Hozzávalók
Újra arcon ütötte, de ezúttal nem tenyérrel, hanem ököllel. Az
amerikai őrmester megunta ugyanis, hogy nem kap válaszokat az amúgy igen ostoba
kérdéseire.
– Beszélj, te náci rohadék! – csapott le ismét az őrmester ökle,
de a székhez kötözött férfi meg sem rezzent.
„Idióta” – állapította meg magában Hermann Grasser, a székhez
kötözött férfi, a Luftwaffe volt tisztje – vagyis a néhai Luftwaffe egykori
tisztje –, mivel erről a kedélyes eszmecseréről gimnáziumi tornatanára jutott
eszébe, aki egyben a német nyelvtan helyes használatára is oktatta őket, és
akinél egy rosszul alkalmazott segédige ennél sokkal súlyosabb
következményekkel járhatott. Eközben olyan közömbös képet vágott, amennyire az
vérző szájjal és feldagadt szemmel lehetséges.
– Őrmester úr – kezdte bátortalanul a kihallgatást írásba rögzítő
tizedes; girhes pápaszemes, akit csak koloncnak küldtek a harcedzett Thomas
Newton őrmester nyakára –, talán tényleg nem tud semmit. A papírjai rendben
vannak…
– Persze, hogy rendben vannak! – csattant fel Newton őrmester;
ezt az okos tojást mi előbb le kell cserélni. – Szóval, nem beszélsz, mi? –
fordult vissza a fogoly felé. – Sebaj! Ismerek egy-két trükköt, amire a te
fajtád tanított – tette hozzá vigyorogva, majd előhúzott a nadrágzsebéből egy
doboz cigarettát. Mire a szájába tett egy szálat, a tizedes már mellette állt
égő gyufával a kezében; jól idomított pudli, valami hasznát mégiscsak venni lehetne.
– Kösz! – pöfékelte Newton, majd mélyet szívott a cigarettából.
Hermann Grasser érdeklődve figyelte az őrmester előadását, bár
már sejtette, mi következik. Az amerikai nyilván nem azért gyújtott rá, hogy
kipihenje a vallatás fáradalmait vagy, hogy feltüzelje a fogoly cigaretta utáni
vágyakozását.
Newton őrmester nem sokkal később a fogolyhoz lépett, majd
elnyomta a cigarettát. Erre a fogoly nyakát alkalmazta, mint felületet, mert
úgy vélte, ott elég vékony a bőr ahhoz, hogy erős fájdalmat okozzon.
Várakozásaival ellentétben azonban a fogoly nem kiáltott fel, fel sem
szisszent, csak megrökönyödve meredt rá.
Hermann Grassert nem a hirtelen belé hasító fájdalom lepte meg, mert
arra a gyufa fellobbanása óta számított, hanem a pazarlás. Ezt művelni egy félig
elszívott cigarettával! Aztán megvillant a tekintete. Hiszen ennek az egésznek már semmi értelme sincs, semmi tétje.
- Kaphatnék egy szálat? - kérdezte váratlanul az őrmester felé fordulva.
- Látom, jobb belátásra tértél - vigyorgott az amerikai. - Miért is ne? - egy újabb cigarettára gyújtott, majd a fogoly szájába tette.
Grasser néhány lassan kezdett beszélni.
- '44 áprilisában Berlinben, amikor épp a szabadságon voltam és a Prinz Albert strassén sétálgattam, összefutottam egy volt katonatársammal. Schiller az SS tagja strumunddrangführeri rangban. Jó hangulatban volt, elvitt ebédre, majd rám tukmált pár doboz birodalmi zárjegyes cigarettát. Azok sokkal jobbak voltak - nézett újra Grasser az őrmesterre, akinek hirtelen elvörösödött az arca, és akkorát vágott a fogoly képébe, hogy az eldőlt a székkel együtt.
Váratlanul nyílt a helyiség ajtaja.
– Mi folyik itt, őrmester?
Hermann előtt egy őrnagyi rangjelzés jelent meg, miközben felrángatták a padlóról.
– Kihallgatjuk a foglyot, uram! – tisztelget Newton őrmester.
A tizedes azonban még gyorsabb volt, és már nyújtotta is a fogoly
iratait az őrnagy felé.
– Nekem úgy tűnik, a papírjai rendben vannak. Miért hozta be? –
kérdezte az őrnagy.
– Gyanúsnak tűnt, uram – vágta rá Newton.
– Magának minden német gyanús – jegyezte meg az őrnagy. – De ezért
van itt.
– A kapunál őgyelgett. Lehet, hogy közéjük tartozik, és meg akarja
szöktetni azt a kövér disznót, uram. – Newtonnak minden kérdésre volt egy jó válasza.
– Ennek már nincs jelentősége. A kövér disznó ugyanis halott.
Valahogy mérget csempésztek a cellájába. De ami rosszabb, hogy a mieink közül
is benne lehet valaki. Inkább ennek kellene utána járnia. Ezt a szerencsétlent
meg engedjék szabadon! – parancsolta és elviharzott.
Newton összeráncolta a homlokát. Kedve és elvei ellen való lett
volna elengedni a foglyot csakúgy, de új utasítást kapott, amely értelmében
szabadon terrorizálhat másokat. Akkor minden rendben.
– Tüntesse el a szemem elől! – intett a tizedesnek.
– Igen, uram!
Hermann érezte, hogy a kötél okozta szorítás enged a csuklóján.
Más esetben rávetette volna magát az őrmesterre és addig ütötte volna a fejét a
falba, amíg ki nem loccsan az agyveleje, de ezúttal megelégedett egy apró
győzelemmel is.
A tizedes vagy fél tucatszor elnézést kért tőle, persze csak odakint
a folyosón, ahol az őrmester már nem hallhatta. Hermann Grasser eközben felvette
kissé kopott zakóját, majd leporolta a padlót megjárt és többszörösen megtaposott
kalapját. Nem látszott rajta, de valójában értékelte a tizedes fáradozásait.
Néhány szippantás az utcai levegőből, és már indult is gyorsan
tovább, mielőtt valamelyik amcsi meggondolja magát. Aztán keresett magának egy
csendes kis kocsmát, ahol senki sem érdeklődik frissen szerzett sérülései
iránt, és egy korsó, alaposan felhígított sör társaságában behúzódott egy hátsó
asztalhoz.
„Furcsa egy világot élünk – állapította meg magában Hermann Grasser.
– Hányszor gondolkodtam azon, hogy puszta kézzel ölöm meg, és végül tényleg
részese lettem a halálának… – grimaszolni kezdett. – No, nem volt benne túl
nagy részem, az igaz! Mindössze egy apró csomagot vittem el a kapuig… Apró
csomag, apró győzelem… Ha fel akarják kötni, már csak egy holttestet köthetnek
fel… – ettől kissé jobb kedve támadt, és halvány mosoly futott át az arcán. – A
végén mégis megcsináltuk a nagy dugóhúzót!”
A következő pillanatban jellegzetes parfüm illat csapta meg az orrát. Az illat
tulajdonosa nem szólt egy szót sem, csak leült mellé, egészen közel húzódott,
majd hozzá simult. Hosszú percek teltek el ebben a némaságban, de Hermann
kedélyállapotára a hallgatás és a nő jelenléte egyformán üdítően hatott.
– Meghalt – súgta a parfüm. – A pályaudvaron üldögéltünk egy
kávézóban. Miután a hangos bemondóban felolvasták, Anna felállt az asztaltól és
kisétál. A vonat elé vetette magát. A lábai viszonylag épségben maradtak, de az
arca teljesen szétroncsolódott.
– Nagyon szép lábai voltak – válaszolta Hermann néhány
másodperccel később. – Jobb, ha megyünk.
„Ezt a sört még egyszer el tudom adni – futott át a csaposon,
miközben a kifelé tartó párocskát méregette. – A fickó bele se ivott. És ha
beleivott volna, az se számít! Ma jó napom lesz, érzem. A kövér disznó halála
meghozza nekem a szerencsét.”
Az elkészítés módja és tálalási javaslat
A konyhában minden előzetes várakozás ellenére egy férfi
foglalatoskodott, de Onkel Johann panziójában ezen senki sem csodálkozott. A
konyhát ugyanis évek óta ez a férfi, Hermann Grasser vezette. Éppen a tűzhely
mellett állt, és csupán a saját maga szórakoztatására a serpenyő tartalmát dobálta
fel újra és újra. Ezen a délelőttön az ég kissé felhős volt, és a hagymakarikák
széle is jobban megpörkölődött a kelleténél, de Hermannak, maga sem tudta
miért, igazán jókedve támadt. Ha az ember egyszer megtapasztalja, hogy semmije
sincs, utána az apróságokat is jobban értékeli.
Közben kinyílt a hátsó ajtó, és bebicegett rajta egy másik férfi
hatalmas kosárral a kezében.
Hans Loos valamikor gépészmérnöknek tanult, de a háború
forgatagában egyszer csak egy pilótafülkében találta magát. Akkor ismerkedett
meg Hermann Grasser is. A háború alatt útjaik többször is keresztezték egymást
úgy a szárazföldön, mint fent a levegőben, majd megunva a folytonos búcsúzkodást
végül együtt vállaltak munkát ebben a panzióban. Nem sokkal a vereség előtt azonban
Lossnak akadt némi kellemetlensége, amely következtében egyes részei szétszóródtak
valahol Normadia felett. Egészen pontosan a bal lábát érte az a
megtiszteltetés, hogy több darabban furcsa kísértetként járja be a vidéket.
Loss viszont ízig-vérig mérnök volt és az is maradt. Miután szembesült a rideg
tényekkel és saját hiányosságaival, készített magának egy csinos kis pótlást,
majd tervezett hozzá egy frappáns rögzítő szerkezetet, amit addig tökéletesített,
amíg kellően praktikusnak nem bizonyult. Loss a lábát annyira nem bánta volna –
járulékos veszteség egy ilyen nagy háborúban –, de arra nem igazán készült fel,
hogy hőn imádott Marlenjét és a kis Hanst, aki pár hónapos volt csupán, végül az
újságban lássa viszont a berlini bombázás áldozatai között. A sors végül úgy
hozta, hogy ezek a dolgok is pótlásra kerültek csak kissé másként.
– Három katonai terepjáró érkezett a város felől – tudósított Hans
Loss. – Amerikaiak. Hozok még egy kosár krumplit – tette hozzá. Szíve szerint az
amerikaiak szónál köpött volna egyet a padlóra, de tudta, hogy Hermann igen
kényes a tisztaságra, és nem akarta ezzel magára haragítani. – Maria bezárkózott
a szobájába. Nem fog előjönni, amíg ezek itt vannak.
– Apa! Apa! Fekete emberek jöttek! – rohant be egy hét éves,
szőke fiú a konyhába.
– Én láttam meg őket először! – kiáltotta egy másik szőke fej,
majd egy kislány viharzott be.
– Nem, én! – erősködött a fiú.
– Nem igaz! Apa, hazudik! Én láttam meg őket. Tiszta feketék! De
vannak velük fehérek is!
– Elég legyen ebből! – forgatta a fejét Hans Loos. – Mars anyátokhoz
az emeletre! De rögtön!
A fenyegetés ellenére a két gyerek továbbra is körbe-körberohangált
a konyhában egymást túlordibálva.
– Túl szigorú vagy velük, Hans. Hadd maradjanak! Segítenek fát
vágni meg mosogatni – sandított hátra.
Hirtelen csend lett.
– Anya! – kiáltotta egyszerre a két gyerek, és amilyen váratlanul
érkeztek, úgy tűntek el egy kisebb szélvihar kíséretében.
Hermann jókedve velük együtt eltűnt. Tekintete összetalálkozott
Loss szúrós pillantásával.
– Hans! Hans! Sört a tiszturaknak – lihegte „Onkel” Johann a
panzió névadója. – Úristen! Azt sem tudom, hol áll a fejem. Éjszakára is
maradni fogak!... – láthatóan nagyon törte a fejét valamin. – Le kell vágni az
egyik borjút – nézett végül jelentőségteljesen Hermannra, aki bólintott.
Hans Loss ezalatt kisántikált a konyhából.
– Készítek egy ragut. Egyszerű és gyors – javasolta Hermann.
– Megkérdezem, hogy az jó lesz-e – indult onkel Johann a
vendégekhez, majd nyílt az ajtó.
– Nézd, már egy sánta! – hallatszott kintről; valamelyik „tiszt”
lehetett.
Hermann félretette a serpenyőt.
„Vágjunk le egy borjút” – ismételte magában, aztán a hátsó
kijárat melletti fogasról leakasztott egy sötét kabátot. Miközben begombolta,
azon morfondírozott, hogy melyik húsvágó bárdot is vigye magával. Aztán eszébe
villant az is, hogy a leöléshez szüksége lesz Hans Lossra. Így visszafordult.
Loss éppen egy korsókkal teli tálcát tett le az egyik asztalhoz,
amikor Hermann Grasser belépett a helyiségbe. Onkel Johann egyenesen Hermann
felé sietett.
– Steaket akarnak, nem jó a ragu – tolmácsolta. – Ő szakács –
magyarázta az amerikaiaknak erősen gesztikulálva, mintha süketnémákhoz beszélne.
– Hé, szakács! Steaket! Jó véresen! – kiáltott az egyik.
– A mai menü ragu – jelentette ki Hermann ellenmondást nem tűrve.
– Tévedsz! – dobott valaki egy galacsinná gyűjt papírpénzt
Hermann arcába. – A mai menü steak – vigyorgott. – Ja! Ez van, haver! A győztes
diktálja a menüt! Sánta, hol a söröm?
Hermann válasz nélkül hátat fordított és kiment.
– Tom, ha ki akarod szórni a pénzed az ablakon, annak más módja
is van – nevetett fel egy másik, majd úgy tett, mintha egy láthatatlan
kártyapakli lapjait keverné össze.
– Neked őrmester úr, csak mert jó napom van! Egyébként meg
Newton őrmester! – szólt rá, majd legyintett, mert végül megkapta azt a
bizonyos sört.
Onkel Johann, hogy a vendégek részéről ne legyen sértődés,
gyorsan felkapta a galacsint, megköszönte, majd zsebre vágta. Később viszont,
amikor a kamrában kihajtogatta, kissé csalódottan vette tudomásul, hogy
mindössze egy egydolláros boldogtalan tulajdonosa lett.
Negyed óra sem telt el, de a sör már kezdte éreztetni jótékony
élettani hatásait, és az amerikaiak ki-be járkáltak. Valahogy érdekesebbnek
találták a ház körüli fákat és bokrokat, mint a felajánlott mellékhelyiséget.
Közben az asztalokra került némi sonka, sajt, kolbász meg kenyér előétel
gyanánt. A sör iránti kezdeti lelkesedés is alább hagyott, így Hans Loss egyre
kevesebb üres korsót cserélt telire.
Aztán az udvar felől megjelent onkel Johann unokája.
– Hermann odakint van a kisházban, és azt üzeni, hogy segíts neki – adta át
az üzenetet.
Hans Loss pedig átadta a fiúnak a kezében levő tálcát.
„Már biztosan átvezette a borjút – gondolta, miközben a kerti
ösvényen haladt lefelé. Lassan elhagyta az istállókat, és már csak néhány méter
választotta el a kisháztól. – Milyen csend van itt.”
Mielőtt azonban elérte volna, az ajtó váratlanul kinyílt.
– Sikerült egyedül letaglóznom, de a többivel megvártalak –
mondta Hermann.
A józanság ellen alaposan felvértezett győztes haderő már az
asztalt ütögetve kántálta, hogy „Éhesek vagyunk, enni akarunk!” Aztán megjelent
onkel Johann és terjedelmes asszonykája, akik Hans Loss segítségével felszolgálták
a borjúragút főtt krumplival és rozskenyérrel bőséges sörhab ágyon. A
különítményt vezető hadnagy szedett elsőként, de nem adta tovább a merőkanalat,
hanem gyanakvó arckifejezéssel méregette az ételt.
– Hé, te! Sánta! Ülj le, és egyél! – parancsolta, miközben felállt
a székről.
Hans Loos engedelmese lehuppant, majd egy nagyobb húsdarabot
tömött a szájába és roppant élvezettel rágni kezdte. Úgy ette egyik falatot a
másik után, hogy a többiek szájában összefutott a nyál.
– Elég legyen! Hagyj nekünk is! Takarodj innen! – kapta ki a
kezéből a kanalat az amerikai hadnagy.
Loos fancsali képet vágott, felállt, majd kibicegett a konyhába.
Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, hallotta, hogy rajta gúnyolódnak,
de nem érdekelte.
Onkel Johann kétségbeesett arckifejezéssel kétszer is berohant a
konyhába, de végül kénytelen volt beérni a ragu maradékával meg némi szaftban
úszó gombócokkal.
– Egy falat sem maradt belőle – jegyezte meg Hans Loos jóval
később, miután behordta az üres tányérokat. – Mind benyalták… De mi lesz a
többi részével?
– Kolbász. Felfüstölöm és elteszem későbbre. Biztosan ízleni fog
az amerikai vendégeknek – válaszolta Hermann Grasser, és eszébe sem jutott azon
aggódni, hogy valamelyik amcsi esetleg keresni kezdené Thomas Newton őrmestert
vagy, hogy éjjel onkel Johann kimegy az istállóba leszámolni a borjakat, majd
megállapítja, hogy egy sem hiányzik. Hermann Grasser sosem volt az az aggodalmaskodó típus.
