Joe Navarro: Veszélyes személyiségek

Mostanában eléggé rá vagyok "kattanva" a témára, ezért ahogy megláttam, rögtön lecsaptam erre a könyvre. Ígéretesnek tűnt a borító, a szerző nevéről nem is szólva. A szép, spanyol családnév olvasásakor hajlamos voltam azonnal bizalmat szavazni, a Joe-ról pedig rögtön beugrott Joe Pistone alias Donnie Brasco. Aztán kiderült, hogy gyanútlanul sétáltam be a ravasz módon felállított csapdába.

Tözsdecápák és hasonló ragadozók markában

a védtelen olvasó csak tehetetlenül vergődik a sorok közé zárva

Joe Navarro, egykori FBI-ügynök azt ígéri számunkra a hátsóborítón, hogy segítséget nyújt a veszélyes személyiségek felismerésével kapcsolatban - a kezelésüket szakemberre vagy végső esetben saját szerszámos kamránk tartalmának egyedi felhasználása által ránk bízza. Négy alap típust tárgyal: a narcisztikus, az érzelmileg labilis (borderline), a paranoid és a ragadozó (pszichopata) alapeseteit.

Eddig rendben volnánk, akad azonban néhány gyenge pont.

Kezdjük talán azzal, hogy a szövegben elég sok a visszajátszás. Olykor teljes szakaszok, sőt oldalak ismétlődnek - mondjuk ettől elég pörgősen haladhat az olvasó, mégis kicsit bosszantó, hiszen az egész könyvet max két óra alatt ki lehet végezni, és ennyi idő alatt ritkán felejtjük el, mit olvastunk korábban. És ott vannak azok a csodálatos tesztek, amelyek kissé a Cosmopilitanhez teszik hasonlatossá a könyvet. Igaz, az amerikaiak imádják a teszteket, mert ott csak x-elni kell, és így nem fárasztják magukat bonyolult betűkapcsolatokkal. Részben tehát érthető a dolog, de kissé komolytalanná teszi ezt a féltudományos szakmunkát. Számomra különben is életszerűtlen a szituáció, ahogy a tesztet töltögetem egy szobában, miközben Jack Nickolson éppen kis baltával aprítja az ajtót - az ötödik pontig, ha eljutnék. Arról nem is szólva, hogy a kérdések javarészt ismétlődnek - megint -; a 120 helyett valójában 50-60 pontban rövidre zárható lenne az egész. Aztán eszembe villant az is, ahogyan Franklin doktor Lecternek éppen arról számol be, hogy letöltött több ilyen tesztet és kitöltötte Tobias barátjára vonatkozóan - reméltem, hogy csak viccel. Ezek szerint Amerikában mindenki ilyen tesztkönyvekkel járkál, és szabadidejében, netalán munka közben a saját biztonsága érdekében ezeket töltögeti?

A különböző típusok tárgyalása közben, néhány igencsak elhamarkodott és leegyszerűsített következtetést sugall számunkra a szerző. Például, hogy az összes terrorista paranoid, a bűnözök általában narcisztikus pszichopaták, és amelyik érzelmileg labilis személyiség nem áldozat az ragadozó, vagy ragadozóvá váló áldozat. Gondosan kerülte például a morális elmezavar kérdését vagy a behaviorista iskolák okfejtéseit, ami azért is furcsa, mert az Egyesült Államok volna az irányzat bölcsője és fellegvára.

Aztán jöttek a példák!

Az amerikai bűnüldözés hírhedt (Bundy, Manson, Bonnie és Clyde, Al Capone, Jesse James, Butch Cassidy meg a Sundance kölyök) és kevésbé ismert bűnügyei - szintén gyakran ismételgetve -, aztán elérkezett az a pont, ahol az egész hitelét vesztette. A felsorolt példák között néhány oda nem illő név is felbukkant, és megtudhattuk, hogy Josef Sztálin és Adolf  Hitler is narcisztikus borderline paranoid pszichopata volt, hiszen több millió ember haláláért felelősek, míg Hermann Göring mindössze egy pszichopata megnevezéssel kénytelen megelégedni - pedig ha volt valaki a III. Birodalomban, aki gondot fordított a megjelenésére, aki halmozta a rangokat, címeket és kitüntetések meg a felbecsülhetetlen értékű műkincseket az ő; a jelek szerint ezt az amerikai pszichológusok azonban mégsem értékelték. Végül Szadam Husszein és Oszama bin Laden is megkapja a maga személyiségprofilját. Félreértések elkerülése végett nem azt állítom, hogy "normális" lett volna a viselkedésük, de nem keverjük össze a tudományt és a politikát - talán jobb lett volna, ha a magyar kiadásból ezt a szerkesztő egyszerűen kihúzza. Persze érthető a példasor egy olyan országban, ahol a pszichológia szinte vallás, és az az általános tévhit, hogy ha az ellenséget kianalizáltuk, már le is győztük - sotto voce jegyzem csak meg, hogy komoly szakemberek, mint Robert D. Hare, visszautasítják az ehhez hasonló felkéréséket.

Illusztrációként számos film is terítékre kerül, kezdve Hamupipőke narcisztikus mostohájával és mostohanővéreivel by Disney - kicsit az az érzésem, hogy túl alacsonyra tettük az olvasó értelmi szintjének mércéjét. Persze tudjuk, hogy a Grimm-mesék java része nem mese, és a Jancsi és Juliskában ábrázolt burkolt kannibalizmus is történelmi tény - bizonyos változatokban nem azért keverednek az erdőbe, mert eltévedtek, hanem mert a szüleik igyekeztek megóvni őket attól, hogy szerepeljenek a heti menüben. Az amerikai szépség, Az ördög Pradát visel és az ehhez hasonló populárisabb művek talán segítenek megvilágítani egy-egy típus lényegét, bár szerencsésebb lett volna példatárként Stephen King vagy Agatha Christie műveit felhasználni - egyedül A ragyogás kerül említésre, és nem igazán a megfelelő helyen. Hiányolom viszont Az amerikai pszichót - egy narcisztikus "skrizofén" története avagy a z olvasó-néző teljes őrületbe kergetése; a narcizmust persze tökéletesen jeleníti meg -, az örök visszatérőt: Rambót, mint az amerikai eszme kissé félresiklott, erősen paranoid és antiszociális végtermékét, és természetesen magát doktor Lectert - pedig Thomas Harris félig-meddig kolléga, és biztosan kisegítette volna pár eredeti gondolattal a szerzőt.

A könyv talán megnyugvást nyújthat a szürke hétköznapokban, bár kérdéses, hogy kis hazánkban, ahol a depresszió és a paranoia szinte nemzeti kincs, az ilyesfajta irodalomra mennyire lesz fogékony a közönség. A kishalakat kiszűrni józan paraszti ésszel sem túl nehéz, de Navarro saját maga is beismeri - áttétesen ugyan, de a felhozott példákból ez derül ki -, hogy akkor vesszük észre, nagy baj van, ha már doktor Lecter tányérján fekszünk - képletesen vagy ténylegesen. Akkor pedig nincs ok a pánikra, az esélytelenek nyugalmával hajthatjuk álomra a fejünket!

Achtung! Akik korábban doktor Lecter kurzusára jártak, azoknak ez a könyv még széljegyzetnek is kevés.