Gabryel Flynt: Erik - Tony Richardson 1990-ben készült filmjének, Az Operaház Fantomjának folytatása

Miután a regény a szerző személyes hangvételű utószavával zárul, én egy személyes hangvételű előszóval kezdenék. Valamikor ’92-ben jóbarátomtól halottam először az operaház fantomjáról egy délutáni séta alkalmával. Akkor elsősorban a fantom különleges gépezetei, a koporsóágy, a titokzatos tükörszoba tűnt csábítónak, vagy az, hogyan készítsünk lasszót macskabélből – persze sosem a saját házi cirmosból, csakis a szomszéd idegesítő, túlsúlyos perzsa macskájából. Miután azonban ráakadtam a zenei könyvtárban Webber musicaljére, már éreztem: nincs visszaút. Ez a karakter igen nagy hatással volt rám, amit csak mélyített a címben is említett tv-változat – kétségtelen a legérzékletesebb feldolgozás, ami valaha is készült – és Susan Kay regénye, amelyre Gabryel Flynt is utal. Az Erik című könyv számomra azért is különleges ajándék a sorstól, mert minden sorában érzem, hogy olyan ember írta, akit épp annyira magával ragadott Erik figurája, mint engem.

Erik álarca ezúttal egészen mást takar, mint várnánk

Nehéz úgy írnom e könyvről, hogy közben ne fedjem fel titkait, de igyekszem olyan mesterien használni az allegória álarcát, hogy megmutatva valamicskét mégis rejtve maradjon a vázat képező történet.

Bár egyszerű rémhistóriának indult – gondoljunk csak vissza Leroux regényére –, mára valódi legendává vált – egyéni ízléstől függően hol érzelmesebb, hol kevésbé érzelmes köntösben. Jelen esetben azonban nem az elfogadás főhősünk érzelmi kitöréseinek fő oka, ahogyan gondolnánk, sokkal inkább az, hogy sikerül-e megtalálnia helyét a világban. Az elfogadás momentuma természetesen továbbra is igen lényeges, központi motívum, bár kissé kifordítva, hiszen immár nem az a kérdés, hogy a környezet képes-e elfogadni, illetve befogadni egy torzarcú, de szeretetre éhes zsenit, sokkal inkább az, hogy Eriknek sikerül-e saját magát elfogadni képességeinek és külsejének függvényében. A cselekmények forgatagából szinte kiemelkednek azok a párbeszédek, amelyek mérföldkövei ennek az útkeresésnek.

A szerelem történetünkben jóval szerényebb hangsúlyt kap – bár akad önkéntes jelöltünk bőven –, és előtérbe kerül az apa-fiú kapcsolat, amelyet külső szemlélőként különböző áttéteken keresztül vizsgálgathatunk: variációk és megoldások egy témára. De ne rettenjen vissza senki se, nem egy unalmas és moralizáló fejlődésregénnyel van dolgunk! Bár a morálról is szó esik, és talán a fejlődés sem áll távol tőle, unatkozni biztosan nem fogunk.

A regény nem hivatalos borítója,

amely a bürokrácia és a jog útvesztői miatt rejtőzködni kényszerül,

akárcsak a Charles Dance által megformált Erik

Gabryel Flynt a címben megjelöltekhez híven adja vissza a Richardson-féle feldolgozás hangulatát és karaktereit. Igen szemléletesen mutatja be Erik már jól ismert és eddig még rejtve maradt „arcát” – érezhető ebben némi elfogultság, amit az olvasó csak helyeselni tud. Ledoux főfelügyelő figurája is felbukkan, akit már a filmben is megkedveltem sajátos humora révén – ebben persze Jean-Pierre Cassellnek is jócskán volt szerepe –, sőt, ezúttal szerves részévé válik az eseményeknek. Egzotikus helyszínek, régi és új szereplők – köztük nem szeretem Raoul de Chagny, aki még körvonalaiban sem hasonlít a Love Never Dies-beli változatára – kísérik Eriket az úton, ahol nem csak a vesztére törő látható és láthatatlan ellenségekkel, de saját érzelmeivel is meg kell küzdenie. Míg a történet előzményére a szenvedélyes pusztítás a jellemző, ebben a könyvben inkább építő erők küzdenek Erikben, hogy beteljesíthesse sorsát.

Flynt karaktere merőben eltér a Gaston Leroux által életre keltett fantomtól, hiányzik belőle az alapvető gonoszság, az önzés, éppen ezért sokkal emberibb, szerethetőbb. Míg Leroux fantomja számára a benne munkálkodó gyűlölet következtében nem lehetett más végkifejlet, mint a magányos halál, Flynt Erikje némi segítséggel ugyan, de túllép ezen, szenvedélyét, félelmeit, fájdalmát sikerül legyőznie, hogy új életet kezdhessen. A múlt árnyai olykor azonban még kísértenek, és Christine… Ó, Christine! … Nos, ő is feltűnik…

Sokan csak egy szörnyű külsejű rémet vagy szimpla sorozatgyilkost látnak a fantomban, számomra inkább egy meg nem értett művész, de hogy kicsoda valójában, döntse el mindenki maga, miután elolvasta Gabryel Flynt Erikjét!

Az operaház fantomja visszavonul a sötétségbe;

de rossz ízlésű zenekritikusok és Carlották, vigyázat!

Bármikor ismét felbukkanhat!

Ajánlott oldalak:
http://www.az-operahaz-fantomja-1990.eoldal.hu/cikkek/nyitooldal/gabryel-flynt--erik---tony-richardson-1990-ben-keszult-filmjenek--az-operahaz-fantomjanak-folytatasa.html

A könyv kapható:

https://bookline.hu/product/home.action?_v=_&type=250&id=15694

https://publioboox.com/hu_HU/erik

Webber zenéje új életre kelti a fantomot

„Music of the Night”

Egyetlen feldolgozás sem volt olyan hatással a közönségre, mint Andrew Lloyd Webber 1986-ben bemutatott Az operaház fantomja című musicalje, amiről még az elfogulatlan kritikusok is csak szuperlativuszokban beszélnek. Webber leghíresebb és legtöbbet játszott műve keltette ugyanis valóban életre a fantom figuráját, szellemiségét, lelkületét, és öntötte kézzel fogható – pontosabban füllel is hallható – formába a nagy művet, A diadalmas Don Juant.

"Be my guest, Sir!"

A kép forrása: pixshark.com

Hogy mi lehet a siker kulcsa; mi lehet az oka annak, hogy még ma is nézők ezrei tódulnak szerte a világon a színházba, hogy megnézhessék a fantom zenébe öntött történetét, ki tudja? Tény azonban, hogy Webber darabjában a téma és a kidolgozás tökéletes összhangban van egymással.

Webber minden használható ötletet átmentett Leroux regényéből, és kiváló érzékkel illesztette bele a darab szerkezetébe – gondoljunk csak a lagúnában tett látogatásra, a csillár lezuhanására, a lasszóra vagy a tükörszobára. A zene segítségével a szereplők színesebbé, élettelibbé váltak, ugyanakkor az érzelmek kifejezésére vagy éppen a drámai hatás fokozására is mesterien alkalmazta azt. A mára már klasszikussá vált „The Phantom of the Opera” vagy a „Music of the Night” számos énekes, zenész repertoárján szerepel, több változatban is hallgatható – izgalmas zenei kirándulás megismerkedni a Nightwish-feldolgozással –, teljesen egybe forrt a fantom alakjával, akárcsak a fehér álarc és a vörös rózsa.

Az 1990-ben kiadott magyar fordítás kísértetiesen hasonlít Webber borítójához

Az operaház fantomja, a Jézus Krisztus szupersztár (1970), az Evita (1976) és a Sunset Boulevard (1993) ugyanazzal a központi kérdéssel foglalkozik: hogyan lesz valaki híres és sikeres, vagyis sztár. A válasz korántsem olyan egyértelmű, mint gondolnánk; a történetek során más-más karakterek drámájának lehetünk tanúi. Ezért a „sikerért” minden főhős és főhősnő hatalmas árat a fizet: a boldogságát, az életét, éppen ezért mindannyiuk sorsa kezdettől fogva magában hordozza a pusztulást. Miközben Webber feltárja előttünk a társadalom és az emberi természet legsötétebb oldalát, rólunk, a nagy közönségről sem fest túl pozitív képet. Hőseit gyakran közvetlen vagy közvetett formában a „népakarat”, a szeszélyes és könnyen befolyásolható tömeg kényszeríti bűnre, kergeti a halálba, vagy éppen a közönség elismerése utáni vágyakozás miatt kénytelen elbukni – ez alól a fantom és Christine sem kivétel. Zárójeles megjegyzés: a Love Never Dies pontosan illeszkedik ebbe a sorba.

Crawford a Madame Tussauds viaszmúzeumban álarccal a kezében

- a kép '94-ben készült, így elképzelhető, hogy már nem látható -

Az első fantom, aki Webber nyelvén dalra fakadt Michael Crawford volt - élelmesebbek már a Gene Kelly rendezte Helló, Dolly!-ban is felfedezték. Utánozhatatlan, eredeti hangja egybe forrt a karakterre - CD-n még beszerezhető az ősbemutató. Egy gála műsorban pedig Antonio Banderas - a későbbi Evita-film Ché Guevarája - énekelte a fantom szerepét Sarah Brightman oldalán. Mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, másik kedvencem John Barrowman sem maradhat ki a felsorolásból, aki több Webber-darabban játszott főszerepet (Sunset Boulvard - Joe Gillis, Evita - szinté Ché), és '92 kettőben kezdte Webberes karrierjét Raoulként - titkon arra várok, mikor lesz végre fantom.

A musicallel ellentétben az abból 2004-ben kissé megkésve készült filmet a kritikusok és a közönség is eléggé vegyes lelkesedéssel fogadta, azonban mind egyetértenek abban, hogy legnagyobb erénye – Webber zenéjén kívül – a címszerepet játszó Gerard Butler alakítása. Webber törekvését, hogy a film hangulata ne legyen túl sötét, Joel Schumachernek, a rendezőnek, sikerült megvalósítania, sőt, talán kissé még túl is lőtt a célon a szín- és humorkavalkáddal, ami sajnos nem igazán tett jót a filmváltozatnak – bár Schumacher már a Mindörökké Batmanben (Batman Forever 1995) is megmutatta, hogy nem sok érzéke van a gótikához. Az sem igazán érthető, miért nőtte ki magát a Mimi Rogers által megszemélyesített Carlotta félig-meddig főszereplővé, miközben a fantom számára írt betétdalt végül kivágták a filmből és csak az extrák között található meg - pedig lett volna más hely is, ahol rövidíthettek volna a terjedelmen.

Nem volna teljes a felsorolás, ha kihagynánk a magyar fantomokat. Először egy újévi koncerten Mikó István előadásában hallottam a címadó dalt. Az első turnusban, még a '90-es évek elején Sasvári Sándor visszafogott és Varga Miklós valamivel rockosabb interpretálásában élvezhettük Webber muzsikáját. Aztán egy hosszabb szünet következett, de pár éve a Madách Színházban műsorra tűzték a musicalt. A fantom szerepében Sasvári Sándor, Csengeri Attila és Posta Viktor persze nem egyszerre.

Bonusként az "All I Ask of You" Placido Domingo tolmácsolásában,

aki Webber Requiemje révén is kötődik mesterünkhöz

Love Never Dies – tíz évvel később

2010-ben mutatták be Londonban a fantom folytatását Love Never Dies címmel, és idén (2012) került a boltokba a Melbourne-ben készült eladást tartalmazó DVD. A folytatás története nagy vonalakban Frederick Forsyth Manhattan fantomja (The Phantom of Manhattan 1999) című regényére alapul, de aki veszi magának a bátorságot, hogy el is olvassa a könyvet, igencsak csodálkozni fog azon, hogyan sikerült Webbernek egy újabb zseniális musicalt alkotni ebből a logikai és dramaturgiai hibáktól hemzsegő, eléggé nehézkesre sikeredett szövegből – Forsyth kémregényei vitathatatlanul briliánsak, ez a regény viszont nem ebbe a kategóriába tartozik.

A szövegkönyv mellett feltűnik Ben Elton neve is, ami bizonyára ismerősen cseng a Fekete Vipera-rajongók számára (Blackadder) – ha mégsem, nem ártana átböngészni gyorsan a stáblistát –, aki tehetségével nagyban hozzájárult a művet mindvégig uraló feszültséghez és drámai hatáshoz.

Egy remekmű folytatása legtöbbször elsüllyed az előítéletek mocsarában; a másodikat az elsőhöz hasonlítjuk, majd legyintünk, mert nyilván nem lehet olyan „jó”. Ez a vélekedés azonban teljesen alaptalan, és aki ilyen nézőpontból kezdi méregetni az új Webber-opuszt, kénytelen gyorsan szemléletet váltani. Az eltelt évtizedek ugyanis jótékony hatással voltak a jellemekre és a történetre egyaránt, ennek eredményeként némely szereplő alaposan megváltozott, új zenei karaktert kapott.

A cselekmény háttere ezúttal a századforduló Amerikája, pontosabban Manhattan, bár a hangulat olyan Tim Burton klasszikusokat juttat eszünkbe, mint a Batman visszatér (Batman Returns 1992) vagy a Karácsonyi lidércnyomás (Nightmare Before Christmas 1993) vagy a Halott menyasszonyt....

 A fantom tíz évet várt, a nézők több mint húszat, de megérte

A két musical története között tíz év telt el. A Love Never Dies kevésbé monumentális, mint elődei, sokkal kisebb térbe sűríti össze a drámai cselekményt, de ez csak növeli az izgalmat és az egyedi atmoszférát. A színházi miliő helyett a cirkusz bizarr világába nyerhetünk betekintést, ahol a fantom különösebbnél különösebb alakokat maga köré gyűjtve építi újjá saját kis birodalmát. A zene, a látvány is komorabb, jóval érettebb, mint a korábbi Webber-musicalek, és sokkal hangsúlyosabb az Evitára is jellemző irónia, kesernyés hangvétel. A művészet, a zene fontos szerepet játszik, és mindvégig fölényesen megtartja elsőbbségét a váratlan fordulatok sodrásában is.

A zenében felcsendülnek a már jól ismert dallamok – nem árt feleleveníteni az előzményeket –, de a Love Never Dies maga is több „slágergyanús” dalt tartogat, amelyek közül a legeredetibb és legváratlanabb a fantom és Raoul „párbaja” (Devil Takes the Hindmost). A fantom karakteréhez állandó kíséretéül szolgáló elektromos hangzás itt is meghatározó, de külön gyöngyszemnek számít Raoul jelenetében a Sunset Boulevard hangulatát idéző szaxofon.

 

Hogy Webber a teljes idegösszeomlás szélére kergesse rajongóit a londoni és melbourne-i változat nem egyforma. A londoni inkább tűnik az első rész folytatásának hangulatát és szerkezetét tekintve. A melbourne-i ezzel szemben kissé dark-gótik. A dalok sorrendje és bizonyos párbeszédrészek sem azonosak. A melbourne-i fantom vitathatatlanul karakteresebb és az öltözéke is eredetibb - kissé elfogultan magyaros motívumok fedezhetünk fel benne. A rendezés mesterien operál a fénytechnikával a kosztümök színével, a hosszú köpenyek és ruhák szinte légiessé, megfoghatatlanná teszik az alakokat. Külön dicséret illetné a díszlettervezőt a szecessziós színpadi elemekért.

 Zenéről beszélni azonban puszta időpazarlás, azt hallgatni kell!

Következik: Gabryel Flynt:  Erik - Tony Richardson 1990-ben készült filmjének, Az Operaház Fantomjának folytatása

Reménytelen szerelem – amit leginkább látni szeretnénk az álarc mögött

A fantom 1943 - a romantika hajnala

Véletlenül került hozzám, bár korábban már hallottam erről az amerikai változatról is. Történetünk a II. világháború alatt készült, így elsődleges célja a szórakoztatás visszafogott költségkeretből és a pozitív végkifejlet, ahogy az a kor szelleméhez illik. A film színes, nagyszabású, kevésbé maradandó alkotásnak tűnik, de akad néhány erénye, amely szót érdemel.

Impozáns díszletek, csodálatos zene, de fantomunkból ezúttal hiányzik valami,

és ez leginkább a forgatókönyv hibája

Főhősünk nem születésétől fogva visel álarcot, hanem egy gonosz intrika következtében kényszerül a rejtőzködésre. Tehetséges, de szegény és reménytelenül szerelmes figurája ezúttal friss amerikai ízesítést kapott. A történet is csupán nagy vonalakban hasonlít az eredetihez, bár van benne opera, színház, fantom, szerelem és zene bőven.

Amint feltűnik főhősünk a színen, rögtön felkiáltunk: "Ni csak, Renault kapitány a Casablancából!" És valóban. Erik szerepében ezúttal Claude Rains, aki itt is állja a sarat - érezhetően több évnyi színházi gyakorlat áll mögötte a filmezésen túl. A stáblistáról érdemes még megemlíteni Nelson Eddy (opera)énekest, aki zenei síkon viszi vállán az egész darabot, kissé olyan érzésünk is van, mint a forgatókönyvet neki írták volna. Ezt persze csöppet sem bánjuk, mert csodálatos hangja van, bár karaktere furcsa mód lett belecsempészve a fantom-sztoriba.

A történetet azt teszi számunkra igazán pikánssá, hogy felbukkan benne Liszt Ferenc figurája - eltévesztethetetlen hajzat és bibircsók -, aki végül segédkezik a fantom legyőzésében. Sajátos fordulat, és a mester ábrázolásában érzünk némi tengelyhatalmi felhangot is.

A '43-as fantom inkább érdekes, mint magával ragadó alkotás, de fantom-rajongóknak kötelező.

A vörös fantom – Charles Dance

1990-ben került bemutatásra az NBC gondozásában európai koprodukcióban az a két részes tv-sorozat, amely mesterien ötvözi a romantikus elemeket egy detektívregény izgalmával. A kosztümös filmekben igencsak járatos Tony Richardson kiválóan oldotta meg a rábízott feladatot. A moziváltozatokhoz képest nagyobb terjedelem lehetőséget nyújtott számára arra, hogy számos eddig elhanyagolt részletet kidolgozhasson, valamint arra is, hogy a karaktereket sokkal árnyaltabb jelenítse meg, amelyhez, többek között, a szellemes párbeszédek is hozzájárulnak. Ráadásul lényegesebben nagyobb hangsúlyt kap a zene, bár furcsa mód A diadalmas Don Juan ezúttal nem kerül műsorra.

 Érzékeny, finom és elegáns, ugyanakkor halálosan veszélyes

A szereposztás önmagáért beszél, és félig-meddig már szavatolja is a sikert. A fantom szerepében Charles Dance látható – az a magas, vöröses, rókaszemű fickó, aki általában gonosz figurákat játszik vagy angol nemest, vagy gonosz angol nemest –, Christine-t pedig az akkor még kevésbé ismert Teri Polo személyesíti meg. A mellékszerepekben olyan nevekkel találkozhatunk, mint Burt Lancester, Ian Richardson és a Ledoux-t alakító Jean-Pierre Cassel – ez a Ledoux azonban már egy klasszikus francia rendőrtiszt kacér bajusszal. Andréa Ferréol, mint Carlotta lép színre, aki drámai hősnőként éppen úgy megállja a helyét, mint komikaként – itt mindkettőre szüksége is lesz.

Bár ezúttal is halál jár Eric nyomában, véres látványelemekben nem nagyon van részünk, ez azonban nem jelenti azt, hogy a fantom kevésbé volna félelmetes, vagy azt, hogy békésen szunyókálhatunk majd a TV előtt. Az álarc mögé rejtett álarcokkal Eric folyton rászed minket, és jó pár eddig nem látott trükk is van a tarsolyában. Richardson is pontosan ismeri az aranyszabályt: az a legfélelmetesebb, amit csak odaképzelünk, éppen ezért egyetlen egyszer sem nézhetünk Eric arcába, csak sejtésünk lehet arról, milyen lehet.

A kötelező elemeken túl, mint a csillár lezuhanás vagy a látogatás a lagúnában, bepillantást nyerhetünk az operák világába is – a Fauston kívül –, majd a fantom és Carlotta között zajló párharc révén felejthetetlen élményben lesz részünk, amelyet természetesen a szereplők, köztük Ledoux sem hagy szó nélkül. Az Andréa Ferréol (Belmondo Javíthatatlan-L'incorrigible című klasszikusában is operaénekesnőként bukkan fel) alakította primadonna lehengerli az operaház nézőterén ülőket, főként a Traviata főhősnőjeként, amikor szemét forgatva oly annyira bájos igyekszik lenni, hogy az már félelmetes. A fiatal Teri Polo tehetsége is vitathatatlan, és méltó ellenfele-ellenpontja Ferréolnak.

A Charles Dance által életre keltett fantom kevésbé híve a vérrontásnak, de erélyességben nem marad le társai mögött, bár sokkal kifinomultabb – pszichológiai – eszközökkel igyekszik meggyőzni másokat az igazáról, és ha ez nem használ, maradnak a jól bevált, „hagyományos” módszerek. Az álarcok mellett a hosszú, bő és rejtélyesen lebegő köpeny a védjegye, amely kitűnően idomul a fantom fel-felbukkanó alakjához. Dance nem csupán színészi képességei miatt volt kiváló választás, de fizikai megjelenése révén is „kimagaslik”. Pontosan annyira kegyetlen, amennyire szükséges, elegáns, udvarias, megnyerő, de azért megmaradt személyiségének a sötét oldala is, amely gyakran sajátos humorában mutatkozik meg. Eric minden kétséget kizáróan egy pozitív, gyötrődő hős, és mindvégig reménykedünk abban, hogy az események nem várt fordulatot vesznek, de hiába. A fantom ezúttal is bukásra ítéltetett, azonban a katarzis sem marad el, akárcsak a könnyek. A dráma mindvégig jelen van, csak alattomos módon elrejtőzik, megbúvik a könnyednek tűnő, bájos jelmezek mögött.

Nem túl szimpatikus karakter Az aranyfiúból,

de kétségtelenül hatással van a nézőre

Ha bárki mégis ellenállhatatlan kísértést érezne, hogy belessen a fantom, vagyis Charles Dance álarca alá, kíváncsisága a későbbiekben teljesül majd, de addig is érdemes megnéznie Az aranyfiút (The Golden Child 1986), a Kabloonakot (1994), a Rebecca minisorozat (1997) és a Gosford Parkot (2001)... - a szerző nehéz helyzetben volt, mert nincs elég hely a felsoroláshoz.

Randzsu Tomu egyik leghíresebb szerepe: a fantom

A Richardson-féle fantomból musical is készült, amit 2004 óta játszanak különböző szereposztásban Japánban  a takarazuka színházakban (lásd Otokojaku bejegyzés). A két felvonásos darab hűen követi a film szerkezetét, látványos, bár zenéjét tekintve nem annyira markáns. Christine kissé sipító karaktere az európai fülnek talán idegenül hat, ám fantomunk játékossága mindenért kárpótol. Ebben a musicalben a táncnak kissé fontosabb szerep jut, mint az éneknek.
Hasonló témát dolgoz fel a Lucifer könnyei című darab, amelyben a zeneileg igen tehetséges Luciferünk egy balett-táncosnőbe szeret bele. Lucifer minden tekintetben méltó társa a Fantomnak kissé disszonáns, Debussy-hatású zenéjével és gótikus látványvilágával. Akit nem riaszt el a japán nyelv - esetleges kínai vagy koreai felirattal -, azoknak mindenképpen javaslom.

Lucifer könnyei, amikor az ördög szerelmes lesz

Ajánlott oldal:
http://www.az-operahaz-fantomja-1990.eoldal.hu/
http://www.az-operahaz-fantomja-1990.eoldal.hu/ 

Zárójeles megjegyzésként: Létezik - de sajnos nem láttam - egy 1983-as változat, amelynek konkrét magyar vonatkozása is van. Annak idején a Film, Színház, Muzsika két oldalas képtörténetet is közölt - akik még emlékeznek: az újság közepén -, a kékes álarcot viselő, csillárt reszelgető fantom képe élénken megmaradt benne, sőt, az is, hogy a főbbszereplők között Michael York is feltűnt. A történet nem Párizsban, Londonban vagy New Yorkban játszódik, hanem kis hazánkban, Budapesten, így nem csupán a helyszínekre ismerhetünk rá, de a nevek is igen magyarosan csengenek. Ha lesz szerencsém látni, igyekszem érdemben beszámolni.

Bővebb információt ezen az oldalon található: http://www.imdb.com/title/tt0086101/

Következik: Webber zenéje új életre kelti a fantomot

A fantom megjelenik a filmvásznon – dermesztő tekintet és sikoly

Nem beszél, csak bámul a sötétben

Leroux regényéből az első filmváltozat 1925-ben készült, amely cselekménye javarészt igazodik az eredeti műhöz, bár a némafilmekre jellemző kliséknek köszönhetően néhány új elemmel gazdagodott. Például a hagyományos matróna szerephez igazodva találkozhatunk Carlotta anyjával, aki nőstényoroszlánként védelmezi gyermeke karrierjét – nem túlzás állítani: szerencse, hogy a későbbiekben ezt a karaktert mellőzték a forgatókönyvírók. Ugyanakkor megjelenik a koporsóágy, a tükörszoba, a szöcske és skorpió alakú rejtélyes gombok, amelyek mind a Leroux-féle fantom tárházának kellékei.

Nosferatu méltó párja a néma fantom.

Gesztusai és rémségének kellékei később azonban több

Lugosi Béla-filmben is visszaköszönnek.

A Perzsa – akivel a filmkészítők nemigen tudtak megbarátkozni, ezért folyton lecserélték vagy egyszerűen csak mellőzték – átkonvertálódik Ledoux-vá, aki titkosrendőrként évek óta nyomoz a fantom után. Éppen ezért Ledoux szinte mindent tud a Fojtogatónak is nevezett gonosz lényről – már megint azok a fránya lasszók –, és így Raoul de Chagny segítségére siet Christine megmentésében – főhősnőnk egyébként a kordivatnak megfelelő olykor már-már idegesítő módon passzív női karakter.

A Lon Chaney által megformált fantom egyetlen szimpatikus vonással sem rendelkezik, önző, csúf és gonosz. A néző képtelen vele azonosulni, nem hogy megszeretni; vagyis pontosan az a fajta rém, akinek pusztulnia kell a boldog végkifejlet érdekében, és akinek egyébként igen brutális és csöppet sem heroikus halálát – a feldühödött csőcselék veri agyon – eszünk ágába sincs megsiratni.

Ahogyan az 1922-es Nosferatuban, úgy Az operaház fantomjában is fontos szerepet kapott az árnyjáték, valamint a maszk mögé rejtőző alak kézmozgása – mimika híján legtöbbször ugyanis a kézfejével volt kénytelen érzéseit, gondolatait kifejezni, vagy csak éppen a frászt hozni ránk. Ezeket az elemeket, valamint a fényerősség drámai hatású váltakozását, manipulálását mesterien kihasználta a rendező. A Vörös Halál jelmeze pedig, amelyet a modern technika jóvoltából színesben is láthatunk, gyakran visszaköszön a későbbi feldolgozásokban.

Ledoux, a perzsa reinkarnációja, kifejező tekintet, keleties kalpag

Mai szemmel a cselekményvezetés azonban elég lassú túl hosszú hatásszünetekkel, és a szöveg finom szólva is naivnak tűnik. Ennek ellenére a némafilmnek nem csupán ősfantomként van jelentősége, de jó néhány gyöngyszemet is tartalmaz. A frappáns dramaturgiai megoldásokon kívül érdemes kiemelni a Ledoux-t alakító Arthur Edmund Carewe színészi játékát, akinek egyetlen pillantása többet mond, bármely monológnál, és csekély szerepe ellenére is maradandó élményt nyújt.
A zenét Gounod szolgáltatja, és ha másra nem is, a Faust balettváltozatának dallamaira biztosan emlékezni fogunk jó ideig.

Vérrel írt opera - ha Hasfelmetsző muzikális volna

Az igazán dermesztő fantomra 1989-ig várniuk kellett a rajongóknak, amikor is bemutatásra került Eric Destler ízig-vérig horrorisztikus és holttestekben bővelkedő története. A fantom szerepét ebben a változatban az akkor már Freddy Kruegerként híressé vált Robert Englund játszotta, aki minden rémtette ellenére annyira szellemes, elegáns és karizmatikus, hogy azonnal levesz minket a lábunkról, bár vannak, akik a fejüket vesztik el nem kifejezetten a gyönyörűségtől.

Englund fantomja egy érzelmes sorozatgyilkos kiváló zenei és humorérzékkel...

rejtett csapdákkal és kevésbé kellemes meglepetésekkel

Eric karaktere félig-meddig Faust bőrébe bújt – a mások bőrére bújás ezúttal viszont átvitt és konkrét értelemben is igaz, ezért is kapta a Nyúzó melléknevet –, vagyis egyezséget kötött az ördöggel azért, hogy halhatatlan zenét komponálhasson. Az ár azonban jóval magasabb, mint azt Eric korábban hitte, és az ördög jó szokásához híven a maga egyedi értelmezésében tartotta be a szavát. Miközben patakokban folyik a művér, a fantom egyedi, kissé morbid humorral segíti át a nézőt egy-egy nehezebb pillanaton, ugyanakkor végre valóban úgy érezzük, a film arról szól, aki a főszereplő, vagyis Ericről. Az ördögi fantom valódi ellenfele viszont nem egy rendőr vagy a hős szerelmes, hanem Christine, aki nem csupán angyali szépségű múzsa és a reménytelen vágyódás tárgya, de immár öntudatos, tettre kész jellem. Hősnőnk így végül képes szembe szállni a különben igen szimpatikus gonoszt megtestesítő Erickel – hogy milyen eredménnyel, az más kérdés.

A látványelemek mellett a zene is fontos szerepet kap, és a szinte kötelező Faust-részleteken kívül belehallgathatunk A diadalmas Don Juanba is, amelynek dallamvilága azonnal magával ragad, és rabul ejt. A zene hatalma azonban nemcsak a lélek, de a dobhártyák felett is megmutatkozik, és azt is megtapasztalhatjuk, mi mindenre képes egy hegedű, ha értő kéz forgatja a vonót. A regénytől helyenként jócskán elrugaszkodott forgatókönyv mindezeken túl több izgalmas fordulattal lépi meg a nézőt, és a csattanó sem marad el.

 Within You - félelmetesen szép, fantomos az első hangtól az utolsóig,
vagyis nem véletlen, ha közben futkos a hátamon a hideg

A film stáblistáján egyébként számtalan magyar névvel találkozhatunk, köztük az operatőrként közreműködő Ragályi Elemérrel, sőt, a mellékszerepekben is felbukkan egy-egy ismerős arc, ami egy kissé sajátunkká teszi a filmet. Kocsis Katalin cikkéből pedig azt is megtudhatjuk, hogy az Ékszer-áriát a kecskeméti operaházban forgatták.

A műfaj kedvelői számára igazi csemege Englund 1992-ben készült másik horrormozija, amelyet a rajongók csak Az operaház fantom 2-nek szoktak nevezni. A Haláltánc (Dance Macabre) története sajátosan ötvözi magában a fantomot és Hitchcock Pszichóját, amelyhez háttérként egy orosz balettiskola szolgál. A film Robert Englund karakterére és játékára épül, aki természetesen ezúttal sem okoz nekünk csalódást.

A Haláltánc egyike azon filmritkaságoknak,

amelyekben Englund arca viszonylag teljességében és minimális torzitással látható

A kép forrása: http://www.deviantart.com/browse/all/fanart/?view_mode=2&order=5&q=gallery%3Arobert-englund-fans%2F26443733

Létezik egy '62-es horrorváltozat, ebből csak néhány képet volt szerencsém látni, de ha a fantomot az álarca alapján ítéljük meg, hát ez a feldolgozás igencsak a rangsor aljára kerül. Tipikus Hammer alkotás - a Hammer készítette az úgy nevezett kommersz horrorfilmeket. Nem akarok elfogultnak látszik, így határozott véleményt megtekintés után mondanék, ami a beszerezhetetlenség miatt jelenleg az igen távoli jövőbe helyeződik.

Következik: Reménytelen szerelem – amit leginkább látni szeretnénk az álarc mögött

Ajánlott link:
https://papageno.hu/featured/2018/12/feltarulnak-kecskemet-ekszerdoboz-szinhazanak-titkai/?fbclid=IwAR0tL8H7FZuuJroSfW02_FZ4w6SAhXyNTPPk2mKpbRPF4Mcjyk5lmnwfPuY

Hoffman meg Poe mesél, Faust és Don Juan énekel, a fantom pedig hallgat

Leroux fantom-figurája egyaránt merít a zene és az irodalom világából, éppen ezért a későbbi változatok is a szerző kedve szerint szabadon válogattak az operák, rémregények motívumai közül. Akad azonban néhány, amelyeket érdemes külön kiemelni.

Hoffmann meséi

A francia operák – aki esetleg barátságtalanul tekint erre a szóra, gondoljon arra, hogy a ma igen népszerű műfaj, a musical elődjéről van szó – közül talán nem a legismertebb, de kétségtelenül a legizgalmasabb Offenbach Hoffmann meséi (Les contes d’ Hoffmann, 1881), hiszen felbukkan benne egy robotlány, árnyék vagy tükörkép nélküli alakok, sőt, egy éneklő szellem is. A főhős alakját E. T. A. Hoffmann karaktere és művei ihlették, és az alkotó művész egyik, ugyanakkor már jól ismert alapproblémáját dolgozza fel: mi a fontosabb, a szerelem vagy a művészet.

Az Offenbach-féle Hoffmann alakja sokban hasonlít Erichez, bár vele inkább csak megtörténnek az események, nem alakítja őket. Egy kerettörténetbe ágyazva Hoffmann felidézi múltbéli szerelmeit, amelyek közül a mi szempontunkból különösen a harmadik érdekes, ebben ugyanis a drámai hősnő szó szerint halálba énekli magát, megmutatva, hogy a zene hatalma nem csupán építeni, de rombolni is képes.

A Hoffmann meséiből 1984-ben magyarul operafilm is készült Szinetár Miklós rendezésében, de a Salzburg Marionettentheaterben is játszották, és talán a bábok által életre keltett misztikus légkör jobban vissza tudta adni az eredeti mű hangulatát.

Aki csak teheti, nézze meg Hoffmann meséit Placido Domingóval a főszerepben!

Faust

Goethe Faustja is egy olyan irodalomtörténeti alak, aki képes mindig új és időszerű köntösben felbukkanni. Megihlette Charles Gounod-t, francia zeneszerzőt is, akinek azonos című műve (Faust, 1859) szinte nemzeti operának számít, éppen ezért nem maradhatott ki Leroux regényéből sem. Gounod műve azonban nem csupán zenetörténeti jelentősége miatt kapott helyet, de a főszereplő, az ördög által megkísértett Faust, alakja is erősen kötődik a sötét mélységben rejtőző rémhez.

A legtöbb fantomváltozat szerint Christine a Faustban Margitként debütál a nagyközönség előtt hol több, hol kevesebb sikerrel attól függően, hogy riválisa, Carlotta, a forgatókönyv szellemében éppen mennyire kreatív. Margit szerepe elsősorban a nehézségét tekintve fontos, amely ígéretes kezdete lehetne egy ifjú tehetség „karrierjének”, másrészt a Margit által szimbolizált tisztaság Christine-re is éppen úgy igaz, mint az opera hősnőjére, és kísértésekből is jut bőven a léha vicomte és a zene angyala részéről egyaránt.

Ahogyan Margit és Christine alakja összefonódik, úgy Faust is sajátos metaforája a fantomnak, aki a tudóshoz hasonlóan magányos és kitaszított, ugyanakkor a szerelemtől maga is új életre kel, „megfiatalodik”, az ördögi szövetség pedig magyarázatként szolgálhat arra, hogyan birtokolhat valaki ilyen mértékű, már-már emberfelettinek tűnő tehetséget – a későbbiekben megismerkedünk majd egy olyan feldolgozással is, amely teljes mértékben erre az elgondolásra épül.

E két karakter mellett azonban Gounod muzsikája is végigkíséri a fantom útját, és a Faustból készült balett zenéje már az első némafilmváltozatban is megjelenik.

Az a bizonyos ékszer ária
- olykor valakinek az életébe kerülhet, ha hamisan éneklik -

Don Juan

A diadalmas Don Juan Eric operája, a tökéletes mű, mégis befejezetlen és sosem játszott. A mű Mozart Don Giovannijának (1787) inverze, amelyben a főhős a hagyományos befejezéssel ellentétben végül győzedelmeskedik. Don Juan-Don Giovanni általában lelketlen csábítóként jelenik meg számtalan negatív tulajdonsággal ellátva. Eric Don Juanja azonban egyáltalán nem azonos ezzel az igencsak leegyszerűsített figurával, sokkal inkább Kierkegaard Don Juanjához hasonlít (Om Mozarts Don Juan, 1843), aki a létezés esztétikai szintjét képviseli.

Már az eredeti Mozart-opera is több kérdést vet fel a vájt fülű hallgatóságban, és bár a szerkezetileg tökéletesen illeszkedik a többi da Ponte-Mozart-féle operához, a Don Juan halálát követő zárójelenet mégis idegenül hat, mintha csak a formához való hűség miatt íródott volna – valahogy nem érezzük úgy, hogy a hős bukása után sok okunk lenne a vigasságra. Mozart operájában Don Juan valójában Mozart maga, aki lázad, szemben száll a konvenciókat megtestesítő kormányzóval (Kierkegaard értelmezésében a saját apjával), sorsa azonban pusztulás. Ebben a megvilágításban nyer valódi értelmet Eric diadalmas Don Juanja, akinek – az opera cselekménye ugyan mindvégig ismeretlen marad előttünk – végül mégiscsak sikerül győznie.

A be nem fejezett mű azonban előrevetíti a szerzője sorsát, és ahogyan Mozart Don Juanja, úgy Eric is bukásra ítéltetett.*

Don Giovanni halála a salzburgi Marionett Színház előadásában

A vörös halál álarca

Poe hatása elég erőteljesen érezhető Leroux regényeiben. Az őrült művész figurája tökéletes alanynak bizonyult a démoni kínzóeszközök és gyilkos fegyverek bemutatásához. Eric kínzókamrája, a tükörszoba, mintha csak egy Poe novella alapján készült volna, de ennél is szemléletesebb az álarcosbálon megjelenő kosztüm, a Vörös Halál.

1842-ben íródott Poe novellája A Vörös Halál álarca (The Mask of the Red Death), amelynek főhőse a fiatal, gazdag és léha Prospero herceg - megint egy léha nemes - a pestis elől társaival bezárkózik kastélyába, ahol álarcosbállal múlatják az időt. Ám a mulatság kellős közepén feltűnik egy furcsa jelmezt viselő teremtmény, a Vörös Halál, akinek épp úgy pusztulás jár a nyomában, mint a fantomnak. Keresve sem lehetne kifejezőbb jelmezt találni egy olyan arc tulajdonosának, melynek megpillantása egyet jelent a halállal. Leroux művében éppen ezért Ericnek nem is kell álarcot viselnie, a filmvásznon megjelenő fantomok többsége mégis maszk mögé bújik egyedi dramaturgiai megoldásokkal sokkolva a szereplőket és persze a gyanútlan nézőket. A végső tanulság pedig az, hogy sem a halál sem a fantom elől nincs menekvés.

Webber designe: Vörös Halál a musical színpadán, civilben mint fantom...

 ...majd a filmvásznon karcsúsított fazonnal...

 ...végül igazán rémisztő, de szellemes az Englund-féle horror változatban

Faust, Don Juan, a Vörös Halál mind egy sajátos ars poetica része, de hogy mi mindent rejt még a fantom álarca, arra hamarosan fény derül.

*Guy Ritchie második Holmes filmjében szintén találkozhatunk ezzel a jelenettel. Külön figyelmet érdemel, ahogyan Hans Zimmer összekomponálta az eredeti operát a film zenéjével, mint ahogyan az is, hogy a Don Juan szerepét a jelenetben Moriarty professzor Sherlock Holmes-nak szánta - akkor úgy tűnt, Juan-Sherlock valóban bukásra kárhoztatott. A háttérben pedig az Opera Garnier, a tetőjelenetben pedig a híres Apollón-szobor is látható.

Következik: A fantom megjelenik a filmvásznon – dermesztő tekintet és sikoly

  

Ajánlott irodalom:

Søren Kierkegaard: Mozart Don Juanja, Európa Könyvkiadó, Budapest 1993.