Rebecca Blackhorse: Belphegor a Louvre fantomja

Még emlékszem arra a fekete-fehér francia tv-sorozatra, amit gyermekkoromban végigizgultam ugyan, bár nem egészen értettem. Aztán jött a nagy movie Sophie Marceau-val, ami kicsit későn jutott el hozzám, és így már muszáj volt elolvasni ezt a klasszikust.

Új borító - régi tartalom

Arthur Bernede (1971-1937) a maga idejében sikerszerzőnek számított, ma jóformán erről az egy művéről közismert. Ez az igen termékeny szerző 243 regényt, novellát hagyott az utókorra, de a bűnügyi regények mellett írt opera librettót és színpadi műveket is ezzel beikszelve az irodalmi műfajok legszélesebb skáláját is. A Belphegor 1927-ben született, a hangos film megjelenése küszöbén, viszont a nagy horrorkarakterek megszületése után (mint Frankenstein, Dracula, Mr. Hyde és a Fantom, mármint az Opera Garnier Fantomja). És bár Belphegor is fantom - igaz, ő a Louvre fantomja -, egyéb hasonlóságot nemigen mutat névrokonával, inkább egy Edgar Wallace regény szereplőjére emlékeztet. Senki kedvét nem szeretném elvenni, de a Belphegor regény-változata sajnos egy kissé túlbonyolított ponyvára hasonlít inkább, mint remekműre. A szereplők sekélyességén és a cselekmény kevésbé ésszerű csavarjain túl szívfájdalmam továbbá, hogy az egyiptomi vérvonal szinte teljesen háttérbe szorul - pedig pont ezért kezdtem neki -, helyette a Valois-k kincseit hajkurásszuk. Így hát elmondhatjuk, hogy minden ismert filmfeldolgozás valóban a regény "alapján" készült, illetve nyomokban a regény elemeit is tartalmazza. A egyébként Belphegor Bernede Chantecoq-sorozatának (Bernede magánnyomozója) egy darabja.

1965-ben, fekete-fehérben

A Belphegor először 1927-ben került "filmvászonra", majd második alkalommal 1965-ben tv-képernyőre egy négyrészes sorozat formájában. A tv-sorozat főszerepét Juliette Gréco, sanzonénekesként ismert színésznő játszotta. A sorozat kiemelte mindazt, amit a könyvből érdemes felhasználni, majd modern környezetbe helyezve az eseményeket egy drámai Fantomas-élményt tálalt a nagyérdemű elé, közben izgalmas képet, sajátos dokumentumfilmet festett a korszakról, a '60-as évek Párizsáról. A fekete-fehér film mesterein használja a Nosferatu óta jól bevált fény-árnyék játékokat is, mely tökéletes összhangban volt a zenei aláfestéssel. A filmet egyébként Gréco alakítása és az általa életre keltett figura viszi, férfi karaktereink sajnos eléggé vérszegények és egysíkúak - leszámítva a Williamst alakító Francois Chaumette-et.
A történetben egyébként a misztikumon túl a rózsakeresztesek nem éppen szimpatikus társasága is felbukkan, és az egyiptomi kultúra helyett sokkal inkább a spiritizmus játssza a főszerepet.

1966-ban egy újabb, kevésbé ismert mozifilm is készült a regényből, de a nagy újjászületésre még hosszú ideig várni kellett.

2001, eljött a színek ideje

A téma nem mozgatta meg túlságosan a filmesek fantáziáját, és csak hosszú szünet után, 2001-ben született meg az első igazán sikeresnek mondható mozifilm - némi amerikai segítséggel. A történet pedig újabb átalakuláson megy végig: tovább modernizálódik, és minden felesleges sallangot elhagy, de néhány klasszikus rémregényelemmel gazdagodik, valamint visszatér az egyiptomi gyökerekhez, ezzel némi múmia-filmes hatást kölcsönözve a dolognak, ami csak előnyére vált. A főszerepet immár Sophie Marceau alakítja, aki önmagában véve garancia arra, hogy izgalmas filmélményben legyen részünk. Igaz, szinte itt is az ő karaktere az, ami meghatározó - akár a sorozatban Gréco. Azért okoz némi meglepetést a film, és Marceau épp olyan kiváló alakítást nyújt, mint A világ nem elégben.
A mellékszereplők karakterei között is akad egy-két említésre méltó, mint a dr. Spendert alakító Julie Christie, vagy a Verlac felügyelőt játszó Michel Serrault. A film egy nagy poénja, amikor Verlac megérkezik az új Louvre épületébe, és egyből olyan Disneyland-feelingje támad. Egy másik nagy pillanat, amikor Juliette Gréco néhány másodpercre felbukkan a Pere Lachaise sírjai között.
A filmben egyébként a Louvre, a Tülériák és a Concorde tér mellette a híres Pere Lachaise temető is többször látható - kész párizsi utazás. Aki mostanában járt a Louvre-ban, az könnyedén be tudja azonosítani a termeket - leszámítva persze a látogatók elől gondosan zárva tartott részeket. Talán ez is közelebb hozza hozzánk ezt a változatot az '65-öshöz képest, amelyben szinte rá se ismerünk kedvenc múzeumunkra.

Régi könyv - impozáns borító

Modern Párizs - modern plakát

Belphegor a '65-ös sorozat hatására megjelent képregényben is*

2001-ben pedig francia animációs filmként

Magával ragadó történet...

A 2018. november 7-én tett látogatásomkor sem Belphegor, se más fantom nem tette tiszteletét, bár ez a kíváncsiskodók alkotta tömeg láttán abszolút érthető, bár az ókori részlegen messze nem volt akkora tülekedés, mint az itáliai festők körül.

Szemelvények az egyiptomi tárlatból

- külön figyelmet érdemelnek a lenti képen látható fejtámaszok

Ami azt illeti, nem csupán a fantomok, de a múmiák is messzire kerülték a helyet, jó magam csak üres szarkofágokat láttam, de kísérőm szerint egy szerény darab azért meghúzódott egy oldalsó vitrinbe.