A haldokló éj utolsó zenéje

- szerepversek á la Phantom a '90-es évekből -

Etűd az elmúlásra C-moll 

Halk, lágy zene kering a falak között,

A földön egy száradt rózsa, törött.

Messzebbről jön felém a hang, az édes,

Inkább csak érzem, mint hallom a szépet.

Minden, ami körül vesz varázslat, hamis,

Ha akarom eltűnhet, eltűnök magam is.

E furcsa révületben, különös álomban,

Hervadt virágok és tépett jelmezek közt,

Hűvös forróságban, sötét szomorúságban,

Régen volt díszletben, egy maszk mögött,

            Árnyék az árnyékok között.

Andalító andante

A víz lágy mozgása vibrál a szemekben,

a fények tompán kápráztatnak el.

Erősen hatol bensőmbe a delejes ár.

Kékeszöld árnyak lebegnek mindenütt.

Félelem és nyugtalanság rejtőzik a csendben.

Minden apró rezdülés közelebb hoz.

Gyorsan siklik a halál

és ugyanúgy változik át édes harmóniává.

Ebben az élvezetben mindvégig ott lapul a rettenet.

A támadás az ellenségnek szól,

de a gyanútlan kíváncsi is áldozatul eshet.

A lagúna árjaiban veszélyesen lassúak a habok.

Appassionato e finito 

Letépted álarcom, haldoklom, megöltél!

Emészt, fáj, őrjít, gyilkolni visz a kínom.

A haldokló éj utolsó zenéje vagyok.

Egyszerre lobban a bennünk lángoló tűz,

külön elsorvad, együtt viszont halott.

Arcomon fájdalom könnye ragyog. 

Amikor meghalok, mélyre ásd a sírom!

 

Kép forrása: muirin007.deviantart.com