenti azt, hogy a fantom kevésbé volna félelmetes, vagy azt, hogy békésen szunyókálhatunk majd a TV előtt. Az álarc mögé rejtett álarcokkal Eric folyton rászed minket, és jó pár eddig nem látott trükk is van a tarsolyában. Richardson is pontosan ismeri az aranyszabályt: az a legfélelmetesebb, amit csak odaképzelünk, éppen ezért egyetlen egyszer sem nézhetünk Eric arcába, csak sejtésünk lehet arról, milyen lehet.

A kötelező elemeken túl, mint a csillár lezuhanás vagy a látogatás a lagúnában, bepillantást nyerhetünk az operák világába is – a Fauston kívül –, majd a fantom és Carlotta között zajló párharc révén felejthetetlen élményben lesz részünk, amelyet természetesen a szereplők, köztük Ledoux sem hagy szó nélkül. Az Andréa Ferréol (Belmondo Javíthatatlan-L'incorrigible című klasszikusában is operaénekesnőként bukkan fel) alakította primadonna lehengerli az operaház nézőterén ülőket, főként a Traviata főhősnőjeként, amikor szemét forgatva oly annyira bájos igyekszik lenni, hogy az már félelmetes. A fiatal Teri Polo tehetsége is vitathatatlan, és méltó ellenfele-ellenpontja Ferréolnak.

A Charles Dance által életre keltett fantom kevésbé híve a vérrontásnak, de erélyességben nem marad le társai mögött, bár sokkal kifinomultabb – pszichológiai – eszközökkel igyekszik meggyőzni másokat az igazáról, és ha ez nem használ, maradnak a jól bevált, „hagyományos” módszerek. Az álarcok mellett a hosszú, bő és rejtélyesen lebegő köpeny a védjegye, amely kitűnően idomul a fantom fel-felbukkanó alakjához. Dance nem csupán színészi képességei miatt volt kiváló választás, de fizikai megjelenése révén is „kimagaslik”. Pontosan annyira kegyetlen, amennyire szükséges, elegáns, udvarias, megnyerő, de azért megmaradt személyiségének a sötét oldala is, amely gyakran sajátos humorában mutatkozik meg. Eric minden kétséget kizáróan egy pozitív, gyötrődő hős, és mindvégig reménykedünk abban, hogy az események nem várt fordulatot vesznek, de hiába. A fantom ezúttal is bukásra ítéltetett, azonban a katarzis sem marad el, akárcsak a könnyek. A dráma mindvégig jelen van, csak alattomos módon elrejtőzik, megbúvik a könnyednek tűnő, bájos jelmezek mögött.

Nem túl szimpatikus karakter Az aranyfiúból,

de kétségtelenül hatással van a nézőre

Ha bárki mégis ellenállhatatlan kísértést érezne, hogy belessen a fantom, vagyis Charles Dance álarca alá, kíváncsisága a későbbiekben teljesül majd, de addig is érdemes megnéznie Az aranyfiút (The Golden Child 1986), a Kabloonakot (1994), a Rebecca minisorozat (1997) és a Gosford Parkot (2001)... - a szerző nehéz helyzetben volt, mert nincs elég hely a felsoroláshoz.

Randzsu Tomu egyik leghíresebb szerepe: a fantom

A Richardson-féle fantomból musical is készült, amit 2004 óta játszanak különböző szereposztásban Japánban  a takarazuka színházakban (lásd Otokojaku bejegyzés). A két felvonásos darab hűen követi a film szerkezetét, látványos, bár zenéjét tekintve nem annyira markáns. Christine kissé sipító karaktere az európai fülnek talán idegenül hat, ám fantomunk játékossága mindenért kárpótol. Ebben a musicalben a táncnak kissé fontosabb szerep jut, mint az éneknek.
Hasonló témát dolgoz fel a Lucifer könnyei című darab, amelyben a zeneileg igen tehetséges Luciferünk egy balett-táncosnőbe szeret bele. Lucifer minden tekintetben méltó társa a Fantomnak kissé disszonáns, Debussy-hatású zenéjével és gótikus látványvilágával. Akit nem riaszt el a japán nyelv - esetleges kínai vagy koreai felirattal -, azoknak mindenképpen javaslom.

Lucifer könnyei, amikor az ördög szerelmes lesz

Ajánlott oldal:
http://www.az-operahaz-fantomja-1990.eoldal.hu/
http://www.az-operahaz-fantomja-1990.eoldal.hu/ 

Zárójeles megjegyzésként: Létezik - de sajnos nem láttam - egy 1983-as változat, amelynek konkrét magyar vonatkozása is van. Annak idején a Film, Színház, Muzsika két oldalas képtörténetet is közölt - akik még emlékeznek: az újság közepén -, a kékes álarcot viselő, csillárt reszelgető fantom képe élénken megmaradt benne, sőt, az is, hogy a főbbszereplők között Michael York is feltűnt. A történet nem Párizsban, Londonban vagy New Yorkban játszódik, hanem kis hazánkban, Budapesten, így nem csupán a helyszínekre ismerhetünk rá, de a nevek is igen magyarosan csengenek. Ha lesz szerencsém látni, igyekszem érdemben beszámolni.

Bővebb információt ezen az oldalon található: http://www.imdb.com/title/tt0086101/

Következik: Webber zenéje új életre kelti a fantomot